Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Köztöktelenül

Ha az olvasó most azt olvassa, hogy megnézetlenül letörlöm a Barátok közt százhetvenkét részét (ami az ő számozásuk szerint kétszer annyi), legfeljebb vállat von. De ennek szimbolikus jelentősége van.
  Tizenhárom évig néztem a köztöket, amióta hazajöttem Kriszhez, mert ő nézte, így én is. Ő pedig azért nézte, mert feladták leckének. Egy hónappal azelőtt fejezte be a főiskolát, az négy év volt, pontosan nem tudom, hogy mikor adták föl, de az volt a feladat, hogy nézzenek valamilyen szappanoperát és figyeljenek meg emberi reakciókat és interakciókat, mit tudom én, mi volt pontosan a feladat. S aztán ez így maradt, egyike lett esti szertartásainknak, hogy megnéztük a köztöket és szidtuk a hülyeségüket. Egyikünknek se tetszett a sorozat, soha egy percig sem, mindig a magyar televíziózás mélypontjának tartottuk, csak hát nem volt semmi más nézhető, ami estéről estére változatlanul meglett volna. Akkor még nem volt az, hogy egy-két óra alatt letöltött az ember egy komplett tévésorozatot vagy bármit, az első két évben még csak telefonos netünk volt, és ha voltak is (nem voltak) sorozatok a neten, nekünk tárkapacitásunk biztos nem lett volna rá, no meg a tévével összedugni se lehetett a számítógépet. Tehát a köztöket néztük estéről estére, és szidtuk a primitívségét, a butaságát, a szereplők hiszékenységét, gátlástalan gonoszságát, az egészet. Egypár vitriolba mártott cikket írtunk is róla, de csak egy részük maradt meg a blog átválogatásakor (ezek lent a címkére kattintva előjönnek).
  Amikor Krisz meghalt, a köztök nézése egyike volt a kis szertartásoknak, amik összekötöttek minket. A tévéműsor rohamosan zuhanó színvonala miatt egy éve teljesen felhagytam a tévénézéssel, bár igazából már jó ideje gyakorlatilag csak a köztöket néztem, akkortól azt se, letöltöttem, megnéztem, eldobtam. Csak aztán nem volt megnézni se időm, se energiám, se türelmem – ez utóbbiból mindig is iszonyú mennyiség kellett hozzá –, úgyhogy elkezdett fölszaporodni. Mondjuk éppen elfér, nem gond, most tavaly októbertől idén júniusig ülnek a wincsin, huszonkilenc giga, ez ma már nem tétel.
  Idén év elején vettem észre, hogy kezdenek elszakadni köztünk olyan szálak, amikre nem gondoltam, hogy valaha el fognak. Amikor pár éve már nem tudtam hordani a gyűrűjét, mert szorított, szomorúan tértem át a sajátomra, amit ő viselt életében, neki vastagabb volt az ujja, tehát nagyobb a gyűrűje. Egy ideig azt hordtam, aztán már azt se tudtam, idén év elején le kellett vennem, egy darabig a tárcájában volt, aztán fölakasztottam a láncocskára a másik mellé. De már jobban zavart, hogy ez azt mutatja, hogy híztam, mint az, hogy nem hordhatom a gyűrűjét. A gyűrű hiánya is zavart, de fizikailag már jobban, mint érzelmileg, már az ujjam elválaszthatatlan részének éreztem, tíz évig volt gyűrű az ujjamon.
  És már nem volt fontos Krisz miatt megnézni a köztöket se. Néha egy-egy részt igen, inkább csak hogy fogyjon a készlet, de jóval kevesebbet, mint amennyit letöltöttem, amikor nekiültem ezt megcsinálni, jókora időközökkel. Annak se volt jelentősége. Augusztusban vagy szeptemberben néztem meg egy részt utoljára, az is lehetett akkor már egyéves, és olyan rég nem láttam köztöket, hogy már alig emlékeztem, ki kicsoda, kinek a kijének a mije, és a különféle konfliktusoknak mi az eredete és hol tartanak. Mondjuk teljesen mindegy is, mert aztán úgyis mindegyiket valami blőd módon oldják meg, és lesz helyette másik.
  Meg van még egypár ilyen szál, ami már nem fontos, elszakadt hat év alatt, és ez valahol normális. Természetesen nagyon szeretem Kriszet, és soha nem felejtem el, hogy mi mindent köszönhetek neki. De meghalt, nekem pedig élnem kell. A múlt télen-tavasszal elkezdtük felszámolni a múzeumot, ami Zsolt és őutána maradt, rengeteg hasznos és haszontalan tárggyal, amik csak a helyet foglalják és nem lehet mozdulni tőlük; nem megy gyorsan, mert ami még nem szemét, valami értéke lehet, azt azért mégse dobjuk a kukába, arra keresünk valakit, akinek az még hasznos. Egy-két tárgyat eladtunk, elajándékoztunk. Egy csomó könyvet elvittem a könyvtárba, majd ők eldöntik, jók-e valamire; megváltunk több tucat kiló régi folyóirattól, és így tovább. A változás nem látványos, mert jórészt kisméretű dolgoktól sikerült csak megszabadulni, amik többsége addig fiókokban, polcokon volt, de a folyamat azóta is tart, csak lassan persze, mert folyton betegek vagyunk.
  De arra csak júniusban jöttem rá, hogy mi okozza ezeknek a szálaknak az elszakadozását a puszta időmúláson kívül.


Láng Attila D., 2016.10.6., 22:05:28

Barátok közt Krisz

Munkaerő-piaci felmérésVaravīksnes

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: