Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Krisz


  Láng Krisztina
  1969. július 15.
  2010. március 12.

Nem tudom, mióta írom gondolatban ezt az írást. Évek óta. Ahhoz képest persze kínkeserves lassúsággal halad. Nem mintha nehezemre esne Kriszről írni. Az elmúlt hatvanhat órában rengeteg levelet írtam róla, rengeteg telefonbeszélgetést folytattam, elmeséltem a történetet olyanoknak, akik csak az utolsó hetekről nem értesültek, meg olyanoknak, akik hosszabb időről. Azért megy lassan, mert túl sok a mondanivaló, és az egyik részlettel ugyanúgy kezdhetném, mint a másikkal vagy a századikkal.
  Sok-sok éve éltünk állandó rettegésben. Ő is, mi is. Ő jobban. Három betegséggel harcolt egyszerre, a disztrófiával, a pánikbetegséggel és a colitisszel. Amikor meghalt, kiszámoltam, hogy száz évig szenvedett: negyvenig a disztrófiával, negyvenig a pánikbetegséggel, mert az első vele született, a másik egészen kicsi korában alakult ki, és húszig a colitisszel. Az összesen száz. Valakinek azt írtam az imént, hogy bár képzavar, de sok hajszálon függött az élete, amik közül ha egy elszakad, akkor vége.
  Kisgyerekkora óta rettegett a haláltól, mert a pánikbetegség így működik, kiszámíthatatlan, a külső szemlélőnek abnormális reakciókkal. A belső szemlélőnek is. Valaha kórházba, szociális otthonba járt, évekig, öreg, beteg embereknek nyújtott lelkisegélyt, akadt olyan is, akinek megígérte, hogy mikor megy, de akkor nem tudott menni, és legközelebbre a bácsi már nem volt. Ő pedig nem volt szomorúbb, mint bármelyikünk. Legutóbb viszont, egy vagy két héttel a halála előtt, kiválasztottam egy filmet a nemrég felvettek közül, a legeslegelején egy temető mellett mentek el valakik, azonnal le kellett állítani. Valamikor összeszámoltuk, hány embernek járt a temetésén – már nem tudom, soknak –, valamennyire mind közel állt hozzá, de nem rázták meg jobban, mint bárkit. Máskor a halállal kapcsolatos szavakat egyáltalán nem volt szabad előtte kiejteni. De hiába nem tettük, attól ő még rettegett.
  Meg mi is. Hét évet és nyolc hónapot éltem vele, és láttam, hogy romlik lépcsőzetesen az állapota. Mert az izomsorvadás meg így működik. 2002 nyarán még mechanikus kocsival is tudott közlekedni, egyedül beleült, kiszállt belőle. Egyedül lefeküdt és felült, bár egy hosszadalmas és bonyolult procedúrával, amihez az is kellett, hogy az ágy melletti tárgyak a megfelelő módon legyenek elhelyezve, de megtette. Egyedül felöltözött, mosakodott, főzött, mosott, takarított. És szomorkodott, hogy már milyen sok képességét elvesztette. Hiszen valaha még járt is, egyre nehezebben és kevesebbet, de járt. Amikor már nagyon fárasztó volt, akkor azt mondta, lássuk azt a tolókocsit. Egy ideig használta, aztán már nem tudott meglenni nélküle, mert az izomsorvadás úgy működik, hogy ha egy ideig nem csinál valamit, akkor már nem tudja többé csinálni. De nem is akart meglenni nélküle, mert mindvégig azt nézte a tolókocsiban, hogy mi az, amit kap tőle, és nem azt, hogy mi az, amit elvesz. Mert két feje volt. Az egyik a rettegő pánikbeteg, a másik egy higgadt, tökéletesen mérlegelő és mindenre emlékező szuperkomputer. Meg tudta mondani, hogy évekkel korábban valakivel milyen napon és hol találkozott, miről beszéltek, milyen ruha volt az illetőn, mindenfélét. És ez a kettő egyszerre működött, ugyanabban a percben. Idegenek jelenlétében persze csak a higgadt feje látszott, mert nem bírta elviselni, hogy idegenek lássák a félelmét.
  Az utolsó hónapokban semmi olyasmit nem tudott már csinálni, amihez nem volt elég az a néhány mozdulat, amire még képes volt. Az a néhány mozdulat viszont még két nappal a halála előtt is elég volt arra, hogy én tiszta legyek és csillogó. Az utolsó előtti napon már nem kezdett hozzá, nem volt ereje, csak irányított és azt mondta, meg kell tanulnom, mert nem lesz, aki csinálja, ha ő meghal. Persze lehülyéztem, mint mindig, és mondtam valami biztatót. Többnyire kis szónoklatot tartottam, rengeteg becézgetéssel, puszival mindig minden depressziójából, pánikrohamából, mindenből kiápoltam. Ha nem én, akkor az édesanyja. Volt, hogy hetente többször kellett, máskor hónapokig nem. De mindig történt valami, ami újra visszalökte. Pár hónapja voltunk csak együtt, amikor meghalt az apja, miközben az édesanyja kórházban volt, én még nem tudtam kimozdulni az ágyból, ő szaladgált a kórházba és gondoskodott a bátyjáról, rólam, a macskáról, akkor még volt kutyánk is. Aktivizálódott az összes pszichoszomatikus betegsége, legfőképp a colitis, de rohangált és dolgozott. Amikor Klárikát másodszor és harmadszor műtötték, akkor már ketten rohangáltunk és gondoskodtunk Zsoltról meg a macskáról. A kutya már nem élt, epilepsziás volt, őt is nyolc évig ápolták. Nálunk még az idetévedt kóbor macskák és azok gyerekei is ennivalót, gyógyszert, ápolást kaptak, mármint a hölgyektől, éntőlem meg sorszámokat, eleinte nevük volt, aztán elkezdtem számozni őket, Macska Harminckilenc volt az utolsó, akkor a meglevőket (nagyokat, kicsiket, tizenvalahányat) elvitte valami vírus, a kincsem sírt, mint a záporeső, és többé nem fogadtak be kóbor macskákat. Legalábbis ezt határozták el…
  Szép asszociatív sor, egyik dolog a másikról jut eszembe, és persze annak, amit írok, köze nincsen ahhoz, ami évek óta járt a fejemben. Részint mert hajnali négy óra negyvenkettő, három perc múlva lesz hetvenkét órája, hogy megjöttek a mentők, és ha minden igaz, talán tíz órát aludtam tizenegyedikén délután négy óta. Pedig most már alhatnék, nincs miért virrasztani. Január vége, február eleje óta átvirrasztottam mellette az éjszakákat, tízpercenként, félóránként felültettem, mert mindene fájt, feküdni már nem tudott, csak könyökölt egy párnakupacon. A kényszertartás hajlamosít a tüdőembóliára, most írta az öt orvosa közül az, aki soha nem látta, de nagyon klassz tanácsokat adott, az utóbbi hónapokban az ő tanácsai (is) nagyon sokat könnyítettek Krisz bajain. Köszönet érte doktor Bóka Bélának. De ennek, mármint a kényszertartásban töltött másfél hónapnak nincs semmi jelentősége, mert egész életében kényszertartásban volt, csak mindig másképp. Mindig változott az állapota, valamilyen izom elsorvadt, akkor úgy már nem tudott mozogni, kitalálta, hogy mozogjon másképpen. Ha nem tölt másfél hónapot ilyen kényszertartásban, akkor máskor amolyanban töltött volna, és úgy kap embóliát. Ha nem, akkor befejeződik a légzőizmok elsorvadása, igencsak előrehaladott volt már, ősz óta kapkodta a levegőt, egyre kevesebb volt az olyan testhelyzet, mozdulat, ami nem akadályozta a lélegzésben, és már csak falzettban tudott beszélni, egyre kevesebbet, de az utolsó másodpercben még irányított minket, hogy hogyan ültessük fel. Felültettük és halott volt. Ha a légzőizmai nem sorvadtak volna el, akkor ott a colitis, a hivatalos belgyógyásza évekig azt mondta, hogy elrákosodhat, valamelyik évben meg azt, hogy elrákosodik, és ettől az igemódkülönbségtől Krisz – nem Krisz, a pánikbetegség – úgy érezte magát, mint akit halálraítéltek. Ja, meg a májenzimjei, azok olyan értékeket mutattak, hogy ha egészséges embernek olyan lenne, azonnal földobja a pacskert. Ő pedig évtizedeket élt ezekkel az értékekkel. Számokat persze nem tudok mondani, nekem nem mondanak semmit, csak neveket tudok, gamma GT, SGOT, SGPT, ilyenek, valamikor szokásunk volt egy-egy labor után összehasonlítani a változásokat, aztán felhagytunk velük. Klárika laborasszisztens volt, Krisz a laborban orvosírnok, ők pontosan tudják, melyik érték micsoda.
  Sok minden volt Krisz, azon kívül, amit legszívesebben csinált, hogy a feleségem volt. Van egy oklevele valami népművészeti elismerésről, én nem tudom elsorolni, hogy mi mindent alkotott, főleg azért, mert amikor összekerültünk, már nem csinálta, nem volt alkalmas a keze a finom motorikus műveletekre. Hímzett, szőtt, csipkét vert, játékállatokat készített, gyöngyöt fűzött, baba- és emberruhát varrt, meg párnahuzatokat, mindenféléket. Volt rádióamatőr (Zsolt is), még két napja Klárika a hívójelén említette egyik régi amatőrtársát, akit szintén értesíteni kell. Értesítettük. Ő meg kórházban dolgozik, enciklopédikus egészségügyi tudása van, szintén rengeteget segített, egyébként nekem is, amikor a nyáron beteg voltam – Horváth Ádámot is köszönet illeti.
  Dolgozott a rendelőben telefonközpontosként és részt vett a romániai forradalom alatti-utáni segélyakciók rádióamatőri megszervezésében. (Nagyszerű dolog a modern távközlés, én is tudtam gyereket rabolni anélkül, hogy odamentem volna.) Másolt réges-régi anyakönyveket, amiket valami speciálisan csodaszép írással kellett megírni. Rengeteg születési és halálozási dátummal, de volt úgy, hogy felolvastam neki valamit, amiben emberek neve után születési és halálozási dátumok voltak, és az első után rám szólt, hogy ezeket hagyjam ki, mert dátumpár egyenlő halál. Az anyakönyvekben nem zavarta.
  Énekelt és szintetizátorozott, de ezek is csak bántották, mert énekelni szeretett volna kórusban, és azt mondták neki, hogy ülve nem lehet énekelni. Ez mindig szálka volt a szemünkben, amikor a konvenciókra hivatkozva gáncsoskodtak. Persze az egyéb fajta gáncsoskodás is. Jött Akárkiné és megjegyzést tett, hogy miért nincs asztal a szoba közepén, egy olyan lakásban, ahol három tolókocsis él. Hát mert azt úgy szokták. Hát mi meg nem szokjuk úgy. Bántotta, hogy mire saját szintije lett – egy barátomtól kapta –, már gyakorlatilag nem tudott rajta játszani, 1997-ben még igen, akkorról van egy videó, amit más felvételekkel együtt elküldött nekem, afféle demó gyanánt, hogy ilyen ő. Azon játszik két vallásos dalt. Hangszere azért volt, egy öreg elektromos orgona, meg egy pici gyerekszinti, ami akkordokat se tud, az november óta itt van a polcon, mert zenét szereztünk, hát az félbemaradt.
  Járt nővérképzőbe, aztán főiskolára. Többek között a szakdolgozata hozott össze minket, én segítettem infókat kutatni, aztán én csináltam a nyomdai részét, épp azelőtt diplomázott le, hogy engem hazahozott. Azóta szociális munkásnak nevezhette magát, de nem is keresett állást, fölösleges volt vacakolni vele. Amíg főiskolás volt, kapott ajánlatokat ismerős intézményvezetőktől, számítunk rád, ha lediplomázol, aztán valahogy mégse számítottak rá. De ez nem érdekelte különösebben, lett sokkal fontosabb elfoglaltsága, én. És nagyon örülök neki, hogy nem járt el dolgozni, az is csak időt vett volna el egymástól. Mégis tevékenykedett szociális munkásként, intézte az én rengeteg ügyemet, a család ügyeit, meg nem tudom, hány barát és ismerős ügyeit, jött valaki, ez és ez a problémám, ő meg megmondta, hogy mi a törvény, kapásból vagy utánanézett, ha meg kellett, akkor telefonált és intézkedett. Sokszor volt, hogy telefonált, bemutatkozott mint szociális munkás, van egy kliensem, az voltam én, a családnév nem egyezett, még az esküvőnk után sem, mert ilyenkor a lánynevét használta, elvégre joga van hozzá. Gond nélkül elfogadták szocmunkásnak. A lánynevét aránylag sokszor használta nem szocmunkásként is, hiszen két hónap híján harminchat évig azon ismerték, én is ha föl kellett hívni valamelyik távolabbi ismerősét és az én nevemről nem asszociált az illető, akkor mondtam, hogy Kószó Krisztina férje vagyok, akkor egyből tudták. Úgyhogy az újságba is úgy kell tenni, hogy a lányneve is ott legyen, mert a fél megye arról fogja felismerni.
  És hát énmellettem író is lett. Mindig én fogalmaztam, a Kissy is, a korábbiak is úgy íródtak, hogy megírtam valamennyit, aztán felolvastam. Mindig mondtam, hogy van háromezer betű, ötezer betű, ezer betű. Csak?, kérdezte, ha kevés volt. A végén már nem kérdezett ilyet, de a tizedik rész legvégét még felolvastam neki alig két órával a halála előtt, és értette, képben volt, jóváhagyta, bár beszélni nem beszélt róla. Akkor elég sok volt, tizenkétezer betű, ami felgyűlt az elmúlt napokban, ő meg túl fáradt és elgyötört volt, hogy meghallgassa. De végül meghallgatta, az volt az utolsó dolog, amit csinált, úgyhogy a tizedik rész itt félbeszakad, ott lesz egy arckép, a név és két dátum, mint ennek a cikknek a tetején. Persze folytatom, mert mindegyik regényhősünket szereti, azokat is, akiket még egyedül írtam, a közöseket meg pláne, ámbár a Sara Royce-szal nem tudott azonosulni, nem értette az időutazásos csavarokat, de a szereplők nagyon tetszettek neki. Katie-nek ő adott nevet, tanácsokat adott, de annyira nem működött közre, hogy társszerzőként feltüntethessem. Hát a Kissyben igen. Együtt alakítottuk ki a cselekményt, a fantasztikus emberismerete segített a szereplők reakcióinak meghatározásában, ötleteket adott, hogy mi történjen, aztán megírtam, felolvastam, és megmondta, hogy jó. Nem azt, hogy jó vagy nem jó, mert rossz sose volt, annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy mindig olyat írtam, ami jó volt, legfeljebb apróbb igazításokat kért.
  Már másnap este van, leteszem, folytatom, emberekkel beszélgetek, ügyeket intézek. Vagyis hogy ezt javarészt Krisz csinálja. Nem attól kezdett bennem élni, hogy meghalt, az én lényem egyik fele már évek óta Krisz volt, Krisz módra működött, legfeljebb ez mostanra tudatosult. Holnap rokonok jönnek vonattal, beteg emberek, rögtön megszerveztem, hogy legyen, aki elhozza őket a vonattól, és mivel visszafelé az illető már nem ér rá, azt is megszerveztem, hogy legyen, aki visszaviszi. Kettő, mert az első nem mondta biztosra, hogy ráér, de ő lakik közelebb. Én nem szeretem a fogyatékosnak azt a szinonimáját, hogy „segítséggel élő”, mert segítségre nemcsak a fogyatékosok szorulnak, hanem az öregek, gyerekek, szegények, betegek is, de tény, hogy időtlen idők óta rengeteg ember volt és van, akikre számíthatunk, mert jönnek és segítenek, megcsinálják, elintézik. Krisz bármikor kapásból tudta, hogy milyen ügyben kihez forduljon, mert ismerte az emberek időbeosztását, azt, hogy a városnak mely részein szoktak megfordulni, milyen intézményekben ismerik ki magukat, milyen ügyekhez értenek, és mindig ahhoz fordult, aki az adott feladatra a legalkalmasabb volt. Én ezt messze nem tudom ilyen jól, csak ami úgy rám ragadt, de majd elmagyarázom a barátainknak, mert viszont nagyon sokszor, főleg az utóbbi időben, én telefonáltam nekik, és nem mind tudják, hogy az infókat viszont Krisz töltötte a fejembe. Ezentúl is lesz, hogy beletölti, mert képes rá, de biztos nem mindig.
  Közben visszaszereztem a hozzáférésemet a LAttilaD.orghoz, feltöltöttem az utolsó két blogcikket, amiket még Kriszre vigyázva írtam, de azokat ő már nem hallgatta meg. A Kissy utolsó tizenkétezer betűjét igen, ezeket nem, de ezek nem is fontosak. Mindig felolvastam neki a blogcikkeket meg a Kissyt, mert szerette, ha felolvasok neki, és felolvastam neki komplett könyveket is, igaz, csak 2006 óta, de sok könyv volt, majd valamikor azokról is írok. Akkoriban már nehezére esett egyedül olvasni, mert csak bizonyos módon ülve tudott volna, úgyhogy inkább csak akkor tette, ha kellett, iratokat, szocmunkás-szakirodalmat, leveleket. Levelet nagyon szeretett kézzel írni, mindig sorvezetőt használt, és gyöngybetűkkel írt. Szóval én olvastam föl neki rengeteg könyvet, ez Piliscsabán kezdődött, ott voltunk a szállodai szobában, sok mindent nem lehetett csinálni, a megszokott tárgyaink hiányoztak, viszont a pár hete vett Palmban már lakott egypár könyv, hát elkezdtem neki fölolvasni az Abigélt. A sorozatot nagyon szereti, együtt is láttuk már, de mondtam, hogy a közelébe sem ér a könyvnek, még hibák is vannak benne, hát elkezdtük felolvasni. Ott csak az első fejezeteket, aztán itthon folytattuk, és azóta kiolvastunk egy sor könyvet. Az utolsó a Kissy volt, merthogy ugye 2006 ősze óta dolgoztunk rajta, már sok minden elhomályosult neki is, nekem is, elkezdtük az elejétől újraolvasni. A harmadik részig jutottunk, eddig a szakaszig, az utolsó mondat, amit felolvastam, az volt, hogy „Csak persze ahhoz ki kellene termelni a rengeteg limlomot a padlásról.” De már valamivel régebben, talán még az utolsó, nagyon fárasztó hetek előtt.
  Megint másnap este. Jöttek a távoli rokonok, tényleg távoliak, ha összeadogatom, amekkora utat megtettek, elérne Amerikába. Az én rokonaim, nem az övéi. De akad köztük, aki imádja Kriszt, és akad, aki soha nem is látta. Mellesleg engem se. Közben elkezdődött az ügyintézés, egyelőre egy koppanással a hivatalban, úgyhogy majd mehetünk pöcsét rányomni meg aláírogatni. Mert iszonyúan foooontos, hogy a megfelelő ember írja oda ugyanazt.
  Azt hiszem, feltöltöm én most már ezt a cikket. Rengeteg minden hiányzik belőle, de akkor is rengeteg minden hiányozna, ha tízszer ekkora volna. Majd még lesznek cikkek Kriszről, sok.


Láng Attila D., 2010.3.14.

Abigél biológia Bóka Béla colitis diploma egészségügy fogyatékosok forradalom Horváth Ádám irodalom izomsorvadás Kissy Klárika Krisz kutya macska mentők népművészet Palm pánikbetegség Piliscsaba rádióamatőr Royce‚ Katie Royce‚ Sara szakdolgozat szociális munkás tolókocsi tüdőembólia zene Zsolt

HolokauszttagadásApróságok

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: