Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Rendrakás az ifjúsági irodalomban

I.

Úgy érzem, rendet kellene tenni végre a műfajban és kimondani, hogy – nem is egyetlen műfaj. Műfajpáros? Műfajcsoport? Talán egyik sem, talán inkább műfajkontinuum, olyan, mint a nyelvjáráskontinuum, Lisszabontól Brüsszelig és onnan Brindisiig két-két szomszédos falu népe mindenhol ugyanazt a nyelvet beszéli, de ahogy utazunk faluról falura, egyre nagyobbak a különbségek, s ezt az „ugyanazt” a nyelvet portugálnak, spanyolnak, katalánnak stb. hívják. Vagy inkább mint az evolúció? Minden élőlény szülei ugyanabba a fajba tartoznak, mint ő maga, ez másképp nem is lehetséges, de néhány százezer generációval ezelőtti őseink más fajokba tartoztak, az ő őseik megint más fajokba, s így tovább, amíg visszajutunk olyan élőlényekig, amelyek külsőre egyáltalán nem hasonlítanak ránk.
  Nézőpont kérdése, hogy melyik analógiát találjuk jobbnak. Csábító tulajdonsága a kettőnek, hogy az egyik szinkrón, a másik diakrón jelenséget ír le, s eszerint az ifjúsági irodalom különbségeit az analógiát továbbvive szinkrón, illetve diakrón hasonlatokkal írhatjuk le, és pontosan ez az, ahol az analógiát nem fogom alkalmazni.
  Hiszen Anne Shirley, aki tizennyolc évvel Micimackó előtt jelent meg a könyvesboltokban, ugyanazon a nyelven, semmilyen hatással sem volt Micimackóra. Nem elődje, csak korábban jött létre. Mint Akihito császár meg jómagam: nem felmenőm, nem példaképem, nem inspirálta semmilyen munkásságomat, éppen csak létezett már, amikor én megszülettem. Az ifjúsági irodalomba sorolt és egyszer majd szétválogatandó művek többségénél ez a helyzet, a legtöbb szerző csak minimális mértékben merített elődei munkásságából, ha egyáltalán, és ez a kapcsolat legtöbbször marginális, alig észlelhető, sokszor elmegy véletlen hasonlóságnak, főleg ha nem tudjuk, hogy a későbbi mű szerzője ismerte-e egyáltalán a korábbit. Ritkán tudjuk, hacsak a szerző be nem számol róla. Sokszor elég nyilvánvaló módon közli, akár idézetig is elmehet, de ettől a művek lényegi kapcsolata egyáltalán nem adekvát, vegyük például a Kissyt, ahol megesik, hogy a csapattagok a Csillagok háborújából vett fedőneveket használnak – ez esetben a szerző világosan közölte, hogy ismeri a Csillagok háborúját. De eszmei kapcsolat a két mű között mégsincsen.
  A diakrón hasonlat ezért nem használható. A szinkrón pedig azért nem, mert életre keltéséhez ki kellene mutatni, hogy x darab adott – különböző korokból származó, de egyidejűleg létező – mű közül melyek állnak egymáshoz közelebb és melyek távolabb, miközben olyan művekről van szó, mint az eddig említetteken felül a Rejtelmes sziget, a Timur és csapata, a Konzerv Konrád, Az utolsó padban és mondjuk egy egyéveseknek való keménypapír leporelló. Ez nem működik, sziszifuszi munka lenne, nem is érné meg a fáradságot. Másképpen kell őket vizsgálni. Műfajokat meghatározni, nem fektetve közéjuk méterrudat, és tudomásul véve, hogy nagyon sok mű át fog lógni az elválasztó korlátokon.

II.

Először is szétválasztom a gyerekirodalmat és az ifjúsági irodalmat. Avatott szakemberek tudják, mi a különbség, mások nem, velem legalábbis elég sokszor előfordult, hogy amikor azt mondtam, ifjúsági irodalmat művelek, megkérdezték: „Meséket?” Hát nem. A mese a gyerekirodalomhoz tartozik, és azon belül is egy külön csoport. Bodó Béla Brumi-sorozata például meseszerű környezetben játszódik, egy olyan világban, ahol mindenki mackó, mégsem mese: nem felel meg a mese műfaji követelményeinek. A Brumi gyerekirodalom. Jellemzője, hogy problémáktól és konfliktusoktól teljesen mentes világot ábrázol, a kismackóknak állandóan a mézen és a cukron jár az eszük, és az olvasó biztosan tudhatja, hogy hamarosan kapni is fognak, de addig se történik velük semmi veszélyes, ijesztő vagy az óvodás olvasóközönség számára nehezen feldolgozható. Ezért gyerekirodalom. A tizenéveseket ez már untatná, az ő életük kisiskolás koruk óta egyre szaporodó és súlyosbodó problémákkal van tele, általában négyféle forrásból. Testük és lelkük átalakulóban van a serdülés miatt, ami nagyon hosszú és bonyolult folyamat, és milliónyi kérdést vet fel bennük. A családjukban meglevő problémákat már másképpen kezelik, mint kicsi korukban, amikor passzív és kiszolgáltatott szemlélői voltak például a szülők veszekedésének, most már úgy érzik, hogy állást kell foglalniuk, segíteni szeretnének, de nem tudják a módját. Az iskola nem az a hely már számukra – ha ugyan az volt valaha –, ahol a gyerekek szépen leülnek, a tanító néni kedvesen mosolyog, szünetben szépen játszanak és illedelmesen felelgetnek a felnőtteknek; ha egy mű ilyennek írja le az iskolát, az biztosan gyerekirodalom, a sematizmus korában írtak ilyeneket (de akkor felnőtteknek is), ahol minden szép volt és mindenki rendes. (Filmeket tudok inkább mondani: Én és a nagyapám, Kétszer kettő néha öt, Állami áruház, Dalolva szép az élet – ezek az elsőt kivéve felnőtteknek szóló művek, ezért nem mindenki szép és rendes, van osztályellenség is.) A gyerekirodalomban – tessék egyszer megfigyelni – nagyon kevés az idegen felnőtt, csak a szülők vannak, egyéb rokonok, az óvó- vagy tanító néni (abból is csak a gyerek sajátja), esetleg egy-két szomszéd, valaki a szülők baráti köréből, más fő- vagy mellékszereplő gyerekek szülei – csupa olyan felnőtt, akit a gyerek régóta ismer. Járókelő, éttermi kiszolgáló, egyéb vadidegen a legritkább esetben jut szerephez, és az is mindig rendes ember, aki készségesen és udvariasan segít a gyereknek, mondjuk megmondja a pontos időt vagy hogy melyik a tanító néni háza. De eltévedt gyereket a gyerekirodalomban csak egyféle idegen kísérhet haza: a rendőr.
  A gyerekirodalom tehát egy idealizált világot mutat be, ahol jó gyereknek lenni, sőt felnőttnek lenni is, bár erre nem esik hangsúly: a gyerekirodalomban a gyerekek és a felnőttek mintha két külön állatfaj lennének, akik valamennyire tudnak ugyan kommunikálni, de a felnőttek alapjában véve nem értik a gyerekek számára fontos dolgokat – illetve van a gyerekirodalomban egy még gyerekebb kategória, ahol igenis értik, ahol a felnőttek nem többek nagyméretű gyerekeknél, akik vigyáznak a kicsikre, de egyébként mindenben ugyanúgy benne vannak. Ilyen a Brumi-sorozat is. Az végképp hiányzik a gyerekirodalomból, hogy a felnőttek életének lenne olyan része is, amiből a gyerekeket kihagyják. Nagyon maximum annyi, hogy Mr. Banks elmegy a hivatalba meg megjön a hivatalból, a kettő között nincs jelen, ott van a hivatalban, valamit bizonyára csinál ott, de az kívül esik a világmindenségen. Természetesen a Banks gyerekek nincsenek jelen, amikor legkisebb húguk megszületik, azt hiszik, a doktor bácsi hozta az orvosi táskájában; születésről, szülésről a gyerekirodalomban nem eshet szó.
  Az ifjúsági irodalom nem ilyen idealizált világ, és egyre kevesebb benne a tabu; régebben több volt, de nem műfaji eredetűek, hanem a korszellemből fakadtak. Nem kétséges, hogy Nöstlinger tabukat döntögetett, amikor 1975-ben részletesen elemezte Anika erotikus élményeit, szétfeszítve az ifjúsági irodalomban erre nézve adott kereteket, anélkül hogy másik műfajba lépett volna át. A szex mindmáig csak érintőlegesen, indirekt módon lehet téma az ifjúsági irodalomban; ezt a korlátot mi sem tartottuk szükségesnek átlépni a Kissyvel, viszont a pedofília is említhetetlen ebben a műfajban, és ezt a korlátot viszont szétfeszítettük.
  Az ifjúsági irodalmat a gyerekirodalomtól az különbözteti meg, hogy a gyerekek – bármekkorák – életében jelen levő problémák immár nem szorulnak üvegburán kívülre, hanem központi témaszálakat alkotnak. Erich Kästner indította ezt el 1949-ben A két Lottival, ahol nemcsak azt mondta ki nagyon keményen és határozottan, hogy a gyerekek ki vannak szolgáltatva a szülők döntéseinek, és ezek a döntések lehetnek rosszak is, hanem húsz évvel az ifjúsági irodalom születéséhez vezető társadalmi átalakulás előtt, az emlékezetes Shirley Temple-hasonlatban elmagyarázza a gyerekeknek, hogy miért válnak el a szülők, és a szülők fejéhez vágja, hogy ez miért rossz, ugyanakkor nem mulasztva el megjegyezni, hogy a válás elmaradása is lehet rossz. Kästner, akinek egyébként is szokása volt megtörni a negyedik falat, e ponton kibeszél a regényből és egyetemlegesen felelősségre von minden szülőt, aki elvált, válik vagy valaha válni fog, nemkülönben azokat, akiknek viszont válni kellene és nem teszik, s mivel a gyerekek szószólójaként lép fel és az ő kérlelhetetlen, elvitathatatlan igazságukat képviseli, 1949 óta nincs mentség szülőnek, aki ilyen traumának teszi ki a gyerekét – hacsak az nem, hogy nem olvasta a könyvet. 1949-ben egy halk szavú, de hirtelen indulatossá váló úr egy „lányregény” három bekezdésével végérvényesen a gyerek érdekét helyezte a válás és általában mindenféle házassági konfliktus első számú szempontjává, félresöpörve minden egyéb meggondolást. Közvetlen hatása ennek nem volt, de egyike volt azoknak az eseményeknek, amelyek hatásai továbbgyűrűzve szétrobbantották azt a társadalmi struktúrát, és ma is megmutatkozik a gyermekvédelmi intézmények munkájától a válóperes tárgyalásokig és még sokhelyütt.
  Hát ennyire nem mindegy, hogy milyen műfajba tartozik egy regény.

III.

A gyerekek életében számtalan probléma adódhat abból a négy forrásból, amiket említettem. Ötödikként jön hozzá a halál, ami szintén nem lehet téma a gyerekirodalomban, de önmagában az ifjúsági irodalom számára sem elegendő téma. Padisák Mihálynál, a Gyalog Juliban a nagymama halála teszi ki a pontot a kislány vívódására, amely az anya halála óta tart, és ad választ a kérdésre, hogy kihez is tartozik ő. Ezenfelül a regény tárgyalja az első menstruációt (amit a gyerekek fele átél, de a másik felét is érdekli), a nagyszülők és a szülők generációs konfliktusát (amit a gyerekek nem csekély hányada átél), az iskolai kiközösítettség, megbélyegzettség érzését (szintén gyakori), a vívódást, hogy gyűlölhetjük-e az apánkat azért, mert gyilkos, pedig nem volt szándékos, vagy azért, mert a nagyanyánk ezt várja tőlünk, valamint az elnéptelenedő tanyavilág elhagyatottságérzését. E két utóbbinak kevés gyerek az ismerője, a többiek ezáltal egészen új világképet ismernek meg.
  A halál már múlt idő a Martina újra táncolban, a cselekmény gerincét az adja, ahogy Martina visszatér az életbe. Bizonyára kevés gyerek érzi sajátjának azt a problémát, hogy lehet egy hírneves mama nyomdokaiba lépni, de azért akadnak ilyenek is. A híres embereknek is vannak gyerekeik. Annál húsba vágóbb lehet az a kérdés, hogy mihez kezdjen egy tizenhat éves lány az anyjáról hallott, félig kimondott pletykákkal, még inkább az első szerelem, ami más lányt is talált már el úgy, hogy a fiú már felnőtt férfi volt és ráadásul híres is – Martina hősies küzdelmét pedig, ami 1979 óta olvasók nemzedékeit avatta balettszakértővé, minden gyerek hiánytalanul le tudta fordítani a saját harcára, akár hegedülni tanult, festeni, idegen nyelvet vagy éppen csak élni.
  S ha már a halálnál tartunk, Nagy Zsófi is ezáltal válhat azzá, amivé – hogy mivé, arra, mint említettem, nincsenek szavak. A kislányokat szétválasztó konfliktus számtalan gyereknek lehet ismerős, akik osztozhatnak a „megcsalt” Marianne sorsában, a „betolakodó” Dóráéban – sarkítottabban is, hiszen a könyvben végül is effektív szakítás, szét- és összeköltözés nem történt –, de találhatják magukat a Zsófi felőli oldalon is, mindkét családon kívüli, de nem érdektelen szemlélőként. Avagy ezek jelen lehetnek egyszerre, a gyerek lehet tagja egy felbomló családnak és nézheti kívülről, ahogy a legjobb barátjának apja szétbontja a barátnője szüleinek házasságát, hiszen az életben ugyanúgy, mint az irodalomban, az események egyszerre történnek. S hogy még hányféle konfliktus lehet ismerős a Zsófikát olvasó tizenéveseknek, össze se lehet számolni.

IV.

Az ifjúsági irodalom konfliktusirodalom. A konfliktusok lehetnek gyerekesek, lehetnek komolyak, de megoldhatók, és lehetnek megoldhatatlanok, mert az élet mindhárom fajtából ad bőven, és az ifjúsági irodalom az életről szól. A Bezzeg az én időmben mindhármat felvonultatja, a reggeli készülődéssel viaskodó Kati gyerekes, nemtörődöm problémamegoldásaival kezdi, majd az egyébként igazán vidám és napfényes regényben egyre súlyosabb gondok jönnek, de általában megoldhatók vagy megoldódnak maguktól – míg végül eljön a végérvényes probléma, ami kettétöri az életét és nincs vele mit tenni. Fehér Klára nem tud és nem akar fantazmagóriákba menekülni, ehelyett nyíltan kilép a műfaj azon keretéből, hogy tizenévesekről szól, és a magát húsz évvel öregebbnek képzelő, remélő Kati szemszögéből fejezi be a könyvet, az egyetlen ifjúsági regényt, amely sírva végződik. Bárcsak mondhatnánk, hogy a háború olyan konfliktus, ami a mai gyerekeknek már elvont és érdektelen, de nem mondhatjuk.
  Az ifjúsági irodalom olyan konfliktusokról szól, amik a tizenéves – vagy akár még tízen inneni – olvasóval is ugyanúgy előfordulhatnak, ha nem a leírtak, akkor hasonlók, ha azok sem, akkor olyasfélék, amik hasonló érzéseket váltanak ki belőle. Ha nincsenek konfliktusok – gyerekirodalom. Ha a felnőtt életbeli konfliktusok vannak – felnőtt irodalom. Ha olyan konfliktusok vannak, amik előfordulása egyetlen ma élő ember életében sem valószínű – science fiction vagy fantasy. Ha a konfliktust már rég megoldották – történelmi regény. Ha a konfliktust senki sem akarja megoldani, legfeljebb azért, hogy ezt még nagyobb konfliktusok támasztására használja föl – politológia.
  Miután így körberajzoltuk az ifjúsági irodalom határait, kíséreljük meg belső tagolását.

V.

Az eddig említett művek egy része abba a kategóriába esik, amit számos interpretáló illetett már azzal a névvel, hogy lányregény. Jómagam a legkevésbé sem vagyok meggyőződve ennek a műfajnak a létezéséről, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy még soha nem láttam. Félreértés ne essék, az atomok létezéséről meg vagyok győződve, noha még atomot sem láttam, de beszámoltak a létezésükről olyan emberek, akik rendszeresen szétszedik és összerakják őket, gyakran tartanak néhányat a zsebükben, értenek hozzájuk. A lányregény lenne az a dolog, amihez viszont nekem kellene érteni, gyakran tartani néhányat a zsebemben, rendszeresen szétszednem és összeraknom őket. Ezt mind megteszem csakugyan, és éppen ezért állítom, hogy lányregények nem léteznek.
  „Az ifjúsági irodalom műfaja; a serdülőkorú lányok sajátos igényeihez igazodó regénytípus.” Ezt a definíciót adja a Kislexikon.hu, és ez a definíció rögtön meg is csonkul a kezemben. Akárhogyan nyúlok hozzá, füle-farka lepotyog. Először is mi az, hogy ifjúsági irodalom? Lányregényekről már egy évszázaddal ezelőtt is beszéltek, de mit jelentett akkor az ifjúsági irodalom? Egy-két kivételes, korát messze megelőző művet kivéve – gyerekirodalmat. Konfliktusmentes művek voltak, bizonyos mértékben még a Montgomery-életmű is az, mert csak minimális mértékben tartalmaz olyan problémákat, amikkel a hősnővel egyidős és egyazon korban, kultúrában élő lányolvasó szembesülhet – ha mégis, ő maga is meg tudja oldani. Montgomeryt nem azért olvassuk, mert olyan ragyogó ifjúsági irodalom, noha kétségtelenül megelőzte korát és jócskán beleér az ifjúsági irodalomba.
  A serdülőkorú lányok sajátos igényei – azok micsodák? Miután tizenhat éve írok regényeket serdülőkorú lányokról, azt hiszem, jogom van ezt nagyon határozottan megkérdezni. A definícióból ugyanis az következik, hogy a lányregény elsősorban a serdülőkorú lányolvasókhoz szól, csakhogy az én regényeimet fiúk, felnőtt nők és férfiak is olvassák, és amennyire tudom, egy részüknek tetszenek, legalábbis nem vágják a fejemhez. Márpedig ezek a regények a serdülőkorú lányokat serdülőkorú lányoknak ábrázolják, oppozícióban a fiatal, nőnemű, de nem hús-vér alakokkal (Csipkerózsika, Hófehérke) éppúgy, mint a fiatal, hús-vér, de nem nőnemű nőalakokkal (Verne műveiben, lámpás kell ugyan, össze lehet vadászni féltucatnál kevesebb lányt, akik nőneműek, de talpig férfiak, épp csak női nevet viselnek és képesek a megfelelő pillanatban ellágyulva nézni egy hímnemű talpig férfira). Illetve ami szerintem fontosabb, ezek a regények a világot a serdülőkorú lányok szemszögéből nézik, oppozícióban azokkal a művekkel, amelyek például fiúk szemén át látják – a különbség pedig sokkal nagyobb annál, hogy ki van megnevezve narrátorként, a női és a férfi világlátás egészen más, ezen belül a gyerekek, kamaszok és felnőttek világlátása mind-mind szintén más.
  Tehát mik lennének a serdülőkorú lányolvasók sajátos igényei? Szeretnének olyan problémákról olvasni, amik az ő életükben esetleg fölmerülhetnek a közeljövőben, vagy akár már a közelmúltban? Mi van eközött, ami a fiúolvasók életében nem merülhet föl? Maximum a Gyalog Julinál már említett menstruáció, de a fiúkat az igenis érdekli, éppen azért, mert az ő életükből kimarad, azonfelül mert nem marad ki, előbb-utóbb a nagyobb részük lánnyal fog nemi életet élni, és erről tudnia kell. Azonfelül ez nem regénytéma, legfeljebb tartalmi elem. Nem kívánt terhesség? Ez is lányoknál szokott előfordulni, de legtöbbször fiúk okozzák. A „Kedves Miska bácsi!…” egyik levele éppenséggel nem kívánt terhességről szól, és nini, fiú írta. Fiú iránt érzett szerelem? Ez is csak lánnyal fordulhat elő (a műfajcsoport kötelező eleme, hogy mindenki heteroszexuális), no de melyik fiút ne érdekelné egy lány, aki pont őbelé szerelmes? Hiszen nem a lánnyal fog azonosulni, hanem a szeretett fiúval.
  Sokkal inkább lehetne mondani, hogy a lányolvasók sajátos igénye az az utánozhatatlan serdülőlány-világlátás, amit említettem, olyasmit szeretnének olvasni, ami az ő nyelvükön szól, nem a fiúkén és nem a felnőttekén. De mindent, ami ebben a zsánerben íródott, fiúk serege fal élvezettel! Éppen azért, mert vonzza őket az övéktől annyira eltérő világkép, ahogy a történelmi regényekben az egészen másféle világ érdekel minket. Egzotikum. Azzal a különbséggel, hogy az ókori Egyiptomban már nemigen fog senki élni, a női látásmódot viszont a fiúk, ha egy kicsit előre gondolkodnak, éppen azért akarják megismerni, mert egyszer az életük szerves része lesz egy lány. Bár olyan nagyon ehhez még gondolkodni se kell, egyszerűen ösztönösen érzik, hogy a felnőttkorra való felkészülésnek része a másik nem gondolkodásmódjának megismerése is. Ezek a fiúk kisebbséget alkotnak a szex–foci–sör szentháromság bűvöletében élőkhöz képest, de léteznek, s létezésükkel cáfolják a képzetet, hogy a lányregény a lányolvasók regénye.
  De ha nem az övék, akkor mitől lányregény? Érzelmesebben beszél? Akkor Padisák Kanóc-könyvei lányregények? A főhős fiú, lányokhoz vonzódik, az ő szemén át látjuk a világot – igaz, esetenként más fiúkén és lányokén át is –, mégis egyetlen lapján több érzelem hemzseg, mint a Fecskék és Fruskák sorozat egész folyamában.
  Szerintem ezek a művek alkotják az ifjúsági irodalomnak azt a kemény magját, amelyért a műfajt el kell és lehet különíteni a gyerekirodalomtól és a többi rokon műfajtól. Olyan művek, amelyek serdülő fiatalok lelkivilágáról szólnak, bármelyik nembe tartozzanak is, és hitelesen ábrázolják lényüket és a fentebb sorolt problémákkal való szembesülésüket. A teljesség igénye nélkül néhány ilyen mű csak azok közül, amik a kezem ügyében vannak:
  Békés József: Piaci Légy
  Jarmila Dědková: Martina újra táncol
  Doór Ágnes: Kinek kell egy ilyen Balázs?
  Evjenia Fakinu: Csillaghullás Athénban
  Fazekas László: Villantó
  Fehér Klára: Bezzeg az én időmben
  Halasi Mária: Az utolsó padban; Kölcsönkért szülők
  Klára Jarunková: Az Egyetlen
  Erich Kästner: A két Lotti; A repülő osztály
  Mányi László: A zöld Jaguár titka
  Małgorzata Musierowicz: A Hazudozó
  Christine Nöstlinger: Ilse Janda (14); Órarend randevúval
  Oravecz Paula: Kócos
  J. D. Salinger: Zabhegyező
  Jana Šrámková: A fehér hajszalagos lány
  Szabó Magda: Abigél; Álarcosbál; Mondják meg Zsófikának; Születésnap
  Szalay Lenke: Barát érkezik a házhoz
  Thury Zsuzsa: A tűzpiros üveggömb; Mostohatestvérek; Szökés karácsonykor
  Jean Webster: Nyakigláb Apó
  valamint Janikovszky Éva, Kántor Zsuzsa, Láng Attila D.–Láng Krisztina, Lucy Maud Montgomery, Padisák Mihály és Sue Townsend számos, adott esetben akár összes műve.
  Ezek nem mind esnek egyetlen kategóriába. Bartalos Eta és Talabér Dani líraian bontakozó szerelme és Adrian Mole bumfordi udvarlása között több a különbség, mint a hasonlóság, de mégis, Adrianre is igaz, hogy a világot saját érzelmi világán keresztül látja és láttatja, komplex személyisége van, ugyanakkor a mű tárgyalásmódja kétségtelenül átlóg az egyszerűbb világképű, kalandosabb regények közé.

VI.

Az ifjúsági irodalom abban is elkülönül műfajelődeitől, hogy szakít azzal a nevelési kényszerrel, ami számtalan íróra rájött, amikor tollat vett a kezébe és gyerekekre gondolt. Talán Montgomery volt az első, aki nem akart nevelni, de 1929-ben Kästnert még méltatták azért, hogy az Emil és a detektívek nem neveli, azaz kínozza olvasóit. Kästner tudtommal egyetlenegyszer nevelte olvasóit, A két Lotti fönt tárgyalt részében, de akkor sem a gyerekeket, hanem a felnőtteket, akiknek bármi módon a tudomására jut, hogy a gyerek mit olvas. Akár úgy, hogy a válla fölött belepillantanak a könyvbe.
  A szerzőben munkáló nevelési törekvés élvezhetetlenné, olvashatatlanná teszi a szellemében fogant művet, minél erősebben hat benne ez a szellem, annál inkább. Különösen akkor, ha – márpedig legtöbbször – a szerző célja nemcsak az volt, hogy az eljövendő nemzedékek talpig férfiak (nők) legyenek a gáton, jólneveltek és erényesek, bármit jelentsen is ez, hanem az is fontos volt, hogy a csillogó szemű ifjak eltökélt hívei legyenek valamely eszmének – amelynek leáldozásával a könyv jobb esetben kortünet, rosszabb esetben már csak kórtünet gyanánt használható. De Amicisre és a Szív című iszonyatra gondolok, elsősorban, de sok más között. A könyv mindent bevetett, hogy a jobb sorsra érdemes gyerekekből ifjakat kovácsoljon, akik zengik a csatadalt és boldogan kaszaboltatják össze magukat a királyért meg a hazáért. A sokkal terjedelmesebb és majdnem ennyire szörnyű Twist Olivérben sem bőgnek annyit értelmetlenül, mint itt, ahol elég, hogy a kis infáns anélkül szóljon az anyjához, hogy levenné kalapját és fél térdre bocsátkozna, és máris jön az atyai dörgedelem, egy tisztes és amúgy bizonyára épeszű úriember hüppögő pátosszal zengi le kisfiára, hogy mily nagyon meg fogja ezt bánni, midőn az egészségtől amúgy kicsattanó, fiatal anya ötven év múlva majd megtér teremtőjéhez, és ez így megy száznál is több fejezeten át.
  A tizenkilencedik században ezt a programozást hívták ifjúsági irodalomnak. Ezen nőtt fel Mussolini. Innen indult ez a műfaj, amíg színre nem léptek az első úttörők, akik rájöttek, hogy a gyerekeket nem nevelni kell, vagy legalábbis nem így, vasárnapi iskolás módon, lelkifurdalást plántálva a gyerekbe, amiért merészel nem lenni máris felnőtt, hogy agg atyjának támasza és az elesettek gyámola legyen, és mellesleg elmenjen a kedve az olvasástól.
  Az első úttörők valójában nem Jókai, Verne, Dumas, ezek a tekintélyes, bölcs urak voltak: az ő könyveik voltaképpen felnőtteknek szóltak, a gyerekek csak lecsaptak rájuk, amennyire tudni lehet, elég rövid időn belül. Ők azért nem akartak nevelni, mert eredeti olvasóközönségük felnőttekből állt. Megfigyelhető például, hogy Vernének, bocsánat, Verne-nek egyetlen gyerekhőse sincsen, Harbert Brown és Dick Sand valójában talpig férfi, egy harmincéves, sokat látott férfi bátorságával, tapasztalatával és rettenthetetlen hősiességével. Ettől még szerethetők, csak nem gyerekek, hiába van odaírva, hogy tizenöt évesek.
  Ezért voltak az első úttörők már huszadik századi szerzők. De Montgomery, aki a fent kemény magnak nevezett, a „lányregény” elnevezéstől megfosztott irodalmat művelte, egy kisebbséghez tartozott a század első felében. Ransome, akkor még nagyrészt Kästner is, a huszadik század első kétharmadának majdnem valamennyi szerzője egy másik alműfajban alkotott, aminek szintén nevet kell még adnunk.

VII.

A kalandregény egész jó elnevezésnek tűnne, ha nem lenne már foglalt. Általában olyan művet értenek alatta, amelyben a hősök egzotikus tájakon utaznak, vadállatokkal és bősz ellenségekkel csatáznak, csupa olyasmibe keverednek, ami az olvasóval nem fog megtörténni – nem mintha lehetetlen volna, ellenkezne a természet törvényeivel, mert akkor az fantasy, vagy olyasmiket kellene hozzá feltalálni, amik még nincsenek és belátható időn belül nem is lesznek feltalálva, mint az időgép vagy szupergyors űrjárművek, mert akkor az meg science fiction. Nem, ebben az alműfajban nincsenek effélék. Emil Tischbein igazán nem mindennapi kalandokat él át, de a hétköznapi, kortárs Berlinben és az Északi-tenger partján. Minden, ami vele történik, az olvasóval is megtörténhetne. Hasonló a helyzet Rónaszegi Gézengúzok-történeteivel, Szalay Lenke Mogyoró-sorozatával, és még számtalan művet felsorolhatnék. Ezek osztoznak a kemény maggal abban a tulajdonságban, hogy az olvasó normális, hétköznapi életéből veszik alapállásukat: Emil Tischbeinnel könnyen azonosulhatott bármelyik harmincas évekbeli berlini fiú, de a későbbieknek és a nem berlinieknek sincsen olyan akadály az útjában, amitől ne tudnák elképzelni. Ez a műfaj – nevezzük ideiglenesen köznapi kalandregénynek – ott válik el a kemény magtól, hogy a problémaforrást nem a gyerekek életében csakugyan meglevő, teljesen köznapi konfliktusokból veszi, hanem kitalál valamit: mi lenne, ha…? Megmarad a valóság talaján, olyan történeteket beszél el, amik akár meg is történhetnének, például hogy mi lenne, ha egy kisfiú meg egy kislány mozgósítaná egy ház lakóit, hogy varázsoljanak szép zöld gyepet a nyugdíjba menő parkőrnek, vagy mi lenne, ha egy fiú örökké csak telefonon érintkezne a papájával és barátot is telefonon keresne magának, esetleg ha egy iskolai őrs cirkuszt akarna alapítani beteg tagjuk kedvéért – ezek megtörténhetnének, csak nem fognak. A kemény mag ezzel szemben olyan történeteket ír le, amelyek csakugyan meg is történnek – esetleg nem az a része, hogy a nyolcadikos olvasó elutazik az osztálytársaival a Magas-Tátrába vagy a szüleivel egy adriai szigetecskére, de a szerelmet, a hegyi vihar meg a vízbefúlás miatti rémületet és a többi érzelmet éppen úgy élik meg, mint Eta, Dani, Mirella és Kanóc. Lehet más a helyszín és a szereplők elméjén kívüli események sora, de az olvasó világosan érzékeli, hogy az ő gondolatai, érzelmei, vágyai és problémái hasonlóak a könyvbeliekhez. A most tárgyalt alműfajban ennek csekély jelentősége van, ámbár Titty Walker elgondolkodó lénye már átvezet megint a kemény mag felé. Ám ami a Fecskékkel és a Fruskákkal történik, az elsősorban nem a fejükben játszódik le, ők vitorláznak, felfedező utakat tesznek, kalózkodnak, ezzel az olvasó nem tud azon a szinten azonosulni, hogy nahát, én is ezt érzem, csak azon, hogy nahát, én is szívesen csinálnám ugyanezt. Ezért nevezem kalandregénynek, és azért köznapinak, mert meg akarom különböztetni a következő alműfajtól is.

VIII.

A kalandos ifjúsági regényeknek csak egyik csoportja az, amelyik nem tartalmaz semmilyen fantasztikus elemet; jóval többen vannak azok, amelyek igen. Ez átviszi őket más műfajcsoportokba, például Nemere Lars, Don és Ariel-történetei egyszerre ifjúsági regények és sci-fik: ifjúsági sci-fik. Pán Péter viszont inkább a fantasyhoz sorolható. Egyebekben az ilyen történetek alapállása azonos a köznapi kalandregénynek elnevezett műfajéval, csak nem köznapi: nem vizsgálja, hogy a főhős miként éli meg a serdülőkor válságait vagy a szülei házasságának kudarcát, arról mesél, hogy a főhős milyen ügyesen kormányoz űrhajót vagy vív meg a kalózkapitánnyal. Jane Carson-sorozatom is ebbe a műfajba tartozik, az ifjúsági sci-fik közé.
  A nem köznapi kalandregények sajátsága, hogy teljesen beleférhetnek az ifjúsági műfajcsoportba akkor is, ha adott esetben egyetlen gyerekszereplőjük sincsen. Nemerét kell említeni megint, aki rengeteg olyan kalandregényt írt, ahol a szereplők testőrök (Mindennap merénylet; A veszély ösvényein), katonák (Acélcápa), természetfölötti lények (A téridő istenei), nyomozók, űrhajósok, kommandósok stb., egyszóval csupa felnőtt, akik felnőttekre méretezett veszélyekkel küzdenek meg felnőtt módon, de ez természetesen a legkevésbé sem zavarja az azonosulásban a gyerekolvasót, aki kicsi korától a felnőttségre készül és felnőttekkel is tud azonosulni.
  A köznapi kalandregény is megmaradhat ifjúságinak, miközben nincs benne gyerek; ilyen például a Linda, bár az tévésorozat, de ez csak halmazállapotbeli különbség. A Kántor és az Angyalbőrben könyvalakban is megjelent, ezekben sincsen gyerek, mégis ifjúsági művek és köznapi kalandregények, hiszen az Angyalbőrben eseményei bármikor megtörténhettek volna, amíg volt sorkatonaság, Kántor pedig valóban élt. Természetesen ez utóbbiak nem szűnnek meg köznapi kalandregények lenni azáltal, hogy a sorkatonság és a határzár megszűnt, ezek olyan politikai körülmények, amikről a gyerekolvasók nem is tudnak és nem is érdekli őket, minden egyéb tekintetben pedig velük is megtörténhetne mindez, ha rendőrök, illetve katonák lennének, amit nagyon könnyen el tudnak képzelni.

IX.

Számos további alműfajt megkülönböztethetünk. Történelmi regényt (Bíborváros), történelemparódiát (Asterix), köznapi mesét (A kétbalkezes varázsló), vagy éppen tovább bonthatjuk a meglevőket, az alműfajoknak se szeri, se száma. Nem is említettük még az ismeretterjesztő műveket, amik sokszor öltenek regényes formát (Nullácska a tengeren; Én, te, ő; Sakkábécé), és eközben is beletartozhatnak mindenféle műfajba, például Varga Katalin az Én, te, őben mesebeli és science fiction-elemeket is felhasznál a nyelvtantanításhoz, vagyis voltaképpen fantasyt alkot. Különbséget tehetünk aszerint, hogy egy kalandregény mennyire tér ki a szereplők lelki életének vizsgálatára, hiszen nincs tilalom arra, hogy egy kalandregény átnyúljon a kemény magba vagy megfordítva; előbbire az Adrian Mole-t említettem példaként, utóbbira a Kissy kínálkozik.
  Mindez együtt alkotja az ifjúsági irodalom számtalan változatát. Ha egyes műveket ifjúsági regényként említünk, érdemes pontosabban behatárolnunk, hová tartozik.


Láng Attila D., 2015.10.18., 17:20:56

A fehér hajszalagos lány A Hazudozó A két Lotti A kétbalkezes varázsló A repülő osztály A téridő istenei A tűzpiros üveggömb A veszély ösvényein A zöld Jaguár titka Abigél Acélcápa Akihito Álarcosbál Állami áruház Amicis‚ Edmondo de Angyalbőrben Asterix Az Egyetlen Az utolsó padban Barát érkezik a házhoz Bartalos Eta Békés József Bezzeg az én időmben Bíborváros Bodó Béla Brown‚ Harbert Brumi Carson‚ Jane Csillaghullás Athénban Csillagok háborúja Csipkerózsika Dalolva szép az élet Dědková‚ Jarmila Doór Ágnes Dumas‚ Alexandre Emil és a detektívek Én és a nagyapám Én‚ te‚ ő Fakinu‚ Evjenia fantasy Fazekas László Fecskék és Fruskák Fehér Klára Gergely Dóra Gerstl‚ Anika Gézengúzok Gyalog Juli gyerekirodalom Halasi Mária Haller Marianne Hófehérke ifjúsági irodalom Ilse Janda (14) irodalom Janikovszky Éva Jarunková‚ Klára Jókai Mór Kanóc Kántor Kántor Zsuzsa Kästner‚ Erich Kétszer kettő néha öt Kinek kell egy ilyen Balázs? Kissy Kócos Kölcsönkért szülők Konzerv Konrád lányregény Lars‚ Don és Ariel Linda Mányi László Martina újra táncol Mary Poppins Micimackó Mindennap merénylet Mirella Mogyoró Mole‚ Adrian Mondják meg Zsófikának Montgomery‚ Lucy Maud Mostohatestvérek Musierowicz‚ Małgorzata Mussolini‚ Benito Nagy Zsófi Nemere István Nöstlinger‚ Christine Nullácska a tengeren Nyakigláb Apó Órarend randevúval Oravecz Paula Padisák Mihály Pán Péter pedofil Piaci Légy Rejtelmes sziget Rónaszegi Miklós Sakkábécé Salinger‚ J. D. Sand‚ Dick science fiction serdülőkor Shirley‚ Anne Šrámková‚ Jana Szabó Magda Szalay Lenke szex Szív Szökés karácsonykor Születésnap Talabér Dani Temple‚ Shirley Thury Zsuzsa Timur és csapata Tischbein‚ Emil Townsend‚ Sue Twist Olivér Varga Katalin Verne‚ Jules Villantó Walker‚ Titty Webster‚ Jean Zabhegyező „Kedves Miska bácsi!…”

Az űrhajóAz ezreddobos dédapa hősiessége

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: