Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láttam egy dalt

Nem hallottam, csak láttam. Az olvasó se fogja hallani, egyikünk se fogja hallani, hacsak ki nem derül, hogy Agatének zeneszerzői vénája is van, és meg nem írja. Mert egy dalt érezni bárki tud, de megírni csak zeneszerző. De nem hiszem, hogy ilyen szándéka lett volna valaha.
  Azt már megbeszéltük, mi a helyzet Agate két Golden Eye-felvételével, de ott más szempontból vizsgáltam. Nagyon tanulságos azonban, ha a két felvételt váltogatva, egymás után többször végignézi az ember – nem, nem kezd el csengeni a füle a háromvonalas b sikolytól –, és közben belenéz abba a meghatározhatatlan színű fakószürke RGB(84, 76, 82) szempárba. De csak oda, sehová máshová. Akkor figyelheti meg, mi történt a márciusi és az októberi fellépés között. Született egy dal. Márciusban még nincsen ott Agate szemében, hogy mit énekel, októberben már igen. És ezt nem Bono írta, hanem ő maga.
  A két előadás – tűz és víz. Márciusban Agate még csak elénekli a dalt, októberben már átéli. Nem azt a dünnyögést, amit Bono írt és amivel Tina Turner halálba untat engem, és nem is azt a zeneileg valamivel érdekesebb, de még mindig holt unalmas számot, amiben már benne van a háromvonalas b sikoly. Hogy ő mit érez odabent, az RGB(84, 76, 82) mögött, azt persze nem tudhatom, ahhoz gondolatolvasónak kellene lennem, videófelvételről. De nem ezt a számot érzi.
  Azt kezdettől fogva láttam, hogy a szöveget érti, bár tény, hogy az angol kiejtése még messze van a jótól. Azt is láttam, hogy októberben a második sortól kezdve, és a sikoly után még inkább, átváltozik. Én szabályosan félek tőle, ami a szemében izzik, abból már csak akkor van menekülés, amikor a rendező kamerát vált, sajnos túl gyakran.
  Valójában már hamarabb elkezdődik. Mielőtt énekelni kezd, először fölfelé néz, majd ránk egy szemvillanásnyira, de azzal már ítéletet is alkot rólunk, „úgyse fogjátok megérteni”, mondja ez a villanás, pontosabban két szemmozdulat, aztán megfogja a mikrofont és elkezdi. Az első sor alatt is fölnéz, ki oldalra, alacsonyabbra, mint eddig, de valószínűtlen, hogy bármi érdemleges lenne abban az irányban, Agate nincsen itt a teremben, az sem itt van, amit lát. Az valahol belül van. A második sor alatt a rendező beadja a kék fejet, és Agate ránk néz megint, majd két szóval később átváltozik egy Másodfokú Rémisszé, már messze van a kilencéves kislánytól, aki valaha volt. Aztán kameraváltás, a folyamat következő szakasza nem látható, a félprofilon még látszik, hogy van kapcsolat a dal között, amit énekel, és a másik között, amit érez. Aztán megint egy távoli kameraállás, és az újabb félprofil idejére a két dal már elszakadt egymástól, Agate teljes összpontosítással énekli Bono dalát, és nyilván ugyanekkorával éli át a sajátját. Mire leveszi a mikrofont és a szemünkbe mondja – a dalszöveg szerint –, hogy semmit sem tudunk a világról, addigra ő maga nincs is már benne, már egy másikban jár, ahová mi nem fogunk eljutni soha. Én nem is vágyom oda, mert Agate tekintetéből egyre dermesztőbb hideg árad.
  A nagy sikoly előtt van egy kisebb sikolya, amit az okos dramaturgia kivisszhangosít. Márciusban még mindkettőt nyitott szemmel énekelte. Októberben már csukva van a szeme, az első sikoly előtt még ránk pillant, ekkorra már undorodik tőlünk, hátrahajlik, ahogy tanulta, hogy megtámassza a légoszlopot, automatikusan, szinte tudomást sem vesz róla, hogy a teste még itt van és énekel. Lehunyja a szemét és sikolt. A szám végére jéghideg gyűlölet izzik a szemében. Most már meg tudna ölni minket, de soha nem fogjuk megtudni, hogy miért. Talán ő maga sem tudja, csak érzi.
  Aztán kienged és visszaváltozik egy édes kilencéves kislánnyá.
  Ez nem Bono unalmas dalocskája volt. Ez Agate saját élménye, amibe néhány szemvillanás erejéig mi is beleláthattunk. Ez az a sarkvidéki pillantás, amit Vanessánál nemegyszer leírtam, csak ő másképpen állítja elő és másért. Amíg leírtam mindezt, annyiszor kellett lejátszanom a felvételt, hogy már havazik a szobában. Ez a dal, amelyiket mi soha nem hallottunk, hidegebb, mint a Let It Go, ebben nem szabadságkeresés van, csak jeges orkánként süvítő gyűlölet. Vagy legalábbis ennyi látszik. Hogy még mi minden van, azt csak ő tudja.
  Agate Albekeitének napsugaras, boldog gyerekkora van, lubickol a családja szeretetében, művészi ambícióit magas szinten támogatják – ezt a többi dalából tudom. Ott is ugyanúgy lehet olvasni róla, mint itt. Amit láttunk, az voltaképpen egy… játék. Egy alkotó kilencéves, miután az éneklést már túl könnyűnek találta, a szimpla kis háromvonalas b sikolynál nehezebbet nem találva benne, kipróbálta belső megjelenítő erejét és színészi tehetségét, és teremtett egy másik dalt, átváltozott Másodfokú Rémisszé és elénekelte az iszonyatot.
  Mert éppen ehhez volt kedve.


Láng Attila D., 2017.3.28., 05:43:06 (3 hónapja, 26 napja)

Albekeite‚ Agate Bono Golden Eye Let It Go Turner‚ Tina zene

A szárnyA medve, aki megmentette a világot

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: