Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Szerelem, irodalom

Amiben én szenvedek, nem egyik percről a másikra alakul ki. Minimum kétszer szerelmesnek kell lenni hozzá, és az is kell, hogy ne csalódjunk a korábbiban, változatlanul ugyanolyan szeretetreméltónak találjuk, amikor beleszeretünk a későbbibe. Aztán a harmadikba. Így alakul ki a poliamória néven diagnosztizálható jelenség: egyszerre több emberbe lenni szerelmesnek. Az, hogy ebben szenvedek, nem szóvirág. Borzalmas. Ha van, illetve amikor volt egyvalaki, aki viszonozta az érzéseimet, akkor nem volt vele gondom, akkor csak az az egy szerelem létezett, az töltött ki mindent. De amióta nincs, szenvedek, mint a kutya. Ha az olvasó vesztette el már szerelmét, gondoljon vissza rá, és szorozza be hárommal.
  Ugyanakkor szerelmeim központi szerepet játszanak írói pályámon. A történet kiindulópontja egy kislány volt, ő indított el a pályán és őbele voltam szerelmes. Aztán felnőttem és már persze felnőttekbe voltam szerelmes, de írói pályámat természetesen továbbra is gyerekkorú lányok határozzák meg. Hisz róluk szól ez az egész.

A szerelmek voltak előbb. Az első kettőről viszonylag sokat tudok, de azt nem, hogy mikor voltak és milyen sorrendben – azt se tudom, hányszor találkoztam velük, egyszer-e vagy többször. Óvodáskorú lehettem. Az egyiket Cilinek hívták és piros ruhát viselt, velem egyidős lehetett, a másikról azt hiszem, de biztosan nem tudom, hogy jóval idősebb volt nálam, de valószínűleg nem felnőtt. Csak a nevére emlékszem, de arra nagyon. Hajnalka. Akkor hallottam ezt a nevet először, és teljesen le voltam döbbenve. Ez a legszebb női név a világon.
  Aztán elég hosszú ideig nincs olyan szerelmem, akiről bármilyen részlet megragadt volna. Gyerekkorom nagy részéről csak foszlányokban maradtak meg emlékek, és többségük kórházakhoz kötődik. Azoknak az éveknek elég nagy részét kórházban töltöttem. Kétségkívül voltak ott lányok is, és vannak halvány emlékek, hogy némelyik tetszett, de ennél többet nemigen tudok felidézni. (Nem mindegyik lány tetszett gyerekkoromban, és akik igen, azokba se mind szerettem bele. Ez ma is így van a felnőtt nőkkel.) Azért egy Zsuzsi és egy Virág nevű szerelemre emlékszem. És volt egy felnőtt szerelmem is, egy Gyöngyi nevű pedagógus valamelyik kórházban, fogalmam sincs, milyen korú, küllemű volt, mi volt a feladatköre, semmire nem emlékszem. Amennyire tudom, ő volt az egyetlen felnőtt nő, akibe gyerekfejjel beleszerettem. Tizennégy évesnél biztosan kevesebb voltam.
  Mígnem az autóbaleset után fél évvel szanatóriumba kerültem, és megismertem az első igazi szerelmemet. Később nulladik szerelmemnek neveztem, majd elmondom, miért.
  Hogy miért igazi? Több okból. A korábbiaknak nem tudom felidézni az arcát, még ha a nevük esetleg meg is maradt, nem emlékszem a helyzetre, ahol találkoztunk, és legfőképpen nem emlékszem az érzelemre. Csak a tényre, hogy ők voltak az életemben. Ennek a kislánynak minden moccanására, a szeme villanására, a hangjára és hangsúlyaira (de a szavaira nem), az arcvonásaira, mindenre emlékszem. Kristálytisztán. Ugyanakkor azokra, akikkel még a szanatóriumban találkoztam, alig; volt néhány külföldi, őrájuk jobban, mert érdekesek voltak, de a magyar betegeknek meg a dolgozóknak végképp semmilyen vonását nem tudom felidézni. Senkiét, akivel azokban az években találkoztam. Olyanokét sem, akikkel naponta beszéltem. Ezzel a kislánnyal tíz napig voltunk együtt sülve-főve, aztán ő hazament és megszakadt a kapcsolat.
  És mert ő lett az első végleges szerelmem. A poliamóriában, ma már tudom, ha egy szerelmünket nem felejtjük el rövid időn belül (mert túl fiatalok voltunk), akkor az végleg megmarad. Mindegy, hány szerelem jön utána. Életünk végéig szerelmesek maradunk őbelé is.
  Amikor interjút adtam a párkeresés kapcsán, ő is szóba került, az egyik szerkesztőség névvel akarta szerepeltetni, hát ők adtak neki álnevet: Katinka. Ma már ezt nem érzem fontosnak. Egyáltalán senki nem szerepel álnéven ebben az írásban, mert hülyeség, én már kinőttem az ilyen játékokból.
  Első este, ahogy odakerültem, a kislány besétált a férfikórterembe, váltott egy-két szót egy másik beteggel (aki felnőtt volt, én voltam a szobában az egyetlen gyerek), úgy tűnt, hogy ismerik egymást – engem pedig elkapott valami szorongás, hogy mi lesz, ha most megfordul és kisétál, talán soha többé nem látom. Hiszen én egyáltalán nem tudtam fölkelni az ágyból.
  De nem sétált ki, és mint sok év múlva kiderült, ezzel egész életemet új pályára terelte. Odajött hozzám, leült a mellettem jobbról levő, akkor üres ágyra, és elkezdtünk beszélgetni. Elmondtuk mindketten, hogy mi bajunk, miért kerültünk be, és bemutatkoztunk, méghozzá – ami gyerekek között nem volt annyira szokásos – egyből teljes névvel, semmi becézett alak, anyakönyvi nevünket mondtuk. Akkor már percek óta halálosan szerelmes voltam belé, s ha lehet, ez csak fokozódott, amikor kimondta a legszebb női nevet a világon.
  No igen, volt egy kis korkülönbség, ő akkor múlt tízéves, én majdnem tizenöt. De mit számított, nemhogy a kezét nem fogtam meg soha, nem is udvaroltam neki. Eszembe se jutott, hiszen fogalmam se volt róla, hogy ez szerelem. Csak együtt voltunk tíz napig reggeltől estig, kivéve ha kiküldték, valaki öltözött vagy ilyesmi, meg persze étkezésekkor is hazament, hiszen az ételt a saját kórtermében kapta. Sokat játszott a kis kék kvarcjátékommal, megnéztük együtt a Szigorúan ellenőrzött vonatokat a dédimtől kapott kis Junoszty tévén, aztán a tizenkettedik nap reggelén hazament – belépett az anyukája, nyilván megmondták, hol találja, Hajni felugrott, odaszaladt hozzá, a nyakába borult, búcsú nélkül kiment és nem is jött vissza többé.

Az autóbaleset után tizenhét évet ágyban fekve töltöttem, ekkorról kelteződik a történet másik fonala: az irodalom. Hat évvel azután kezdtem írni, hogy Hajnival találkoztam, és még néhány évbe beletelt rájönnöm, hogy elsősorban is tanulmányoznom kell az embereket. Hol láttam én akkoriban embereket? Leginkább a tévében. Már akkor is érdekesebbnek találtam a színészek által eljátszott embereket a többinél, akik mondjuk riporterek vagy nyilatkozók voltak, elmondtak valamit, aztán mentek a dolgukra. Igazi emberi jellemeket a maguk sokféleségében filmekből lehetett megismerni. Mert voltak jó filmek is a tévében.
  És gondolkodtam. Akkor már, felnőtt fejjel nem volt nehéz rájönni, hogy én tizennégy éves koromban szerelmes voltam Hajniba, ezért emlékszem rá ennyire jól. Voltam. Múlt idő, hiszen amikor rájöttem, hogy az szerelem volt, akkorra évek teltek el, és már semmiképpen nem voltam tízéveshez való – márpedig Hajni tízévesnek élt az emlékeimben. Még nagyon sok ideig nem jöttem rá, hogy ez nem ilyen egyszerű.
  Mással foglalkoztam: tanulmányoztam az embereket, elsősorban a kislányokat. Mert az a legérdekesebb embertípus az író számára. Mert a nők összetettebb jellemek a férfiaknál, és a serdülők összetettebbek a felnőtteknél. Később egyszerűsödnek. A serdületlenek pedig azért érdekesek, mert bármikor felmutathatnak serdülő- vagy éppen felnőttkori jellemvonásokat.
  Utólag visszaemlékezve apróra szétszedtem Hajni jellemét, és másokét, életben, filmen, könyvben ismert emberekét. Aztán újra összeraktam őket másképpen, így születtek hőseim. Senki sem volt, akit egyetlen emberről mintáztam volna, ez soha nem volt fontos, és alighanem ha akarom, se tudtam volna megvalósítani, hacsak nem az illető életét írom meg, de ha azt akartam, hogy adott kérdésekre adott módon reagáljon, akkor ki kellett cserélnem egyes jellemvonásait. Így például amikor részben Hajniról mintáztam valakit – egyetlen kislányhősöm sincsen huszonöt év alatt, akit valamekkora részben ne őróla mintáztam volna –, akkor rendre kihagytam az ő elképesztő komolyságát. Hajni tízévesen komolyabb volt, mint a legtöbb negyvenéves. Nevetett persze ő is, nem is keveset, de még a nevetésében is volt valami sziklaszilárd hajlíthatatlanság, valami belső támaszték, amiből elég hamar, azt hiszem, találkozásunk estéjén már megértettem, hogy ez a kislány olyan, mint az acél. Csillog is, rendíthetetlen is. Hát ezt a tulajdonságát legfeljebb kis adagokban tudtam és mertem átadni hőseimnek, nem bírtak volna ki többet.

Ezekben az években nem találkoztam senkivel, akibe beleszerethettem volna, mígnem aztán a net hozott össze Beával. A kapcsolat forró volt, de rövid – az ő érzéseit hamarosan megölte a kilátástalanság. Az enyémeket nem. Őt tekintettem az első szerelmemnek sok éven át, mert úgy gondoltam, hogy Hajni gyerekszerelem volt, és Bea számít elsőnek, mert vele voltunk mindketten felnőttek. Ezért lett Hajni a nulladik, sok év múlva, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem az életkor az, ami számít, sőt egyáltalán nem is a gyerekszerelem az igazság. Gyerekszerelem nem létezik, ahogy nem létezik negyvenöt éves kori szerelem sem. Csak szerelem, így egyszerűen, életkori behatárolás nélkül.
  Beával sikerült megőriznünk legalább a barátságot, bár nagyon keveset beszélgetünk, de jóban vagyunk.
  A második szerelmem, Krisz lett végül a feleségem. Őt a tévében ismertem meg, nem sokkal Bea után. Róla sokat írtam, ide ezért elég annyi, hogy nem egészen nyolc év jutott együtt, aztán ő meghalt.
  Viszont általa kikerültem a négy fal közül, és sok emberrel találkoztam, gyerekekkel is. Ezek túlnyomórészt nőneműek voltak, nem tudom, miért, én ugye senkinek se szabom meg, hogy milyen nemű gyereket hozzon a világra. De nagyon örülök neki, hiszen így összeillettek irodalmi törekvéseimmel. A fiúk lelkivilágát nem annyira fontos tanulmányoznom, mert én magam is az vagyok, azokkal voltam körülvéve egész gyerekkoromban, és mi egyszerűbbek is vagyunk. A lányokét viszont így alkalmam nyílt megint. Fantasztikus dolgok derülnek ki azáltal, hogy mi felnőttek beszélgetünk, a gyerekek üldögélnek a földön és játszanak, ahogy ez általában szokás, és én feltűnés nélkül rácsatlakoztatom az érzékszerveimet a lelkivilágukra. Idegen nyelvet is tanultak már úgy, hogy összehasonlították a szavakat a cselekvéssel – minden kisbaba így tanul, de felnőttek is megtették már –, s így dolgozom én is. Elgondolom, hogy mi járhat a fejében, az adott szituációban, annak függvényében, hogy ő most mit csinál és mi miről beszélgetünk (nem követem el azt a hibát, hogy azt higgyem, nem figyel a felnőttek beszélgetésére). Aztán ő csinál valamit, ami esetleg nem illik össze azzal, amit én tippeltem. Ekkor megvizsgálom az eltérést és hipotézist gyártok, hogy miért tévedtem. Ha egy későbbi tippem stimmel, akkor megnézem, hogy miért éppen az stimmel, miért nem a másik. És így tovább. Ezek sokszor nagyon aprólékos dolgok, mondjuk félresimítja a szeméből a haját – miért éppen akkor, már fél perce a szemébe lóg, vajon azért-e, mert a felnőttek beszélgetéséből éppen elkapott egy olyan mondatot, ami kizökkentette elmélyült tevékenységéből, ami miatt föl se tűnt neki a haja, és ha így van, akkor mondandónk melyik eleme lehetett az? Folytatom a kérdéses tárgykört, és közben figyelem őt. Nem reagál, nem érdekli? Akkor valami más lehetett az ok. A legtöbb ilyen hipotézisemre soha nem kapok választ, de egy részükre igen, és akkor föl lehet gombolyítani egy csomó mindent.
  Rengeteget tanultam olyan gyerekektől, akiknek a nevét sem tudom, jellemzően a boltban és az orvosi rendelőben futunk össze, vannak közülük, akikkel csak egyszer az életben (vagy mire másodszor találkozunk, már nem emlékszem az elsőre) – és mégis, főleg a rendelő várótermében, fantasztikus dolgokat lehet megtudni főleg a kisiskolásokról. Ott ugyanis nincs mivel elfoglalniuk magukat, a kirakott játékokhoz ők már nagyok, valami olvasnivalót, telefonon játékot legalább a háromnegyedük nem hoz magával, hát próbálnak kezdeni magukkal, amit tudnak. És persze velük van az az ember, akitől a gyerek után a legtöbbet tudhatok meg a gyerekről: a szülő. De nemcsak a gyerekről. Beszélgess két órát egy házaspárral, és még mindig nem fogod tudni, kifélék-mifélék. Hallgass meg egy mondatot, amit a gyerekükhöz intéznek, és ismerni fogod a család érzelmi és hatalmi struktúrájának egy részét, képed lesz arról, hogyan nevelik a gyereket, és így tovább.
  Erre az orvosi rendelő kiváló terep. Mármint a váróterem – bent a rendelőben ugye nem találkozunk, de a váróterem még alkalmasabb is, mert ott a gyerek unatkozik. Hát elkezd csinálni valamit. Egyénenként változó, hogy helyben marad vagy sem, ha nem, akkor az ablakhoz megy-e (nem) vagy odamegy egy idegenhez (azt sem), esetleg a lábát lóbálja, zajong, elhever a padon stb. Az én munkám nem itt kezdődik, hanem ha és amikor a szülő ezt megelégeli, mert él egy gyerek a fejében, aki mozdulatlanul ül a székén és üdvözült képpel tekint a világra, de a valóságos gyereke nem ezt teszi. Rászól? Pontosan mikor, mely cselekménynél fogy el a türelme, és hogyan fejezi ki? Milyen szavakat, hanglejtést, gesztusokat használ, parancsol, tanácsol vagy kér, és hogyan reagál a gyerek? Nem úgy értve, hogy abbahagyja-e vagy juszt is folytatja, bár az is fontos persze – de milyen képet vág hozzá? Hiszen ez a szülő azt a gyereket világra jötte óta neveli, kétségkívül hasonlóan szól hozzá máskor is, és a gyerek is hasonlóan reagál otthon is.
  Több családot (barátokat és ismeretleneket is) azért zártam a szívembe, mert a gyerek elkövetett valami helytelent, és tetszett a szülők reakciója. Máshol viszont pont azt figyeltem meg, hogy a szülők elviselhetetlenül viselkednek, és nem az én véleményem számít, hanem a gyereké. Ugye tetszik tudni, mit jelent, ha a szülő valamit valahogyan mond a gyereknek, a gyerek pedig engedelmeskedik, de a lehető leggyorsabban hátat fordít neki, és látszik az arcán a szenvedés? Azt, hogy mindennap ezt hallgatja, és hócipőszindrómája van tőle. Tudok gyerekekről, akik a lehető leggyorsabban ott fogják hagyni a szüleiket, talán tizennégy-tizenöt évesen, amikor majd megtehetik, de addig is macska lesz belőlük, a szüleik lakásában fognak élni, elfogadják az ételt meg a ruhát, mert muszáj, adott esetben akár részt vesznek közös programokon és esetleg jól is érzik magukat – de alapvetően nem érzik már magukat odatartozónak. Ezt az állapotot kellő odafigyeléssel meg lehet érezni, éppen annak, aki kívülről szemléli a családot – adott esetben előbb, mint ahogy a gyerek megfogalmazza magának, hiszen ő nem látja magát kívülről, és nincs meg a tapasztalata, nincsenek meg a fogalmai a helyzet kodifikálására, csak azt tudja, hogy boldogtalan. És mindenképpen sokkal előbb, mint ahogy az ilyen szülők ráébrednek a hibájukra.
  Ilyesmiket tanultam ezektől a gyerekektől. Barátaim, ismerősök gyerekeitől és vadidegen gyerekektől, akiknek a nevét se tudom. A szülő–gyerek kapcsolat néhány részletének megismerésével a család többi részének működésére is fény derülhet, például megtudhatom, hogy nem a gyerek a macska, hanem a testvére, akinek esetleg nem tudom a korát, nemét, semmit se tudok róla, csak azt, hogy már csak technikailag él a családjával, érzelmileg nem, és a kistestvére szenved ettől.
  És megeshet, hogy mindezt úgy tudom meg, hogy egyetlen szavukat sem hallottam, mert mondjuk zaj van a rendelőben, ők egymáshoz hajolva beszélnek, én pedig nem hallgatózom, vagy éppen a közértben a polcsorok között, hallótávolságon kívül kapok el valamit, ami a testbeszéd kellő ismeretével információforrás.
  Egyébként a konkrétumok legnagyobb részét egy órán belül elfelejtem, ha ismeretlenekről van szó. Addigra már nem tudom, hogy néztek ki, és ha legközelebb találkozunk, már nem fogok emlékezni. De vannak gyerekek, akiket jól ismerek – bizonyos vonatkozásokban jobban, mint a szüleik. Mert én odafigyelek rájuk, ők meg nem – és mert a gyerek alakoskodik a szülője előtt, mert rákényszerül, előttem meg nem.

Ilyesmiket tanultam az elmúlt tizenöt évben. Legelső gyerek „adatközlőim” tipegőkből gimnazisták, óvodásokból felnőttek lettek. Én pedig változatlanul szerelmes voltam – azt hittem, hogy csak Kriszbe, hiszen Beát és Hajnit sok-sok éve nem láttam, és hát ugye Krisz őutánuk jött az életembe és lett a feleségem, boldogan éltünk és soha föl se merült bennem, hogy én ne őbelé legyek szerelmes, azazhogy rajta kívül másba is.
  De valami mégiscsak arra késztetett két különböző alkalommal, hogy beírjam Hajni nevét a Facebook keresőjébe. Elsőre nem találta meg; másodikra igen, hónapokkal, talán egy egész évvel később. Semmit sem változott tízéves kora óta. Felnőtt persze, de mégis ugyanolyan maradt. Két gyereket szült pedig.
  Igen, valóban kifejlett érzékem van a lélektani folyamatokhoz, de nem mindenkinek tudok olvasni a lelkében. Elsősorban a sajátomban nem. Nem jöttem rá, miért állt el a lélegzetem, amikor először találkoztunk, ámbár Hajni valóban gyönyörű volt, de nem az első gyönyörű nő, akivel életemben találkoztam. Évekbe telt rájönnöm az igazságra: hogy szerelmes vagyok belé, és hogy ez mindig is így volt, harminc éven át.
  Hogy egy felnőtt ember hogy lehet szerelmes egy tízévesbe? Hát sehogy. De kétségtelen, hogy második találkozásunkig én csak a tízéves Hajnira emlékezhettem. Aki egész idő alatt szerelmes volt belé, az a bennem élő gyerek. Minden felnőttben él az egykori gyerek, vagy kellene hogy éljen – énbennem igencsak intenzíven. És emlékezett Hajnira egész idő alatt, és szerelmes volt belé.
  Amikor a felnőtt részem is rájött, hogy éppúgy szerelmes a felnőtt Hajniba, már évek óta ismertem a kislányát is. Az első találkozásunkkor valamivel fiatalabb volt, mint annak idején Hajni, és éppen olyan különleges, de egész másképpen. Őiránta nyilván nem szerelmet éreztem sose – egészen mást. Az első percben, ahogy megismerkedtünk és belenéztem a szemébe, tudtam, hogy nemcsak én tudok róla máris mindent: ő is tud rólam mindent. Addig két emberről volt tudomásom, aki belenéz az emberek szemébe és kiolvassa az egész élettörténetüket, hogy miről ábrándoznak nyári holdas éjszakán, mit éreznek ezzel-amazzal kapcsolatban, és így tovább, ez a képesség rengeteg mindent tartalmaz, de fölösleges és céltalan lenne leírnom, mert akinek ez megvan, az úgyis tudja, akinek meg nincs, az lehülyéz, és éppen úgy nem tudom neki elmagyarázni, mint vaknak a színeket. Annyi a különbség, hogy a vakok nem mondják, hogy a színek hülyeség, olyanok nincsenek is, engem viszont emiatt le szoktak hülyézni. Pedig ez a dolog létezik. Onnan tudom, hogy egyre-másra előfordul, hogy valakiről megtippelem, mit fog érezni valamivel kapcsolatban, aztán tényleg úgy is történik, meg még sok mindenből tudom, de nem kötök mindent az olvasó orrára. Ha tudja, úgyis tudja, ha meg nem, úgyse fogja tudni.
  Szóval két emberről volt tudomásom, akiben ez a képesség magas szinten megvan. Az egyik volt Krisz, a másik magam vagyok. Nem lehetünk sokan, mert ennek vannak olyan jegyei, amikről felismerjük egymást, de persze nem úgy, hogy elmegyünk egymás mellett az utcán. Nos, amikor először egymás szemébe néztünk Tüncivel, rögtön láttam, hogy ő a harmadik. De az ő képessége egész más, az iránya is más, és még kialakulatlan. Rengeteget tud meg az emberekről annyiból, hogy rájuk néz, de egészen más dolgokat, mint Krisz meg én, és még nem tudja azon a szinten értelmezni a tapasztalatokat. Ennek egy részére akkor jöttem rá, évekkel később, amikor Tünci már régesrég szóba sem állt velem. Volt három délután, amikor együtt játszottak másik legjobb barátommal, aki szintén kislány, oszlopos tagja annak a klubnak, akiknek tudásomat köszönhetem. Én pedig fotóztam őket. Így a figyelmem egy része a fotózásra összpontosult, másik része a játékra, és nem értettem Tünci bizonyos reakcióit. Vannak bizonyos fajta különös pillantásai, és ezek közül vettem észre néhányat. De nemcsak azért nem értettem, mert nem ott volt a figyelmem, hanem mert hiányzott az alappont. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy Hajni nekem nem egy gyerekszerelem emléke, hanem egyszerűen szerelmes vagyok belé, most, jelen időben. Tünci azonban az én lelkemet kívülről látta, így sokkal jobban értette, mi történik – rám nézett, az anyukájára, megint rám… és ezeket a pillantásokat megőrizték a képkockák. Innen tudom.
  Képzeljen el az olvasó egy műszerfalat, mint egy autóban, egy csomó számlappal, rajtuk mutatókkal. A legtöbb embernél ezek valahol állnak, nevezzük ezt a helyet egyesnek. Akinél nullán állnak, azok a tuskók, akiknek semmiféle empátiájuk nincsen. Vannak emberek, akiket jó emberismerőnek szoktunk nevezni, empatikusnak mondjuk őket: őnáluk kilendülnek a mutatók valameddig, írjunk ide kettest. No, az én mutatóim valahova ezen messze túl lendülnek ki, valami hatalmas számig, és Tünci mutatói is – de nem ugyanazok a mutatók.
  A dolog összefügg az IQ-val és az EQ-val, de nem azonos vele. Többeket ismerek, akiknek egyik vagy másik, netán mindkettő magas, de ez hiányzik. Az egyik kislánynak, aki pöttöm kora óta tanít engem emberismeretre, akkora EQ-ja van, hogy kiveri a biztosítékot, de amikor jeleket küldtem neki, soha nem jelzett vissza, nincs meg a receptora hozzájuk. Hajninak mindkettő elég magas, de neki sincs meg. Tetszetős gondolat, hogy ha meglenne, akkor talán együtt maradunk, de egyáltalán nem biztos: ez is csak egy kommunikációs forma, ebben ugyanúgy előfordulhatnak félreértések. Talán annyi történt volna másképpen, hogy akkor legalább nem hiszi magáról, hogy nem szerelmes belém.
  Félreértések sorozata ölte meg a kapcsolatunkat. Volt szabályos lánykérés, épp csak nem térdeltem le. És az „igen” is szabályos volt. Tulajdonképpen később szabályos volt a „mégse” is.
  Egy évvel a lánykérés előtt, amikor még messze nem tudtam, hogy Hajni iránti érzelmem jelen idejű, valódi szerelem, de pontosan tudtam már, hogy Tünci milyen tehetsége egy soha el nem nevezett művészetnek, elkezdtem regényt írni neki: a Hankát. Hogy miért pont ezt, miért pont így, azt nem tudom elmondani úgy, hogy az olvasó is megértse, mert nemcsak a mi képességünkkel kellene rendelkeznie, hanem Tüncit személyesen is úgy kellene ismernie, ahogy én. Egy évvel később az anyukájával való rövid kapcsolatom alkalmat adott tisztázni néhány homályos pontot lelki kapcsolatunkban, és innentől kelteződik, hogy Tüncit a lányomnak tekintem. Nem tiszteletbelinek, olyanok is vannak, van négy tiszteletbeli lányom, két tiszteletbeli fiam és egy tiszteletbeli unokám (aki nem gyereke egyik tiszteletbeli gyerekemnek se, és történetesen ő nevezett ki engem a nagyapjának, amire hallatlanul büszke vagyok). Nem, őt egészen másképpen, a valódi lányomnak tekintem. (Amely érzelmemtől egyébként Hajni vöröset lát, de eddig még senki sem értette, hogy miért. Csak. Értelmetlen dacreakció, az ő szintjén ennek már nem lenne szabad előfordulnia, mégis így van.) A Hanka egy sorozat kezdete lett volna, tartalmilag össze nem függő történetek sorozatáé, amik mind egy irányba mutatnak, oda, hogy őbelőle még nagyszerűbb, még tökéletesebb ember legyen, már ha egyáltalán lehet ezt még fokozni. De hát Tüncit nem érdekelte. Nem fog kiderülni, mivé fejlődött volna a tehetsége mellettem. Az utolsó dolog, amit elfogadott tőlem, az egy ürügy volt, hogy látványosan utálhasson, a könyvet, ami sokkal később készült el, már nem fogadta el. Úgyhogy amikor egy későbbi regényemet nemcsak neki ajánlottam, hanem róla is írtam, arról már az anyukájának se szóltam. Minek? Akkor már régóta nem beszéltünk Hajnival. Eljátszottuk, hogy beszélünk, de nem beszéltünk. Tüncivel el se játszottuk, hogy beszélünk, most lesz másfél éve.
  Annyiban az olvasó gondolataiban is tudok olvasni, hogy most arra gondol, kár volt megírni mindezt, pláne valódi nevekkel, mert magamra haragítom őket, de ez a probléma nem lényeges. Rég nem olvassák, amit írok, ha meg valamiért pont ezt mégis – nem mindegy, hogy megharagszanak-e? Már mit veszíthetek? A legjobb barátom, a szerelmem és a lányom nem áll velem szóba, egy udvarias idegen maradt a helyükön, hát ha az az idegen most megharagszik, ugyan mit számít? Én már kinőttem az ilyen gyerekes hülyeségekből.
  Nem jó dolog ez a mi lélekolvasó képességünk, az az igazság. Pontosan tudom, hogy Hajni mikor szakított velem, ha akkor az órára néztem volna, az időpontját is tudnám, amikor kiolvastam belőle, hogy ennek vége. De tenni nem tudtam semmit. Tünci két nappal később szakította meg velem a kapcsolatot, de magának Hajninak még tíz napba telt tisztázni a helyzetet és kimondani a szakítást. Mert hát őbenne nincsen meg a képesség. Ez csak annyit változtat, hogy mi előbb látjuk meg a közelgő veszedelmet, de elhárítani ettől még nem leszünk képesek.

A történetnek azonban itt nincs vége. Abban az időben, amikor mindezek zajlottak ővelük, belépett az életembe egy további kislány is, akivel egészen más kapcsolatban voltunk, mint az eddigiekkel – tekintve, hogy fél kontinensnyi távolságban élünk egymástól, nem beszéljük egymás nyelvét, és mindig csak egyoldalúan kommunikáltunk: neki fogalma sincs róla, hogy én a világon vagyok. Valójában öten vannak, de az egyik közülük… persze mindig csak videón láttam, ami többnyire nem is volt jó minőségű, de egyre több videó került elő, illetve készült, és egyre gyanúsabb. A videófelvételnek óriási fogyatékossága, hogy nem kétirányú a kommunikáció, ő nem látott engem, amikor a színpadon énekelt, akkor se látott volna, ha ott vagyok. Viszont óriási előnye, hogy visszajátszható. Akár képkockánként, kinagyítva megnézhető. Választ ettől még nem kap az ember, de egyre célratörőbb kérdéseket fogalmazhat meg.
  Néhány hónap után úgy határoztam, hogy a köztünk levő kommunikációs szakadékon építek egy hidat: megtanulom a nyelvét. Két okból tanulok lettül: hogy megértsem Guntars Račs költészetét, és hogy megértsem Keita Krūmiņa szeme villanását. Mert a metakommunikáció nemzetközi (ez nem metakommunikáció, ez egyfajta meta-metakommunikáció), de a szituációhoz, amiben az a szemvillanás bekövetkezik, hozzátartozik a nyelvi közeg is, mert az a szemvillanás lehet válasz nyelvi közlésre, lehet metakommunikációra és lehet ilyen meta-metakommunikációs közlésre (amiből megint többféle van, hiszen ilyen jeleket mindenki kibocsát, nemcsak azok, akiknek receptoruk is van hozzá) – és megint újabb lépcsőben az a jel, amire ő válaszol (vagy legalábbis reaktív jelet bocsát ki), lehet válasz vagy reaktív jel egy megint másik közlésre, és így tovább, hiszen egy együtt tartózkodó és egymással kommunikáló embercsoport így működik.
  Amilyen könnyű volt megállapítani Tünciről, hogy egyformának teremtettek minket, olyan nehéz Keitáról. Nem tudom, bár már sokkal több a támpontom, és ha majd nehézségek nélkül értem a beszédjüket, még több lesz, de ettől még egyáltalán nem biztos, hogy választ kapok a kérdésre. Talán soha nem fogom megtudni. De hát mit számít? Ha kiderülne, hogy ő is közénk tartozik, az csak annyit jelent, hogy nemcsak nehezebb lesz az élete másoknál, hanem erről még valaki tud, Európa túlsó végén. Nem mindegy?
  Vannak mások is, akikről gyanítom, gyerekek és felnőttek is. Ez a képesség sokat segít az irodalomban, és könnyebben köt az ember barátságokat meg alkalmi ismeretségeket, hiszen eleve érzékeli, hogy milyen ember a másik. Ötévessel is kötöttem már tartós barátságot percek alatt.

A történet következő fejezete talán a negyedik szerelmem lesz. Ha megtalálom. Vagy ha ő talál meg engem.


Láng Attila D., 2018.1.28., 00:04:44

Hajni Hanka irodalom kislány Krisz Krūmiņa‚ Keita párkeresés poliamória pszichológia Račs‚ Guntars szerelem Tünci

Osztálynapló, első év – Klases dienasgrāmata, pirmais gadsKereskedelem

Discussion

Enter your comment:
A hozzászólásokban sem webcím, sem HTML kód nem használható.