Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Pillanat

Föltették a kérdést, hogy miért hallgatok folyton gyerekzenét. Erre sokféle válasz van, hogy ifjúsági író vagyok és hát könyveket írok belőlük, vagy hogy bármi, amit gyerekek csinálnak, csak jó lehet (nem, de jól hangzik), vagy ennek a zenének a stílusa, meg még sok minden. De van még egy válasz, és most erről szeretnék cikket írni.
  A pillanatok.
  Már lehet vagy kétszáz dal a gyűjteményemben csak a lett gyerekektől, és van még jó pár az észtektől, a románoktól és az ukránoktól, és még nem számítottam a felnőtteket (akik szintén sokszor csinálnak gyerekzenét). Mindegyikben vannak olyan pillanatok, amik miatt újra meg újra meg kell nézni és hallgatni ezeket a felvételeket.
  Már a legelsőnél így volt. Keita arca, tekintete, amikor közli, hogy Ieva anyja otthon zsörtölődik (kottiin ko mäntii ni ämmä se riitelijä Ieva jo alako nyhkyttee). Az a széles karlendítés ott, hogy ez nem vonzalom, hanem pia (ei tätä poikoo hellyys haittaa ko akkoja huhkii laiasta laitaan), amivel az egész dalnak megadja a tartását, a struktúráját, és a tekintet megint, amikor utána kap egy szűkszekondot. Az aggódás, hogy Terēze ki ne fogyjon a szuszból az utolsó strófa alatt, pedig három éve bámulom ezt a felvételt. Már egy kicsit több is. És később, amikor észreveszem, hogy Alise hogyan velarizál, akkor elkezdek lettül tanulni, bár még nem tudok róla.
  Aztán a Dzeguzīte, az első felvétel, amin lettül hallottam őket énekelni – több mint öt éve készült, Terēze pár napja töltötte be a tizennégyet, tehát akkoriban csak nyolcéves volt! –, a szembe-háttal forgásokkal, az egymásra pillantásokkal, amik az egészet egységgé fogják össze, a hat kislányt, a zenét és minket itt a nézőtéren.
  A tekintet erején múlott az egész. Amikor eldöntöttem, hogy én az ő nyelvüket márpedig megtanulom, már láttam azt is, amikor Agate a kihagyó szívdobbanásokról (sirdspukstu pārsitiens) énekel és ettől kihagy a szívünk, az enyém elég beteg is volt akkor már, mert úgy néz a szemünkbe – miközben nem néz a szemünkbe, egy közönségnek nem lehet a szemébe nézni, ő mégis képes rá. Ezen a fellépésen a kamera leesett a statívról, neki az elején kétszer meg kellett köszörülnie a torkát, aztán leénekelte a csillagokat az égről, vagyis hát a porszemeket a – bárhonnan, Olga Rajeckától is kapott egy elismerő pillantást, mert úgy kérdezte meg, hogy mi egész világunknak az értelme, hogy valahonnan teremtett neki egy másikat. A dalból is, tavaly a Balss pavēlnieksen Šarlote Patmalniece és Nauris Brikmanis már az ő változatát énekelte Intars Busulis eredetije helyett.
  A tekintet erejével uralja a színháztermet Loreta Vaivode az emlékezetes Balss pavēlnieks-fellépésen, és a hangjával eleveníti meg, amit a tekintete kifejez. Pillanatok – ahogy átvált a tanárra, majd a síró kislányra és onnan vissza a vidámra, aki sose volt vidám. Ahogy mutatja, hogy nincs a lábán semmi, ahogy az utolsó refrén alatt átlép a táska másik oldalára, hogy aztán diadalt arathasson, ahogy az egész nézőtér és a zsűri is neki drukkol és vele örül. És ahogy megérted, hogy miről szól ez a dal.
  Amikor Adrija körbemutat a nézőtéren és ellentmondást nem tűrően közli, hogy ez itt, a gyerekkor képzeletvilága, a verandán élő lóval márpedig a valóság, és az egész közönség kihúzza magát, aztán Kukuvass arca, amint büszkén énekel a lányával, és ahogy elkapja a dal, lehervad az arcáról a mosoly és már elszánt dühvel énekel tovább. Eszébe jutott a saját gyerekkora, akárcsak Aija Kukulének a nézőtéren, vagy a sokmillió gyerek a világon, akiknek nincsen szép gyerekkora. Hiszen az érzelmekről szól az élete.
  S a pillanat, amikor a Mazo dziesmas Latvijai felvételeit sokadszor megnézve rájön az ember, hogy meg kell tanulni a dalszövegeket, akár érti, akár nem, mert ezeket a felvételeket feliratozták, és ha nem tudod a szöveget, ösztönösen a feliratot fogod olvasni, pedig nem szabad, az arcokat, a tekinteteket kell figyelni.
  S a következő pillanat, amikor ennek a cikknek írása kapcsán találsz egy újabb felvételt Adrijától… meg még egyet. Hiszen nem kereshetted végig hetente-havonta mindazokat, akikkel jó sorsod összehozott. Már másfél éves elmúlt ez is, a tavalyelőtti Bildes, Adrija már az apja válláig ér, sokkal több a szuflája, erősebb a hangja – semmi más nem változott. Hajlékony törhetetlensége keménységgé edződött, vagyis hát ez is ugyanaz.
  Amikor Emīls Mangulis a hangján, a tekintetén és egy-egy fejbiccentésen kívül mindenféle eszköz nélkül – az arany zongora sincsen ott – atmoszférát teremt és felrajzolja az egész jelenetet, amiről énekel.
  S még mindig ugyanaznap, amikor Adrija a gyerekkorról, Emīls pedig a tengerparton zongorázó szélujjakról énekelt, belép Valērija Satibaldijeva és elmagyarázza – Guntars Račs szavaival, hát persze –, bal karját folyamatosan pörgetve és ezzel megalkotva a teremtés leghosszabb dalát, hogy miről szól az életünk és mivégre élünk ezen a földön. Hiszen Račs költő, egyfolytában erről beszél. Pillanat…
  Most, hogy linkeltem ezt a több mint kétéves cikket, felfigyeltem az utolsó mondatára. „S bár sem a zenei műélvezethez, sem a nyelvtanuláshoz nincsen köze, meg kell mondanom, hogy a világon senki sem tud pusztán pillantásokkal, akár tizedmásodpercek alatt is olyan tartalmas és sokjelentésű párbeszédet folytatni a kamerával, mint Dārta Stepanova és Terēze Anna Pogiņa, és senki sem tud előállítani olyan többrétegű multivariábilis négydimenziós vigyorokat, mint Marta Krūce és Keita Krūmiņa.” Álljunk csak meg, mert ez a mondat pontosan ennek a mostani cikknek a tartalmáról szól.
  De. Van hozzá köze. A nyelvtanulás nem öncélú, nem lehet öncélú, nem tanulhatunk csupán azért, hogy nyelvet tanuljunk, mert ez nem ad motivációt. Ezek az emberek adják a motivációt, a gyerekek és a felnőttek, ahogy a linkelt cikkben, ami még cseh tanulmányaim idején íródott, említem Veronika Jandovát, aki Barča Hrdinovával és egy sor további film- és sorozathőssel együtt a motivációt adta nyelvtanulásomhoz – sajnos nem eleget ahhoz, hogy egy súlyos betegséggel is megküzdjön, és mire azon átláboltam, már mindenféleképpen lettül akartam tanulni. Ezek az emberek adják a motivációt. Hogy érteni akarom mindazt, amit kifejeznek.

Kitérő – ez most nem gyerekzene. Ahogy lapozgattam a felvételeket, elém került Mārtiņš Freimanis, amint megénekelteti a közönséget, és egy idő után eltűnik az arcokról a döbbent, rémült kétségbeesés – Mārtiņš beteg, de itt van és együtt énekelünk, az nem lehet, hogy… és fél év múlva Mārtiņš ott ült Istenke hosszú asztalánál, mint a dalban. Hoztam még egy felvételt, amit már jól ismer az olvasó.

De ha már linkeltem azt a nyelvtanulásról szóló cikket, akkor nézzük meg a két apró čarodějkát, bár hozzájuk csak olyan link van, ami magára a teljes filmre mutat, de beállítottam a végére, ahol a feliratok alatt Jaroslav Uhlíř és Zdeněk Svěrák dalát énekli a Sedmihlásek gyermekkórus. Annak idején láttam a filmet, akkortájt vetítette a magyar tévé, amikor készült (1990-ben), vagy nem sokkal később, szóval jó régen volt és már gyerek se voltam, de a rengeteg állatra és az óriási kavarodásra azért emlékeztem – többre nem is. De azért nyelvtanulási célból megnéztem a filmet (szinkronizált változat nem érhető el), és nagyjából lefordítottam a dalt is, sok szót tanultam is belőle. Ebben is vannak emlékezetes pillanatok, itt a végén például ahogy a két kis čarodějka jókat nevet – tetszik tudni, min? Hogy a harmadik gyerek, akiről nyelvtudás híján fogalmam sincs, hogy nekik kijük, megszerezte a varázskönyvet és kezdi olvasni, szóval hamarosan felfordítja a világot a harmadik čarodějka is.
  Mivel is folytassuk? Logikai kötődést érzek egy logikailag ide nem kötődő dallal, a tavalyi Balss pavēlnieksről, amikor a BUMS és Jānis Buķelis arról énekelt, hogy a Daugaván túl volt egy kert. Emlékezetes pillanatok sokasága van benne (pedig még egy év sem telt el azóta, és még kevesebb amióta érkezésem volt először megnézni – de azóta láttam több tucatszor). Az a nagyszerű, ihletett show, amit Buķelis előad, és a valósággal a felhők felett lebegő, ragyogó, szikrázó BUMS-lányok… a forgások a kedvenceim, amiket körülötte csinálnak, azon belül is a naprendszerforgás, először körbejárnak Buķelis körül, jobbra, aztán ő elteszi a mikrofont – nem lenne tökéletes a mozdulat, ha aszimmetrikus lenne, az egész előadás tökéletesen szimmetrikus, koreográfiában, zenében, szövegben –, fölemeli a karját, és csapást váltanak, Anna-Kate, Katrīna és Kristiāne lesz a belső kör, Tīna, Paula és Amēlija a külső. Azt hiszem. Sajnos a videó felbontása nem a legjobb. Mindenesetre ahogy Buķelis elkezdi leengedni a karját, ők visszafordulnak balra és egy pillanat múlva sorban állnak megint. Láttam riportot arról, ahogy készültek erre a fellépésre, abban is vannak emlékezetes pillanatok.
  Milyen szép ellentétben áll ezzel Roberto Meloni fellépése Melānija Briuņa dalában. Ő egy eleve elég lökött fazon, s itt igazán elemében van, játszhat, bolondozhat, Melānija pedig mindenben benne van.
  Még egy pillanat: Mazie pigori elszánt tekintete, az utálat az arcukon, a kapkodó ugrálás, amivel megjelenítik, aztán vadásszák a zirneklist.
  S ez átvezet az igazán gyerekméretű zenéhez, amilyen Ance Krauze és Elza dala a rebarbaratortáról. Ilyet azért nem nagyon hallgatok, és ha igen, akkor sem kimondottan a zenei élvezet miatt, hanem mert látni akarom, honnan indultak azok, akik ma – valamivel nagyobbacskák. Ez egy 2010-es jótékonysági rendezvényről van, azóta Elza, vagyis Elizabete Siliņa énekelt már ilyet is – és még csak tizenegy éves volt –, úgyhogy most már utánanéztem, ki az apja, Valdis Siliņš, mert eszerint ő minimum operaénekes. Hát nem. Szállítmányozó.
  Érdemes meghallgatni a nagyon kicsi gyerekeket. Emlékszem arra a két pillanatra, amikor Kortnija Sauliete először állt ki mikrofonnal a kezében – mármint történhetett korábban is, csak nem került fel róla felvétel, illetve sokkal korábban nem nagyon, mert kétéves és nyolchónapos volt, még nem tudta kimondani az r betűt, amikor a RASA stúdiójában felvették a Mušmirét, majd két hónappal később a ventspilsi városünnepen az Es, rekur est. A pillanathoz hozzátartozik, hogy a Pöfeteg bár előtti parkban ott áll mellette a nővére, akkor már régóta vérprofi énekesnő, és egyszer nem nyitja ki a száját másfél szótagnál hosszabban, a versszakok elején, emlékeztetőnek, hogy Kortnija bele ne süljön a szövegbe, azért ringatózik az Óváros téren a városi könyvtár előtt a gyönyörű lila ruhájában, hogy bátorságot öntsön a pöttöm kishúgába. És ezt Jānis Fabriciuss, a Vörös Hadsereg négyszeres Vörös zászló-érdemrendes parancsnokának szobra nem láthatja, mert a háta mögött van az egész.
  Aztán Kortnija következő nagy fellépése, most már igazi duett, „dugyett”, ahogy a felkonferálást végző nő mondja, Kortniját idézve, mert nem tudja, hogy ő is volt kicsi és a gyerek is lesz még nagy: a 2017-es évnyitó a teikai középiskola előtt, ahová… hát elvileg Kortnija idén kezd járni, Kerija pedig most ötödikes. Akkor még óvodába járt, és igazi nagy számot csináltak az Es domāšu par teviből, teljesen átértelmezve Lauris Reiniks dalát, ami eredetileg nem gyerekzene (de, minden gyerekzene, amit Lauris csinál, a legfelnőttebb témái is, őbelé szerelmesek a tízéves lett kislányok). A pillanat, amikor az ember megérti, miért énekel Kerija annyira másképpen, mint máskor – mert különben nem sikerülne, Kortnija azzal még nem tudna lépést tartani, s nyilván ezért választották ezt (s nem mondjuk a Nebeidzamais stāstst, ami zeneileg is korai lenne és tartalmilag egyikük se találna fogást rajta). A pillanat, amikor Kerija a kezét nyújtja, Kortnija pedig rájön, hogy a rossz kezében tartja a mikrofont, mert ha ő is a balt nyújtja, akkor nem tudnak a közönség felé fordulni. A kézváltások egyébként is mindig érdekesek, mindig mindenki egy bizonyos kezében fogja a mikrofont, és hogy miért veszi át a másikba, annak mindig története van. S még egy felvétel ugyanerről, a tavalyi Dziesmu karuselisről, amin Kortnija megbotlik, aztán elköhögi magát, kiesik a diszpozícióból, elnyeli a szavakat még jobban, mint Kerija, de minden hang a helyén van (no jó, nem mind, egyszer nem zengett a vócse, istenem), minden érzelmet átél, énekesnővé cseperedett itt a szemünk láttára, és még mindig nem jár iskolába.
  Kerija pályafutása nekem a Silta sirdsszel kezdődött a három évvel ezelőtti Balss pavēlnieksről, a trió talán legjobb műve, már megörökítettem erényeit. Századszor megnézve sem értem, min fanyalognak a Youtube-on a hozzászólók, az egyik történetesen Zanét szólja le, akinek elsősorban nyugszik a vállán, hogy a Musiqq dalából gyerekzenét csináljon, mert ők gyerekek és ez itt a Balss pavēlnieks.
  S akkor amihez ez nálam mindig átvezet: Marta Viens, divi, trīse ugyanazon a versenyen, a tipikus Marta-grimaszokkal, amikkel száz arc közül ki lehet szúrni, és rákövetkező nyáron a tündéri Rakstu rakstus, nekem az egyik legelső és legkedvesebb Imants Kalniņš-dal, amit már nem tudom, hány százszor láttam, és biztosan tudom, hogy húsz év múlva is azon fogok izgulni, nehogy Marta hasra essen a mikrofon kábelében, nehogy Zane elfelejtse a tipikus Zane-karmozdulatot, újraolvasom a pillantásokat és újra meg újra eltűnődöm, hogyan tudtak ezek a gyerekek ilyet csinálni ebből a dalból. A másik kedvenc felvételemen a Raxtu Raxti adja elő az Auļival együtt; ez már megint nem gyerekzene, ez két népzeneegyüttes, a Raxtu Raxti rengeteg Kalniņš-feldolgozást csinál, a csapat tagja Imants fia, Mārts Kristiāns is, ő játszik a harmóniumon. Az Auļi pedig egy dob- és dudazenekar, hozzájuk tartozik mindenki, aki ezen a két hangszeren játszik, Artis Orubs, a Raxtu Raxti körszakállas, csupasz arcú dobosa kivételével. De a Little Lady’s megcsinálta gyerekzenének ezt is, miközben egy kukkot nem változtattak se a dallamon, se a szövegen. Ez a tény önmagában egy emlékezetes pillanat.
  Akkor mi a különbség gyerekzene és felnőttzene között? Ezeknek a daloknak a fele nem volt gyerekdal, amikor megírták, és egy sincs köztük, amit átírtak volna valamiféle gyerekfeldolgozássá, más szöveggel vagy ilyesmi. Egy okkal több, hogy az ember gyerekzenét éppúgy hallgasson, mint felnőttzenét. Mert szétválasztani legfeljebb valami mechanikus módon lehetne, mondjuk az előadók életkora szerint.

De hány évesnek is kellene lenni az előadónak? Loreta Reide, ha jól tudom, tizenhárom volt tavaly ősszel, amikor elénekelte a Jauna gaismát, ami külsőségeiben gyerekzene (tinizene) ugyan, de egyáltalán nem az világképében, amiből én jelenleg könyvet írok. Ha ezt most elénekli egy felnőtt, mondjuk nem is fiatal előadó, akkor felnőttzene lesz? De hát ő maga írta! „Zene és szöveg.” Egy tizenhárom éves világlátását tükrözi. Mármint nem a tizenhárom évesekét általában, hanem konkrétan az övét.
  Meg sem tudom számolni, hány olyan pillanat van ebben a dalban, aminek ott kell lennie a Nindában.
  Ahogy körbefordul a villogó fényekben.
  Ahogy rácsodálkozik a feje fölött a fényáradatra.
  Ahogy szuperplánban a szemünkbe néz, csak a jobb a szemével.
  Ahogy ránk néz a bevásárlókocsiból.
  Ahogy ránk mutat, az útra és a jövőbe.
  Ahogy félprofilból felemeli a kezét az arca két oldalára.
  Ahogy a kamera körberohan körülötte a mélygarázsban.
  Ahogy elindulnak felénk mindhárman, elszántan, eltökélve magukat mindenre.
  Ahogy visszamennek, mint akiknek minden mindegy.
  Ahogy lehunyja a szemét.
  Ahogy átöltözteti az egész dalt, hogy ne látsszon rajta, hogy micsoda.
  Ebből egy csomó minden már benne van a Nindában, persze álcázva, áttételesen, éppen úgy, ahogy ő is álcázta az egészet. Ninda mint jelenség felerészben ebből a dalból van. Ami nem csekélység, mert arra hivatott, hogy megváltoztassa az egész történelmet.

De térjünk vissza a gyerekzenére és a pillanatokra. Loreta máskor is megajándékozott egy sor emlékezetes pillanattal, például az idén a Līdz parādījies tuban, amit persze ő írt megint, és megint telibe talált. Egy egyszerű szerelmes dal, ami minden, csak nem egyszerű szerelmes dal. A féllassított felvételek, amikor a dramaturgia szerint látszólag semmi szükség nem lenne rájuk, az álhibák-álkövetkezetlenségek (leejti a napszemüvegét, előtte odaadja a fiúnak, aki rögtön visszaadja), a lepusztult környezet, no meg persze a fekete sityak, amit már többször megénekeltem, csak most kettős csavarral rózsaszín lett belőle, közben viszont rá van írva, hogy minden rossz! (Ebben a cikkben a nyelvi megállapításokat kerülöm, mert akkor ezzel lenne tele az egész, de meg kell itt említenem mint a dal egyik legemlékezetesebb pillanatát, hogy abban, hogy „azon a helyen várlak, ahol találkoztunk, amíg fel nem bukkansz”, a satikāmies k-ját egyre fokozva emeli ki, elsőre egyáltalán nem, másodikra egy kissé ejektíven, aztán háromszor még marad ennél, és hatodszor, utoljára egy keményen csattanó glottalizált uvuláris ejektívára cseréli ki, ehhez még hasonló sem volt soha fonemikusan a lettben, szerintem semmilyen nyelvben nincs, de hozzátartozik a dal alaphangjához.)
  De megtaláltam a magam pillanatait még régebben a Lūgšana Ziemassvētku vakarāban is, csak mint kevésbé mozgalmas, eseményszegény felvételben ezeket elsősorban a tekintetében kell keresni.
  Ugorjunk egy másik műfajra, és úgyszólván egy másik korszakba – Dzintars Čīča még gyerekfejjel írta és énekelte ezt a dalt, de azóta felnőtt, s az egésznek a stílusa zeneileg is, képileg is sokkal inkább a nyolcvanas években lenne otthon, mint napjainkban, pedig nem akkor volt, 2003-ban írta tízévesen.
  Most pedig kezdjünk ugrálni az országok között, nem mintha a lettekről ne tudnék még százszor ennyit beszélni (csak azok az előadók, akiket nem említettem kedvenceim közül, egész csapatot tesznek ki), de másokról is van mondanivaló. A Despacito nagyon nem gyerekzene ugyan, de tessék nyugodtnak lenni, a gyerekek is szeretik, egy részük azért, mert nem ért spanyolul és nem tudja, hogy a dugásról szól, más részük azért, mert tudja, de ez nem fontos számára, harmadik részük tudja és fontos neki, no, mindegy, hogy melyik gyerek miért szereti – e ponton az számít, hogy én imádom, megnéztem százszor, az egész úgy tökéletes, ahogy van, ezekkel a mindenféle korú, nemű és színű, összevissza hajú és szakállú fazonokkal, és rengeteg nagyszerű pillanat van benne, Daddy Yankee mosolya, Fonsi bölcs tekintete, La Perla házai, amik tényleg ilyenek, az egész kettős filozófiája és a harmadik réteg, amit én tettem hozzá, a dominózó öregek és a táncosok; ami azt illeti, Zuleyka Rivera akkor válik igazivá, amikor nem játssza a csábdémont, csak egyszerűen egy ember, a La Perla-i utcajelenetnél. Akkor eleven, egyébként halott a tekintete, vagy mondhatnám nincs is tekintete. Persze ide ez kell, ez jelenti a dal tartalmát. Rengeteg feldolgozást is meghallgattam, azt is számtalanszor, amit az imént linkeltem, Karolina Protsenko nagyszerű, érzelmes alkotását. Evidensen nem a dugásról szól, és akkor mi van? Majd néhány év múlva, ha kedve lesz, csinál olyat is.
  De aztán már mást hallgattam többet: a Majbutnye fantasztikus Desz po szvituját, s hozzá Roman Sztahniv saját dalát, a Nase majbutnyét. Pillanatok? Özönnel. Anna-Marija operai szopránja, Marta meleg altja, Valentin egészében úgy, ahogy van, Veronika fellépése, a városképek, a hegyek – majd a másik felvételen ahogy játszanak, ugrálnak, párnacsatáznak, Valentin és Osztap zsenialitása, Viktorija kedvessége, a Kubiv testvérek anyás-nénikés komolysága, Anasztaszija kifejezőkészsége. És a harmadik dal, a Sznyig sziple, aminek már eleve úgy írták a forgatókönyvét, hogy tele legyen pontosan azokkal a pillanatokkal, amiket keresek.
  Ezután léptek az életembe az észtek, előbb a tartuiak, aztán a tallinniak. Először az Eesti laps, egy darabka igazi szaladgáló gyerekélet, még nem tudtam róluk semmit, csak értettem és szerettem őket, bár a szövegből egy nyikkot sem értettem (és persze azóta sem értem). Az Iga ilmaga, ugyanez négy évszakban. A karácsony, az ugróiskola, a réten megiramodó gyereksereg. Itt már külön pillanatok azok is, amikor fölismerek egy-egy arcot, Liisa Liivát, Stella Ristioját, mert ez is fontos ám, egyszerűen nem lehet elválasztani a zenét azok személyétől, akik megkomponálják, szöveget írnak hozzá, eljátsszák, eléneklik, klipet rendeznek, fényképeznek, vágnak belőle, mindenki fontos és minden fontos. Stella arca, amikor Krislin a Mullid hídját énekli, és persze ő is énekli vele együtt, de olyan átszellemülten, mintha a nemzeti himnuszt. A Laulupesa nem együttes, hanem zeneiskola, így aztán ők rengetegen vannak, és amikor a Shaté tánciskola csapatával elkészítik a Tantsukingad klipjét, hát tényleg egész tömeg arcot lát az ember, de ezeket össze kell rakni, párosítani az egyes snitteket, hogy akit az előbb itt láttam, azt most amott látom, akit az egyik dalban emilyennek láttam, azt a másikban amolyannak látom, mert így mesélik el a történetüket, a kis együttesek és a szólisták esetén ez könnyű, ilyen létszámnál, ahol a neveket se lehet megtudni hozzá, nagyon nehéz. De megéri. Tessék Krislin egy másik arca, a Käänulised teed – itt is a pillanatok, ahogy bicikliznek, ahogy a hídnál elhajtanak a fiúk mellett, ahogy megérkeznek –, és ha melléteszek egy másik felvételt ugyanerről a dalról: tényleg nagyszerűen sikerült, fantasztikus, de csak ha az előzőt még nem látta az ember, most derül ki, hogy ennek mennyire Loore volt a sava-borsa, ezek ketten úgy illenek össze, ahogy a felnőtt Linda Koldéval bizony nem. Persze amaz klip, emez meg tévéstúdiós felvétel, még beszélgetés is van a végén, halvány elképzelésem sincsen, hogy miről, de most újranézve a klipet látszik, hogy a két kislány együtt tölti meg tartalommal, külön-külön mindkettő lehetne szenzációs, de csak a fele valaminek.
  S akkor ez átvezet mindkettejük egy-egy további dalához, Looréval a népünnepéllyé tett Kõigil omához – pillanatok: a rengeteg átöltözés, a kilépés az öltözőszekrényből, a kötögető nagymama, az öregek, Krislin a Liiva családdal, az iskola belső felvételei, s a végén a szív alakba tömörült csapat – és persze Krislin Lumelilljéhez, amiről már írtam cikket, de van benne egy külön könyv, csak még nem szabadítottam ki belőle, mint Michelangelo az angyalt a márványból.
  Tallinnban pedig ott a Taisi-iskola, akik szintén megalkották a maguk kis gyerekcsapat-életképeit (Suvelava, Uka-uka), aztán jött Ella Ojavere és Rianna Sikk, és írtak egy olyan dalt, amin kidurran a műszer, maga a dal egyszerűen frenetikus, az pedig, amikor belép Ella Ojavere és az ember ledöbben, hogy hogyan lehet eleven embernek ilyen hangja, hát az maga a pillanat.
  S aztán megint a tartuiak. Öt nappal ezelőtt megjelent a Soengusamba videóklipje, aminek záró képsora nemcsak egy nagyszerűen kivitelezett ragyogó ötlet, hanem tisztelgés egy régi, nagy műalkotás előtt, Krislin még a jellegzetes vállvonogatást is megcsinálja, és mellette van Loore, Stella, Gloria meg a többiek.

Ez a cikk ötvenkét dalból emel ki néhány pillanatot. Gyűjteményem e pillanatban már több százat őriz csak Lettországból, s még egész csomót máshonnan. Itt a link a gyűjtemény youtube-os változatára, ami ömlesztve tartalmaz gyerekzenét és még sokféle zenét, e sorok írásakor 754 felvételt. Az itthoni változat sokkal nagyobb, benne vannak azok is, amiket időközben a Youtube törölt, mert mindig letöltöm és elrakom őket.
  Pillanatokkal van tele a többi is.


Láng Attila D., 2019.9.23., 00:44:25

Aiz Daugavas vara dārzs Albekeite‚ Agate Balss pavēlnieks Baraka‚ Katrīna Paula Bildes Brikmanis‚ Nauris Briuņa‚ Melānija Buķelis‚ Jānis BUMS Busulis‚ Intars Čarodějky z předměstí Cipő Con te partiro Csodálatos világ Dieva kokle Dzeguzīte Dzeltenais klavesīns Es gribu kā bērns vēl just Es gribu tikt augšā Es‚ rekur es Fabricius‚ Jānis Freimanis‚ Mārtiņš Hrdinová‚ Barča Ieva polkája Jandová‚ Veronika Jensena‚ Tīna Koncz Zsuzsa Krauze‚ Ance Krūce‚ Marta Krūmiņa‚ Keita Kukule‚ Aija Kukuvasa‚ Adrija Silva Kukuvass‚ Adriāns Lāce‚ Alise Leona‚ Anna-Kate Mangulis‚ Emīls Mazie pigori Mazo dziesmas Latvijai Meloni‚ Roberto Mušmire NANDO Neskaties pulkstenī Patmalniece‚ Šarlote Pie Dieviņa gari galdi Pogiņa‚ Terēze Anna Pūpēdis Puteklis Rabarberu rausis Račs‚ Guntars Rajecka‚ Olga RASA Sarkanās kurpes Satibaldijeva‚ Valērija Sauliete‚ Kortnija Sedmihlásek Siliņa‚ Elizabete Siliņš‚ Valdis Skarpa‚ Paula Stepanova‚ Dārta Strazdiņa‚ Amēlija Svěrák‚ Zdeněk Uhlíř‚ Jaroslav Vaivode‚ Loreta zene Zilmane‚ Kristiāne Zirneklis

ZiccerEzért nem halad a Kissy

Discussion

Enter your comment:
A hozzászólásokban sem webcím, sem HTML kód nem használható.