Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Retró

Amikor elkezdek írni egy ilyen minitanulmánynak szánt cikket, megpróbálok mindenekelőtt tájékozódni. A magyar Wikipédiában nincsen retró szócikk, megnéztem hát az angolt, és nem tudok egyetérteni vele. Azt mondja, a retró olyasmi, ami divatjamúlt vagy elavult, és most megint divatba jött. Hát ez nem jön be. A retró nem lett újra divatos. Persze lehetnek retródolgok, amik igen, az öltözködés divatja köztudottan egy örök körforgás, de én ehhez nem értek, és a retró sokkal több mindent jelent az öltözködésen kívül, ami nem lett, nem is lehet újra divatos. Másról van szó.
  Azt is mondja a Wiki, hogy a retró jelenthet egyszerűen ódivatút, régit, a klasszikus szinonimájaképpen. Igen, jelenthet, de én akkor sem ezt érzem a szóban. Szerinte a retró általában közelmúltbeli, már nem „modern” dolog. Ez is rendben van, de valami még mindig hiányzik. Ott már közelebb jár, hogy a retró félig ironikus, félig sóvárgó módon közelít a múlthoz, de én az iróniát is átdefiniálnám meg a sóvárgást is, és még mindig hiányzik valami.
  Akkor lássuk a retró Attila-féle definícióját. A retró gyerekkorunk keresése dolgokban. Két dologban különbözik a nosztalgiától, ami egy általánosabb fogalom. Egyfelől nosztalgiát bármilyen kor vagy miliő iránt érezhetünk – a legjobb példa Lucy Maud Montgomery, aki sokmillió emberben ébresztett nosztalgiát a századforduló vidéki Kanadája iránt, holott az illetők többsége évtizedekkel később született és soha nem járt Kanadában. Másfelől a retró fogalma, úgy tűnik, a mi nemzedékeinkhez kötődik, a háború után, de a rendszerváltás előtt felcseperedett nemzedékekhez.
  Retró az, amikor tárgyakban, zenékben, képekben stb. felismerjük vagy megpróbáljuk felismerni a gyerekkorunkat, és ez a gyerekkor valamikor az ötvenes–nyolcvanas évek között volt. Nem mintha a korábban vagy később gyerekeskedők ki lennének zárva ebből, csak úgy hiszem, ők máshogy nevezik vagy fogják nevezni.
  A retró, tekintettel arra, hogy akkor voltunk gyerekek, amikor, egyesek szemében úgy tűnhet, mint visszavágyódás a szocializmusba, pedig éppenséggel pont a szocializmushoz nincsen semmi köze. Gyerekek voltunk, márpedig a gyerekeket nem érdekli, hogy milyen politikai rendszerben élnek. (Ez így nem pontos, de céljainknak momentán megfelel.) Némely retródolgok összefüggenek ugyan a politikával, az akkori rendszerrel, de nem azért ébresztenek bennünk retróérzést, mert vonzódunk a bennük kifejeződő eszmékhez, hanem mert gyerekkorunkban ezekkel a dolgokkal is találkoztunk, beleivódtak kicsi fejeinkbe, és most ott vannak. Ugyanez a retró persze megvan azoknál is, akik nem szocialista országban cseperedtek föl, és náluk föl se merül a kérdés. (Nálunk viszont azt okozza, hogy szegény politikusok ki vannak zárva mindenből, ami retró. Talán még a nyugati együttesekért csak-csak szabad rajonganiuk, de már a keletieknél rögtön rájuk süti a rivális párt politikusa, hogy fuuuj, kommunista, fuuuj, ámbár ő is akkor volt gyerek, és lehet, hogy együtt csápoltak a koncerten. De ez legyen az ő gondjuk. Senkit se kényszerítettek mondjuk tilosban parkolás miatt politikai karrierre.)
  A retró tulajdonképpen azért retró, mert gyerekkorunk nyomait keresni kell. Aki a középkorban volt gyerek, az még öreg fejjel is mindent pontosan ugyanolyannak látott, hacsak nem pont az ő faluját dúlta föl az ellenség. Még száz év alatt se sok minden változott. De a mi gyerekkorunktól mostanáig rengeteg minden változott, ráadásul – ami nem történt meg a korábbi nemzedékekkel – tőlünk elvették a retróholmik jelentős hányadát. Úgy értve, hogy ha keressük, akkor se egykönnyen találjuk meg, mert nem ismerünk rájuk. Rögtön meg is mutatom, mire gondolok, csak előbb még egy axióma.
  A retró nem a szépet keresi. Nem úgy értem, hogy utálatos élményeket szeretünk felidézni, hanem hogy amikor „retrólkodunk”, akkor nem az a fő szempont, hogy amit kikeresünk a retróidőkből, az tetszett-e akkoriban, tetszik-e most, egyébként dicséri-e a publikum, egyszóval semmiféle esztétikai érték nem lehet annyira fontos, mint az, hogy felidézi a gyerekkorunkat. Persze ha és amikor lehet választani, akkor inkább a szépet választjuk, de a történetnek fontos tartozéka, hogy nemigen lehet választani. Amit találunk, az van.
  Az is másodlagos lehet, hogy egyáltalán ismertük-e azt a retródolgot abban az időben, ha rajta vannak a jellemző stílusjegyek. A retró lehet konkrétum: egy bizonyos tárgy, egy bizonyos hely, egy bizonyos zenemű – vagy lehet a kor stílusának tipikus darabja, amit történetesen nem ismertünk ugyan, de most mégis felidézi gyermekéveinket.

Ha az olvasó legkésőbb a nyolcvanas években volt gyerek, akkor bizonyára kedveli Tom Dissevelt és Kid Baltan Song of the Second Moon című dalát. Neeem? Hát nem csodálom, tényleg borzalmas. De énekelni ugye kívülről tudja? Azt se? Meg is lepne. De hogy álmából riasztva is rámondja, Delta, az fix. S mi a helyzet a Tangerine Dream Choronzonjával? Szokott rá táncolni mostanában? Tényleg fura lenne, nem mondom. De mint a Panoráma főcímzenéje ugye rögtön beugrik?
  Ez az egyik ok, amiért retróholmijainkat úgy kell összevadászni hetedhét határból, és rögtön szólok, hogy nem én tettem, csak elolvastam néhány retrológiai cikket. Mások ismerték föl, hogy a szocialista televízió honnan, kiktől vette műsorainak főcímzenéit. Akkoriban ez volt a módi, és persze nem számított lopásnak, a korabeli tévések meg is döbbennének, ha visszamennénk az időben és szólnánk, hogy szerzői jog. Mai fejükkel nyilván másképp látják.
  De nekünk, akkor még gyerekeknek nem az a bajunk, hogy fizettek-e jogdíjat vagy sem, ez legyen a szerzők problémája. Hanem hogy sehol semmiféle utalás nem volt arra, hogy az eredetit ki szerezte, mi a címe. Nem mintha emlékeznénk, ha mondjuk 1973-ban Kudlik Juli megemlítette volna a műsorban, hogy egyébként a műsorunk főcíme, ha érdekli önöket, ez és ez a szám, de nyilván nem említette meg. Senki se gondolt arra, hogy egyszer majd az emberek találgatni fogják, hogy mi lehet ennek meg amannak a főcímnek a zenéje, mert akkor hallgathatják meg őket újra, ha megszerzik az eredetieket.
  Úgy tűnik, a retrókori tévéműsorok retróbbak, mint a filmek. Valószínűleg azért, mert a műsorok már megszűntek, nem láthatók többé, a filmek egy részét meg csak-csak megismétlik néha. A tévéműsorokat egyáltalán nem, legfeljebb a főcímeiket lehet megszerezni meg néhány képet az adásokból.
  Viszont a retrókori filmeken előszeretettel figyelünk föl olyan részletekre, amik akkoriban föl se tűntek. A korabeli divatra, használati tárgyakra, lakberendezési stílusra. A Kórház a város szélénben vagy az Utánam, srácok!-ban ma már meghitt mosollyal nézzük a hetvenes évek stílusát, például a csíkos függönyöket. Akkor észre se vettük őket. Nekem az egyik kedvenc filmhelyszínem Elliott szobája a hatalmas gardróbszekrénnyel, de nem a benne rejtőző tízmillió éves botanikus miatt, hanem mert otthonosan érzem magamat a nyolcvanas évek színes, rumlis gyerekszobáiban.
  Szeretjük a retró járműveket, például a hatvanas évekbeli faros buszokat meg a szocialista kocsikat, legelsősorban a Trabantot. Ma már. Akkoriban mindenki a nyugati kocsik után sóvárgott, és a Trabantnak „szappantartó” volt a beceneve. Mostanra a használati érték másodlagos lett, a fő az, hogy a gyerekkorunkra emlékeztet.
  És persze mi emlékeztetne legjobban a gyerekkorunkra, ha nem a gyerekkönyvek és a játékok? Egész játékgyűjtemények vannak, tessék csak beírni a gugliba, hogy retró játékok, és ámuldozni. Gyerekkori könyveinket pedig az antikváriumban keresgéljük – sok közülük régebbi ugyan, mint amikor mi voltunk gyerekek, de hát gyerekkorunkban se csak vadonatúj kiadású könyveket olvastunk, régebbieket is kaptunk. A gyerekkori folyóiratok, elsősorban a gyerekmagazinok nagyrészt elérhetetlen kincsnek számítanak, elvesztek, elpusztultak – ami maradt, azt már leginkább digitalizálva olvasgatnánk, úgy hátha tartósabbak.
  Mert a tartósság bizony probléma. Abban a korban voltunk gyerekek, amikor az olcsóság volt a jelszó, és a holmik nem voltak tartósak. Igaz, a maiak még kevésbé azok; félek, hogy a mai gyerekek sokkal kevesebbet találnak meg a mai tárgyakból, mire negyvenévesek lesznek, mint mi. Főleg nem a high-tech csodakütyükből, amik egyre rövidebb idő alatt válnak használhatatlanná. Bezzeg a mi gyerekkorunk számítógépei ma is működnek, nem győzzük csodálni őket és emulátorokat írni hozzájuk, hogy játszhassunk a régi játékokkal.

Szívvel-lélekkel a fejlődés pártján vagyok. Tudományos, társadalmi, gazdasági, jogi, mindenféle fejlődés pártján, és legfőképpen a műszaki fejlődés pártján, hiszen jórészt műszaki ember vagyok. A minél gyorsabb és erőteljesebb fejlődés pártján, mert az viszi előre a világot. Ami azt illeti, nemigen tudnék olyan területet mondani, ahol ne érezném túl lassúnak a fejlődést.
  De a fejlődésnek nem kellene okvetlenül azt jelentenie, hogy a régi dolgokat eldobjuk vagy hagyjuk elpusztulni. Odáig már eljutottunk, hogy a nagyon régi dolgokat igyekszünk megőrizni, de valahol a múlt század első felében elkövetkezik az az időszak, amikor a dolgok még nem elég régiek ahhoz, hogy értéknek tekintsük, de túl régiek ahhoz, hogy használjuk. A második feléből, a kádári időkből származó holmikra pedig inkább lesajnálóan tekintünk. Pedig nem a műszaki értéküket kellene nézni. Eszemben sincs azt mondani, hogy a mai gyerekeknek pedálos Moszkviccsal kellene játszani, amilyen nekem volt kétéves koromban. Csak rögzítsük a tényt, hogy létezett pedálos Moszkvics, és hogy milyen volt. Fényképezzük le és tegyük el, mert a fényképet mindenki láthatja, az eredetit meg csak aki elmegy a múzeumba. Digitalizáljuk be a korabeli filmeket és tévéműsorokat, könyveket, újságokat és zenéket, ameddig még megvannak. Vagyis tegyük pontosan ugyanazt, amit a korábbi századokkal teszünk, csak azokból már alig-alig van valami a múzeumok falain kívül, a retrókorból meg még sok minden megvan.
  Nem azért, mert olyan nagy értékek, hanem mert a gyerekkorunkra emlékeztetnek minket – és mert még hasznosnak bizonyulhat. Óriási energiákat fektettek már abba, hogy az utókor pontosan tudhassa, ki mikor hol állt a Corvin közben és hányszor sütötte el a puskáját. Ez biztosan fontos, én nem tudhatom. De akkor most már fordítsunk energiát arra is, hogy a kor többi információját is konzerváljuk, amíg még lehet. Hogy mit néztünk a tévében, hogy mivel játszottunk, mit olvastunk, milyenek voltak a házaink és bennük a lakások. Mert a mai gyerekek már semmit sem értenek abból, hogy miért volt annyira jó a strandon, hogy még Bambi is kapható volt.
  Bambit már én se láttam. De tantusz, lyukszalag és linómatrica volt a kezemben.


Láng Attila D., 2010.2.28.

1956 antikvárium Baltan‚ Kid Bambi ital Choronzon Corvin köz Delta Dissevelt‚ Tom E. T. Elliott gyerekkor Kanada kommunista Kórház a város szélén Kudlik Júlia linómatrica lyukszalag Montgomery‚ Lucy Maud Moszkvics nosztalgia Panoráma retró Song of the Second Moon szerzői jog szocialista Tangerine Dream tantusz televízió Trabant Utánam‚ srácok! Wikipédia zene

Tegez az Index és börtönbe kerülökEzt várhatjuk a Jobbiktól

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: