Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Mi az a család?

Bocsi: hadd kérjem, hogy akit zavar ez az írás, az egyszerűen ugorja át. Nem vagyok vevő reklamációkra, hogy ő vagy neki bárkije miért szerepel vagy miért nem, miért írtam ki a nevét vagy miért nem, miért viseltetek iránta a leírt módon vagy miért nem, egyáltalán semmi ilyesmi nem érdekel. Aki ilyet leír, az csak az időmet vesztegeti. A dolgok úgy vannak, ahogy vannak, eddig is így voltak, csak eddig nem írtam le. Akit zavar, hogy ővele vagy bárki mással kapcsolatban én mit érzek, mit gondolok – az így járt.

Egy beszélgetésben föltette valaki nekem ezt a kérdést: „Kik a családod?” – és hozzátette a gyerekei életkorát. Azt feleltem, hogy erre nem tudok egyszerű választ adni, de várjunk egy percet, mert bonyolult választ sem könnyű ám. Azaz talán egy válasznak látszó valamit mégiscsak. Egy amolyan Ninda-elvet.
  Azt, hogy kik a családom, én döntöm el.
  Legközelebbi vérrokonaim például nem tartoznak a családomba: az anyám, az öcsém, a húgom, akikkel évtizedek óta nem tudunk egymásról semmit. A húgom tizenöt éves volt, amikor mi telefont kaptunk, megszereztem a számát, fölhívtam, bemondtam a nevemet, levágta a telefont. Párszor megpróbáltam, hátha észre tér, aztán már nem. Életünkben kétszer találkoztunk, kisgyerekkorában, nem tudom, milyen gonoszságot követtem el ellene, amiért nem áll velem szóba. Valaki olyan magyarázatot adott, hogy az egész apai ági rokonsággal azóta nem áll szóba, amióta az apánk otthagyta az ő anyját egy harmadik nőért. Csak ehhez nekem semmi közöm, nem én voltam, én hétéves korom óta alig láttam az apámat, már tucatnyi embertől hallottam róla történeteket, hogy milyen nagyszerű, zseniális fej volt, de én nem ismertem, hát ne rajtam bokszolja le a problémáit, amik egy nekem idegen emberrel voltak – hát ezzel az erővel én is lehetnék dühös a Szilvire, amiért ugyanez az apánk elhagyta az én anyámat az övéért. És mellékes szempont, hogy nem így volt, akár hihetném, hogy igen, hát nem avattak be hétévesen a felnőttek dolgaiba, azért volt, mert az anyám összehozta az öcsémet egy másik pasival, de bocsika, ennek az egésznek több mint negyven éve, ki nem szarja le? Most ez van, most mi élünk, Láng Gyuri tizenkilenc éve nincs köztünk. Ha egyszer a húgom eljönne hozzám, azt mondanám neki, hogy szia, és megpróbálnám megismerni, ha engedi, mert a húgom, és mert általában megpróbálom megismerni az embereket, de nem pedálozok már senki után. Csináltam eleget, nem volt semmi értelme, abbahagytam.
  Ugorgyunk. Van azért néhány vérrokonom, akikkel tartom a kapcsolatot, ők részei a családomnak. Igaz, hogy elég távoliak vérségileg meg földrajzilag is, ez van.
  A legközelebbiek vannak a legtávolabb: a vér szerinti gyerekeim. Számomra ők élnek és mindig is élni fognak.
  És van egy sor családtag, aki nem családtag. Már ők vannak többen. Semmi közöm hozzájuk semmiféle családjogi szempontból, csak van egyetlen kapocs. Mármint nem mindegyiknél ugyanaz az egy, hanem mindenkinek megvan a saját indoka, hogy miért került be a családomba. Ez játéknak indult akkoriban, amikor Eszter két-három éves lehetett, mert Krisszel kiókumláltuk, hogy az apjának már van két gyereke az első házasságából, egy van a másodikból, a kettő között kilenc évig volt Krisszel, hát akkor ha lett-lehetett volna gyerekük, akkor az most mivelünk élne, hiszen ettől még ők külön mentek volna. Az nyilván másvalaki lenne, de ez nem fontos, és kineveztük Esztert a tiszteletbeli gyerekünknek. Aztán ahogy cseperedett, kiderült, hogy önmaga miatt is van ok a tiszteletbeli gyerekünknek tekinteni, nemcsak mert valakinek a valakije, és mire nagyobbacskák lettek, ő is meg mások is, már kikopott ebből az a jelző, hogy „tiszteletbeli”. Fölösleges bíbelődés ezt hozzátenni.
  Hogy ki mitől olyan ember, amitől én a gyerekemnek érzem, azt nem tartom szükségesnek elmondani, de lehetségesnek sem, mert ehhez kötetnyit kellene összeirkálni mindegyikükről. Az egész jellemüket le kellene írnom. Mindenesetre megvan az okom rá. Hogy az furcsa, ha valaki más gyerekét a sajátjának érzi? Istenkém, ha ez lenne az egyetlen furcsaságom, kész nyárspolgár lennék.
  Az ő életüket ez amúgy nem zavarja. Tüncikém három éve nem áll velem szóba, szerintem már ő sem tudja biztosan, hogy miért nem, ahogy azt sem, hogy miért ő nekem a legfontosabb a világon és miért fog ez így maradni mindig. Már az édesanyja sem áll velem szóba, aki amúgy valószínűleg azt hiszi, hogy én azért tekintem a lányomnak Tüncit, mert ővele egy pár voltunk teljes harmincöt napig, sőt volt tíz szent másodperc, amikor apai jogot is gyakorolhattam, és ha együtt maradunk, együtt is neveltük volna föl a kislányt. Pedig hát én akkor már közel négy éve a gyermekemként szerettem, csak nem mondtam meg nekik. Akkor jóval korábban csapták volna rám az ajtót.
  Más is van, aki nem áll velem szóba. Ez egy ilyen család. A vér szerinti része is – meg a másik is.
  És van egy gyerek (már nem is gyerek), akit különleges hely illet meg a családban. Nemcsak azért, mert ő nem a gyerekem, hanem az unokám, hanem mert Annát nem én neveztem ki. Ő nevezett ki engem. Tekintettel a műfajokra, amikben dolgozom, én soha nem aspiráltam díjakra, de ha egyszer mondjuk (itt valami nagyon nagyot kell mondani) Kossuth- vagy Pulitzer-díjat kapnék, akkor az lenne a második legnagyobb kitüntetés, amit elnyertem életemben, és ebben nem számít, hogy előtte alig beszéltünk és azóta is alig beszéltünk, neki is megvan a maga élete, őrá sem erőltetem a társaságomat, az számít, hogy ezt a rangot elnyertem, ennél nagyobb rang nincsen. Már csak ezzel egyenértékűt nyerhetek el.

Hát, tetszik látni, ezért van az, hogy szinte az összes regényhősöm – persze ők is a gyerekeim – olyan gyerek, akinek a szülei valahogy nem szülők. Kissy szülei dolgoznak és nem érnek rá, Vanessának, Sophie-nak, Angarinak és Nindának nincsenek, Gabrielle és a medvebocsok szülei alkalmatlanok a gyereknevelésre, Gabi szülei csak szimplán nincsenek otthon abban a rövid időben, amikor a történet játszódik. (Laumáról e ponton nem ejtünk szót.) Normális szülei csak a Royce gyerekeknek és Mílának vannak (de ő úgy érzi, hogy becsapták). De Eliškának is csak anyja van, és az is alig jelenik meg a könyvben. Egyébként Royce-ék és Lane-ék kivételével nem is írtam olyan szülőket, akik legalább tizedannyi időt színen lennének, mint a gyerekük. Még Carson ezredes csak-csak, bár sokkal inkább parancsnoki, mint apai minőségében.
  Ez mind őtőlük van, akikről itt írtam, meg akiket nem említettem. Sophie, Kissyék meg Eliška és Anežka filmből van (La Baule-ban történt, Titkos küldetés, illetve Mindenki tanköteles), de csak az alapötlet, a jellemük már nem onnan, meg persze a történet sem. Negyedszázadon át minden kislányhősöm arra a tízéves kislányra ment vissza, közvetve vagy közvetlenül, akibe első látásra, egy perc alatt halálosan beleszerettem, és amikor Sophie-t megteremtettem, akkor őróla már tizenhárom éve nem tudtam semmit. Huszonhét évig nem tudtunk egymásról Hajnival, de ő volt a jellemformálásom középpontja – őt persze sose tekintettem a gyerekemnek, hiszen akkor még én is gyerek voltam, és a szerelem ugye más. Amikor aztán rátaláltam felnőttkorunkban, sok mindent megállapítottam róla, legelsősorban azt, hogy egyetlen részlet kivételével ma is tökéletesen ugyanolyan, mint tízéves korában – de azt az egyetlen részletet még tökéletesebb változatban megörökölte Tünci. Amikor először találkoztunk, pontosan tudtam, hogy ha lenne egy lányom, az ilyen lenne. Első látásra.
  Úgyhogy ma ő az irodalmam középpontja. A Hankát még csak neki írtam, de nem róla – a neki dedikált szerzői példány itt fekszik az eredeti borítékban és itt is fog, amíg az utánam jövők ki nem dobják –, a későbbiek nagy részét már róla. A Gabi és a manót meg a Gabrielle-t nem. Azokat Gabiról, aki kap egy fontos mellékszerepet a Laumában is, meg hát a Nindában is fölbukkan Szinensi álnéven, de maga Ninda Tünciből és Loreta Reidéből állt össze (még arckarakterre is hasonlítanak), meg mindazokból, akik még hozzájárultak, nagyon sokan és egyre többen.
  Ez persze mindig kevert dolog, és egyre inkább az, ahogy múlik az idő és megismerem ezeket a gyerekeket és felnőtteket. Sara Royce legalább annyira Eszter és Zsófi, mint Hajni. Tüncit értelemszerűen nem tartalmazza, hiszen őt akkor még nem is ismertem. Amikor pedig a Sophie-t írtam, ezek a gyerekek még meg se születtek. Ha ma írnám ezeket a könyveket, ők is belekerülnének és hőseim jelleme egészen másképpen alakulna.

Hát így vagyunk mi ezzel a családdal. Én írom róluk a könyveket, ők élik az életüket. Én szeretem őket, a magam lehetőségei szerint és a magam okai miatt, ők pedig nem vesznek erről tudomást, illetve van köztük, aki alighanem még a nevemet se hallotta.
  Számomra megtiszteltetés, hogy megismerhettem őket, azokat is, akik aztán már nem kérnek a társaságomból. Attól, hogy én szeretek valakit, ő nem köteles engem viszontszeretni.
  És az is megtiszteltetés, hogy az életemet már megírta egy nagy író, akkor, amikor én még gyerek voltam. Az alábbi kis novellában, ami a Szexmozi című kötetben található.


Fehér Klára

Örökösök

Az író írt.
  Megszállottan, hajnaltól estéig és estétől reggelig. Regényt írt, élete nagy regényét. Gyermekéveit és ifjúkori szerelmeit, vágyait és tapasztalatait, szenvedélyeit, életét és halálát. Tizenhét esztendeig írta a regényt, azalatt családja főzeléken élt, ő maga üres feketekávén. Gyermekei stoppolt ruhában és elnyűtt cipőben jártak iskolába, a tandíjat részletekben fizették.
  A regényre a kiadó azt mondta: nna, megüti a mértéket. Kiadták 6410 példányban (ebből 410 nem honoráriumköteles.) A könyvesboltokból el is fogyogatott. Még negyven üzemi könyvtár is megvásárolta. Egy kritikus majdnem írt róla (az író barátja, aki négy sort el akart helyezni róla az egyik lapban, de a kritikai rovatban éppen nem volt hely, mert azon a héten jelent meg Ügyeletes Zseni két gondolatjele és egy kettőspontja, úgyhogy ez a recenzió is elmaradt).
  Ebbe az író belehalt.
  Négy évvel a halála után a művet felfedezték.
  Megjelent új kiadásban, azután még egy újabb kiadásban, harmincezer példányban, azután hatvan­ezerben. A tévé kilencvenhárom folytatásos játékot csinált belőle. A magvasabb gondolatokat a tévéjáték hősei nemcsak elmondták, hanem még táblákra felírva is megmutatták a gyengébb nézőknek.
  Ezután kiadták regényújságban, zanzában és zsebkiadásban.
  Lefordították négyezerhatszáz nyelvre és nyelvjárásra. Egyedül dél-patagóniaiul nyolc kiadást ért meg. Urdu, hindi és szuahéli kiadásához a grafikai világverseny győztesei készítették az illusztrációt. Olyan pletykák is elterjedtek, hogy a Svéd Királyi Akadémia fontolóra vette a posztumusz Nobel-díjat.
  Három ifjú irodalomtudósunk kandidátusi disszertációt írt róla. (Kettőt elfogadtak.) Egy magyar népművelés-könyvtár szakos főiskolai hallgató szakdolgozata témájául választotta. Egy bölcsész jelesre felelt a nagy műben fellelhető középfokú melléknevekből. Minden valamirevaló kritikát és irodalmi tanulmányt a kiváló regényből vett idézettel illett kezdeni.
  Az író három fia szakajtóval kapta a pénzt.
  Küldték a honoráriumot a kiadók, színházi ügynökségek és rádiótársaságok. Az örökösök lakást vettek és autót, nyaralót és motorcsónakot, bundát és színes televíziót. A Nemzeti Bank a nyugati kiadások után devizavásárlást is engedélyezett. Az örökösök síelni utaztak Svájcba, hajókáztak a Japán-tengeren.
  Tizenöt évvel az író halála után emléktáblát lepleztek le a VIII. kerületben azon a bérházon, amelyben az író élt és alkotott. Szerencsére a ház csak jövőre kerül szanálásra. A három fiú is ott volt az ünnepségen, majd együtt mentek el a bankba, hogy az esedékes honoráriumokat felvegyék. Véletlenül épp egy vártnál nagyobb összeg érkezett. A három fivér összenézett.
  – Menjünk ki a papához – mondta a legidősebb.
  Vásároltak egy hatalmas koszorút, harminc szál piros szegfűvel, és elhelyezték a síron.
  Már vissza akartak indulni Mercedeseikhez, amikor a második fiú így szólt:
  – Meglehetősen kopottak ezek a betűk, hozassuk rendbe a papa sírkövét.
  És mert szerető, jó fiúk voltak, ebben is azonnal megegyeztek. S ekkor a legkisebbik meghatottságtól elfúlva azt mondta:
  – Gyerekek, olvassuk el azt a könyvet.


Láng Attila D., 2019.10.5., 22:28:22

család Fehér Klára irodalom

Megint könyvet javítokNyelvek a nyelvemen

You could leave a comment if you were logged in.