Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Sárga csillagos kocsik (Pirítós)

2004. február 21.
  Részlet az M1 ma esti Híradójából:
  SZIGORÚBB ELLENŐRZÉS
  708-1.jpgA parkolóőrökön kívül ezentúl a rendőrök is ellenőrzik az autók ablakába kitett mozgássérült igazolványokat. Egyre többen használnak ugyanis hamisított kártyát a parkoláshoz. A közterület felügyelet ráadásul nem tehet fel kerékbilincset a gyanús kocsikra, ezért mostantól inkább fényképez. A megoldás az arcképes mozgássérült igazolvány lenne, de azt legkorábban csak az év végén vezetik be.
  Elég egy színes fénymásoló, és máris kész a 10x15 centis kártya. Az utóbbi egy évben sok autós így próbálta megoldani a fővárosi parkolást. Csak a VI. kerületi rendőrkapitányságon 34 hamisító ellen folyik büntetőeljárás. A kerületben ezért szigorúbb ellenőrzést rendeltek el. A felügyelők azonban ha úgy gondolták, hogy az igazolvány nem eredeti, akkor felrakták a kerékbilincset. A Fővárosi Közterület Felügyelet igazgatója szerint viszont ezt tiltja a jogszabály.
  708-2.jpgVarsányi Péter igazgató, Fővárosi Közterület Felügyelet
  Egyetértek azzal, hogy szigorítani kell az ellenőrzéseket, egyetértek azzal is, amilyen célkitűzés ebben megfogalmazódik, azonban a módszerrel, ahogy ezt végrehajtották, azzal nem, azt törvénysértőnek tartom.
  A közterület felügyelet a jövőben kerékbilincs helyett csak fényképet készít az autókról. A rendőrség pedig hamarosan a főváros minden kerületében ellenőrzi majd a mozgássérült igazolványokat.
  708-3.jpgSzécsi Tibor százados, BRFK
  Fokozottan fogjuk ellenőrizni a budapesti bevásárlóközpontok parkolóit, azokat a helyeket, ahol felfestésre kerülnek mozgáskorlátozott emblémák, és a mozgáskorlátozott egyesület bevonásával fogjuk az ellenőrzéseket végezni.
  A tervek szerint a mostani kártyát az év végéig egy új arcképes igazolvány váltaná, ami szakemberek szerint nem hamisítható.

A Híradó által szemérmesen „ha úgy gondolták, hogy az igazolvány nem eredeti, akkor felrakták a kerékbilincset” formában emlegetett razzia nem egészen így játszódott le. A Népszabadság Online Mozgáskorlátozottak bilincsben című cikke szerint legalábbis nem. Amint a cikkből kiderül, a rendőrség először is vélelmezte, hogy aki mozgássérült-parkolóengedélyt tesz a kocsijára, az bűnöző, és csak akkor engedték szabadon, amikor bizonyította ártatlanságát. Amint a cikkből kiderül, mind a Fővárosi Közterület-felügyelet igazgatója, mind a városrendészeti bizottság elnöke törvénytelennek tartotta az akciót. Ezzel így van a Pirítós is. Teljesen nyilvánvalóan senkinek nincsen joga állampolgárok egy bizonyos csoportját eo ipso bűnözőnek tekinteni és arra kényszeríteni, hogy ártatlanságát bebizonyítsa. Ez sérti mind az antidiszkriminációs törvényt és az alkotmány ezzel kapcsolatos szellemiségét, mind az ártatlanság vélelmének alapvető jogelvét, valamint igen kellemetlen emlékeket ébreszt a közép-európai emberben, aki nem felejtette el, hogy valaha egy származás szerint elkülönített csoporthoz tartozni bűnnek számított.
  Talán nem csoda, hogy másnap már megjelent ugyanott az Abbahagyják a bilincselést című cikk, melyből azonban azt is megtudjuk, hogy a többek által is törvénytelennek minősített akciókat fővárosi rendőreink „a város különböző pontjain legalább havi rendszerességgel szándékoznak folytatni”.
  Ehhez a Pirítósnak csupán annyi a kommentárja, hogy az az állam, amelynek rendőrsége törvénytelen akciókat folytat, és ezt még annak ellenére sem szünteti be, hogy tevékenysége törvénytelen voltára már a nyilvánosság előtt is felhívják a figyelmet, a rendőrállam névre hallgat.

Harc az aszfaltért

Az ügy azonban itt nem áll meg. A parkolási társaságok és az ország népe közötti harc (vonatkozó szakirodalom: Senki ne járjon munkába autóval? – Népszabadság Online) tovább folyik. Újabb bizarr kifejezéssel gazdagodik szép magyar anyanyelvünk, amely már megérte a kulák, kolhoz, téesz, zsidóbérenc, numerus clausus és hasonló kifejezések meghonosodását, és azokat rendre ki is vetette magából. Ez az új szó az elhatóságosítás. A parkolási társaságok alapjában véve pontosan ugyanolyan üzleti vállalkozások, mint bármely más cég, amely újságot ad ki, krumplit árul, utasokat szállít vagy fakanalat gyárt. Szolgáltatnak valamit – a későbbiekben erre bővebben is kitérünk – és ezért ellenértéket várnak és kapnak. Nem önmaguktól váltak kvázihatóságokká. A telefontársaságok és a közművek szolgáltatói ezt egyedül tették, azzal a nagyon egyszerű stratégiával, hogy az ügyféllé átkeresztelt vásárlót egy végeláthatatlan és áttekinthetetlen bürokratikus útvesztőbe kényszerítik bele minden egyes alkalommal, amikor problémája van vagy szeretne valamit, és valahányszor a legcsekélyebb ellenszegülést tanúsítja – például késik a fizetéssel –, a szolgáltató hatalma tudatában azonnal, kíméletlenül megbünteti, hiszen az ellenállásnak semmi lehetősége nem maradt. A szolgáltatás kikapcsolásával a vásárló tökéletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és a szolgáltató innentől parancsuralmi helyzetben érezheti magát.
  A parkolási társaságoknál egészen másképpen fest a helyzet. Ezek a cégek nem tudják kikapcsolni a szolgáltatást, ha az autós fizetés nélkül távozik. A szolgáltatás kikapcsolásának az ő esetükben az felel meg, hogy elviszik az autós kocsiját, amiért mindenki mást üldözni kezd a rendőrség és megbüntet a bíróság. Nekik azonban különleges jogosítványuk van arra, ami mindenki másnál bűncselekménynek számít.
  Az a tény, hogy a magyar állam törvényhozása parkolási társaságok, másképpen üzleti vállalkozások kiszolgálójává vált, és hatalmát arra használja, hogy egyes profitorientált cégeket minden és mindenki mással szemben megvédjen vagyoni érdekeikben, a Pirítós szerkesztőségének a banánköztársaság szót juttatja eszébe.
   

Megbélyegezve

Térjünk vissza kiindulópontunkhoz, a mozgássérültek kék tolókocsis emblémájával ellátott autókhoz, amelyekről a Híradó ma este is elmondta, hogy előbb-utóbb (még az idén) új igazolvány kerülhet rájuk. Arcképes igazolvány. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést azzal az új, pontosabb terminológiával, amelyet a fentiekben felvázoltunk: rendőrállam, elhatóságosítás, Magyar Banánköztársaság.
  708-4.jpgEgy percre tegyük még félre a jövendőbeli arcképes igazolványt, és szemléljük meg a jelenlegit. Az itt bemutatott példány a szerkesztőség készleteiből került elő. Megjegyezni kívánjuk, hogy a parkolási önhatóságok automatikus vélelmezésével ellentétben ez nem hamis.
  Az objektum egészen közönséges, kissé vastag papírból van, mérete 7,5·11,5 cm, és négy oldalból áll (vagyis egy 15·11,5 cm-es lap kettéhajtva). Baloldalt látható a címlapja, lent pedig a hátoldala. A két belső oldalon a tulajdonos személyi adatai találhatók.
  708-5.jpgElső, második, sőt még harmadik ránézésre sem látunk semmi többet, mint azt az egyszerű tényt, hogy ez az irat közli: tulajdonosának joga van kocsijával parkolni bizonyos körülmények között, ahol és amikor másoknak nem, éspedig azért, mert mozgáskorlátozott. Nincs rajta semmilyen másolást akadályozó találmány, hologramos matrica, aláírás, még csak egy közönséges vízjel sem. Nem csoda, hogy könnyű hamisítani. Egyediségét a címlapon csupán az alul látható (illetve a fényképen nem látható) sorszám biztosítja. Mondanunk sem kell, hogy a parkolóőr kívülről csak a címlapot látja.
  Ám ha elképzeljük magát a gépkocsit, szélvédője mögött ezzel az irattal, akkor ráébredünk, hogy itt a puszta jogosultság bizonyításán kívül másról is szó van. Ez pedig a megbélyegzés.
  A mozgássérültek néha maguk is tesznek tolókocsirajzokat gépjárműveikre, például az oldalukra azért, mert ettől remélik (többnyire hasztalanul), hogy a másik autós majd odafigyel és nem áll közvetlenül melléjük a parkolóban, hogy aztán a tolókocsis ember ne legyen képes beszállni autójába. Ezt azonban a mozgássérült autótulajdonos saját belátása szerint, szabadon dönti el; a Pirítós szerkesztőségében is van olyan mozgássérült, akinek a kocsiján semmiféle megkülönböztető jelzés nincsen, kivéve persze a parkolóengedélyt. Ez utóbbi azonban kötelező, és innentől kezdve kellemetlen emlékeket ébreszt.
  Képzeljen el az olvasó egy országot, ahol bizonyos embereknek, pusztán azért, mert beleszülettek egy adott csoportba, kötelességük megkülönböztető jelzést viselni. A jelzést olyan helyen kell viselniük, ahol az jól látható, és nyilvános helyre csak ezzel mehetnek. A jelzés egyértelműen azonosítja, hogy ehhez a bizonyos csoporthoz tartoznak, és mindenki másnak kifejezetten tiltják ilyen jelzés viselését. Úgy hisszük, az olvasónak nemigen kell megerőltetnie fantáziáját ahhoz, hogy ezt az országot elképzelhesse, hiszen az iskolában tanulta a történelmet, esetleg ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik saját személyében is átélte mindezt.
  Vajon lényegi szempont-e, hogy ez a bizonyos megkülönböztető jelzés milyen színű és formájú? Kétségkívül nem. Lényegi szempont-e, hogy a kabáton vagy a gépkocsin kell-e viselni? Ez sem, hiszen mindkettő úgymond a legkülső réteg, ami az embert az utcán körbeveszi, és semmi sem takarja rajta a jelvényt. Az igazi különbség, nagy örömünkre, a jelvény levétele esetére tartogatott szankciórendszerben van, ámbár kérdés, hogy miben különbözik az akkori eredménytől az, ha egy havi negyvenezer forintos rokkantnyugdíjból élő mozgássérültet megbírságolnak mondjuk ötezer forintra, havi bevétele egynyolcadára. A nem fogyatékos olvasó valószínűleg körülbelül akkora rezsit fizet havonta lakhatásáért, amennyi az átlagos mozgássérült havi teljes jövedelme. A fogyatékos ugyanennyit fizet. Ebből még bírságolgatni is azért, mert „lecsúszott az igazolvány és nem volt látható”, amint nemrégiben egy elhíresült esetben történt – nem sokban különbözik a hatvan év előtti módszerektől.
  A gépkocsin elhelyezett megkülönböztető jelvény modern zsidócsillagként messziről hirdeti, hogy tulajdonosa mozgássérült. Akár ott van az illető, akár nem – akárcsak a Harmadik Birodalomban, ahol a magánautó még nem volt elterjedt, ehelyett a házak kapujára és az üzletek kirakataira rajzolták fel a megszégyenítés jelét. Mivel azonban mi egy úgymond fejlettebb társadalomban élünk, a megbélyegzetteket egyúttal bizonyos kedvezményekben is részesítjük, és ez az a pont, ahol némelyek érdemesnek látják illetéktelenül belépni a megbélyegzettek, azazhogy a kedvezményezettek táborába.
  S ezzel megszületik az úgynevezett hamisított parkolóengedélyek története. Úgynevezett, mondjuk, mert hamisított parkolóengedélyt igazából még nem láttunk, nem is beszéltünk senkivel, aki látott volna, vagy legalább ismert volna valakit, aki látott volna. A történet veszedelmesen hasonlít az unikornis középkori meséjére, amely állat köztudottan intenzíven létezett, lelkesen legelészett távoli országok mezein, éppen csak soha senki nem látta, és nem is ismert senkit, aki látta volna. A magunk részéről mindkettőt a dajkamesék világába utaljuk.
  Ámbár ez történetünk szempontjából valójában teljességgel közömbös. X. Y. mozgássérült állampolgárnak, akit a törvény feljogosít az ingyenes parkolásra, és erről részére igazolást állíttat ki, teljesen mindegy, hogy az övéhez hasonló igazolást kik, hányan, hol és miért birtokolnak és használnak. Ha N. N. épkézláb állampolgár hamis engedéllyel akar ingyen parkolni, az két emberre tartozik: N. N.-re, az elkövetőre, és a rendőr bajtársra, aki majd lefüleli. X. Y.-nak mindehhez semmi köze. Ő jogszerűen cselekszik, és ennek során csupán annyi kapcsolata lehet a rendőr bajtárssal, hogy az időnként odalép hozzá, tiszteleg és megkéri, hogy igazolja magát, avagy különleges jogosultságait. Ezt ő megteszi, a rendőr bajtárs ismét tiszteleg és jó napot kívánva távozik. X. Y. kocsijának kerékbilinccsel való megbénítása egyenértékű X. Y. személyének megbénításával, és a személyi szabadság megsértésének bűncselekményét takarja, amelyet ráadásul teljesen indokolatlanul követnek el; azazhogy ha indokul azt hozzuk fel, hogy „hátha bűnöző”, akkor még az aljas indok is talán kimondható. Avagy képzelje el az olvasó, hogy időnként, amikor megy az utcán, kétoldalról odaugrik egy-egy rendőr, bilincsbe verik, odakötözik egy utcai lámpához, és felszólítják, hogy bizonyítsa adójának megfizetését, mert ha nem, akkor megbírságolják, és addig onnan nem mozdulhat, amíg eleget nem tesz a felszólításnak. Örülne neki?
  A Magyar Banánköztársaság fővárosában ez a gyakorlat egy bizonyos embercsoporttal szemben, úgy tűnik, mindennapos lesz.
   

Kék fény

Most pedig lássuk ama bizonyos arcképes igazolványt, amelyet már elég hosszú ideje ígérgetnek nekünk. A Pirítós elkészített egy mintapéldányt, amely véleményünk szerint az egyedül lehetséges módja egy ilyen igazolvány jogszerű elkészítésének. Az alábbi képek jelen cikk szerzőjét ábrázolják olyan módon, ahogyan az igazolványon minden további nélkül megjelenhetne.
  


  708-6.jpg
  708-7.jpg
  708-8.jpg
  708-9.jpg
  

    A mozgássérültség ugyanis a hatályos törvények szerint nem büntetendő, és ha az is lenne, mindaddig ártatlannak kell tekinteni az ezzel vádolt személyt, amíg bűnösségét jogerős bírósági ítélet ki nem mondta. Az olvasó bármikor meggyőződhet arról, hogy a tévéműsorokban időnként megjelenő bűnözők, helyesebben „bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személyek” arcát felismerhetetlenné teszik a képernyőn. Ugyanis joguk van az ártatlanság vélelmén kívül a jó hírnév csorbítatlanságához – márpedig amíg bűnösségüket ki nem mondták, addig ártatlanok, amikor pedig büntetésüket letöltötték, ismét azok lesznek, és az állampolgárok részéről esetleg várható (jogellenes) megtorlástól az arcuk elrejtése is védi őket.
  Ugyanezen jogai a pillanatnyilag semmivel sem vádolt mozgássérültnek is megvannak. A nyilvánosság előtt – márpedig a magunk részéről a nyílt utcát elég nagy nyilvánosságnak gondoljuk – arcukat közszemlére kitenni, méghozzá egy származás szerinti hovatartozást tüntetőleg ábrázoló jelkép társaságában, a legelképesztőbb jogsértések egyike. A Pirítós a maga részéről úgy gondolja, hogy ilyen „igazolványt” nem óhajt feltüntetni gépkocsikon, amelyeket a szerkesztőség mozgássérült tagjai használnak, és a legszívesebben bojkottálná ezt. Szerkesztőségi tanácskozásunk azonban azzal az eredménnyel zárult, hogy egy ilyen bojkottot megrendezni nem áll módunkban. Jogállamokban az állampolgárok békés demonstrációira a hatalomnak az a válasza, hogy békés eszközökkel igyekszik tenni valamit a demonstráció kiváltó okainak orvoslására. A Magyar Banánköztársaságban az arcképes mozgássérült-igazolvány ellen demonstráló állampolgár a hatalom legalacsonyabb szintű képviselőjével, a parkolási önhatóság parkolóőrével találkozik, aki a rendőrállam eszközeit fogja bevetni ellene, és nem csupán bírságot ró ki rá, hanem el is viteti autóját. Örömmel vállalnánk ezt a mártírszerepet a társadalom érdekében, kiszolgáltatott tagjainak jogérvényesítéséért, ha egyfelől nem tartoznának a szerkesztőség érintett tagjai maguk is ezen kiszolgáltatottak sorába, másfelől pedig reményünk lehetne rá, hogy egy ilyen demonstráció bármiféle célt érhet. Erre azonban reményünk nincsen.
  Az arcképes igazolvánnyal nem csupán az a problémánk, hogy sérti a személyiségi jogokat és orwelli képzeteket ébreszt. (Az épkézláb állampolgárnak nem kell otthagynia arcmását a parkolóban, miközben ő maga dolgozik vagy bevásárol.) Az is problémánk, hogy alkalmatlannak érezzük arra a feladatra, amire kitalálták: a hamisítások megakadályozására. Ha a hatalom bevezeti az arcképes igazolványt, s az valóban hamisíthatatlan lesz (akárcsak az újfajta személyi igazolványok, amelyek műanyagból készülnek nagyon speciális eljárásokkal), akkor a csalók ki fogják dolgozni a tuti biztos megoldásokat, hogyan hamisítsák mégis. A költséges és bonyolult módszer az lesz, hogy csinálnak egy vacak másolatot kartonpapírból, és úgy teszik a szélvédő mögé, hogy a parkolóőr ne vehesse észre a csalást. A személyi igazolvánnyal ezt nem lehetne megcsinálni, mert amikor azzal igazoljuk magunkat, akkor kézbe adjuk – de a kocsira tett igazolványt nem!
  Az olcsóbb, gyorsabb és feltehetően majd el is terjedő módszer pedig az lesz, hogy a parkolóba kocsijához visszatérő mozgássérült azt fogja tapasztalni, hogy kocsijából kilopták az igazolványt. Nagy valószínűséggel úgy, hogy feltörték a kocsit hozzá. Ez a módszer tehát nem jó másra, mint a leendő parkolóigazolvány-maffia kitermelésére.
   

A tökéletes megoldás

Ideje némi magyarázattal szolgálnunk a problémában esetleg járatlan olvasónak, aki nem érti, miért kell a mozgássérültek autóit emblémával ellátni a parkolási jogosultság ellenőrzéséhez – miért nem lehet a parkolóőr birtokában egy lista a rendszámokkal. A válasz nagyon egyszerű: azért, mert nem az autó parkolhat ingyen, hanem a mozgássérült. Nagyon sok mozgássérültnek nincs saját kocsija, de van parkolóengedélye, amit használhat egy alapítvány vagy egyesület kocsijával, egy barátja vagy egy rokona kocsijával, bármivel. Bármilyen járműbe ül bele, azzal ingyen parkolhat az engedély birtokában.
  Mivel azonban a vezető és az utas általában kiszáll a kocsiból, amikor megérkezett céljához, a jogosultság igazolása valóban nem könnyű feladat. Az egyetlen dolog, amit a bizonytalan időpontban odaérkező parkolóőr lát, a gépkocsi. Ennek kell valahogyan felmutatnia a parkolóengedélyt. Ebből azonban a fentiekben bemutatott megbélyegzés áll elő, a különböző visszaélések sorozatáról nem is beszélve.
  A Pirítós kidolgozott egy módszert, amellyel véleményünk szerint az egész problémakör kiküszöbölhető. Tudomásunk szerint teljesen eredeti ötletről van szó, de azt a szerzői jog fenntartása nélkül a köz javára bocsátjuk.
  Ötletünk a következő. Készítsünk el egy egyszerű készüléket, amely lehet akkora, mint egy bankkártya vagy akkora, mint egy zsebrádió, ez gyakorlatilag mindegy. Ez a készülék tartalmazzon egy rádió adó-vevőt és egy mikrochipet. Helyezzük el ezt a készüléket abban a kocsiban, amelyben a mozgássérült utazik. A kocsi bármely részén elhelyezhetjük, az ülés alatt is, kívülről tökéletesen láthatatlanul.
  Most készítsünk egy másik készüléket, amelynek szintén van rádió adó-vevője, mikrochipje és valamilyen kijelzője, például egy zöld lámpácskája vagy egy apró hangjelzője. Ezt a készüléket adjuk a parkolóőr kezébe. A parkolóőr ezzel a készülékkel sétáljon végig a parkolón, az autók mellett. A kezében levő készülék folyamatosan sugározzon egy bizonyos jelzést, ami azt jelenti: „Figyelem, parkolóellenőrzés folyik, autókban elhelyezett készülékek, jelentkezzetek!” Ha ezt a jelzést az autóban levő készülék veszi, akkor egy másik jelzéssel válaszol: „Parkolóellenőr készülék, figyelj, én itt vagyok ebben az autóban és ennek ingyenes parkolhatása van.” Közli a saját sorszámát, minden szükséges azonosítót, természetesen speciális kódolásban. Amikor ezt a jelet a parkolóőr készüléke fogja, jelzi ezt a lámpájával vagy a hangjelzőjével.
  A készülékek hatótávolságát úgy állítjuk be, hogy a kocsi mellett álló parkolóőr a kocsi bármely pontján elhelyezett készülék jelét vehesse, de a szomszéd autóét már ne. Így egyértelműen kiderül, melyik autó az, amelyikben a készülék van. A parkolóőr innentől kezdve pontosan tudja, hogy melyik autónak van ingyenes parkolása és melyiknek nincs, ugyanakkor a parkolóban elsétáló más személyek nem tudják. Semmilyen kívülről látható megkülönböztető jelzés nincsen a kocsikon. Mondanunk sem kell, hogy a mikrochipes azonosítókészülékeket sokkal nehezebb hamisítani, mint bármilyen arcképes igazolványt. Mivel pedig kívülről nem látható, ellopni is nehezebb – gyakorlatilag minden kocsit föl kellene törni és átkutatni abban a reményben, hogy valamelyikben akad egy készülék, avagy megfigyelni a parkolókat, és amelyik kocsiból mozgássérült száll ki, azt feltörni. Ez azonban az arcképes igazolványnál is veszélyforrás. Természetesen triviális kérdés, hogy a készülékek ne sugározzák azonosító jelüket nyakra-főre, csak a parkolóőr készülékének megfelelő jelére válaszoljanak.
  Ez a megoldás kielégítő a parkolási önhatóság számára, mert egyértelműen jelzi, hogy melyik kocsinak van joga ingyen parkolni és rendkívül nehezen hamisítható (megfelelő biztonsági szabvány kérdése csak, hogy teljesen hamisíthatatlan legyen); kielégítő a mozgássérültek számára, akik mostantól kezdve nem kötelesek szégyenbélyeget tenni gépkocsijaikra és nem viselik az ezzel járó kockázatot; és kielégítő a törvény, az állampolgárok egészséges jogérzéke számára, amely nem fogadhat el olyan megoldást, amely a jelenlegi diszkriminatív, megbélyegző gyakorlatot még megbélyegzőbbre cserélné fel.
  Megoldásunknak csupán két szépséghibája van. A készülékek költségesebbek, mint a tervezett arcképes igazolványok – ezzel kapcsolatban úgy gondoljuk, hogy a ma létező legjobb üzletet csináló cégek megengedhetnek maguknak annyit, hogy ezt a technológiát saját költségükön kidolgozzák, és különben is nekik érdekük a csalások kiszűrése; azonfelül pedig ezzel egy kissé fehérebbre moshatják a társadalomban róluk kialakult éjsötét képet. Az valóban probléma, hogy a parkolóigazolvány-maffia (amelyet a parkolási önhatóságok tevékenysége kétségkívül ki fog termelni) előbb-utóbb meg fogja találni a módszert arra, hogy bemérje a készülékeket a kocsikban és kiszedje belőlük. Megint csak úgy gondoljuk, hogy a parkolási önhatóságok bevételeiből futja valóságos parkolóőrök alkalmazására, akik tehát nem csupán bírságolásra alkalmasak és képesek, hanem őrzik is a kocsikat. Ezzel az a probléma is megoldódna, hogy a jelen helyzetben a parkolási önhatóság csupán egy önkényuralmi rezsim az autósok nyakán, egy élősködő, amely pénzt szipolyoz ki belőlük a semmiért, ellenszolgáltatásként csupán annyit nyújt, hogy nem rakat kerékbilincset a kocsira és nem szállíttatja el azt. Éppen úgy, ahogy gengszterfilmekben látjuk a „védelmi pénz” elnevezésű jövedelemforrást: az üzlettulajdonosok fizetnek a gengsztereknek azért, hogy ne rabolják ki az üzletüket, ne riogassák a vásárlóikat. Ha a parkolóőrök őriznék a kocsikat, akkor a parkolási díj megszűnne „védelmi pénz” lenni, egy szolgáltatás ellenértékévé változna.
   

Kerékbilincs

Ami pedig a jelen cikk kiindulópontjául szolgáló kerékbilincseket illeti, a helyzet az, hogy soha, sehol, sehogyan nem igazolható egy jogosan parkoló mozgássérült autójának megbilincselése. A Pirítós parkolóengedélyt használó szerkesztőivel még nem fordult elő, hogy kerékbilincset tettek volna kocsijukra; ami azt illeti, a parkolóengedélyt nem használó szerkesztőinkkel sem történt még ilyesmi. Amennyiben azonban ez mégis előfordulna, kénytelenek vagyunk azt a megoldást alkalmazni, amit egyébként szívből ajánlunk minden mozgássérültnek, aki az őt jogosan megillető engedéllyel parkol, és visszatérve kerékbilincset talál kocsiján: perelni kell. A per tárgya ez esetben vagyoni kártérítésként a kerékbilincs eltávolításáért fizetendő összeg, az utánjárás bizonyítható költsége, az eközben bizonyíthatóan kieső bármilyen bevétel vagy keletkező kiadás, nem vagyoni kártérítésként pedig annak ellenértéke, hogy megbélyegzett emberként kell élnie hazájában, akinek megbélyegzettségét, fogyatékosságát még folyton-folyvást bizonygatnia is kell, és a rajta élősködő önjelölt hatóságoknak folyamatos sápot fizetnie azért, mert nem hiszik el neki, hogy az, ami. Úgy érezzük, e hitleri módszerek alkalmazásáért nem túlzás alkalmanként akár tízmillió forint kártérítést követelni.
  A kerékbilincs ugyanis egy ponton éles különbséget mutat a mozgássérültek ellen rendszeresen alkalmazott másik szankcióval, a mikuláscsomaggal. A mikuláscsomag (amellyel a Pirítós mozgássérült szerkesztőit is megajándékozták már) nem teszi használhatatlanná az autót és mozgásképtelenné a tulajdonosát. A mikuláscsomaggal a mozgássérült polgár egymaga el tud bánni: bedobja az első útjába eső szeméttárolóba, és a parazitacégre bízza, hogy neki tetsző időpontban jelentkezzen jogtalan követelésével, amit természetesen nem tud majd behajtani. Nem kell elzarándokolni a piócatársaság központjába és feltolókocsizni a negyvenöt lépcsőn, hogy bizonyítsuk, amit nem kell bizonyítanunk. Bizonyítania a szipolycégnek kell, azt, hogy csaltunk. Nekünk, állampolgároknak nem kell bizonyítanunk, hogy nem csaltunk!
  A kerékbilinccsel más a helyzet. Mozgássérültek esetében, akik nagy valószínűséggel haza sem tudnak menni a gépkocsijuk nélkül, megáll a személyes szabadság korlátozásának, a jogtalan fogvatartásnak és a testi épség szándékos veszélyeztetésének vádja.
  Úgy hisszük, néhány alkalmasan megválasztott kártérítési összeg és a velük járó sajtóvisszhang alkalmas eszköz lenne arra, hogy a társadalom fejére nőtt vérszívókat ha le nem is vakarja, de legalább impertinenciájukat korlátozza.
   

Ajánlott irodalom

Az írásban említett újságcikkeken kívül az olvasó figyelmébe ajánljuk a következőket is:
  Parkolódíj-fizetés SMS segítségével (Népszabadság Online) – arról, hogy a parkolási önhatóságnak bizony van pénze modern szolgáltatások létrehozására
  Új parkolási engedély a rokkantaknak – arról, hogy 2003 februárjában éppen mit talált ki a ráérő hatalom a mozgássérültek bosszantására
  Jogsértő a mozgássérültek büntetése – arról, hogy ez nem a szerző egyéni látásmódja
  Parkolás: perelő mozgássérültek – arról, hogy a per indítása sem a szerző egyéni hülyesége, valamint a rendszám alapján való regisztráltatásról
  Egyenlőség a törvény előtt – olvasói levél a mindennapos megaláztatásokról
  Pert vesztett a Ryanair egy mozgássérülttel szemben – arról, hogy a mozgássérültek jogtalan megsarcolásáért külföldön már keményen büntetnek (felhívom az olvasó figyelmét a kártérítési összeg indoklására)
  

Láng Attila D.

Olvasói hozzászólások

Hegedüs Lajos elnök, MEOSZ, 2004. február 23.

  Elolvastam a cikket – no comment. Ebből a szempontból kár, hogy van egy EU – aminek most már majdnem biztos, hogy tagjai leszünk, és az EU-ban van egy erre vonatkozó közös rendelkezés, amit 2004. július 1-től Magyarország is alkalmazni fog.
  Az emberi jogok megsértésére történő igen szenvedélyes hivatkozások még csak rendjén lennének, ha nem éppen azzal sértenék meg legdurvábban a súlyosan mozgássérült emberek közlekedéshez való alapjogait, hogy a számukra fogyatékosságuk miatt fenntartott – amúgy akár megbélyegző is lehet – parkolóhelyeket rendszeresen és tömegesen, illetéktelen, jogosulatlan személyek használják.
  Kár, hogy a cikk nem ellenük, hanem az őket kiszűrni, a jogosulatlan használatot megakadályozni szándékozók ellen szól. A cikkíró figyelmébe ajánlom a 218/2003. (XII. 11.) Korm. rendeletet, amely az új biztonsági okmány jellegű, az EU-szabványnak megfelelő parkolókártyáról rendelkezik. Ebből a jogszabályból világosan kiderül, hogy a kártyának csak az érvényességi időre vonatkozó része olvasható kívülről, a többi személyes adat és a fénykép csak a kártya ellenőrzésekor.
  Természetesen egyetlen megkülönböztető, kedvezményeket biztosító igazolvány használata sem kötelező – szemben a hivatkozott „sárga csillaggal”. Ebből a szempontból természetesen a diákigazolvánnyal kedvezményt igénybevevő diák is „sárga csillagot” használ, ha jegyet vált a tömegközlekedési eszköz pénztáránál, mert egy másodperc alatt kiderül róla, hogy diák, pedig 16 évesként többnyire szeretne 20 évesnek látszani.
  Azt javaslom, hogy aki nem akar, vagy nincs szüksége rá, a mozgásukban korlátozott emberek utazását (parkolását) megkönnyítő kedvezményekkel és jogokkal élni – többlet jogokkal az átlaghoz képest, éppen a hátrányainak kompenzálása érdekében –, az ne tegye. Aki pedig akarja, az tehesse arc „Pirítós” nélkül. Véleményem szerint nem szégyellni való állapot a mozgáskorlátozottság, ezért nem gondolom, hogy ennek jelét – ha egyébként véletlenül nem lenne látható – adott helyzetben viselni kell, ez nem hiszem, hogy az emberi méltóság elvesztését jelentené. Aki így gondolja, az maga állítja azt, hogy a mozgáskorlátozottság egyenlő az emberi méltóság csökkenésével, és én ezzel nem értek egyet.

Rugó, 2004. február 23.

  1.
  Valóban kellemetlen és némely esetben sértő ez a mizéria a parkolás körül, de azt gondolom, hogy ez az eset kivételesen a mi érdekünket szolgálta, kvázi megpróbálják végre kiszűrni és megbüntetni azokat, akik jogtalanul használják a parkolási engedélyt!
  Én kimondottan örültem az akciónak, mert számos esetben találkoztam komoly teniszkönyök sérüléssel rendelkező sorstárssal, aki a Terminátort is megszégyenítő izomkötegekkel és egy gepárd fürgeségével rohant be az üzletbe, miután beállt egy, a számunkra fenntartott parkolóba, se mankó, se kerekesszék, se bicegés, se fehér bot!
  Viszont volt annál velősebb reakció a rokonságra, sérültségem agyra való kiterjedésére, amennyiben esetleg szóvá tettem. Idézem: „Elnézést, lehet, nem vetted észre, de véletlenül egy mozgássérült-parkolóhelyre álltál!” – megjegyzem, mindig így hívom fel az illető figyelmét a dologra (bízva abban, hogy a kulturált és kedves mosolygó stílus hasonlót vált ki). Nos, ezen tapasztalataim után azt gondolom, végre történik valami. Én nem sértődnék meg, ha a kocsimhoz visszaérve bilincs van rajta, amit azonnal le is szednek, miután kiderül, hogy jogos a rokibérlet használata!
  2.
  Ami az arcképes igazolványt illeti, nos hát igen, nehéz dolog ez, de valami megoldás kell. Lehet, nem ez a legjobb, de egyelőre ez van, a chipes megoldás nem rossz, és valószínűleg nem kerülne sokkal többe, mint az igazolvány, de azt előbb meg kell csinálni és le kell tesztelni, hogy működik-e. És még valamit, hamisítani azt is lehet! Amit ember csinál, azt ember el is tudja rontani stb., Murphy után szabadon!


Láng Attila D., 2006.7.3.

Seggel Európába (Pirítós)Sérültészeti nyelvológia (Pirítós)

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: