Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Nem kérek engedélyt barátkozni

Volt egy beszélgetésem, amiben volt néhány gubanc, erősen nem értettük egymást, szóba kerültek totálisan oda nem tartozó dolgok, de ez a része most nem lényeges. Kaptam egy eléggé felpaprikázott kérdést, amiről úgy érzem, hogy részletesebb választ igényel, éspedig a nyilvánosság előtt, mivelhogy ez a dolgom.
  „Arról meg ne is beszéljünk, hogy egy kilencéves kislány a legjobb barátod, és még te haragszol a szüleire, hogy próbálják védeni?”
  Hát pedig szerintem de. Igenis beszéljünk róla. Kezdem a privát részével, és onnan térek át arra, hogy miért kellett ebből blogcikket írni.
  1. Már nem kilenc, és nem a barátom, a szülei gondoltak egyet és eltiltották tőlem. Ez később fontos lesz.
  2. Nem volt a legjobb barátom. Egy volt a barátaim közül, és ezt a részét is átvesszük mindjárt.
  3. Ha védeni próbálnák, nem haragudnék rájuk. Ha lenne mitől. Éntőlem nem kellett, és ezt ők is pontosan tudták. Nem védték, hanem ártottak neki.

A beszélgetés óta tanultam valamit Krisztinától, amit most elmondok. Létezik egy technika, ami segít viták megoldásában: ez pedig a fogalmak tisztázása. Ha a két fél mást ért egy fogalom alatt, akkor nem fognak szót érteni egymással.
  Tehát mit értünk barát alatt?
  Sok mindenfélét lehet érteni ezen a szón. Van három jelentése, ami nyilvánvalóan nem tartozik ide: 1. szerzetes, 2. szerető, 3. akivel bejelöltük egymást Facebookon. Ezekre a jelentésekre most nincsen szükségünk.
  A Wikipédia szerint „A barátság összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az alanyok társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív erőforrás. A barátság az egyik emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés.”
  Szerintem is. Éspedig fokozatai vannak, én három csoportba soroltam őket.
  1. Testi-lelki jó barát, akivel a legintimebb problémáinkat is megbeszéljük: a házaséletünk problémáit, az anyagi problémáinkat, hogy kire szavaztunk, hogy miért bántuk meg. Ilyen barát nagyon kevés szokott lenni az ember életében. Talán nem meglepő, hogy felnőtt és gyerek között ilyen barátság szerintem sem jöhet létre, mert a felsorolt problémakörök és még néhány abba a kategóriába tartozik, ami „nicht vor dem Kinder”, nem kívánjuk őket gyerekekkel megbeszélni, nem csinálunk belőlük kicsi felnőttet, és különben sem értenék, nem is érdekelné őket. Kicsi gyerekeknek egyébként ilyen barátaik még gyerekek között sem szoktak lenni, mert nincs rá szükségük. Amikortól szükségük van rá, akkor meg már nem kicsik.
  2. Akivel vannak közös időtöltéseink, amikre alkalmanként időt szakítunk, és jól érezzük magunkat együtt, jobban, mintha külön-külön csinálnánk ugyanazt. Ilyen barátunk sokféle lehet. Volt barátom, akivel programozni szoktunk együtt; olyan, akivel irodalomról csevegtünk; akivel az élet mindenféle dolgairól; meg még sokféle. Ma is sokféle van. Némelyik gyerek. Másoknak én lehetnék a gyereke, sőt az unokája. Nehezemre esne most felvenni egy olyan álláspontot, hogy felnőtt és gyerek között ilyen barátság nem létezhet, ha egyszer ilyen barátságoknak akkor is részese voltam, amikor én voltam a gyerek és a másik fél a felnőtt, meg akkor is, amikor én vagyok a felnőtt és a másik fél a gyerek. Tegyek úgy, mintha ezek nem léteznének? Mi értelme volna?
  3. Akikkel jól elvagyunk ugyan, ha éppen összefutunk, vannak közös beszédtémáink, de ha nem találkozunk akárhány hónapig vagy éppen évig, hát akkor nem találkozunk, annyi baj legyen, majd összehoz minket az élet megint. Ez majdnem ugyanaz, mint a régi ismerős, de ezt talán még felhívjuk, ha egyszer eszünkbe jut, hogy mi lehet vele, az ismerősünket meg nem.

Hát énnekem egy kilencéves kislány is akadt a második fokozatba tartozó barátaim között. Úgy tettem rá szert, hogy volt egy ötéves kislány barátom, aki aztán így megöregedett. Azazhogy nem egy kislány volt és van a barátaim között, és nyilván lesz is még egynéhány. Meg kisfiú. Meg öreg néni meg öreg bácsi. Meg középkorú férfiak és nők, meg fiatal felnőttek. Egyszerű: nem koruk és nemük szerint válogatom őket, hanem aszerint, hogy milyen emberek.
  Csakhogy van itt egy probléma, ami ezt a beszélgetőpartneremet arra a felpaprikázott kérdésre ingerelte. Ez pedig a pedofilok problémája.
  Én igazán nem becsülöm alá a problémát. A Kissy miatt óriási mennyiségű szakirodalmat kellett végigolvasnom, és olyan dolgokról szereztem tudomást, amik miatt már nagyon örülnék, ha kevesebb szakirodalmat olvastam volna. Több emberi kapcsolatomban okozott súlyos fennakadásokat, hogy az illetőket molesztálták gyerekkorukban. Szóval teljes mértékben tudatában vagyok, hogy a baj óriási.

De az a meglátásom, hogy most már átestünk a ló túlsó oldalára. Ott is pedofilokat vizionálunk, ahol nincsenek. Már Wikipédia-oldal is van a légitársaságokról, amik elültetik a férfiakat az egyedül utazó gyerekek mellől, de a nőket nem, szóval minden férfi pedofil. Olvasható a cikkben, hogy az eljárást a rasszizmushoz hasonlították. Szerintem is az. Semmilyen különbséget nem látok az olyanok között, hogy minden cigány tolvaj, minden néger naplopó, minden férfi pedofil, minden zsidó uzsorás, minden arab terrorista, minden nő kurva. Ja, és természetesen az is automatikusan része a feltételezésnek, hogy minden férfi tébolyult pedofil, hiszen egy utasokkal és személyzettel megrakott repülőgép kellős közepén fogja molesztálni a gyereket. Időnként némelyik férfi perel, és a légitársaság rájön, hogy nini, mégse volt pedofil a kedves utasunk!
  De nem a repülőgépek a boszorkányüldözés fő helyszínei. A szó szoros értelmében olyan légkört sikerült teremteniük üldözési mániás embereknek, hogy lassan nem merünk az utcán rámosolyogni egy gyerekre, mert ránk sütik, hogy pedofilok vagyunk. Most keresgélve találtam egy cikket, ami azzal kezdi, hogy több kiló édességet találtak egy férfinél, akit megrontással gyanúsítanak, hát lassan édességet se merünk a háznál tartani, mert ránk sütik, hogy pedofilok vagyunk. És persze nem merünk kapcsolatot keresni gyerekekkel, mert a pedofilok azt is meg szokták tenni.
  Hogy kik azok a „nem merünk”? Mindenki! A férfiak mind pedofilok, de mivel láttak már női pedofilt, a nők is pedofilok!
  Nem is oly rég derült ki, hogy egy ismerős egyén erősen rászorulna, hogy valaki korrepetálja angolból. A család nem tudja ezt megfizetni. Jó, mondtam, próbáljuk meg. Aztán vissza is vontam az ajánlatomat, mert ráébresztettek, hogy én egy egyedülálló férfi vagyok, az ismerős egyén meg, naná, kiskorú, ráadásul nőnemű! Pedofil leszek, ha ilyet csinálok!
  Ha nő lennék, korrepetálhatnám angolból.
  Ha meleg lennék, korrepetálhatnám angolból.
  Ha fiú lenne, korrepetálhatnám angolból.
  Elképzeltem egy beszélgetést majd felnőttkorában.
  – Hi, how are you?
  – Bocs, nem értem.
  – Nem tudsz angolul? Mindenki tud, te miért nem?
  – Mert az Attila egy heteró férfi volt.
  – Ki a frász az az Attila?
  (Ugyanakkor létezik az a változat is, hogy mindegy a kiskorú neme, mert a pedofilokat mindkét nem egyformán érdekli. Történetesen a szakirodalomból inkább az derül ki, hogy mindenkinek megvan az egyéni preferenciája, köztük is vannak heterók, melegek és biszexuálisok, de kit érdekelnek holmi tények?)

Nem kezdtem korrepetálni angolból, mert nem hiányzik az életemből, hogy csuklyás alakok kereszteket gyújtogassanak az ablakom előtt, és remélem, hogy a család talált valakit, aki megfelel a szükséges követelményeknek, vagyis nő, hormonális kasztráción esett át, legalább kilencvenéves, és talán még angolul is ért.
  Viszont rámosolygok a gyerekekre az utcán, és továbbra is róluk fog szólni az életem. És ha úgy adódik, hogy egy gyerek a barátságába fogad, akkor azt barátsággal fogom viszonozni. Ez az egy bizonyos gyerek megvonta tőlem a barátságát – szülői parancsra, mi mást tehetett volna, nem rovom föl hibájául –, de én őtőle az enyémet nem vontam meg és nem is fogom. Ha egyszer majd teheti és akarja, megkereshet és nyitva áll az ajtóm. Mert nekem a barátaim márpedig a barátaim, és ekként viselkedem velük.
  Újabb barátságokat is fogok kötni, amikor alkalmam nyílik rá. Gyerekekkel is. Lányokkal, noha heteró vagyok és férfi, és fiúkkal, noha mindegy a kiskorú neme. Máskor meg felnőtt nőkkel fogok barátságokat kötni, noha vannak a világnak olyan részei, ahol erre is van tömeghisztéria, és valószínűleg lefejezés jár érte. Nem fogom a társadalomnak bejelenteni, hogy mikor kivel készülök éppen barátságot kötni, milyen korú és nemű az illető, és nem fogok az engedélyükért kuncsorogni. A barátság természetes emberi érzelem, a társadalom működésének egyik alapvető mozgatórugója, akkor is, ha éppen tömeghisztéria van érvényben.

Mindmáig nincsen arról értesülés, hogy a barátom szülei miért gondolták egyik percről a másikra, hogy egy sok éve fennálló barátságot szét kell rombolni. Azazhogy hármat, mert az apjával is barátok voltunk meg az anyjával is. Lásd fentebb az első kategóriát. Aki elmondja nekem a legintimebb problémáit, az nekem aztán ne hazudja, hogy soha nem voltam a barátja (így hangzott el), csak akkor, ha úton-útfélen minden szembejövőnek elmondja a legintimebb problémáit. Azt meg hadd ne higgyem.
  Semmiféle magyarázatot nem kegyeskedtek adni, de legyen szabad nem hinnem abban, hogy egyszer csak rájöttek, hogy én pedofil vagyok (vagy akármilyen rossz tulajdonságomra), amikor sok éve ismertük egymást, és pont akkor nem is találkoztunk. Az ürügy az volt, hogy én ígértem a gyereknek egy drága mobiltelefont. Közöltem, hogy nem ígértem, és elmondtam több okot, hogy elég nyilvánvalóan miért nem. Erre nem jött válasz, és valós indok nem hangzott el.
  Innentől feljogosítva érzem magamat, hogy a valódi okokról és célokról azt gondoljak, amit akarok. Úgyhogy gondolva van.

A gyerek egy kiszolgáltatott ember. Kicsi és védtelen, és bármely felnőtt azt csinál vele, amit akar, ha nincsen, aki megvédje. A szülőjével szemben definíció szerint nincsen.
  Aki szétrombolja a gyereke emberi kapcsolatait, az nem védi a gyerekét, hanem abuzálja. Ez gyermekbántalmazás. Azt adja értésére a gyerekének, hogy az ő érzelmeiről a szülei döntenek, ők urai és parancsolói az ő érzelmi világának. Ez esetben az az érzelmi világ el fog sorvadni, és felnőtt korában nem lesz képes érzelmi kapcsolatokat kötni, barátságokat, párkapcsolatot, normális érzelmi kapcsolatot a saját gyerekével. Mármint persze nem attól, hogy engem kiirtottak az ő életéből (ámbár belemondatni a gyerekkel a telefonba, hogy „mindig is utáltalak” szerintem lelki megerőszakolás, és börtönt kellene adni érte). Nem tudom, hogy bármely adott időpontban én a fontossági listájának az ötödik helyén álltam vagy a századikon, ez sosem volt lényeges, de rajta voltam. Barátok voltunk, és arra kényszerítették, hogy hazudjon és elárulja a barátját. Legközelebb mire fogják kényszeríteni? Higgyem el, hogy ez volt az utolsó eset a gyerek életében? Vagy hogy az első?
  Ha az abúzus olyantól ér, aki továbbra is mindennapos része az életünknek, akkor nem pusztán az abúzus ténye rombol, hanem az a tudat is, hogy a hatalmában vagyunk és maradunk, és ez bármikor megismétlődhet. Derék jó Luca pont erről készített videót, csak mindenki annyira föl volt iszonyodva, hogy a tartalmára képtelenek voltak odafigyelni, nincsenek is már meg a filmek a neten.
  Gyerekeket abuzálni nemcsak szexuálisan lehet. Ezt a gyereket egész életében abuzálták a szülei, nem szexuálisan, másképpen. Az utolsó dolog, amit tenni próbáltam érte, az volt, hogy hetvenöt perces kiselőadást tartottam az anyjának arról, hogy miért jelenti a gyerek életének tönkretételét az, amit művelnek vele. Becsületére legyen mondva: végighallgatott. Tudtam, hogy nem sok fog átmenni abból, amit elmondok, de valami hátha megragad és később eszébe jut. Már nem tudtam meg, hogy használt-e a megöntözés, az én pártos vérem.

*

Engem nem érdekel, hogy milyen tömeghisztériának van éppen divatja. Valaha voltak emberek, akik megtagadták a zsidó barátaikat, amikor éppen arra volt tömeghisztéria, és voltak, akik nem. Utóbbiak közül huszonhétezren kitüntetést kaptak ezért. Előbbiek csak a társadalom megvetését.
  Persze most én vagyok a zsidó, mert felnőtt vagyok és ráadásul férfi – de még van néhány gyerek, akik nem tagadnak meg engem.


Láng Attila D., 2019.7.18., 07:48:52

gyerek gyerekbántalmazás pedofil szex

Meg a jelenünk isDzsudihar manténe

You could leave a comment if you were logged in.