Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Szemtelen vásárló, szemtelen eladó

Úgy néz ki, megint írhatok hivatalos leveleket. Egy tolókocsit rendeltünk az ****** Kft.-től,* megbeszéltünk minden megbeszélnivalót, küldik. Párszor rátelefonáltam az alkalmazottra, hát igen, még nem jutott el a postára, de rövidesen küldi. Ma megint rátelefonáltam, és amikor ismét ezt a választ kaptam, akkor felhívtam az ügyvezetőt, H. urat. Mivelhogy három hete nem érkezik meg a tolókocsi.
  Női hang vette föl, milyen ügyben? Mondom, egy vásárlója vagyok. H. úrnál vendégek vannak, mit szeretne vásárolni? Mondom, semmit se szeretnék vásárolni, kérdezni szeretnék valamit H. úrtól. Nem mondta, hogy hívjam később, pedig mondhatta volna – átvette a telefont. Mondtam a nevemet, azonnal tudta, hogy ki vagyok és mit akarok, épp csak az volt furcsa, hogy tegezett. Általában engemet vadidegen emberek gyakran tegeznek kéretlenül, nem a neten, ahol ez természetes, hanem a „gyereket, állatot és tolókocsist tegezni kell” elv alapján; de most érezhetően nem erről volt szó, H. úr nem lenézésből tegezett, hanem úgy emlékezett, hogy mi tegeződünk. Hogy honnan, az rejtély.
  Megkérdeztem, hogy az gyakori szokás-e cégüknél – persze tegezve, mert a tegezést azzal viszonzom –, hogy a raktáron levő árut három hét alatt sem szállítják. Miért kell nekem emiatt hetente odatelefonálnom? Fegyelmit fog adni a beosztottjának, felelte. Ez minden? – kérdezem, mivelhogy én azzal ugye nem vagyok kisegítve, attól nem vettük hamarabb használatba a kocsit. Netán árengedmény a késedelemért? Kis szünet. Megbeszéli a beosztottjával. Rendben, mondtam (mivelhogy a beosztott öt perccel azelőtt azt mondta, hogy máris megy feladni, hát nyilván meg kell vele beszélni, hogy milyen összeget írjon az utánvétes papírra), várom a hívásodat, szervusz. Viszonthallásra, felelte.
  Öt perc lehetett talán, H. úr csörög a telefonból. Azzal kezdte, hogy őnáluk az egy kivételezés, hogy postán küldik el az árut. (Ez miért most derült ki?) Közöltem vele annak a rokonunknak a nevét a város nevével együtt, aki alig pár hete felhívta őt és megkérdezte, hogy kapható-e egy bizonyos árucikk, mire ők habozás nélkül, rögtön másnap postára tették, átvette, kifizette, használja. (A rokonnak persze mi beszéltünk az abdai cégről, mint ahol feltehetőleg beszerezhető, amire szüksége van, mi adtuk meg neki H. úr mobilszámát.) Azt nem tudtam meg, hogy ez a kivételezés miért járt a rokonunknak, akiről akkor hallottak életükben először és soha nem látták, és miért nem jár – mert ha erről beszél, akkor nyilván nem jár – nekünk, akik már eltöltöttek a raktárukban három órát és otthagytak kilencvenötezer forintot, mert H. úr váratlan fordulattal rátért felesége és a maga egészségügyi problémáira, egyiknek a lába, másiknak a gerince, nem jegyeztem meg, és közölte, hogy beosztottja most három ember munkáját végzi, ezért ő szemtelennek érzi az előző telefonomat. És már megint tegezett, pedig az előbb már eljutott odáig, hogy „viszonthallásra”. Ez már letegezés volt. Olyan letegezés.
  Ha nem ezzel fejezi be a mondatot, akkor megállítottam volna, hogy énnekem ne magyarázzon az egészségügyi problémáiról, először is mert ha hasonlóval viszonzom és elmondom a mi családunk egészségügyi problémáit, akkor az nagyon hosszú történet lesz, ami pontosan annyira fogja őt érdekelni, mint engem az övék; másodszor pedig ha nem tűnt volna föl neki, ő itt a munkáját végzi, és engem, a vásárlót már hivatalból sem érdekelhetnek az ő problémái. De hát erre nem jutott alkalom, mivelhogy azzal fejezte be a mondatot, amivel.
  Innentől a beszélgetés rövid és egyoldalú lett, ő is beszélt ugyan, de engem már nem érdekelt, hogy mit, nem is hallottam a saját hangomtól. Közöltem vele, hogy semmiféleképpen nem tűröm el, hogy egy kereskedő, akinél én vásárolok, az én viselkedésemet minősítse, pláne hogy szemtelennek nevezzen engem, amire ő levágta a telefont.
  Elmondtam a történteket feleségemnek is, aki felhívta H. urat, óhajtván a magyarázatot és a helyzet tisztázását. H. úr közölte, hogy nem adja el a tolókocsit, amire feleségem megkérdezte, hogyan is van az, hogy őneki valami baja van egy emberrel és ezért megbüntet egy másikat, mert a tolókocsi nem nekem és nem is neki kell, hanem a testvérének. Erre H. úr kissé elbizonytalanodott, ő ezt nem tudta. (Valószínűleg azért, mert semmi köze hozzá, hogy amit vásárolok tőle, azt kinek vásárolom. Feltehetően ő sem közli a szupermarketben, hogy az egyes beblokkolandó élelmiszereket a család melyik tagja fogja elfogyasztani.)
  Elmondta, hogy ők egy karitatív szervezet, amit én sajnos nem tudok hova tenni, mert a márciusban tőlük vett rámpa és egyéb segédeszközök árát még mindig nem tudtuk visszafizetni annak a barátunknak, akitől kölcsönkértük; ha a barátunk azt mondaná, hogy ő karitatív alapon cselekszik, azt érteném, mert egy átvételi elismervény nem sok, annyit se kapott a százezer forintjáról, de hogy H. úr káeftéje mitől karitatív, arról fogalmam sincs. Valahogy nem úgy néz ki a cég házacskája, mint akik mindjárt tönkremennek a nagy segítésben, persze mit tudhatom én azt, lehet, hogy az egy gazdag vállalkozóé, ők csak kegyelemből kaptak egy sarkot. Mindenesetre akinél én egy összegben ott hagyok kilencvenötezer kölcsönbe vett forintot, az minden, csak nem karitatív.
  Feleségem elmondta H. úrnak, hogy én ebben a blogban meg fogom írni az eseményeket, amit H. úr zsarolásnak nevezett. Ez is ugye kicsit nehezen védhető, ugyanis ő nem azt mondta, hogy megírom az eseményeket, ha ő ezt meg azt meg amazt teszi vagy nem teszi, hanem azt, hogy az eseményeket márpedig megírom és kész. Ha a lábam előtt csúszik, akkor is megírom, hogy ő, az abdai EÜ2000 Kft. ügyvezetője szemtelennek nevezte a visszatérő vásárlóját, amiért az reklamálta nála a késedelmes szállítást. Ha ingyen ideadja a tolókocsit, futárcéggel elküldi és azt is ő fizeti, akkor is megírom, hogy sok szemtelen kereskedővel találkoztam már, de eddig ő viszi a pálmát, mert az, hogy leszemtelenezi a vásárlót, az egy dolog, de hogy utána ő követel bocsánatkérést, az már párját ritkítja. Semmiféle módszer nem létezik arra, hogy ő mindezek megírásában engem megakadályozzon. Akkor hol itt a zsarolás?
  Szó esett egészségügyi problémákról is, feleségem csak annyit mondott, hogy beszéltek ilyesmiről, nem kérdeztem a részleteket, hiszen őt köti a titoktartási kötelezettség. (Ámbár nem hiszem, hogy ezt H. úr is tudná.) Eszembe jutott az az eladó, akivel egyik nap találkoztunk egy üzletben, régi ismerősök vagyunk, de nem kérdeztem meg, hogy mi baja – szemlátomást volt valami baja –, mert olyan közeli ismerősök mégse vagyunk, és mint vevő úgy döntöttem, hogy nem avatkozom a dolgába. Ha mint vevő máshogy döntök, akkor már mint magánemberen rajta áll, hogy bizalmába fogad-e vagy sem, de ha kérdezés nélkül megpróbálja rám tukmálni a bajait, akkor kénytelen vagyok őt mint eladót tekinteni és kikérni magamnak: én vásárolni jöttem, nem a bajait hallgatni. Az pedig, hogy mobiltelefonon mondjuk el mindezt a vásárló költségére…
  H. úr azt is elmondta, hogy nem bízik bennünk: fél, hogy miután átvettük a kocsit, én közlöm, hogy nem ilyet akartunk. Feleségem értetlenül fogadta, hogy azok után, hogy már ismer minket és nem kis pénzt hagytunk ott, ne bízzon bennünk, és javasolta, hogy fényképezzék le a kocsit, küldjék el a képet és a dolgot elrendezhetjük. Ők nem tudnak emailben képet küldeni. (Jól felszerelt cég.) Akkor küldünk egy számot, ahová mobilon el tudják küldeni a képet, mert azt tudnak.
  Feleségem megemlítette, hogy ottlétünkkor látott H. úr kocsiján egy halat, és hogy ez azt jelenti-e, amit ő gondol. Erről is hosszabban beszélgettek, és H. úr hamarosan megkérdezte, hogy tehet-e többet annál, hogy bocsánatot kér és elküldi a kocsit. Feleségem továbbította a kérdést, én nemmel feleltem, ennél nem tehet többet, de ami elhangzott, az elhangzott. Természetesen ezt nem tekinthetem bocsánatkérésnek, hiszen nem kért bocsánatot, főleg nem tőlem, hanem megkérdezte, hogy mit tehet. Maga a bocsánatkérés nem hangzott el.
  Nem tudok mindent elsorolni a mi költségünkre folytatott huszonhárom perces mobilbeszélgetésből, amiből ráadásul csak az egyik oldalnak voltam fültanúja; a végén nem is volt konklúzió, a mobil döntötte el, hogy mikor legyen vége: lemerült.
  A folytatás már SMS-ekben zajlott. Amint ígértük, küldtünk telefonszámot:
  Arra kérem, a kocsi fényképét a *** telefonszámra legyen szíves elküldeni. Jelezni fogok a kép megnézése után. Köszönöm.
  De nem várt válasz érkezett a feleség aláírásával:
  681-1.jpg 681-2.jpg
  Kicsit furcsa, hogy egy kereskedő nem tud az áruja eladásával foglalkozni, de hát még azt sem lehet tudni, hogy mi az a minden tőle telhető. Eszembe se jutott volna, hogy őtőle bármit is várjak, ha a cégük teljesíti a megállapodást és postára adja az árut. Amikor láttam, hogy ez már három hete nem sikerül, akkor sem vártam tőle semmiféle „minden tőle telhetőt”, csak megkérdeztem, hogy miért kell nekem hetente rájuk telefonálnom, és feltettem a kérdést, hogy ekkora késésnél adnak-e árengedményt; az ilyesmit egyébként egy kereskedőtől nem kell megkérdezni, magától ajánlja fel. Azután viszont, hogy szemtelennek nevezett, rendkívül meglep, hogy még neki áll följebb. Nem vagyok hozzászokva, hogy engem egy boltos sértegessen, aztán még ő adja a sértettet.
  Az is meglep, hogy az egyik percben H. úr azt kérdezi, hogy tehet-e többet ennél meg amannál, szemlátomást megoldani szándékozik a problémát, oly módon, mint aki magát érzi hibásnak és nem a másik felet – a következő percben viszont a feleség homlokegyenest az ellenkezőjét írja. Hogy működik ez? Ezentúl úgy kell közértbe járnom, hogy miután kifizettem a kenyeret, esetleg a pénztáros férje odajön és közli, hogy mégis inkább zsömlét kapok?
  A válaszunk nem H. úr lelkivilágával foglalkozott, hanem a mi változatlanul fennálló vásárlási szándékunkkal:
  Akkor ez azt jelenti, hogy nem lesz tolókocsi, ne várjuk?
  H-né következő SMS-e világos, egyértelmű helyzetet teremt.
  681-3.jpg 681-4.jpg 681-5.jpg
  Tehát:
  1. ő követel bocsánatkérést, a kereskedő – ha egyáltalán lehet így nevezni –, aki pimaszkodott a vevőjével, letegezte, szemtelennek nevezte;
  2. a bocsánatkérést meg nem történt dolgok miatt követeli, hazug zsarolónak nevezve a vásárlóját;
  3. amíg a bocsánatkérés meg nem történik, addig nem hajlandó kiszolgálni a megsértett vásárlót, a megsértett vásárló feleségét és a megsértett vásárló feleségének a testvérét;
  4. mindeközben ők egy karitatív szervezet, akiknek karitativitását szemlátomást nem zavarja, hogy éppen megtagadták egy tolókocsi pénzért való eladását mozgássérülteknek;
  5. azt pedig hadd ne minősítsem, hogy H. úr halat ragasztott a kocsijára, keresztény hívő mivoltát hirdetendő. A mi kocsinkon nincsen hal, nem érezzük szükségét lelkivilágunk ilyetén reklámozásának.
  Természetesen az SMS-ek többi részét is lefényképeztem, a feladó telefonszámát, az aláírást, a küldés időpontját, hiszen ezek most már bizonyítékok. Bizonyítják a kereskedelmi törvény megszegését és a nyílt diszkriminációt. Ezzel már mehetek a fogyasztóvédelemhez, az EBH-hoz vagy akár a bírósághoz is.
  * Lásd itt.


Láng Attila D., 2006.6.8.

tagpage

Tamtam, bűnbakKarminca-dal

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: