Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Ne legyen igazuk

Ezen a pályán minden elmúlik. Tizenöt-húsz évig őrzik az embert a filmszalagok, aztán azok is megfakulnak, szétesnek. (Márkus László)
  Jövő hónapban már nem ő [Szekfű Tüncsi] mosolyog Lakócsai mellett a képernyőről. Egy év alatt elfelejtik. Azt sem tudják, hogy volt valaha. (Padisák Mihály: Ki tapsol nekem?)

Két színészóriás gondolata, amik rímelnek egymásra. Még a korszak is ugyanaz, Harangozó Márta 1984-ben készítette az interjúkötetet Márkussal, Padisák regénye pedig 1990-ben jelent meg, de az ajánlás szerint 38 év élményanyagából táplálkozik. Vagyis mindkét gondolat, függetlenül attól, hogy Szekfű Tüncsinek ez a gondolata mikor született meg és kinek a fejében, még bőven az ántivilágból ered, amikor a színész játékát film és magnószalag örökítette meg, esetleg hanglemez. Mulandó anyagra rögzített adatok, amiket csak különleges, drága berendezéssel vagy csak minőségromlással lehetett hasonló anyagra átmásolni. S nem is lehetett álmodni arról, hogy ez egyszer másként lesz.
  Mindjárt harminc éve, hogy Márkus meghalt. De nem az számít, hogy tizenöt-húsz évet mondott, ő is látta akkoriban a harmincas évek filmjeit, amik ötvenévesek voltak és még mindig nézhetők; ha százötven-kétszáz évet mondott volna, egyszer az is letelik, és a filmszalag, a lemez, a kazetta egyszer valóban tönkremegy, megvetemedik, megsérül, recsegőssé teszi a földmágnesesség. A technika mindmáig nem ismer olyan adathordozót, sem kép, sem hang, sem mozgókép számára, amelyről garantálni lehetne, hogy évszázadokig megőrzi tartalmát. A legjobb eredményeket a kőbe vésett feliratokon kívül a papírral érték el, de ez is csak úgy igaz, hogy a százados kódexeknek a világtól elrejtett, gondos őrzés ellenére is csak egy kicsiny hányada maradt fenn, azok is sokszor csonkán, hiányosan; a modern kori könyvek túlélési esélyeiket leginkább a nagy példányszámnak köszönhetik. Egy-kettő csak fennmarad a sok százezerből. Valameddig.
  Mostanra azonban beléptünk abba a korba, amikor egyre inkább remélni lehet, hogy Márkus László, Szekfű Tüncsi és kortársaik művészetét konzerválni tudjuk: digitalizálva. Amit akkoriban rögzítettek és mostanáig megmaradt, az már digitalizálható, és valamekkora – nyilván elég kicsiny – hányadát bizonyára digitalizálták is már, ezek ma már digitálisan lehetnek meg a tévé, azaz tévék archívumában. Ez azonban nem elég. A wincsiken tárolt file-ok átlagos túlélési időtartama valójában rövidebb a filmszalagénál és a magnókazettáénál, a téves törlések, a véletlen felülírások, a tönkremenő wincsik sokkal gyakoribbak, mint a csőtörés a filmgyár archívumában. A digitális technika nem azzal biztosítja az adatok jobb túlélését, hogy digitális, hanem hogy ezáltal összehasonlíthatatlanul több példány jöhet létre ugyanabból, mert a másolási és a tárolási költségek a milliomodrészükre csökkentek és a jövőben még tovább csökkennek. Vagyis ha a közösség azt érzékeli, hogy Márkus életművének egy darabjából, például A miniszterelnök című tévéjátékból feltűnően megritkultak a fellelhető példányok, akkor jelentéktelen anyagi és munkaráfordítással új példányokat hoznak létre…
  Az olvasó is nyilván érzi, hogy itt valami sántít. Hiszen ha az olvasó letölti ezt a tévéjátékot és elteszi otthoni gépén, arról a világon senki nem szerez tudomást; ha letörli a példányát, arról sem. Hogyan érzékelhetné tehát a közösség, hogy megritkultak a példányok? Honnan tudhatná azt a filmkedvelő netizenek szervezetlen sokasága, hogy ebből a tévéjátékból hány példány létezik, és abból hány hozzáférhető? Hiszen ha az olvasó a példányát nem osztja meg a nagyközönséggel, akkor a nyilvánosság számára az akárha nem is létezne; és ha tízezer helyen van belőle példány, de valamennyi a nyilvánosságtól elzárt magángyűjteményekben, akkor a helyzet ugyanez.
  Mi volt a tévéjáték példányainak sorsa azelőtt? 1978-ban, amikor készült, Magyarországon édeskevés embernek lehetett videója, és azok se valószínű, hogy pont erre pocsékolták volna a drága szalagot. Feltehetően évekig nem volt belőle példány máshol, csak a Magyar Televízió archívumában, hogy ott mennyi, azt nem tudjuk. Későbbi sugárzásai alkalmával esetleg már videóra vehette egy-két néző, de erről semmilyen publikus adat nem volt, ha valakinek kellett volna, legfeljebb apróhirdetést adhat föl.
  Aztán készült belőle digitális felvétel, ami kikerült a netre, és innentől a dolog átléphet egy másik dimenzióba. Még nem lépett, de lehetséges. Az emberek, akiknek birtokában van a mű, megoszthatják ezt az információt a nagyvilággal – ez már létezik, file-cserélő hálózatok formájában –, majd pedig ezen információk halmazát fel lehet használni arra, hogy egy automatizált rendszer biztosítsa: egy-egy adott műből mindig létezzen kellő számú, nyilvános elérésű példány. Jelenleg ugyanis ha egy ilyen hálózat minden tagja törli egy adott műből a saját példányát, akkor azok, akik később keresik, nem fogják elérni, és csak a személyes kérdezősködés után derül ki, hogy teljesen megsemmisült, nincs belőle többé. Vagy csak olyanoknál, akik nem foglalkoznak újbóli elérhetővé tételével.
  Csak hát ennek az egésznek akadálya az a szakadék, ami a valóság és a jogrendszer között tátong. A magyar törvény szerint a mű az alkotó halála után hetven évvel válik közkinccsé, máshol más az évszám, de mindenhol rengeteg sok. De ez azt jelenti, hogy ha egy művész a saját és a közönség szerencséjére magas kort ér meg, akkor fiatalkori művei már rettenetesen régiek lesznek, mire a szerzői jogi korlát mögül kiszabadulnak. Például a harmincas-negyvenes évek híres filmjei elméletileg szigorúan jogvédettek, hiszen a művészek jelentős hányada bőven hetven éven belül halt meg, sőt akad, aki ma is él. De mire a fennmaradók is méltóztatnak végre meghalni, és még azután is eltelik hetven év, addigra ezek a filmek régesrég elpusztulnak.
  No persze valójában már be vannak digitalizálva, és valójában kézről kézre járnak a nagyközönségnél, aránylag jól be vannak biztosítva az enyészet ellen. De egyrészt ez jogilag rendezetlen állapot, másrészt a digitális változatok többségükben tévéfelvételek, sokkal rosszabb minőségűek, mint az eredetik voltak a digitalizálás időpontjában. Az eredetivel felérő minőségű digitális másolatokat csak az eredetiről lehet készíteni, amikhez a közönség nem fér hozzá.
  Egyes műfajokban már létrejöttek olyan archívumok, amelyek aránylag fiatal műveket tesznek közzé legálisan: könyveket, folyóiratokat, fényképeket, térképeket. Filmeknél ez még nem igazán valósult meg. Archívumok sincsenek, és pláne nem legálisan. Létre kell őket hozni. Ha meg akarjuk menteni az enyészettől mindazt, amit a filmesek csináltak, akkor meg kell oldani a szerzői jogi bonyodalmakat, be kell digitalizálni a műveket és közzé kell tenni.
  A jogi részét ott lehetne jelentősen leegyszerűsíteni, hogy felismerjük: azt a művet, amelyet már sehol nem vetítenek olyan körülmények között, hogy abból alkotói jogdíjakat kaphassanak, nyugodtan föl lehet szabadítani a védelem alól. Hiába élnek az alkotók, ha a mű nem megy adásba egyetlen tévécsatornán sem, nem játsszák mozik (erre lehetne valamilyen határidőt szabni, mondjuk amit öt vagy tíz éve nem vetítettek sehol). Akkor az alkotóknak már nem az az érdekük, hogy a mű továbbra is a tévétársaságok vagy filmgyárak archívumaiban porosodjon, ellenkezőleg: ha pénzt már nem remélhetnek belőle, hírnevet még igen, ha a művet felszabadítanák a védelem alól és közzétennék, az emberek láthatnák, hogy ők mit alkottak.
  A közzététel első foka, hogy nyilvánossá kellene tenni a Magyar Televízió archívumának és a más országokban működő hasonló intézményeknek a katalógusait. Jelenleg ugyanis azt sem tudjuk, hogy mi az, ami létezik: amit megalkottak és ami abból máig fennmaradt. Így például a Magyar Televízió fénykorában több százféle magazinműsor létezett, rövidebb-hosszabb életűek, Jogi esetek, Delta, Parabola, s még rengeteg. Még a kollektív emlékezet se tudná őket mind felidézni – valamivel többet segít az egykori műsorújságok digitalizálása, erre is van kezdeményezés –, azt pedig végképp nem tudhatjuk, mi az, ami ezekből még megvan, nem törölték le, nem dobták ki. Számtalan tévéjátékot és -sorozatot készítettek, amikből a népszerűbbek néha adásba mennek, a többi lappang vagy elpusztult, nem tudjuk. Az MTV történelmében rengeteg olyan mű is készült, amik valahol valamire betétként szolgáltak, esetleg csak egy rövidke jelenetnyi terjedelműek, talán címük sincsen. De játszottak bennük színészek, valaki rendezte, fényképezte őket, egy-egy kis darabot képviselnek a múltunkból. Az effélékre, ha még léteznek, csak az archívum nyilvánossá tételével bukkanhatunk rá, az archívumot gondozó kisszámú alkalmazottnak nincs erre ideje.
  A következő kérdés a digitalizálás. Ha megvan a jogi háttér és a nyilvános katalógus, az még nem sokat ér, ha a föllelt anyagok az archívumban vannak filmszalagon és ott is maradnak. Hiába derül ki a katalógusból, hogy az 1984. október 5-i Iskolatévé adásában mi volt, és hogy az melyik teremben, melyik polcon, melyik kazettában van, ha onnan előhozni és bedigitalizálni az archívum személyzete hivatott, és ők a jelenleg üzemelő tévécsatornák napi kiszolgálásával vannak elfoglalva. Másfelől viszont nyilván nem engedhetjük be a nagyközönséget ezekbe a termekbe, értelme se lenne, hiszen az embereknek nincs otthon felszerelésük filmszalagok digitalizálására.
  A megoldás egy vagy több olyan intézmény, cég létrehozása lehet, amik azzal foglalkoznak, hogy bedigitalizálják ezeket az archívumokat és közzéteszik a műveket. A költségeiket nyilván valahonnan fedezniük kell, elképzelhető, hogy a művek fizetősek lesznek, nem ez a kérdés – lesznek. Nekem ne mondja senki, hogy bárki is vacakolt azzal, hogy dr. Anghy Csaba előadását, amit az Állatkert századik születésnapja tiszteletére tartott 1966-ban, külön előkeresse az archívumból és megvizsgálja, egyáltalán lejátszható-e még vagy ki kell dobni. Ha nem került a szemétbe valamilyen nagyobb selejtezésnél, akkor ott fekszik egy polcon és senki nem csinál vele semmit. Talán előveszik, amikor 2016-ban százötven éves lesz az Állatkert és ötven az előadás, de valószínűbb, hogy nem, és ott marad felhasználatlanul, amíg ki nem dobják mégiscsak.
  Nem az a kérdés, milyen kulturális értéket képvisel konkrétan ez az előadás vagy bármi, amit itt cím szerint említettem. Mint egy korábbi cikkben vázoltam, utódaink olyan világban élnek majd, amikor videófelvétel van a dédiről kisbabakorában meg ahogy a barátaival bulizik, ámbár a dédi végül semmi emlékezeteset nem tett soha életében, de a net megőriz mindent, hát meglesz. Bizonyos kulturális értéke ennek is van – hát még az olyan felvételeknek, amiket tehetséges művészek hoztak létre tudatos alkotómunkával. Egy másik cikkben közöltem egy Iskolatévé-művecske színlapját, amely 1967-ben ment adásba, és feltehetően soha többé. Neves színészek játszanak benne, akikről vannak más felvételek, de egy színésznek minden szerepe másik arc és másik ember. És ha ez a kis tévéjáték netán még megvan az archívumban, ha még nem dobták ki vagy nem esett szét, akkor láthatnánk, hogy milyen volt 1967-ben Bodor Tibor mint Zeusz.
  Márkus Lászlónak igaza volt. A filmszalagok megfakulnak, szétesnek, kiselejtezik őket. Rajtunk múlik, hogy mégse legyen igaza, mert ha a szalagot már nem is tudjuk megmenteni, a képet és a hangot még igen. Az ötödik pecsétet már megmentették jó minőségben; a korábban említett tévéjátékot, A miniszterelnököt még csak gyenge minőségben. Százhúsz éves a mozi. Húsz évvel ezelőtt Szabó István válogatást állított össze a százéves mozi tiszteletére, a legjobb, legjelentősebb filmekből. Mivel olyan jelentősek, bizonyára azokat is megmentették, de a neten sehol nincsen információ arról, hogy melyek voltak azok. Szabó István mindegyik film előtt bevezetőt mondott. Ezeket a pár perces, tartalmas kis előadásokat még nem mentették meg – ott szunnyadnak az archívumban.
  Egyszer láttam egy felvételt egy esküvőről. Nem tudni, kiknek az esküvője volt, feledésbe merült. Kijönnek a templomból, elmennek, az amatőr filmes még egy pillanatra körülnéz az utcán, fölpillant egy ablakba, ahonnan kinéz egy kislány, számára vadidegen, csak egy arc az utcán – és háromnegyed évszázaddal később a világ döbbenten nézi, hogy fennmaradt egy mozgókép Anne Frankról.
  Elég sok ember él a világon, aki kíváncsi lenne, hogy nézett ki, hogyan beszélt, milyen volt Petőfi, XIV. Lajos vagy Dzsingisz kán, de róluk már nem fognak előkerülni jobb minőségű ábrázolások, mint amilyeneket ismerünk. Ám nagyapáink nemzedéke, elsőként a történelemben, óriási mennyiségű filmanyagot készített, dramatizáltat és dokumentumjellegűt, és egyszer ők lesznek a régmúlt, amit kutatni kellene. Aztán a mi nemzedékünk. A huszadik századot már a maga valóságában kutathatja az utókor.
  Ha megőrizzük Márkus Lászlót és nem feledjük Szekfű Tüncsit.


Láng Attila D., 2015.12.15., 15:35:17

A miniszterelnök Anghy Csaba‚ dr. Bodor Tibor Delta Frank‚ Anne Harangozó Márta Iskolatévé Jogi esetek Ki tapsol nekem? Magyar Televízió Márkus László Padisák Mihály Parabola Szabó István számtech Szekfű Tüncsi szerzői jog színész televízió

Itt fejezzük abbaLefagyás

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: