Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Számítástechnika 2015

Régi játékom, hogy néhány évenként megtippelem a számítástechnika fejlődését a következő évekre. Először a nyolcvanas évek végén tettem egy-két barátommal beszélgetve; már akkor „föltaláltam” az érintőképernyős, tenyérben elférő gépeket, bár az én elgondolásom nem nagyon hasonlított erre a kis, öregecske Palmra, amin írok. De kigondoltam az internetet is; akkoriban itt mit se tudhattunk arról, hogy már létezik. Igaz, az én képzeletbeli netem inkább az ftp-re hasonlított, mint a webre.
  A kilencvenes évek első felében már le is írtam elgondolásaimat, talán még megvannak valahol. 2000-ben írt cikkem itt a LAttilaD.orgon is megvan, akkor a net fejlődését képzeltem el öt évre előre; meg lehet nézni, mi valósult meg belőle.
  Ennek ellenére ismét felcsapok futurológusnak. Tárgyam a számítástechnika fejlődése 2015-re.

A számítógép

Jóslatom szerint 2015-ben már nem lesznek desktop gépek. A nagyméretű gépek már csak szervertermekben lesznek használatosak, a háztartásokban és a céges felhasználóknál mindenütt notebookokat és PDA-kat találunk majd. Notebookot is inkább a számítástechnikus és az advanced felhasználó fog használni, mert a PDA-k mindent megcsinálnak, ami a köznapi felhasználónak kell.
  A notebookok nem lesznek kisebbek, mert a jelenlegi képernyők és billentyűzetek kicsinyítése ebben a kategóriában nem kívánatos, legfeljebb a súlyuk fog csökkenni. A perifériák később részletezendő változása segíteni fog ebben.
  A notebookoknál is megjelennek a PDA-kra jellemző tulajdonságok. Ahogy a PDA-k, a notebookok is csak standby módba kerülnek a főkapcsoló megnyomásakor, s bekapcsoláskor ugyanonnan folytathatjuk a munkát. A notebookok tartalmazni fogják mindazokat a perifériákat és szolgáltatásokat, amiket a PDA-k. Általában véve a két kategória közötti különbség a lehető legkisebb lesz, hogy a felhasználók minél könnyebben áttérhessenek.

A PDA-k

Minden PDA egyúttal mobiltelefon is lesz, bár a mobiltelefonok kategóriája sem szűnik meg, azok kedvéért, akiknek csak telefonszolgáltatásokra van szükségük. Hasonlóképpen megmaradnak az önálló MP3-lejátszók, digitális fényképezőgépek és más készülékek.
  Az eszményi PDA a következőképpen áll össze. Egy fejlett operációs rendszerrel rendelkező számítógép, ami az internetre is rácsatlakoztatható, a gép adottságai folytán rádiós kapcsolattal, persze szélessávon. De ha tud rádióhullámokat adni és venni, akkor logikus, hogy egyesítjük a mobiltelefonnal és a rádió- és tévétunerrel. Ha venni tudja a rádió- és tévéműsorokat, akkor logikusan rögzíteni is tudja azokat, csak elegendő tárkapacitást kell kapnia. Csak kapacitás függvénye az MP3-lejátszó is, hiszen az ehhez szükséges hardvert az előző funkciók miatt már beépítettük. Másfelől célszerű, ha ellátjuk beépített fényképezőgéppel és GPS-szel, amik mobil voltából eredő funkciók.
  Mindezek a szolgáltatások már benne vannak a mai tenyérgépekben, nem állítom, hogy itt újat alkottam volna. A különbség a használhatóságban lesz. Egy szövegszerkesztőnél bőven elég, ha úgy indul, hogy kihúzzuk a stylust és kiválasztunk vele egy ikont. Az MP3-lejátszónál ez nehézkes volna, annak a kezelésére célszerűen külön gombok fognak szolgálni a gép házán, amik a többi multimédiás alkalmazást is kezelik. Másfelől egy egyszerű MP3-lejátszónál megengedhető, hogy ne tartalmazzon saját hangszórót – egy PDA-nál nem, hiszen annak például ébresztési funkciói is vannak.

Az FTB

A PDA-t tulajdonosa mindenre használni akarja, amire csak lehet, így bankolásra is. Ma mobiltelefonnal és internetböngészővel használható banki szolgáltatások vannak, s egy ideig a PDA-k is beérik majd ezekkel; azután viszont megjelenik a PDA-s bankolás. Ennek alapja az ujjlenyomat-felismerés lesz, amire egy-két mai típus is képes. A közeljövő PDA-felhasználója a maximális biztonságot és a gyors, könnyű kezelhetőséget egyszerre várja el, s a két kívánalmat csak az ujjlenyomat-felismerés tudja összeegyeztetni. (Ha a felhasználónak minden bankügyletnél hosszú számsorokat és jelszavakat kell beírnia a böngészőbe; ha ezeket csak a PDA-ban vagy a fejében tárolhatja, hiszen ez az a két dolog, amik biztosan nála lesznek, amikor PDA-bankolni akar; ha a biztonság és a sok banki ügyfél olyan hosszú és bonyolult kódokat eredményez, amiket megjegyezni képtelenség, minden alkalommal beírogatni pedig idegtépő; ha felmerül benne a kétség aziránt, vajon a PDA-ban tárolt jelszavak csakugyan annyira titkosak és feltörhetetlenek-e, amint a fejlesztő állítja – nos, akkor hamarosan igényelni fogja a jobb megoldást.)
  Attól a perctől, hogy a PDA megbízhatóan felismeri gazdája ujjlenyomatát, a bankok kifejleszthetik a PDA-s bankolást, amihez kizárólag ujjlenyomat kell. S ez a szolgáltatás olyan forradalmat fog elindítani, aminek végigviteléhez aligha elegendő a tárgyalt tíz év, de a folyamat enélkül is felvázolható.
  A PDA-bankolásnak eleinte feltétele lesz, hogy a felhasználónak legyen ujjlenyomat-olvasós PDA-ja. Ha fizetni akarok, akkor kiválasztom a bankos programot, ujjlenyomattal igazolom magamat, megadom az összeget és a partner számlaszámát, s az átutalás megtörténik; a PDA ekkor egy olyan képernyőt ad vissza, amin bizalmas adataim feltüntetése nélkül igazolja, hogy kinek és mennyit utaltam, s volt rá fedezetem. Egy üzletben így fizetek: a pénztáros összead és közli a végösszeget, én PDA-mon átutalom a pénzt, majd megmutatom neki az igazolást a képernyőmön. Mivel ezt a bank adja vissza és a bank a számlaszámból tudja, hogy kinek fizetek, az igazoló weboldal olyan jeleket is tartalmazhat, amiket csak a bank és az üzlet ismer, így nem hamisíthatom azt. De a bank elküldheti az igazolást a pénztáros monitorjára is, ezzel egyértelművé téve, hogy tőle származik.
  A következő lépés az lesz, hogy függetlenítjük magunkat a konkrét PDA-tól. A tranzakcióban nincsen olyan adat, amit ne lehetne egyesegyedül a bank számítógépében tárolni, sőt ami ne ott lenne a legjobb helyen. A felhasználó PDA-jának semmi más feladata nincs, mint az ujjlenyomat, az összeg és a számlaszám inputja és továbbítása; ehhez azonban nem kell, hogy a felhasználó legyen a gép tulajdonosa, vagy hogy egyáltalán legyen neki saját gépe. Az üzletekben tehát, a készpénzes kassza és a kártyaolvasó szomszédságában, megjelenik az ujjlenyomat-olvasó. A számlaszámot innentől nem kell megadni, az összeget a pénztáros adja az eddigi módokon, a vásárlónak pedig csak az ujjlenyomat-olvasót kell megérintenie, miután előzőleg – egyetlenegyszer – nyilvántartásba vétette ujjlenyomatát bankjánál. Ezzel a PDA-bankolás visszaszorul az olyan esetekre, amikor magánszemélynek, távollevő cégnek akarunk utalni, lekötést tenni számlánkon stb. Amikor egy üzletben személyesen vásárolunk és az ő ujjlenyomat-olvasójukat használjuk, az a fingertip banking, az FTB.
  Az ujjlenyomat-azonosítás elterjedésével azonban nemcsak bankügyeknél találkozhatunk. Az a polgár, aki komplex műszaki eszközökkel védi magát az ellen, hogy kiürítsék a bankszámláját, örömmel fogja fogadni azokat a komplex műszaki eszközöket is, amik attól védik meg, hogy nevében szerződést írjanak alá, helyette szavazzanak vagy bárhol utánozzák személyazonosságát. El fognak terjedni az ujjlenyomattal hitelesített szerződések és egyéb okiratok.

A személyi kártya

Ha egy PDA felismeri gazdája ujjlenyomatát és egyebekben is gazdájának személyes dolgait tárolja, akkor könnyen megteremthetjük annak a feltételeit, hogy a PDA segítségével a tulajdonos igazolhassa személyazonosságát és különböző jogosultságait. Ehhez csupán annyi kell, hogy a PDA üzembe helyezésekor ellenőrzött, hivatalos körülmények között rögzítsük benne a tulajdonos ujjlenyomatát; s hasonló módon kerüljenek bele a tulajdonos személyi okmányai, amiket a PDA parancsra megmutat.
  Nicky című regényemben ezt a technikát már mint létező gyakorlatot mutatom be és személyi kártyának nevezem. Az ilyen készülék egyfelől betölti egy PDA szokásos funkcióit, másfelől pedig hivatalos körülmények között rögzítik benne tulajdonosának ujjlenyomatát és személyi okmányait. Nekem magamnak például van, illetve lehetne személyi igazolványom, lakcímkártyám, útlevelem, TAJ-kártyám, közgyógyigazolványom, nyugdíjas- vagy diákigazolványom, iskolai bizonyítványom (-aim), bank- és hitelkártyá(i)m, anyakönyvi kivonataim, könyvtári olvasójegyem, a kocsimhoz forgalmim. További okiratokra tehetnék szert, ha lediplomáznék, jogosítványt szereznék, képviselővé választanának, elnyernék valamely állást, ahol ilyesmit adnak, vagy belépnék klubokba, egyesületekbe, pártba. Egy élénk társadalmi életet élő ember ma kártyák és könyvecskék egész arzenálját birtokolja, amiket egyetlen kicsi készülékben egyesíteni lehet, egyszerre téve tárolásukat kényelmessé és használatukat biztonságossá, hiszen gazdájuk ujjlenyomata nélkül nem jelennek meg. A személyi kártya a biztonsági ellenőrzéseket is megkönnyíti: ha egy létesítménybe engedélyköteles a belépés, akkor a biztonsági rendszer jelet küld az érkező kártyájának, ami a mobilok szokásos módszereivel jelzi gazdájának, hogy igazolnia kell magát; annak válaszképpen csupán annyi a teendője, hogy megérinti az ujjlenyomat-érzékelőt, a kártya ezután már ki tudja választani és el tudja küldeni a biztonsági rendszer által követelt elektronikus okiratot, legyen az szupertitkos katonai létesítmény belépője vagy online vásárolt színházjegy.
  Az ujjlenyomat-ellenőrzés megvéd attól, hogy kártyánkat idegen használja fel. Egy másik, még nem publikált regényemben olyan koncepciót használok, ahol a személyi kártya fizikailag is ellophatatlan, így az a hátrány sem érhet minket, hogy amíg vissza nem szerezzük ellopott vagy elvesztett kártyánkat, addig nem tudjuk igazolni magunkat és nem férünk hozzá adatainkhoz. A módszer alapelve, hogy nincs is személyi kártya, hanem bármely számítógép – legyen az magántulajdon vagy egy nyilvános helyen közhasználatra kitett példány – képes bárkinek a személyi kártyájaként, illetve számítógépeként működni. Minden adat központi szervereken van, s bármely gép ujjlenyomat-olvasóját érintjük meg, a saját desktopunkat fogjuk látni a saját beállításainkkal, adatainkkal. Ha a jövő mégis inkább az egy ember–egy kártya módszert választaná, aminek nagy az esélye, akkor is lehet védekezni a lopás és elvesztés ellen: a kártyában található GPS-t nyomkövetőként is használhatjuk, csak kerítenünk kell egy kölcsöngépet és ujjlenyomatunkkal bejelentkezni rá; ezzel egyértelművé tettük, hogy melyik kártyát keressük, és hogy jogunk van ezt tenni.
  A személyi kártyák elterjedése a bűnüldözést is megváltoztatja. Törvényben kell majd szabályozni, hogy ha a rendőrség olyan ujjlenyomatot talál egy bűntett helyszínén, ami nincs meg a bűnügyi nyilvántartásban, akkor az összes állampolgár ujjlenyomatát tároló adatbázishoz fordulhasson; ahhoz pedig még inkább, hogy bemérhesse a gyanúsított kártyájának hollétét.
  Ezek már nem számítástechnikai kérdések, bár a számítástechnika fejlődése generálja őket. Térjünk vissza a számítógépekhez.

Rendszerparaméterek

2015 számítógépei ugyanazokon az elveken épülnek majd fel, mint a maiak; őrültség lenne másképpen. Megmaradnak a mai szabványok és protokollok, már ami el nem avul belőlük, és az újakat a régiekhez igazodva tervezik. Mivel notebookokban és PDA-kban kell gondolkodni, értelmüket vesztik azok a szabványok, amiket a nyolcvanas években azért hoztak létre, hogy a különböző gyártóktól származó hardvereket csatlakoztatni lehessen az alaplapra és mechanikailag be lehessen építeni a házba. Az ISA, IDE, PCI és SATA szabványok vagy utódaik már csak a szerverüzemeltetőknél fognak létezni, a köznapi számítástechnikus már nem vesz a gépébe építhető perifériákat.
  A gépek konkrét műszaki paramétereit legfeljebb játékból lehet megtippelni. Logikusnak tűnik a feltételezés, hogy a PDA-k behozzák jelenleg meglevő sokéves hátrányukat a hertzek és byte-ok terén, és 2015 PDA-ja nem lesz lassúbb 2015 notebookjánál. Valószínű, hogy a processzorsebességeket gigahertzben, az operatív memóriát pedig gigabyte-ban fogjuk mérni, mindkettőt kétjegyű számokkal.

Háttértár

A közeljövő ugyancsak megrostálja cserélhető és fix tömegtárolóinkat. Elsőként a floppy tűnik el; ez már inkább múlt idő, a floppy napjainkban már csak szervizcélokra használatos, azokra is egyre kevésbé, ahogy eltűnnek a régi alaplapok, amik nem tudnak más cserélhető lemezről bootolni. Nemsokára eltűnik a CD is, hiszen a DVD a közelmúltban olyan olcsóvá vált, hogy CD-t már nem éri meg használni. A DVD még egy ideig tartani fogja magát: addig, amíg a DVD-vel azonos kapacitású memóriakártyák ára le nem zuhan a DVD-ével azonos nagyságrendre.
  A tömegtárolók világát ezek a memóriakártyák fogják megreformálni. Ahogy csökken az áruk és nő a kapacitásuk, egyre nagyobb számban fognak elterjedni, míg végül egyeduralkodóvá válnak, mert a korábbi cserélhető lemezekhez képest gyakorlatilag sérthetetlenek, sokkal nagyobb – lesz akkorra – a kapacitásuk, sokkal gyorsabbak, apró méretük miatt pedig könnyebb a tárolásuk és sokkal többféle készülékben használhatók. Ma PDA-k, MP3-lejátszók és digitális fényképezőgépek használják őket, a PC-s kártyaolvasók csak ezek kedvéért vannak – a jövőben mindenhol memóriakártyák lesznek.
  A háttértár nem része a Neumann-elvnek, ami a számítógépet input és output egységekre, feldolgozóegységre és memóriára osztja. Születését egy műszaki kényszerűségnek köszönheti: annak, hogy a létrehozható memóriák túl drágák voltak ahhoz, hogy tetszőleges mennyiséget helyezzenek el a gépekben, és a tápfeszültség kimaradásával mindent elfelejtettek. Olyan tárolókra volt szükség, amik folyamatos tápellátás nélkül is emlékeznek, és az egységnyi adatra eső költség a lehető legkevesebb. Cserében elviselték, hogy ezek az eszközök nagyságrendekkel lassúbbak, mint a memória. Az utóbbi másfél évtizedben a winchester vált egyeduralkodó háttértárrá, de pozícióit már nem sokáig tarthatja meg. A háttértár létrehozásának eredeti okai már nem állnak fenn, tudunk tápáram nélkül emlékező, nagyméretű memóriákat készíteni; éppen csak ezek ma még a winchesterek árának sokszorosába kerülnek. A winchesterek memóriakártyákra cserélése akkor fog megkezdődni, amikor egy nagy wincsi áráért már egy kisebb wincsi kapacitását nyújtó kártyát lehet kapni, ugyanakkor pedig fontossá válik a kis fizikai terjedelem.
  Valamivel siettetni fogja a folyamatot, hogy a wincsiket nem kártyákra fogjuk cserélni, hanem beépített, tehát valamivel olcsóbb memóriára.
  Konkrét számokat itt is csak játékból van értelme mondani. Valószínű, hogy 2015 számítógépei három számjegyet mutatnak majd fel a „gigabyte” szó előtt, nem felejtő memória formájában. A cserélhető memóriakártyák feltehetően hasonló nagyságrendűek lesznek, többféle szabvány szerintiek, akárcsak ma.

Szoftver

Az optikai lemezek letűnésével a szoftvergyártóknak új adathordozót kell keresniük. Ez már csak a memóriakártya lehet, amin ma is árulnak szoftvert; valószínűbb azonban, hogy a netes letöltés válik uralkodóvá, és a felhasználó legfeljebb a dokumentációt kapja kézhez fizikai tárgyként, azt is csak akkor, ha nem éri be az online dokumentációval és nem akar nyomtatni.
  A közeljövő fontos problémája lesz a szoftver- és adatkompatibilitás. A nyolcvanas évek sokféle házi számítógépe után élmény volt a PC-világ, ahol minden program minden gépen futott, ha a szükséges hardverfeltételek megvoltak. Még inkább így van ez, amióta a web összefogja a különböző operációs rendszerekkel dolgozó felhasználókat. A sokféle PDA és főleg a rengetegféle mobiltelefon azonban széttördelni látszik ezt az épp hogy kialakult, képlékeny harmóniát. Az operációs rendszerek megszaporodása már a puszta adatkompatibilitást is veszélyezteti; jó példa erre a Palm OS, amelynek 3.5-ös verzióját ismerem. Ennek fejlesztői egy ügyes trükkel megoldották, hogy egy programot az összes hozzá tartozó adatfile-lal együtt lehessen uninstallálni, ezáltal viszont elszakadtak a DOS–Windows évtizedes normáitól, és gyakorlatilag lehetetlenné tették adatfile-ok átmásolását a Palm gépekre. Az ehhez szükséges konvertálóprogramot minden formátumhoz külön meg kell írni és minden alkalommal lefuttatni, a PC-s és a palmos példányokat adminisztrálni stb.
  A közeljövőnek meg kell oldania az ilyen és hasonló problémákat. A megoldás egyfelől az lesz, hogy az újabb operációs rendszerek fejlesztésekor szem előtt tartják a mainstreamben keletkezett szabványokat és konvenciókat, másfelől pedig az újabb file-formátumok kezelését villámgyorsan beépítik az operációs rendszerekbe. A jövőben a lemaradás veszélyének teszi ki magát, aki úgy jár el, mint a Microsoft, amely egészen a Windows XP kiadásáig várt olyan formátumok rendszerszintű támogatásával, mint a GIF, a JPEG, sőt a ZIP. S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a korábbi Windowsokban nem volt képnéző és tömörítő, hanem elsősorban arról, hogy aki ilyen formátumokat kezelő programot akart fejleszteni, annak be kellett szereznie a szükséges könyvtárakat.
  A jövőben a fejlesztők dolga egyszerűbb lesz. El fognak terjedni az olyan fejlesztőkörnyezetek, amelyek a programírást -összeállítássá változtatják, előregyártott programrészsablonok segítségével, persze multiplatformosan. A cél ugyanis az, hogy a fejlesztőkörnyezetből minél többet lehessen eladni, ezt pedig semmi sem szolgálja jobban, mint a programozói tudás követelményének csökkentése. A jövő felhasználója komolyabb programozói ismeretek nélkül, egyszerűbb és bonyolultabb elemek összerakásával fog alkalmazást generálni, ami azután a legtöbb létező hardveren és operációs rendszeren fut vagy kis átalakítással futtatható. A végső tökéletesedést az jelenti majd, amikor a fejlesztőkörnyezetek tervezői felismerik, hogy a különböző programnyelvek végső soron csak a szintaxisban és a kínált nyelvi elemek választékában térnek el, és olyan környezeteket írnak, ahol a felhasználó a neki tetsző nyelven írhat, vagy akár keverheti is a C-t, a BASIC-et, a PHP-t és a Pascalt egyazon programon belül.


Láng Attila D., 2006.4.26.

tagpage

GondolatAz első tárgyalás

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: