Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Levélhullás (Pirítós)

Noha februárban nem szoktak hullani a levelek, a Pirítós fotóriportere mégis talált néhányat. A Magyar Posta hullatta el őket.
  707-1.jpg
  A bemutatott cikk a Délmagyarország február 4-i számából való (online változat itt – fotó: SzemFülöp). Néhány gondolatot ébresztett bennünk.
  Egyetértünk a postával abban, hogy nem jellemzőek az ilyen jellegű panaszok. A magyar polgárok nem érzik úgy, hogy panaszt kellene tenniük, ha eltűnik egy-egy küldeményük, mert a posta az ilyen panaszok kivizsgálásában, a küldemények megkeresésében nem partner. Jelen írás szerzője például karácsonyra csomagot küldött vidéki ismerősének, de a küldemény mindmáig nem érkezett meg; reklamált a postánál a dolog miatt, és háromszáz forintot kellett fizetnie azért, hogy elkezdjék keresni a csomagot. Februárt írunk, és eredmény máig sincs. A Pirítós szerkesztői nem tartoznak a nagyon sokat levelező emberek közé, de a szerkesztőség egy másik tagja a múlt hónapban – éppen akkor, amikor Ágnes asszony – három hétig várt egy tértivevényre, ami akár azt is okozhatta volna, hogy elveszít egy pert a bíróságon, mert nem tudja bizonyítani, hogy a szükséges levelet a szükséges időpontban feladta.
  Nem értünk azonban egyet a postával abban, hogy az ajánlott levelekért ne kellene felelősséget vállalni; sőt mi több, véleményünk szerint minden küldeményért, legyen az ajánlott vagy ajánlatlan, felelősséget kell vállalni. Amikor bedobok a postaládába egy levelet vagy képeslapot, akkor a Magyar Posta gondjaira bíztam meghatározott értékű tulajdonomat, aminek gondozásáért és az általam kívánt helyre való eljuttatásáért kifizettem az általuk kért díjat a bélyeg formájában. Képzelje csak el az olvasó a következő szituációt. Mr. Atomgazdag Muki vesz egy vadonatúj Rolls-Royce-ot, ára százezer dollár, s az ifjú és ambiciózus Bob Nukushushka gondjaira bízza azt, hogy vigye el vidéki birtokára. Három nap alatt kényelmesen odaérhet, de Mr. Muki, akinek egy Rolls nem tétel, csak az ötödik napon húzza össze a szemöldökét és csak a hatodikon szól oda a titkárának, hogy ejnye már, hívd föl ezt a Bob gyereket, hol késik az autómmal. Bob mobilja azonban ki van kapcsolva. A hetedik napon a titkár felhívja az útba eső kórházakat, nem szenvedett-e valahol balesetet az a szegény Bob, a nyolcadik napon az útba eső rendőrkapitányságokat, a kilencedik napon országos körözést adat ki Bob ellen, lezáratja a rendőrséggel az országhatárokat, a tizedik napon pedig Mr. Muki előkeresi noteszából régi barátja, Don Matteo Maffio számát.
  Miért? Mert százezer dollárnyi értékről van szó, ami magyar pénzben a mai napon számítva huszonegymillió-négyszázezer forint és némi apró. Bármilyen gazdag is Mr. Muki, ennyi pénzt nem fog csak úgy odaajándékozni egy ilyen senki Nukushushka pofának.
  Mi a különbség a Muki kontra Nukushushka és az Ágnes asszony kontra Magyar Posta eset között? Nem, nem az érték, a kedves olvasó itt téved. Ágnes asszony számára a levelei legalább akkora értéket képviselnek, mint a luxuskocsi Mr. Muki számára. Az egyetlen különbség az, hogy Ágnes asszonynak nem áll hatalmában a levelei miatt mozgósítani a rendőrséget, és még Don Matteo Maffio számát sem ismeri, elég sajnos.
  Rögtönzött közvéleménykutatásunk azt mutatja, hogy csupán a Pirítós szerkesztőinek szűkebb ismeretségi körében tucatjával fordultak elő esetek, amikor az ajánlott levelet a postaládába bedobva találták, amikor a házhoz szállítással feladott, egyébként aprócska küldeményt a címzettnek a postán kellett átvennie, valamint amikor a „saját kezébe” szolgáltatással feladott küldeményt nem a címzettnek adták saját kezébe. Véleményünk szerint a kifizetett szolgáltatásokat teljesíteni kell, ami azt jelenti, hogy ha a feladó különdíjat fizet azért, mert valamilyen többletszolgáltatásra tart igényt, akkor azt a többletszolgáltatást maradéktalanul biztosítani kell, mert kifizették. Volt eset, amikor a címzettnek azért nem vitték ki a küldeményt házhoz, mert „falun azt kérem nem szoktuk”. Ilyen esetben az átvevő postahivatalnak meg kell győződnie arról, hogy a címzett lakhelye szerint illetékes postahivatal „szokta-e” kivinni a küldeményeket házhoz, avagy sem, és ha nem, akkor választania kell, hogy felkéri-e a címzett postahivatalt, hogy ezúttal mégis „ugyan szokja már” kivinni, vagy pedig közli a feladóval, hogy nem fogadhatja el a többletszolgáltatás díját.
  Átvenni a díjat egy szolgáltatásért és aztán azt nem teljesíteni csalás, bűncselekmény. Mindenki tudja, mi a teendője, ha kifizet egymillió forintot egy kft-nek, hogy építsen nyaralót neki, aztán a határidő leteltekor csak egy téglarakást és néhány törött deszkát talál a telkén. A posta vaskézzel hajtja be a címzetten a portót, ha a feladó nem a megfelelő értékű bélyeget ragasztotta a borítékra, mielőtt bedobta a ládába. A postán azonban se vas-, se semmilyen kézzel nem lehet behajtani az ilyen követeléseket; ha elvész a csomagunk, még mi fizethetünk a kereséséért, és ha minden jól megy, az eredmény egy cédula, hogy „sajnos nem találtuk meg”. Hasonlóképpen viselkedik számos más szolgáltató, például a telefontársaságok és más közművek, de egy ponton mégis különböznek: előbb szolgáltatnak és aztán kérik az árát. Először elhasználjuk a villanyáramot, a gázt, a vizet, először beszélünk a telefonon, először megesszük az étteremben az ebédet, először levágja a borbély a hajunkat, először megjavítják a kocsinkat vagy a televíziónkat, először megtankolunk, és csak azután, utólag fizetjük ki a szolgáltatás árát. Az elterjedt szokás szerint áruért előre fizetünk (az átvételkor, a felhasználást megelőzően), szolgáltatásért utólag. Ez alól a posta kivétel.
  Kétségkívül bonyolult volna, ha a posta utólag kívánná beszedni a díjat a küldemény elszállításáért, méghozzá a feladótól, aki addigra ki tudja, hol tartózkodik; ha ugyanis a költségeket a címzettre akarnánk hárítani, akkor a levelek többsége valószínűleg a posta szemétkosarában végezné. De mégis vannak esetek, amikor a posta is utólag szedi be a díjat: bizonyára mindenki kapott már hivatalos levelet „díj hitelezve” feliratú pecséttel. Ezeket a leveleket a feladó és a posta között fennálló szerződés alapján veszik át és továbbítják hitelbe, majd a feladó egy összegben rendezi egész havi postaforgalmának díjait. Hogy ez bonyolult dolog, nem érné meg ilyesmit csinálni magánembereknél, akik esetleg féltucat levelet sem küldenek egy évben? Kit érdekel? A postát talán érdekli, hogy a jelenlegi helyzet megéri-e azoknak a magánembereknek?
  A Pirítós szeretné megköszönni Harnos úrnak a kimerítő tájékoztatást, amiben a Délmagyarország riporterén keresztül a nyilvánosságot részesítette, és biztosítja szavazatáról, ha netán képviselőnek jelöltetné magát. Politikushoz illő ugyanis az a könnyed elegancia, amivel kikerüli, hogy válaszolnia kelljen az igazi kérdésre: mi történik a levelek azon 5%-ával, amiket nem tudnak kézbesíteni a feladást követő második munkanapon? Ezeknek vajon mekkora hányadát kézbesítik a harmadik, a negyedik vagy a tizedik munkanapon? Mekkora az a hányad, amely a legmagasabb toleranciaszinttel még megengedhető időszakon (magánlevelek esetén mondjuk két héten) belül nem érkezik meg a címzetthez? Végül pedig mi a helyzet azokkal a hivatalos levelekkel, amelyek pontos célbaérésétől esetleg olyan ügy elintézése függ, ami valahol valakit százezres összeggel tesz gazdagabbá vagy foszt meg tőle?
  Szívesen kialakítanánk azt a véleményt, hogy Harnos úr alkalmatlan a munkaköre ellátására, ha nem tudnánk, hogy az ország bármely postájának bármely vezetője pontosan ugyanilyen tehetetlenül tárná szét a kezét, amikor olyan kérdéseket tesznek föl neki, hogy hova lett egy tértivevény, avagy hogy az olvasó által saját magának feladott levél miért nem érkezett meg. A hiba nem Harnos Csabában van, nem is bármely más postai vezetőben. A hiba a Magyar Posta alapvető filozófiájában van, amely de facto így hangzik: küldemény van annyi, mint a szemét, kit érdekel, ha kihullik pár darab?
  Ha minden postai dolgozó gondolatvilágából kitöröljük ezt a felfogást, akkor a posta végre úgy működhet majd, mint egy profitorientált cég, amely tudja, hogy a feladó a levélre ragasztott bélyegért kemény forintokat fizetett, és cserébe felelősségteljes, színvonalas szolgáltatást követel. Nem kér! Követel! Egyetlen postásnak se jutna eszébe úgy venni egy kiló kenyeret, hogy átadja a pénzt, és majd valamikor vagy megkapja a kenyeret, vagy nem. Megköveteli, hogy a pénzéért rendesen ki legyen szolgálva.
  Ágnes asszony is.
  

Láng Attila D.


Láng Attila D., 2006.7.3.

tagpage

Maffia Mézgáék nélkül (Pirítós)Kötélház (Pirítós)

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: