Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Ötezer fotó

Kilenc lány és két fiú. Négy felnőtt, a többi gyerek. Egyet feleségül vettem, kettőt csak szerettem volna, eggyel kétszer találkoztam, eggyel egyszer, eggyel egyszer se, néhányukkal jó párszor, eggyel sokszor. De egyikkel sem elégszer.
  A képek talán háromnegyedét magam csináltam, a többit küldték, hozták, feltöltötték, első kézből, másodkézből. Itthon, otthon, szabadban, iskolában, nyaraláson, kiránduláson, családi ünnepen, ismeretlen alkalomból. Üldögélnek, fekszenek, ugrálnak, játszanak, takarítanak, kertészkednek, mennek az utcán, beszélgetnek, bevásárolnak, betegeskednek, szilvesztereznek, karácsonyoznak, születésnapoznak, művészkednek, járművet vezetnek, lovagolnak, állatot etetnek, kisbabát etetnek, pólyában fekszenek, főzőcskéznek, rajzolnak, modellt állnak, táncolnak. Egyedül, a párjukkal, gyerekükkel, szülőjükkel, barátokkal, idegenekkel. Némelyikről több ezer kép van, másokról csak néhány tucat, néhány darab, egy sem. Negyvenkét évesek, harmincasok, huszonévesek, tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, egy sem, háromnaposak.

A pillantások és a testtartások.

Ülünk a negyvenfokos forróságban a tűző napon, én majd meggyulladok, neki nyolcéves a keringése is, egyetlen izzadságcsepp sincs a bőrén. Rám néz a vakító fényárban, összehúzott szemmel mosolyog, és harminc centiről elkattintom a gépet. Tudom, mit gondol és mit érez, mert csecsemőkora óta figyelek rá és már régesrég tudom, mit gondol és mit érez. Én vagyok az egyetlen, aki tudja. Mindenki más csak azt hiszi.
  Áll velem szemben a harmincfokos forróságban, lenéz rám, összehúzott szemmel, és egy méterről elkattintom a gépet. Én még nem tudom, de ő már tudja. Amikor már tudtam, újra megnéztem a fotót és akkor láttam meg rajta. Még nincs neve, formája, halmazállapota ennek a tudásnak, de ő már tudja, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy van, mint máskor, alig ismer, csak párszor találkoztunk, nyolc- és tizenkét éves kora között, de tudja, mit gondolok és mit érzek, mert csecsemőkora óta figyel az emberekre és már régesrég tudja, mit gondolok és mit érzek. Ha egy kis tapasztalata is lett volna már, előre megmondta volna, mit fogok tenni.
  Áll a szobában a fal előtt, egy győztes diadalával mosolyog a fényképezőgépre, nem tudom, ki fotóz, én nem vagyok ott, a fénykép is gyenge minőségű, de tízéves kora óta ismerem az arca minden vonását és rezdülését, a tekintete rebbenését, most is tudok mindent. Tudom, miben győzött és miben veszített, anélkül hogy valaha elmondaná.
  Ül a játszótéren egy betonszegélyen, lelkesen ránevet a fényképezőgépre. Nem tudom, mit gondol és mit érez. Soha nem találkoztunk. De azt a csillogást a szemében örökölte valakitől, és én láttam az eredetit, így következtetést tudok levonni belőle. Nem tudom, helytálló-e a következtetésem. Talán soha nem is fogunk találkozni, így nem derül ki. Vagy fogunk találkozni és úgy se derül ki.
  Ül a földön, nekem háttal, de hátrafordul, talán valami zajt hallott és fölfigyelt. A testvérei is felém fordulnak, de nem engem néznek. Ő igen, és abban a pillanatban információt cserélünk egymással. Ahogy már számtalanszor, kétéves kora óta.
  Rám nevetnek mindketten, de az ő nevetése már komoly egy kicsit. Tizenöt éves, már a férfit is fölméri bennem, anélkül hogy ebből a szempontból bármi jelentősége lenne, egyszerűen nem tudja nem csinálni, meg kell tanulnia és sokat kell gyakorolnia ezt is. Nem számít, hogy az apja lehetnék, tudja magáról, hogy szép és a fiúk odafigyelnek rá, gondolkodnia kell. Az intelligenciája valahol a kék és az ultraibolya között.
  A földön térdel, fölnéz rám az ötévesek hatalmas kerek szemével, és nincsen a tekintetében semmi. Kifürkészhetetlen, átláthatatlan. Ha nem én magam csináltam volna a képet, nem tudnék leolvasni róla semmit, de így emlékszem az akkori viselkedésére, lelkivilágának akkor kiolvasott részleteire, és a mozaikkockákat összerakva van sejtésem, hogy mit érez ebben a percben.
  Rám néz a verőfényes áprilisban, a napszemüveg erősen tükröz, alig látszik a szeme, de jobban ismerem ezt a szempárt bárkiénél, pedig akkor még nem is volt a feleségem. Minden gondolatát tudom.
  Október végi fotó, millió barna levél között állnak kabátban, lent néznek valamit, ami nem látszik. Valamit mutat a kisebbnek, valamit magyaráz, akkor már hat éve magyarázott neki és mutatott dolgokat, azzal a kicsit szeleburdi bölcsességgel, ami mindig is jellemezte és jellemezni fogja.
  Játszótéren tornáznak valamilyen eszközön, ő lenéz oldalra, észrevett valamit, gondolkodik. A bal keze takarásban. Bárki bárhol fotózza, a bal kezének okvetlenül takarva kell lennie. Gondolkodik és kommunikál, a gyereklelke jön elő belőle. Nagyon ritka pillanat.
  Négykézláb áll a mászókán, hatéves, melegítőben, ősz van. Megáll, mert fényképezik, és belenéz a gépbe. Én nem vagyok ott és aligha gondol rám ebben a pillanatban, de a tekintetében az a fény van, amivel rám is szokott nézni. Meglátott valamit, felmér valamit vagy valakit, érzelmi kapcsolatot épít ki.
  Fekszik hanyatt, fölbámul a fényképezőgépbe. Nem tudja, hogy fényképezik. Nem tudja, mi az. Nem gondol semmire. Kéthónapos. Viszont vigyorogni már tud.
  Ül egy asztalnál, rákönyököl. Szép színpompás kép, az asztal fehér, a haja barna, a ruhája szürke, a lavór sárga, egy piros és egy zöld ruhás ember fogja a karját kék kesztyűben. Én itthonról nézem és vérzik a szívem.
  Ül, nyomkodja a számítógépet. Szenved. Az arcán nem látszik, de én tudom. Megmondta, amikor a kép készült. Azért nyomkodja a számítógépet, mert valamit mégiscsak kell csinálnia, és így hátha nem látszik, de az esze nem ott jár.
  Összeteszik a fejüket, az egyik mosolyog, a másik ehelyett nagyon figyelmesen, kutatóan néz rám a fényképezőgépen át. Már megint ott van a tekintetében, annyira láthatóan, mintha kiírta volna nagybetűvel a homlokára.
  Ül és kacéran rám vigyorog. A melle úgy domborodik, mint egy szoptatós kismamáé, pedig lapos az egészen, a mellizmok és a póló ráncai okozzák a hatást. Persze nem egészen véletlenül. Nyolcévesen is már ízig-vérig nő. Hatévesen is az volt.
  Guggolnak, játszanak. Az egyik rám néz, fura grimaszban az arca. A másik nem néz rám, elkapta rólam a tekintetét. Az előző pillanatban észrevett valamit, és most feldolgozza. Félelem és reménykedés van a szemében. Szeretne valamit, és nem szeretne valamit. A kettő ugyanaz. És nem tudja, mit higgyen, mit gondoljon.

Róluk szól az életem.


Láng Attila D., 2017.11.12., 08:02:24

irodalom

A GévaiLáng Attila D. blogja

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: