Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Nekem már van, de nekik is lesz?

„Folytatása következik”, írtam jó másfél évvel ezelőtt, aztán – nemigen következett folytatása, csak egyszer. De azóta szinte végigolvastam az Alfát. Nem mindent belőle, arra még nekem is kevés ez az idő, lehet vagy két-háromezer oldal, csak átlapoztam az összes lapszámot és elég sok cikket elolvastam, a többiről is áttekintésem lett. És feltűnt valami.
  Az Alfa 1978-tól 1990-ig futott, s mintha valahol valami eltörött volna közben. Nem az Alfában. Talán mibennünk, azazhogy őbennük, felnőttekben, hiszen a magazint felnőttek csinálták, én akkor még gyerek voltam. És különben is, énbennem ma is ép.
  Közel négy évvel ezelőtt az Alfára is gondolva írtam ezt a cikket, ami már felvázolja, amire gondolok. S most jöjjön valami az Alfából.

Kedves Ali!
  
  Ha este a Holdra nézel, jusson eszedbe barátod, aki most körülbelül ugyanolyan távolságra van tőled, s még maga sem nagyon hiszi, hogy ez igaz. Az űrhajóút, ez az igazság, kicsit unalmas volt. A megérkezés annál izgalmasabb, s még ma is, három nap után, úgy érzem, hogy csak álom, pedig, képzeld, már másnap iskolába kellett menni, apuéknak meg dolgozni, mintha mi sem történt volna. Igaz, a berendezkedéssel nem sok dolgunk volt. Mi egy kis családi házat kaptunk, kb. 2 kilométerre a központtól, teljesen berendezve, becsszóra még a suliszerek is ott vártak. Jó, mi? Egyáltalán, a szervezettség és a rend itt apu szerint „példás”, szerintem már egy kicsit sok is a jóból. Ott volt már a helyi újság aznapi száma is a postaszekrényünkben, s képzelheted a meglepetésünket, amikor az első oldalon azt olvastuk, hogy ugyanazzal az űrhajóval érkezett az a három mérnök, akik a mienknél sokkal nagyobb űrváros építését fogják vezetni. Az hat és fél kilométer átmérőjű és 32 kilométer hosszú lesz, egyszóval tízszerese a mienknek. Az is benne volt az újságban, hogy ahhoz már a „Hold érckincseit” is fel fogják használni, amire apu azt mondta, hogy ha neki húsz év előtt valaki azt mondja, hogy 2009-ben egy forgó tubusban lesz fodrász és családiház-tulajdonos az űrben, akkor kiröhögte volna, de most már mindent elhisz, legfeljebb a határidőket nem, hiszen ennek az űrvárosnak is sokkal hamarább kellett volna elkészülnie, a tervek már ’78-ban készen voltak, és hogy „hála az űrkutatás addigi eredményeinek az alapfeltételek is mind biztosítva voltak már”. Egyébként majdnem szóról szóra ezt nyilatkozta megérkezéskor a három mérnök is, úgyhogy kíváncsi vagyok. Egyébként egy pillanatra mi is látszottunk velük a képernyőn, nem azért mondom. Egy fix, itt sízni nem fogunk, még ha vannak is hegyecskék, dombocskák, de hó éppúgy nincs, mint eső vagy szél (de ezt úgyis tudod), viszont van víz, és a nap egyvégtében süt, és éppen az a legfurább, hogy mondjuk este tízkor jössz haza, és… érted?! Úgyhogy villany csak a házakban, üzemekben van, s egyébként is minden villannyal működik, apu szerint „ingyen”, minthogy azt is a „napenergiából nyerik”. Egyébként ezért is van itt olyan tisztaság, ami az öreg anyahajón el se képzelhető, akárhogy erőlködnek is azzal a környezetvédelemmel (ezt is apu mondta). A srácoknak olvasd föl a levelem, és írjál gyorsan, és írjanak ők is, legközelebb majd egy naplófélét küldök. Ez csak életjel, hiszen még azt se tudom, hol áll a fejem, mert bár minden olyan, ahogy a tévében is láttuk, de benne lenni az mégis más. Fülöp nagyon hiányzik, de remélem, hogy ő nem búsul utánunk, s hamar megszokik nálatok. Simogasd meg néha az én nevemben is. Tulajdonképpen disznóság, hogy itt nem szabad tartani semmilyen állatot. Nem tudom, miért? Arra jók voltak, hogy az első űrrepüléseket ők próbálják ki? Írj űrhajófordultával, sokszor üdvözlök mindenkit, ne felejtsetek el, téged ölel barátod

  

Lexi

(IPM Alfa, 1979/1., 9. oldal)

Lexi soha többé nem jelentkezett, és tudom az okát. Mert mi elfelejtettük őt. Ali mással volt elfoglalva.
  Apu jól emlékszik, de hiányosan. Ha húsz év előtt, azaz 1989-ben valaki azt mondta volna neki, hogy 2009-ben egy forgó tubusban él az űrben, akkor tényleg kiröhögte volna – de harminc év előtt, azaz 1979-ben még teljesen hihető lett volna, és nem azért, mert így tíz évvel több jutott a megvalósításra. Ha ma, 2013-ban azt mondja valaki, hogy ötven év múlva bárki forgó tubusban élhet az űrben, azt bizony kiröhögjük.
  Ali gondolkodóba esett, amikor megkapta Lexi levelét – nem 2009-ben, 1979-ben, amikor elolvasta az Alfában. Írj űrhajófordultával? De miért? Miért kelljen Lexinek megvárnia az űrhajófordultát, csak azért, hogy az ő papírra írt levelét eredetiben vehesse kézbe? Nem lehetne csak telefonon továbbítani a levelet?
  1980 körül kezdődött a netes levelezés nagy átalakítása a csak csírájában létező rendszerből igazi, komoly művé. Mire mai email nevét elnyerte, 1993 körül, az Alfa megszűnt, de már jóval előbb eltűntek belőle az igazi futurológiai írások.
  Hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz? Hogyne lenne. Egyetlen, globális világban élünk, az emberek gondolkodása egyre jobban együtt változik – nem feltétlenül ugyanazt gondoljuk, de ugyanazokról a dolgokról gondolkodunk –, már hogyne tükrözte volna még egy szocialista országbeli gyereklap is azokat a nagy változásokat, amik lezajlottak a globális társadalomban!
  A hetvenes években a globális társadalmat még nagyon érdekelte az űrkutatás. A nyolcvanas években mintha csökkenni kezdett volna a dolog fontossága, a kilencvenes évekre pedig szinte elolvadt. Mármint a társadalom számára. A valódi űrkutatás virágkorát élte a kilencvenes években, évente több ember járt az űrben, mint 1980 előtt összesen – de hisz már az Apollo–13 legendás útjáról készült filmben is azt halljuk, hogy az űrhajósok csak azt hiszik, hogy élőben közvetítik őket a világnak, a világot ez már nem érdekli, és ez 1970-ben volt. Bár lehet mondani, hogy ez csak annyiban volt igaz, hogy az űrhajózás nem gyűjtött elég nézőt a képernyők elé ahhoz, hogy el lehessen adni a reklámidőt; a valóságos űrutazás soha nem olyan izgalmas, mint a képzeletbeli, nevezzük sci-finek vagy futurológiának.
  Az az állítás, hogy a tervek már ’78-ban készen voltak, sci-fi. Az, hogy apu 2009-ben egy forgó tubusban él az űrben, szintén sci-fi – de az, hogy ezt valaki egy meg nem határozott jövőbeli időpontban megteheti, már futurológia. Egy lehetséges jövőkép, az emberiség fejlődésének egyik lehetséges terve. Futurológia az is, amit Lexi levele alatt látunk, a Föld népességének ábrázolása 2000 évvel ezelőttől mostanáig. Az utolsó képen már ellepik a Földet az apró emberalakok, s a képaláírás: „Századunk végére kb. 6,5 milliárdnyian leszünk. Nem tudjuk, hány embert bír eltartani a Föld. Becslések szerint 15 milliárdot. Miért is volna lehetetlen, hogy az ember új tereket teremt magának az űrben?”
  Ez már több, mint futurológia, ez már pontos matematikai extrapoláció: bárhonnan vette is az adatot az Alfa, a számítás nagyon pontos volt, a Föld népessége 1999-ban lett hatmilliárd, 2012-ben pedig hét, vagyis a 6,5 milliárdot 2005 körül kellett elérnie. De az új terek teremtése az űrben már megint futurológia.

Ezennel bejelentem, hogy tizenegy év érlelés után négy napja, november 12-én harmadszor is belefogtam a Nicky megírásába, és hogy a harmadik változat sokkal erősebben koncentrál majd a futurológiai összetevőre, mint az előző kettő. Most már elég jól tudom, mit akarok, és tapasztaltabb is vagyok.
  Én ugyanis nem felejtettem el Lexit, ámbár kétségtelen, hogy az űrkutatásért két szalmaszálat nem tettem keresztbe, ellenben annál többet éltem azokkal az eredményekkel, amik abból lettek, hogy Ali nem akarta megvárni az űrhajófordultát. De a tudomány és a technika fejlődésének különböző irányai nem egymás ellen dolgoznak és nem egymás helyett vannak, akkor sem, ha a fentebb linkelt Tau bácsis írásból ez a meglátás csendül ki. Nem, az informatikában bekövetkezett óriási fejlődés nem az űrkutatás fejlődése helyett van, ellenkezőleg, modern számítógépeket látunk el kerekekkel és manipulátorokkal, s azokat lőjük ki a Marsra – szó sincs róla, hogy a valódi tudósok által művelt valódi tudománnyal bármi baj lenne, nem „túl sok” a fejlődés az informatikában vagy bármi másban, és nem „túl kevés” a fejlődés az űrkutatásban vagy bármi másban. Ővelük nincsen baj. Velünk, többiekkel van a baj, az emberiségnek azzal a kiváltságos részével, amely megengedheti magának, hogy időnként csak üljön és gondolkodjon ahelyett, hogy a mindennapi betevőért harcol. Illetve akik közülünk tudósok és valamilyen tudományágat művelnek, azzal sincsen baj. Azzal van a baj, ahogy gondolkodunk.
  Tau bácsi kapcsán már leírtam, mi a baj. Nincsen jövőképünk. Nem Magyarországra gondolok, ahol állandóan a múlt újradarálásával vagyunk elfoglalva, talán a futurológia mintájára preteritológiának kellene nevezni, mert ez nem történettudomány, nem arról szól, hogy hogyan éltek őseink; arról szól, hogy hogyan kellett volna élniük ahhoz, hogy megfeleljenek a mi múltbeli világról szóló mai elképzeléseinknek. Ahogy a futurológia arról szól, hogyan kellene élniük utódainknak ahhoz, hogy megfeleljenek a mi jövőbeli világról szóló mai elképzeléseinknek. A különbség, talán mondanom sem kell, abban áll, hogy őseink márpedig nem úgy éltek és kész, „kifutott tej”, ezen változtatni nem lehet, utódaink életére viszont még hatással lehetünk, illetve vagyunk, ha akarunk, ha nem. A kérdés az, hogy milyen hatással. Nem, nem Magyarországra gondolok, hanem a globális társadalomban tapasztalható tendenciára, amit Tau bácsi és az iPhone kapcsán már leírtam. Nincsen jövőképünk, illetve ha van, az az, hogy még több terabyte-ot akarunk még gyorsabban és olcsóbban átvinni és még több megapixelt fotózni. De azzal aztán mihez kezdünk? Még annál is több terabyte-ot akarunk majd átvinni még annál is gyorsabban?

– Ne feledkezzél meg az antianyag-rakétáról! – figyelmeztette Pantót Mark. – Abendin világosan megmondta, hogy ez minden másnál fontosabb. Csak tudnám, miért? Hogy több pantagonitot cipeljünk át a Vénuszról? Jó, erre is szükség van… De mi következik azután? Nyilván újabb rakétákat akar készíttetni, amelyek még több pantagonitot szállítanak majd!
  – Szerinted ennyi lenne az egész? – vonta kétségbe Mark feltevését Panto. – Csupán ezt a bolond körforgást akarná gyorsítani?

(Botond-Bolics György: Idegen bolygón született)

Persze lehet, hogy egy nap majd úgy éneklik meg a huszadik század utolsó két évtizedét és a huszonegyedik első – még nem tudni, hány évtizedét, mint azt a kort, amikor az emberiség ráeszmélt, hogy korai volt a hatvanas-hetvenes évek nagy űrhajós lendülete, amikor még a legó is idegen bolygókat kutatott föl. Szegények – fogják majd esetleg mondani utódaink – még a saját bolygójukat se tudták lakhatóvá tenni, még nem győztek le rengeteg rémületes betegséget, még nem értették a serdülő lányok lelkivilágát, még nem is tudták, hogy mennyi mindent nem tudnak, és máris elvágytak a Földről, sőt el a Naprendszerből. Ha akkor nekivágnak az útnak azokkal az űrhajónak alig csúfolható lélekvesztőkkel, azok fölemésztették volna az akkori ipar összes erőforrását, aztán a hős felfedezők ott pusztulnak a Vénuszon vagy a Marson. Igen, lehet, hogy ez az igazság. Lehet, hogy a tudomány mai állása szerint őrültség volt mindaz, amit az én gyerekkorom közepén még hitt a globális társadalom az űrkutatásról, mert űrvárosokat és holdbázisokat ugyan építhetnénk, de szörnyű erőfeszítések és áldozatok árán, és az eredmény nem érné meg a belefektetett energiát, egyszerűen csak létrehoznánk a legköltségesebb fenntartású emberlakta helyet. Oké, elfogadom, nincs ezzel hiba, csak akkor mondjuk ki ezt, és keressünk helyette valami más célt, mi mint globális társadalom!
  Tizenkilenc évvel ezelőtt, a Nicky első változatának megkezdésekor még nem értettem, de néhány évvel később már derengeni kezdett, hogy ennek a regénynek arról kell szólnia, illetve ennek a regénynek kell arról szólnia, hogy az emberiségnek lehet célja a Föld elhagyása helyett annak lakhatóvá tétele, de globális, az emberiség egészét megmozgató méretekben – nem azért, mert az űrkutatás és az űrbeli gyarmatosítás nem kell vagy még nem időszerű, hanem mert a Föld lakhatóvá tétele fontosabb. Vagy mondjunk terraformálást, ami itt bizarr szónak tűnik, Földdé mégse lehet önmagát a Földet alakítani, csak idegen bolygókat – de terra csak nagybetűvel jelenti a bolygót, kicsivel földet, termőföldet jelent, akárcsak magyarul. Termőfölddé alakítani a sivatagokat, rendes házakká a viskókat – ez igazi globális társadalmat megmozgató feladat, sokkal inkább, mint az űrkutatás, mert az a leglendületesebb jövőképeket felrajzoló sci-fiírók műveiben is egy aránylag kicsiny embercsoportot mozgat meg, miközben nemritkán egy szó sem esik arról, hogyan él a szerző elképzelései szerint az emberiség Földön maradt része.
  Emlékszik az olvasó Noÿs Lambent szavaira?

– És ha Halhatatlanság soha nem jött volna létre?
  – Mi lett volna?
  – Én majd megmondom neked. A temporális géptervezésbe ölt energiát nukleáris kutatásra fordították volna. A Halhatatlanságot nem fedezték volna fel, csak a csillagközi hajózást. Az ember több mint százezer Századdal előbb érte volna el a csillagokat, mint a jelenlegi Valóságban. A csillagok még lakatlanok lettek volna, és az emberiség megvethette volna a lábát a Galaxisban. Mi lettünk volna az elsők.
  – És mi lett volna ennek a haszna? – kérdezte makacsul Harlan. – Boldogabbak lettünk volna?
  – Kit értesz azon, hogy „mi”? Az ember nemcsak egyetlen világ lett volna, hanem millió és billió világ. Birtokunkba vettük volna a végtelent. Mindegyik világnak meglett volna a története, az értékrendje, lehetősége, hogy a maga módján a maga környezetében keresse a boldogságot. Sokféle boldogság van, sokféle jó, a változatosság végtelen… Ez az emberiség Alapállapota.

(Isaac Asimov: A Halhatatlanság halála. Apostol András fordítása)

De Noÿs nézőpontjából a mi századunk csak egy pillanat a történelem előtti kor homályában. Ha Noÿs és Harlan a valódi jövő lennének, nem Asimov zsenijének szüleményei, akkor is lehetne igaz, hogy most még nem a csillagokat kell keresnünk, hanem megteremtenünk a hátországunkat. Az igazit. Nem azt, illetve akár azt is, hogy potenciálisan a bolygó bármely lakója a bolygó bármely lakójával gyorsan, olcsón és nagy mennyiségben tudjon file-okat csereberélni, mert minden további nélkül elképzelhető, hogy ez része lesz a hátországunknak. De elsősorban azt, hogy legyen mit enni és legyen fedél a fejünk fölött.

Amikor az Alfa elindult, a társadalomnak volt globális jövőképe. Nagyjából olyasmi, hogy az akkori gyerekek felnőttkorukra már a Holdon meg a Marson sétálgatnak. Utólag visszanézve elmondható, hogy egy kicsit gyerekes volt ez a világkép, mert csak annyi volt belőle globálisan együtt, hogy az én generációm már más égitesteken él, de hogy ennek mi lesz a haszna, hogy ez miért lesz jó, az már széttagolódott, azt már mindenki másképpen képzelte. Vagy majdnem mindenki. Senki előtt sem volt világos, hogy ez így önmagában nem elégséges cél, csak akkor lenne az, ha más égitestek gyarmatosítása is annyi lenne, mint más kontinenseké volt valaha. Ez mára se lett világos, nem az történt, hogy kiábrándultunk a hetvenes évek álmából, mert rájöttünk a hátulütőire. Egyszerűen feledésbe merült. A sci-fi ma is foglalkozik ilyesmivel, de inkább távolabbi jövőbe helyezi, a futurológia pedig aligha számol vele mint a közeljövő prognózisának lehetséges részével.
  Amikor az Alfa megszűnt – legalábbis minden értesülés arra mutat, hogy az 1990. évi második, áprilisi szám volt az utolsó –, a korábbi globális jövőkép érvényét vesztette, új pedig nem lett helyette. Nem is lesz: futurológiai miniprognózisom azt jósolja, hogy a globális társadalomnak belátható időn belül nem lesz egységes jövőképe, mert ugye itt nem arra gondolunk, hogy milyen változások bekövetkezésétől tartunk (fokozódó globális felmelegedés, csökkenő életszínvonal), s nem is arra, hogy milyen változásokat szeretnénk (csökkenő globális felmelegedés, növekvő életszínvonal), hanem arra, hogy milyen konkrét terveink vannak arra, hogy néhány évtized vagy évszázad múlva miképpen éljen az emberiség. Ilyen márpedig nincs és egyhamar nem is lesz.

Akkor felvázolok egyet én: Nicky jövőképét, a Lassítási Világprogramot. Nem mintha olyan illúzióm lenne, hogy ettől majd ezt gondolja a világ, hogy ez lép majd a hetvenes évek űrkutatási álmának helyébe; még csak olyan sincs, hogy lesz majd százféle jövőkép, amiből egyhez az LVP adja a muníciót. Nem, attól tartok, belátható időn belül a globális társadalom nem fog szert tenni újabb jövőképre, csinálhat itt az író bármit. Nem azért, mert kicsi vagyok és nincsen befolyásom, ehhez egymagában a világ legbefolyásosabb írója is kevés lenne.
  Azért, mert meg kell írni. Tartozom ezzel azoknak az embereknek, akiktől kaptam ezt a történetet, azoknak, akik szerepelnek benne, és azoknak, akik majd a Nickyt olvasgatják évtizedek múlva úgy, mint most én az Alfát: látnunk kell, hogy merre haladhatnánk, mert enélkül nem látjuk, hogy merre haladunk csakugyan. A futurológia és a science fiction gyakran nem más, mint az út két oldalán látható táj: erre mennénk, ha nem arra mennénk, amerre megyünk. Ha nincs táj az út két oldalán, akkor csak tévelygünk a ködben.
  Az Alfa sok történelmi tárgyú cikket is közölt, és mai társadalmunk is sokat foglalkozik történelemmel. A történelem ismerete és értelmezése fontos ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk ebben a világban; fontos, de nem elég. A történelem a talaj, amibe a társadalom a gyökereit ereszti, de kell neki karó is, amiben megkapaszkodik növekedése közben, és amely irányt mutat a növekedéshez. Enélkül csak göcsörtösen kacskaringózik összevissza. Ez a támaszték a futurológia, illetve annak köznapi nyelvű formája, a science fiction.
  Ez kellene hogy legyen.


Láng Attila D., 2013.11.16.

futurológia IPM Alfa irodalom Nicky sci-fi számtech történelem

A Hüjekujj DilemmaAmikor az admin kihullik a rostán

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: