Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Korojn talán mégse supren?

Régebben digitalizált könyveimet rendezgetem, s elém került Baghy nyelvkönyve. Ahogy lapozgattam, elgondolkodtam rajta, mi is a bajom nekem az eszperantóval.
  Erről még nem esett szó a blogban, de talán baráti körömből se mindenki tudja, röviden elmondom. Éppen húsz éve tanultam meg eszperantóul, egyszerű kiváltó okból: a születésnapomra megkaptam Szerdahelyi Esperanto 1 internacia című tankönyvét, amiről persze csak jó sokára tudtam megállapítani, hogy használhatatlan. Ugyanis nincs benne se szószedet, se egy kukk az eszperantón kívül más nyelven. Az ötlet jó lenne, csakhogy a neves szerző egy helyütt ezt írja: „La tigro estas sovaĝa besto. La zebro estas sovaĝa besto.” Mármost mi a tigro és a zebro legfeltűnőbb közös vonása? Évek hosszú során át azt hittem, hogy sovaĝa csíkosat jelent. Szerdahelyi nagyon sokat épített a tanuló indoeurópai nyelvekben való jártasságára – de mi van, ha az nem elég? Én tizenhat éves koromban nem ismertem a francia sauvage vagy az amúgy is ritka angol savage szót. Ha Szerdahelyi zebro helyett elefantót írt volna, bizonyára rájövök, hogy vadállatokról van szó. Szóval lendületesen tanulni kezdtem a nyelvet, amiről amúgy is tudtam már ezt-azt, beszereztem további könyveket, így például Szerdahelyi másik könyvét, a Kevés szóval eszperantóult.
  Engem már nem fognak kiátkozni a movadóból, szerintem a nevemre se emlékeznek, nem is igen van miről – a másik fele, hogy szeretek olyanokat mondani, amiktől kiátkoznak valahonnan. A movado meg eddig se hiányzott. Úgyhogy elmondom, hogy ez a könyv se sokkal jobb. Szerdahelyi valami elképesztő módszert alkalmaz. Bemutatja az ábécének azokat a betűit, amik a magyarral azonos ejtésűek (bcdfghijklmnoprtuvz), és végigdumál egy fejezetet kizárólag ezekkel. Bonvolu doni nur unu porcion, bonvolu diri unu vorton, legyen szíves csak egy adagot adni, legyen szíves egy szót mondani, ezek jutnak eszembe, de bonyolultabb mondatszerkezetek is előfordulnak. A második fejezetben avatja be az olvasót az a, e és s betű misztériumába, s a szerencséseket, akik veszik ezt a hihetetlen akadályt, a harmadik fejezet az ékezetes betűkkel is megismerteti. Csak ezt követően kezdi a tanítást ott, ahol el kell kezdeni, az elején. Érteném ezt a dolgot, ha olyan nyelvről lenne szó, mint a David Crystal említette !xũ, aminek 141 mássalhangzója van, némelyik hat IPA-jelet igényel és azt se tudja az ember, mihez hasonlítsa. (A kedvencem a glottalizált zöngétlen laterális affrikált velarizált és nazalizált palatális csettintő.)
  Azért később lett jó nyelvkönyvem is, a Baghy-féle, aminél jobb nyelvkönyvet nem láttam semmilyen nyelvhez, márpedig rengeteg volt a kezemben.
  A movadóban, az eszperantista mozgalmi berkekben valamikor valamennyire ismerhették a nevemet – az arcomat persze nem –, mert többeket ismertem, de mozgalmi tevékenységem soha nem volt. Fönt voltam egy-két mozgalmi listán, amiket azonban jobbára untam, mert engem a nyelvészet érdekelt, őket meg nem annyira. Aztán jó néhány évvel ezelőtt elegem lett az eszperantisták állandó, kicsinyes civakodásából, leiratkoztam, és innentől nincs kapcsolatom a mozgalommal, gyakorlatilag a nyelvvel se. Egykori eszperantista ismerőseim, barátaim vagy nem élnek már – akadt köztük igen idős ember –, vagy elfelejtettek, vagy más okokból nem akarnak tudni rólam. Mindegy; amint rengetegszer leírtam már akkoriban, engem a nyelv érdekelt, nem a movado.

Visszatérve tehát, ahonnan elindultam, a Baghy-könyvben elibém került egyik kedvenc versem, a Korojn supren! Szeretem a hangzását, a szinte kiejthetetlenül agyonhalmozott mássalhangzó-torlódásokkal, meg a képeket, amiket fölmutat. De most elgondolkodtam rajta. Először is jöjjön a vers.

Kalocsay Kálmán

Korojn supren!
  
  Ho, kavaliroj de la Nova Sent’,
  Ni ekbruligu flamojn en la koroj,
  Flugu de kor’ al kor’ tra l’ homa gent’,
  Flugu la flagre festaj fajrofloroj!
  Ĝemas mizere, en malam’ dronante
  Tuta homaro sub malbona sort’,
  Brilu do por ĝi ĉie, lumdonante,
  Koro flamanta, kiel gvida torĉ’!
  
  Ho, kavaliroj de la Pentekost’,
  Lukti ni devas en bataloj multaj!
  Jen malamikoj: la anima frost’,
  Blinda malam’ kaj miskomprenoj stultaj.
  Veoj alarmas por batal’ benata,
  Grandaj mizeroj vokas nin por arm’;
  Jen la armiloj: la laboro frata,
  Brakoj brakumaj kaj la kora varm’!

(Érdekes tapasztalat: a palmos magyar billentyűkiosztásommal majdhogynem gyorsabban lehet írni eszperantóul, mint magyarul!)
  Kalocsay meggyőződésem szerint a legnagyobb eszperantó költő volt tutmonde, úgyhogy igazi fordításra csak ő vállalkozhatna – meg kell bocsátania, ha az olvasó kedvéért összetákolok valami tartalomismertetésre elegendő nyersfordítást.

Szíveket fel!
  
  Ó, Új Érzés lovagjai,
  gyújtsunk lángokat a szívekben,
  repüljenek szívtől szívig az emberi nemen át,
  repüljenek a lángolva ünneplő tűzvirágok!
  Nyög nyomorultul, gyűlöletbe fúlva
  az egész emberiség rossz sors alatt,
  ragyogjon hát érte mindenütt, fényadón,
  egy lángoló szív, vezető fáklyaként!
  
  Ó, Pünkösd lovagjai,
  sok csatában kell győznünk!
  Íme ellenségeink: a lelki fagy,
  a vak gyűlölet és az ostoba félreértések.
  Jajszavak riasztanak az áldott harcra,
  nagy nyomorúság hív minket fegyverbe:
  íme fegyvereink: a testvéri munka,
  ölelő karok és a szívmeleg!

Tudom, ritmusától, dallamától és rímjeitől megfosztva csak egy halom hülyeség, de ez a legtöbb verssel így van.

Szóval elgondolkodtam ezen a korojn supren dolgon. Biztos? Erre van nekünk szükségünk? Lángoló szívekre? Lángoló szívek a hölgymagazinban megjelenő romantikus regénysorozat címe Wodehouse Hübele Sámueljében. Ott ez helyénvaló. Egy mozgalomban – nevetséges. Ma már helyeselném az eszperantisták egykori döntését, amellyel a mozgalom jelképéül használt ötágú zöld csillagot lecserélték egy rögbilabdához hasonló objektumra, ha nem lenne az a véleményem, hogy a zöld csillag sokkal jobban kifejezi őket. (Hogy pirosban a kommunizmust jelenti? Hát aztán! Fehérben ott díszeleg az amerikai zászlón, sárgában az EU lobogóján, kékben és feketében több más ország zászlain, kinek jut róluk eszébe a kommunizmus?) Ma már helyeselném a változtatást azon az elven, amit akkor mellékeltek hozzá: hogy a csillag egy olyasféle szektajelleget fejezett ki, amivel nem akarnak azonosulni. Az most mindegy, hogy a csillag ezt fejezte-e ki csakugyan; a szektajelleget hasznos lenne eltörölni, és ha ehhez a csillagnak áldozatul kell esnie, nem bánom.
  A bajom az, hogy nem látom a második lépést. Nem érzékelem, hogy az eszperantó továbblépett volna a lángoló szívű, emberiségmentő lovagok tizenkilencedik századból ittfelejtett képzetén. Nyilván mert nem látom a movadót, nem érzékelem, hogy mi folyik benne. No de én azelőtt se láttam a movadót! A könyveket láttam. A könyveket, amik ilyenekről zengtek – részlet az eszperantó himnuszból –:
  
  Forte staras muroj de miljaroj
  Inter la popoloj dividitaj,
  Sed dissaltos la obstinaj baroj
  Per la sankta amo disbatitaj.
  
  Sur neŭtrala lingva fundamento
  Komprenante unu la alian
  La popoloj faros en konsento
  Unu grandan rondon familian.
  
  Erősen állnak évezredek falai
  a megosztott népek között,
  de szétrepülnek majd az akadályok,
  amiket szétvert a szent szeretet.
  
  Semleges nyelvi alapon
  egymást megértve
  a népek egyetértésben
  egy nagy családi kört fognak alkotni.

Dissaltos, faros. Kijelentő mód, jövő idő. Ebben az 1890-es években még akár lehetett is hinni, Zamenhof pontosan az az ember volt, akit ilyen hit vezérelt évtizedes munkájára. De azóta sokat változott a világ, és aki azt mondja, hogy szerinte la popoloj valaha is faros en konsento unu grandan rondon familian, méghozzá a neŭtrala lingva fundamento segítségével, az nem tudja, hogy mit beszél. Különösképpen azért nem tudja, mert bármelyik országban él, azt kell látnia, hogy az emberek egymásnak esnek, ámbár nyelvi szempontból komprenante unu la alian. Nyelvileg Orbán és Gyurcsány, Sarkozy és Royal, ír protestáns és ír katolikus tökéletesen megérti egymást. Éppen ez a baj. Ha egy tündér varázsolna valamit, amitől Gyurcsány szanszkritul kezdene beszélni, Orbán pedig hettitául, s egyúttal elfelejtenék, amire emlékeznek a másik korábbi szavaiból, akkor nem értenék többé, hogy a másik milyen hülyeségeket beszél, és minden ellenségeskedésnek vége szakadna – amíg a nyomdából ki nem kerülnének a szanszkrit és hettita nyelvkönyvek.
  Persze eszem ágában sincs azt mondani, hogy a nyelvi megértés ellenségeskedést szül, de még azt sem, hogy a nagyobb nyelvi megosztottság segíthetne a világ bajain. Ez marhaság lenne. De nem kisebb marhaság az, amit Zamenhof ebben a hangulatos, de nagyon régen idejét múlt versben elképzel. Ez márpedig nem lesz.
  Ami nem lenne baj, de az eszperantó kultúra teljes egészében ezen alapszik. Mint Carsac Hisseinek civilizációja, amely egy sok ezer éve tett Ősi Ígéreten alapul. Ott ez működik, itt nem, mert ez az ígéret nem több és nem más, mint egy romantika korabeli, szentimentális és jóindulattal telt emberbarát álma a neki szimpatikus jövőről. Az ígéret egy semleges világnyelv, amit az egész világ, minden egyes ember beszélni fog; az már kinek-kinek saját vérmérsékletére van bízva, hogy a világnyelv csak közvetítő lesz-e, avagy minden ember anyanyelve, és hogy a világnyelv az eszperantó lesz-e vagy valamelyik másik. Zamenhof nem mondta, hogy az eszperantónak kell lennie. De ez mindegy is. A belátható jövőben az ígéret semelyik változata sem fog teljesülni.
  De ha ezzel szembenéznénk, akkor baj lenne, mert akkor mire építjük a kultúránkat?
  Ez kellemetlen probléma. A történelem tele van mozgalmakkal, kicsikkel és nagyokkal, amiknek remek téziseik voltak, de mégis akadt bennük egy-két hiba. Ha nem voltak hajlandók szembenézni velük, akkor ezek szép lassan felőrölték a mozgalmat. A legjobb példa a kommunista mozgalom, amelynek kiinduló téziseiben sajnálatos módon akadt egypár súlyos hiba. Bizonyára ki lehetett volna javítani őket, de a tételeket kanonizálták, a hibák puszta észrevétele is szentségtörésnek számított. Így a hibák megmaradtak és megölték a mozgalmat.
  Hát a movado? A movado jobb helyzetben van, mint a kommunizmus (vagy akár a kereszténység). Egyetlen igazi nagy hiba van, a téves ígéret az eszperantóról mint a világ nyelvéről. Ezt kellene csak kiküszöbölni.
  De – megismétlem – akkor mire építsük a kultúránkat? Mi ösztönözne egyetlen embert is, hogy megtanuljon egy kicsike nyelvet, amit elszórtan a világon talán egymillióan beszélnek – hatezer ember közül egy –, és amitől nem várhatja, hogy egyszer az emberiség közös nyelve lesz?
  A probléma valós: az emberek jókora hányada nem egészen érti, mire való lenne megtanulni bármely más nyelvet az angolon kívül, és nem is teszi. (Nem tudhatják szegények, hogy angolul is jobban beszélnének, ha megtanulnának egy vagy több más nyelvet, akkor is – sőt akkor elsősorban –, ha az angol az anyanyelvük.) Aki pedig nem hiszi, hogy egyedül az angol érdemel figyelmet, az aszerint választ nyelvet, hogy hova köti a munkája, rokonsága, bármi. Azért tanul szlovákul, mert üzlete van Komáromban – ha a határ túloldaláról fidzsi vevők jönnének, fidzsiül tanulna. A nyelvet a földrajzi viszonyok szerint választja ki. Ebben a helyzetben az eszperantó abszolút vesztes pozícióból indul, az utolsó nyelv lesz, amit bárki megtanul. A felsőoktatásban választható eszperantó nyelvvizsgát el lehet felejteni. Az emberek a lovárit választják, mert tévesen azt hiszik, hogy az ugyanolyan könnyű, mint az eszperantó (nem az, de aki ez alapján választ, annak az eszperantó se lenne könnyű), és mert joggal azt hiszik, hogy a lovárinak hasznát vehetik (és vehetnék is, ha csakugyan megtanulnák és nem felejtenék el a vizsga utáni napon), az eszperantónak pedig nem (és tényleg nem, mert eszükbe se jut, hogy keressenek egy eszperantó weboldalt, könyvet vagy pláne rádióadást). A diplomához megkövetelt nyelvvizsga értelmetlensége azért nem szembeszökő, mert az embereken nem látszik, hogy értenek-e és használnak-e idegen nyelvet. Ha a diplomához sárkányrepülős képesítést kívánnának meg, akkor csak föl kéne nézni az égre és megszámolni, hány diplomás használja a tudását valójában.

Hogy mire építsük akkor az eszperantó kultúrát? Nekem van egy gondolatom, és el is mondom, abban a biztos tudatban, hogy ha el is olvassa valaha egy eszperantista, úgyis fütyülni fog rá, tehát nyugodtan beszélhetek.
  Én azt mondom, hogy a nyelvre és az eddig felhalmozott irodalomra. A nyelvre azért, mert egy csodaszépen megszerkesztett, kristálytiszta logikájú műalkotás, és ha ezt elmondjuk az embereknek, akkor lesznek, akiket érdekelni fog. Jelenleg nemigen tudnak a nyelv logikai értékeiről; egy nyelv és kész.
  Az irodalomra pedig azért, mert van. Értékes, színes, állandóan fejlődő és változó irodalma van, és az emberek erről sem tudnak. Meglepi őket a hír, hogy az eszperantónak van irodalma; találkoztam emberekkel, akik ennek hallatán kétkedve megkérdezték: de teljes értékű, igazi irodalom az? El kell nekik mondani, hogy igen.
  Hogy ez kinek a feladata, szerintem egyértelmű: a movadóé. Az eszperantó nyelvészeti és kulturális értékeit az eszperantisták ismerik, és közülük a movadanók azok, akik képesek valamit elterjeszteni. De nem a movadóban kell elvégezni. A nyelv iránt épp csak érdeklődni kezdő emberke nem a töméntelen szervezet valamelyikéhez látogat el, és nem is a sokféle rendezvény egyikét keresi meg. A nem movadanóknak a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy mikor és hol van JER, IJS, arról se, hogy ezek léteznek.
  Az új szemléletet a nyelvkönyvekben kell érvényre juttatni. Aki egy nyelvre kíváncsi, az először is vesz egy nyelvkönyvet vagy keres egy online tanfolyamot. Minden egyéb csak később következik, ha egyáltalán következik. Persze az se mindegy, hogy az eszperantisták hogyan beszélnek a nyelvről, ha laikusok előtt szóba kerül. Ha azt mondjuk, hogy ez egy semleges világnyelv, ami arra hivatott, hogy a népek közötti érintkezés eszköze legyen, akkor abban a szempillantásban kész lesz az ítélet: szegény bolond, megtanult egy ilyen összetákolt, kezdetleges segédnyelvet, és azt hiszi, hogy az egész világ ezt fogja beszélni.

Az új nyelvkönyvekből el kell tüntetni az olyan képtelenségeket, amilyet Baghy is ír az előszóban: „Az élet élő valósággá tette Zamenhof elgondolását, és az eszperantó ma már nem mellőzhető kultúrtényező ott, ahol a dolgok rendje vagy az emberi törekvések a nemzeti nyelv határain túlmenő érintkezést tesznek szükségessé.” Ez hülyeség. Dehogynem mellőzhető. Akárhol megnézi az ember, hogyan érintkeznek a nemzeti nyelvek határain túlmenően, mindig mindenhol kitűnően megvannak az eszperantó nélkül is.
  Hogy mit mondjunk helyette?
  „Milyen nyelvet akarsz tanulni? Amivel a világon mindenhol boldogulsz? Válaszd az angolt. Aminek hatalmas irodalma van? Válaszd az oroszt vagy a franciát. Amivel munkát kaphatsz külföldön? Válaszd a németet. Ami távoli, ismeretlen kultúrával ismertet meg? Válassz egy ázsiai vagy afrikai nyelvet. De ha olyan nyelvet akarsz, ami rövid idő alatt megajándékoz azzal az élménnyel, hogy értesz egy idegen nyelven; ami felér egy nagyszerű logikai játékkal; ami egy ismeretlen irodalomhoz nyitja meg a kaput – akkor válaszd az eszperantót.” Ilyesmiket kell mondani. Én magyarázzam meg nektek movadanóknak, akik naponta használjátok a nyelvet, hogy mik az előnyei? Tessék megkeresni őket, a valódi előnyöket és nem a képzelteket. És azokat tenni a könyvekbe meg a népszerű ismertetésekbe, nem pedig lelkendezést, hogy testvér lészen minden ember, ha eszperantóul beszél.

Amint mondám, nem izgat, ha kiátkoznak a movadóból. Eddig se voltam ott. Azt hiszem, a movado is áldozatul esett annak a bajnak, hogy Józsi megsértette Jenőt, akinek János segít haragudni, Juli pedig gyűlöl mindent, ami Judittal kapcsolatos – közben pedig már senki nem emlékszik arra, ami miatt eredetileg összejöttek. Talán ha új célok miatt újra lehetne kezdeni, másra is figyelnének.


Láng Attila D., 2007.5.5.

!xũ A sehollakók Baghy Gyula Carsac‚ Francis Crystal‚ David Esperanto 1 internacia eszperantó Hübele Sámuel Kalocsay Kálmán Kevés szóval eszperantóul Korojn supren! La espero movado nyelvészet Palm politika Szerdahelyi István Wodehouse‚ P. G. Zamenhof‚ Ludoviko Lazaro

Ezt most találtamHipp-hopp, Woock is coming

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: