Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Kétlottiológia

Tudja az olvasó, hány feldolgozás is készült mostanáig? Én se tudtam. Hát nekiláttam kideríteni.
  2653-1.jpgDas Doppelte Lottchen, 1950, NSZK, Isa és Jutta Günther, rendezte Josef von Báky. A színlapon mindenki a könyvbeli nevet viseli, még az olyan mellékszereplők is, mint Muthesiusné meg Linnekogel kisasszony. A narrátor személyesen Erich Kästner volt, aki a film elején arcával is megjelent. Fekete-fehérben készült, a főszereplők tizenkét évesek. A film hűségesen követi az előző évben megjelent regény cselekményét.

2653-11.jpg
  2653-12.jpg
  2653-13.jpg

  Twice Upon A Time, 1953, Nagy-Britannia, Yolande és Charmaine Larthe, rendezte Emeric Pressburger, szintén fekete-fehérben, a főszereplők korát nem tudni. Ez az egyetlen film, amiben játszottak. Carol Turner és Anne Bailey a nevük. Moziplakát lejjebb látható.
  2653-3.jpgThe Parent Trap, 1961, USA, Hayley Mills és Hayley Mills, rendezte David Swift. Az első színes, az első amerikai és az első sztereó változat, a híres-nevezetes nagy klasszikus, két Oscar-jelöléssel, amire még a Miért éppen Alaszkában is van utalás. („Hayley Mills és Hayley Mills”, mondja Ed Chigliak.) A sztereót úgy értettem, hogy nem ikerpár játssza az ikerpárt, hanem az egy szem Hayley Mills játszik sztereóban (nevei most Susan Evers és Sharon McKendrick). Ezt valaha láttam, de rettenetes régen, és sajnos nincs meg, csak a folytatásai, de azok másról szólnak. Még valamiben első: ez az első feldolgozás, aminek főszereplője világhírre tett szert. Hayley Mills egy évvel korábban már eljátszotta Pollyannát is, de ki emlékszik arra? Az ő neve már mindörökre dupla marad.
  2653-5.jpgThe Parent Trap II., 1986, USA, Carrie Kei Heim és Bridgette Andersen, valamint Hayley Mills és Hayley Mills, rendezte Ronald F. Maxwell. Az első változat, amit Kästner már nem láthatott, és az első ikertelen: Nikki Ferris (a tizenhárom éves Heim, fent) 2653-4.jpgés Mary Grand (a tizenegy éves Andersen, lent) nem is hasonlít egymásra, nem ikrek, hanem osztálytársak, az egyiknek van egy apja, a másiknak van egy anyja, és össze akarják hozni őket. De itt van Hayley Mills, akinek egyik példánya most Sharon Ferris névre hallgat és ő Nikki anyja. Ők ugyanazok a Hayley Millsek, akik annak idején a szüleiket hozták össze, Susan is megjelenik a filmben.
  Parent Trap III., 1989, USA, Joy, Leanna és Monica Creel, valamint Hayley Mills és Hayley Mills, rendezte szintén Ronald F. Maxwell. A második ikertelen változat: Hayley Millsnek itt a másik példánya, Susan talál férjre, a tizenkilenc éves Wyatt hármasikrek apjára, akivel persze az ikrek hozzák össze. 2653-6.jpgAz ikrek nevei Megan, Lisa és Jessie, ugyanazokkal a kezdőbetűkkel, mint az életben, de Monica és Joy elcserélte a betűt. (A képen Leanna van, de a másik kettő is ugyanígy néz ki.) Természetesen Sharon Hayley Mills is megjelenik a filmen, az előző filmben szerzett férje és a két gyerek távol maradnak. (Andersen akkor tizennégy éves volt, még tudott volna játszani a filmen. Huszonkét évet élt.)
  Parent Trap: Hawaiian Honeymoon, 1989, USA, rendezte Mollie Miller. Bár ugyanazok a szereplők vannak jelen, a történetnek már semmi köze a Lottikhoz.
  Charlie & Louise – Das doppelte Lottchen, 1994, Németország, Fritzi és Floriane Eichhorn, rendezte Joseph Vilsmaier. Visszatérés a kästneri gyökerekhez: megint az eredeti történet, tizenhárom éves főszereplőkkel, a nevek is hasonlítanak az eredetiekre (Charlotte Palfy és Louise Krüger, a mama neve pedig Sabine ugyan, de a másik neve Louiselotte).
  2653-9.jpgIt Takes Two, 1995, USA, Mary-Kate és Ashley Olsen, rendezte Andy Tennant. Egyet persze az Olseneknek is kellett csinálniuk. Ők eddig az egyetlenek, akik egyidősek a könyvbeli két Lottival: kilencévesek. A nevek Amanda Lemmon és Alyssa Callaway. Árvagyerekek, és egyáltalán nem derül ki, hogy végeredményben ikrek-e, vagy csak „asztrológiai ikrek”, ahogy a könyvben nevezik a tökéletesen egyforma, de nem rokon embereket.
  The Parent Trap, 1998, USA, Lindsay Lohan és Lindsay Lohan, rendezte Nancy Meyers. Ismét az alaptörténet, a nevek most máshonnan kapták jelentőségüket, Hallie Parker és Annie James, Nancy Meyers és Charles Shyer két kislányának nevét viselik. A második feldolgozás, aminek világhírt köszönhet a főszereplője, Lindsay Lohan tizenkét évesen ezzel robbant be a filmtörténetbe.
  Das doppelte Lottchen, 2007, Németország, Céline Vogt hangja és Céline Vogt hangja (tizenhét évesek), rendezte Toby Genkel. Az első rajzfilmváltozat. Megint Luise és Lotte a két iker neve, a családneveket nem lehet tudni, de több név felbukkan az eredeti regényből. A trailer alapján elég jól követheti az eredeti történetet, épp csak némi fűszerrel, és mintha még nagyjából az eredeti korban is játszódna. Lentebb mutatok róla plakátot, nagyon hasonlít a könyvborítóra, ami később szintén látható lesz.

További változatok, amikről szinte semmi részletet nem tudni:
  Hibari no komoriuta, 1951, Japán, Miszora Hibari és Miszora Hibari (tizennégy évesek), rendezte Kódzsi Sima. Fekete-fehér. Plakát lejjebb.
  Kuzanthaijum devaimum, 1965, India, tamil nyelven.
  Letha manaszulu, 1966, India, telugu nyelven.
  Do kalijan, 1968, India, hindi nyelven.
  Pjár ke do pal, 1986, India, hindi nyelven.
  Vatasi to vatasi: Futari no Lotte, 1991, Japán, rajzfilmsorozat (tehát nem a Vogt-féle volt az első rajzfilm).
  Khaharan-e gharib, 1995, Irán, Elahe és Elham Allahjari, rendezte Kiumarsz Púrahmad. A nevek Naszrin és Nargesz.
  Kucs khatti kucs míthi, 2001, India, hindi nyelven, a főszerepben Kadzsol és Kadzsol, teljes nevén Kadzsol Mukherdzsí, rendezte Rahul Rawail. Az ikrek nevei Sweety és Tina. Ők már felnőtt fejjel döbbennek rá a helyzetre, Kadzsol huszonhat évesen játszotta a szerepet.
  Tur & Retur, 2003, Svédország, Amanda Davin és Amanda Davin, rendezte Ella Lemhagen. A nevek Julia és Martin, és úgy tűnik, itt hiányzik az az elem, hogy az ikrek egymásról mit sem tudva nőnek fel.

2653-2.jpg   2653-7.jpg   2653-8.jpg

2017. október 9. Még egy változatot találtam. Divas Lotiņas, 1989, Lettország, Beāta és Ieva Gintere, rendezte Ināra Čakste. Az eredeti történetet követi, az eredeti nevek lettesített formáival.

És van még egy változat, amire senki se gondol. A fél Lotti. Ikertestvér nélkül is meg lehet csinálni.
  2653-10.jpgCurly Sue, 1991, USA, Alisan Porter, rendezte John Hughes. A film kétségtelenül kilóg a Lotti-feldolgozások sorából, hiszen Huncutkának sosem volt ikertestvére, de éppen az a lényeg, hogy az alaptörténet hogyan tud más-más változatokra ihletni. És jó példa arra, hogy gyerekfilmet csinálni mekkora gonddal kell. James Belushi és Kelly Lynch szívét-lelkét beleadta a játékba, Georges Delerue pedig két mini szimfóniát komponált hozzá. Mi ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy azt is tanulmányozhatjuk, hogyan bontakozott ki Vadász Bea hangja. Itt még nem cseng úgy, mint későbbi szerepeiben, csak egy-egy szónál, félmondatnál hallani, hogy nemsokára kibontja szirmait, már ha lehet ilyet mondani valaki hangjára.

Szóval hat értékelhető feldolgozás, nem számítva a felnőtt Hayley Mills és Hayley Mills filmjeit és az Olsenek változatát, mert azokban nem szétszakított ikrek hozzák össze a szüleiket, ha összehozzák egyáltalán. Márpedig ez a lényeg: a szétszakított ikrek.
  Az adott apropót utánanézni, hogy most láttam az Eichhorn-változatot, és érdemesnek találom összehasonlítani a Lohan-változattal. A Mills-változattal is jó lenne, de ahhoz nem emlékszem rá eléggé, a többi változatot pedig nem is láttam.
  2653-15.jpgA legcélszerűbb az, ha igyekszem elejétől végig apróra összehasonlítani a két filmet, egyiknek se fogva pártját, és a világ minden kincséért sem árulom el rögtön az elején, hogy Lohan nyert. Célszerű lenne, de kivitelezhetetlen, mert bárhogyan kezdek hozzá, csak azt látom, hogy az Eichhorn-változat sok odafigyeléssel, gondosan kimunkált, nagyszerű munka, a Lohan-változat pedig történelmi jelentőségű remekmű. Éppen a minap írtam, hogy Lohan ebben a filmben olyan, mint a nyári vihar, mert akkor éppen az ő változatát láttam. (A fenti képen balról Annie.) Akkor csináljunk hasonlatot az Eichhorn-ikrekről is: ők pedig olyanok, mint télen egy hólepte völgy. Kényelmesen elterpeszkednek és nem mozdulnak. Ez furcsa hasonlat, amikor a film éppannyira vagy csaknem annyira mozgalmas, mint Lohané, viszont a két Eichhorn színészi technikája egészen más. Megnéztem az egyes pontot, mindjárt megmondom, hogy mi az, mindkét filmen.
  2653-14.jpgEichhorn: a fürdőszobába lépő Louise-t Charlie megtámadja és összeverekszenek a lányok gyűrűjében. Charlie zuhanyt is bevet, közben lekerül róla a sapka és vizesek lesznek mindketten. A lányok döbbenten néznek rájuk, Louise föláll, aztán Charlie is, és néma ámulattal néznek egymásra. Innen tessék figyelni. Louise döbbenten néz a kamerába, Charlie döbbenten néz a kamerába. Egyformán, hiszen ikrek. Csend. Végül Charlie fölteszi a sapkáját és elszáguld. (Tizenkét és fél perc telt el a filmből, ha ennek bármi jelentősége van.)
  Lohan: vívóedzés a táborban. A film tizedik-tizenegyedik percében olyan vívójelenetet adnak elő, hogy szikrázik, a három testőr nem hoz össze ilyeneket, vagy csak ők (és kit érdekel, hogy hány szabálytalanságot csinálnak). Aztán kimásznak a vízből, egymásnak háttal leveszik a maszkot és megfordulnak. Innen tessék figyelni. Döbbent ámulattal néznek egymásra. Hallie nagy levegőt vesz és bent tartja, elkerekedik a szeme és eltátja a száját. A kamera ráközelít, snitt, Annie elkerekedett szemmel néz és nyitva felejtett szájjal, de egészen másképpen. Ő pislog is. Hallie lenéz, recirkulálja a szája állását (nem tudom értelmesebben mondani) és kurtán megrázza a fejét. Annie pontosan ugyanazt a szájmozdulatot végzi, de fejrázás nélkül, és kezet nyújt. Kezet fognak és összerezzennek, Hallie majdhogynem hátraugrik és lenéz a kezükre, Annie csak meginog és úgy néz le, majd föl. Hallie is fölnéz és pislog. (Tizenkét perc telt el a filmből, h. e. b. j. v.)
  A két Lohan sokkal jobban különbözik egymástól, mint a két Eichhorn, ámbár a német lányok az életben is ketten vannak, az amerikai lányok meg csak egyen van. Vagy talán éppen ezért. És ami még fontosabb: a Lohan ikrek élénk, eleven játékkal fejezik ki azt, amit Eichhorn döbbent mozdulatlansággal ad elő. Tekintettel arra, hogy akciódús gyerekfilmről van szó, az amerikai változat nyilvánvalóan sokkal helyénvalóbb.
  2653-16.jpgEgyébként plot hole van a német változatban e helyütt. Tény, hogy Charlie idáig viselte a nagy fekete napszemüvegét, gyakorlatilag ekkor láthatjuk először rendesen az arcát. De azért ő maga mégiscsak ismeri a saját arcát, és Hamburgtól Skóciáig együtt utazott Louise-zal, akiben föl kellett volna ismernie saját tükörképét.
  Amúgy nem szabad azt hinni, hogy Eichhornék szinte már kifejezéstelenül döbbent arca azért van, mert nem tudnak jobbat, számtalan esetben tudnak és hozzák is. Vitán felül áll, hogy Lohan még megduplázatlanul is sokkal jobb színésznő, mint a két Eichhorn együttvéve, de a különbség e helyütt koncepcionális: a német film az egyes pontot ledermedéssel fejezi ki, az amerikai pedig hangtalan sikoltással.
  Ez azért nagyon fontos, mert a Lotti-történetnek öt dramaturgiai kulminációs pontja van, minimálisan. A szám növelhető, de nem csökkenthető.
  Egyes pont: amikor a két iker felfedezi, hogy egyformák.

A kocsiajtó keretében végül fölbukkan ingóságaival a huszadik kisleány is. Komoly nézésű jószág. A vezető készségesen érte nyúl, de a kicsi megrázza a fejét, hogy csak úgy röpköd a két copfja. „Köszönöm, nem!” – mondja udvariasan, s azzal határozottan és nyugodtan lemászik a lépcsőn. Lent aztán zavart mosollyal néz körül. Hirtelen meghökken, s tágra nyitja a szemét. Rábámul Luisére. Most Luise is kimereszti a szemét. Riadtan fürkészi a jövevény arcát.
  A többi gyermek és Ulrike kisasszony döbbenten nézeget egyikről a másikra. A kocsivezető hátratolja a sapkáját, megvakarja a fejét, a száját meg tátva felejti. Vajon miért?
  Luise és az új kislány a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Egyikük ugyan hosszú fürtöket visel, másikuk pedig szigorúan befont copfokat – de ez aztán igazán az egyetlen különbség köztük!
  Luise sarkon fordul, s mintha oroszlánok és tigrisek kergetnék, berohan a kertbe.
  – Luise! – kiált utána Ulrike kisasszony. – Luise! – Aztán vállat von, s egyelőre a húsz új lányt viszi be előbb a házba. Utolsónak, végtelenül elcsudálkozva, a kis copfos ballag.

(A könyvet Tóth Eszter és Török Sándor fordította. Elnézést, ha az idézetekbeli kiemelések nem lennének helyükön, emlékezetből jelölöm be őket, mert a példányomból ezek hiányoznak.)
  Kettes pont: amikor rádöbbennek, hogy szétszakított ikrek. Ennek a pontnak összehasonlíthatatlanul feszültebbnek kell lennie, mint az előzőnek.

– A te apukád már régen meghalt? – kérdezi Luise.
  – Nem tudom – mondja Lotte. – Anyuka sosem beszél róla, és kérdezősködni nem merek.
  Luise bólint.
  – Én már egyáltalán nem is emlékszem az anyukámra. Régebben ott állt egy nagy képe apu zongoráján. Egyszer észrevette, hogy nézem. Másnapra eltűnt a kép. Valószínűleg az íróasztalába zárta.
  A tyúkok kárálnak. A vadászkutya szundikál. Egy kislány, akinek nincs apja, és egy kislány, akinek nincs anyja, limonádét iszik.
  – Ugye, te is kilencéves vagy? – kérdi Luise.
  – Igen – Lotte bólint. – Október 14-én leszek tíz.
  Luise kiegyenesedik.
  – Október 14-én?
  – Október 14-én.
  Luise előrehajolva suttogja:
  – Én is!
  Lotte tagjai megmerevednek.
  A ház mögött kakas kukorékol. A vadászkutya utánakap egy döngicsélő méhnek. A nyitott ablakból kihallatszik az erdészné éneke.
  A két gyerek megbűvölten néz egymás szemébe.
  Lotte nagyot nyel, és az izgalomtól rekedten kérdi:
  – És
hol születtél?
  Luise halkan és oly tétován felel, mintha félne:
  – Én Linzben.
  Lotte megnyalja kiszáradt ajkát.
  – Én is!
  A kertben teljes csönd. Csak a fák legteteje mozog. Talán a sors, amely most lebegett el a kert fölött, érintette őket szárnyaival?
  Lotte lassan mondja:
  – Van egy fényképem az… az én anyukámról a szekrényben.
  Luise felugrik.
  – Mutasd meg! – Cibálja a másikat le a székről, ki a kertből.
  – Hé, hé! – kiáltja valaki fölháborodva. – Miféle új divat ez? – Az erdészné. – Limonádét inni és nem fizetni, mi?
  Luise megijed. Remegő ujjakkal kotorászik apró erszényében, egy többszörösen összehajtogatott papírpénzt nyom az asszony kezébe, és fut vissza Lottéhoz.
  – Ebből visszajár – harsogja az asszony. De a gyerekek nem hallják. Úgy rohannak, mintha az életükről lenne szó.
  – Hát ezeknek mi bajuk? – dörmögi az asszony. Aztán bemegy a házba. Az öreg vadászkutya utána üget.
  Lotte sebesen kotorászik a gyermekotthon szekrényében. A fehérneműhalom alól elővesz egy fényképet, s az egész testében remegő Luise elé tartja.
  Luise félénken és aggodalmasan néz a képre. Aztán átszellemül a tekintete. Szeme valósággal rátapad arra a női arcra.
  Lotte várakozásteljesen fordul a másik gyerek felé.
  Luise, kimerülten a boldogságtól, leereszti a képet, úgy suttogja:
  – Az én anyukám!
  Lotte átöleli Luise nyakát.
  – A
mi anyukánk! – A két kislány szorosan összesimul. A titok mögött, amely most bontakozott ki, új rejtélyek, más titkok várnak.
  A gongszó végigzúg a házon. Gyerekek futnak le a lépcsőn, nevetgélve és zajongva. Luise vissza akarja tenni a képet a szekrénybe, de Lotte megfogja a kezét.
  – Neked adom!

Zsoldos Péter ellenpontozó technikájával lássuk most a pillanat Eichhorn-féle megoldását.
  Este van, Louise nyitott szemmel fekszik az ágyban. Charlie megkeresi az útlevelét, mármint Louise-ét, és halkan olvassa (ami önmagában egy élmény, ugyanis Szénási Kata hangján teszi): „Született 1982. augusztus 22-én Berlinben. Ez nem létezik!” Lekapcsolja a zseblámpát, elteszi a papírt és a sírdogáló Louise fölé hajol. Megsimogatja a vállát. „Hé! Honvágyad van?” Innentől tehát Charlie tudja, hogy ikrek, Louise azonban még nem.
  A következő jelenetben a gyerekek beszélnek arról, hogy hívják őket és mi az apjuk, nyilván angolul, hiszen Berlitz-nyelvtanfolyamra jöttek. Louise elmondja, hogy az apja Ausztráliában él, de ez Charlie-t már nem látja el új információval, a jelenetet egyszerűen ki lehetett volna hagyni. Újabb jelenet: találkoznak az istállóban és Charlie elmondja, hogy az ő mamája is Ausztráliában él, legalábbis így tudja. Kilovagolnak a lápra, fel a világítótoronyhoz. Egymás mellett ülnek a sziklán.
  – Belenéztem az útleveledbe. Berlinben születtél, 1982. augusztus 22-én. Pont mint én!
  – Mi?! Komoly? Akkor testvérek vagyunk!
  – Ikrek!
  Félrenéznek, kétfelé. Gyanítom, hogy Vilsmaier koncepciója az volt, hogy nem tudnak mihez kezdeni a túláradó érzéseikkel, de ezt nem így kellett volna kifejezni, mert az érzések egyáltalán nem áradnak, nemhogy túl. Azzal, hogy Charlie már fél napja tudja, amire Louise csak most döbbent rá, felborult a két iker egyensúlya, ami elég baj; az pedig, hogy a későbbiekben úgy tesz, mintha ez nem történt volna, még nagyobb baj.
  (Míg ezt leírtam, hagytam tovább peregni a képeket, és észrevettem, hogy Vilsmaier kihagyott egy poentet. A világítótoronyban Charlie talál egy skót dudát és többször megpróbálja megszólaltatni, persze nem sikerül neki. Ha utolsó alkalommal, mielőtt hazautaznak, megszólalna a duda, az előrevetítené, hogy a nagy terv is sikerülni fog.)

Lássuk a kettes pont megoldását Lohanéknél. Színhely az elkülönítő. Mindmostanáig utálták egymást, de amikor jön a vihar, együtt csukják be az ablakot, aztán összeszedik a szétfújt, vizes holmikat.
  – Elázott valamelyik fényképed? – kérdezi Annie.
  – Csak a szívtipró Leonardo di Caprio – mutatja Hallie.
  – Az ki?
  – Te még nem hallottál Leonardo di Caprióról? Milyen messze van az a London innen?
  – Hát innen olyan háromezer mérföldnyire. De néha sokkal távolibbnak tűnik. A te otthonod milyen messze van?
  – Á, Kalifornia az országnak egész a másik felén fekszik. Egyébként itt a házunk fényképe.
  Annie kézbe veszi a képet. – Nahát! Ez gyönyörű!
  – Igen. Kiskoromban építettük. Ott az a csodálatos veranda – most látjuk mi is a képet, rajta háttal egy férfi –, ahonnan a szőlőre látni. Fölötte pedig…
  – Ki… ki ez a férfi?
  – Ó, ő a papám. Nem vette észre, hogy fényképezem, különben megfordult volna. Olyan, akár a legjobb barátom. Mindent együtt csinálunk.
  Annie megborzong és feláll.
  – Mi ütött beléd?
  – Egyszerűen csak fázom… és kész.
  Hallie kinyitja a ládáját és kivesz egy csomag Oreo süteményt.
  – Kérsz egyet?
  – Hát persze! Ezt én is imádom. Képzeld, odahaza mogyoróvajjal eszem.
  – Komolyan? – kapja föl a fejét Hallie. – Nahát, de érdekes! Mert én is! – és fölmutatja a mogyoróvajat.
  – Viccelsz? A legtöbb embernek ettől felfordul a gyomra.
  – Tudom, habár nem értem.
  – Én sem…
  Hallie odamegy Annie mellé a süteménnyel és leül.
  – A te papád milyen? – kérdezi. – Úgy értem, az a fajta, akivel beszélgetni lehet, vagy olyan típus, aki azt mondja: „Majd később, kicsim”, de sosem ér rá? Az ilyet gyűlölöm.
  – A helyzet az, hogy nekem nincs papám. Illetve valaha volt, gondolom, de a szüleim évekkel ezelőtt elváltak. Anyukám még csak meg sem említi. Mintha egyszer csak köddé vált volna vagy ilyesmi.
  – Félelmetes, mennyien elválnak manapság.
  – Nekem mondod?
  – Hány éves vagy?
  – Tizenkettő leszek októberben.
  Hallie kicsit félrenyeli a sütit.
  – Akárcsak én!
  Annie döbbenten néz rá.
  – Nem tizenegyedikén van a szülinapod?
  – De!
  – Milyen furcsa véletlen!
  – Különös… – Hallie az ablakra néz. – Nézd csak, elállt az eső. Nincs kedved lejönni fagyizni?
  Fölpattan és kimegy, Annie elgondolkodva ül az ágyon. Hallie lemegy a lépcsőn, Annie megjelenik fönt az ajtóban. Hallie visszafordul.
  – Mi bajod van?
  – Hallie! Milyen az anyukád?
  – Sosem láttam. Pólyás voltam még, mikor elváltak, vagy még kisebb. Nem is tudom. A papa nem szeret beszélni róla. De tudom, nagyon szép asszony volt.
  Annie megindul lefelé, míg végül egymással szemben állnak, Annie két fokkal följebb.
  – Ezt honnan veszed?
  – Tudod, a papám zoknis fiókjában találtam egy fényképet. Folyton lebuktam, hogy ezt nézegetem, úgyhogy végleg nekem adta. Hé, nekem porzik a vesém, tényleg nem akarsz lejönni inni valamit?!
  – Hogy tudsz ilyen fontos pillanatban is a hasaddal foglalkozni?!
  – Mégis mire célzol?
  – Nem is sejted, mi a helyzet?
  Annie sarkon fordul és visszamegy a házba. Föl-le járkálva folytatja, közben Hallie megáll az ajtóban.
  – Úgy értem, gondolj csak bele. Nekem csak egy anyukám van, neked meg csak egy apukád. Te sosem láttad az anyukádat, én meg nem láttam az apukámat. Neked van egy régi képed az anyukádról, nekem is van egy fényképem az apukámról. De a tied legalább valószínűleg egészben van, mert az enyém csak egy gyűrött kis vacak – Hallie elsápad és kirohan a képből –, középen ketté is szakadt már, és… mit keresel ilyen nagyon a ládában?!
  2653-17.jpgOdalép Hallie-hez, aki a ládájában kotorászik. Feláll és furcsa arckifejezéssel a mellére simítja a fényképet.
  – Ezt. Ez egy fénykép a mamámról. És… ezt is eltépték.
  – Középen kettészakították? – suttogja Annie.
  – Pont a fele hiányzik – feleli Hallie drámaian.
  Annie nagy levegőt vesz, sarkon fordul és rohan a fiókjához. Kiveszi a fémdobozát és abból a képet. Ugyanúgy szorítja magához, mint Hallie a sajátját, és megfordul.
  – Az egésztől borsódzik… a hátam. Jól van. Hármat számolok és megmutatjuk egymásnak, rendben?
  – Rendben – feleli Hallie feszülten.
  – Egy – mondja Annie, és elindul a másik felé.
  – Kettő – suttogja Hallie, és ő is elindul.
  – Három!
  Egyszerre kapják elő a fényképet, a balról álló Hallie bal, a jobbról álló Annie jobb kézzel, egy pillanatra snitt a felsikoltó Hallie-re, majd közeliben összeillesztik a két képet. Snitt az arcukra, ahogy ujjongva összehajolnak az összerakott kép fölött.
  2653-21.jpg– Ő a papám – mondja Hallie.
  – Ő meg az anyukám!
  Csengettyűszó a háttérből, a diadalmas zene alatt.
  – Ebédelni hívnak – mondja Annie.
  – Már valahogy nem is vagyok éhes – feleli Hallie, és megtörli a szemét. Szemben állnak egymással. – Szóval ha… ha a te mamád az én mamám… és az én papám a te papád… és mindketten október tizenegyedikén születtünk… akkor te meg én… testvérek vagyunk!
  – Testvérek?! Hallie! Mi ikrek vagyunk!
  És forrón átölelik egymást.

Ebben ott van a feszültség, amit Kästner és az olvasó is pontosan érez évtizedek óta, de a német változatból kipárolódott.
  Hármas pont: amikor az első szülő rádöbben a cserére. A feszültség szintje nagyjából azonos az előző pontéval, de egészen más a jellege. Kästner két részletben oldja meg. Először Körner mama egyedül, a munkahelyén. A főnöke vidáman átad egypár fényképet, amiket egy falusi fényképész küldött.

Egy idő múlva végül is felpillant, mert munkatársnője egy szót sem szól.
  – Nocsak! – kiáltja. – Körner, úgy áll itt, mint Lót felesége sóbálvány korában! Ébredjen már! Vagy rosszul van?
  – Egy kicsit, doktor úr. – Az asszony hangja remeg. – De már múlik. – És bámulja a fényképeket. Elolvassa a feladót: Josef Eipeldauer fényképész, Bühl-tavi Tó-Bühl.
  Összevissza kavarog a feje.
  – Válassza ki a legalkalmasabb képet, és költsön hozzá olyan aláírást, hogy olvasóinknak csak úgy kacagjon a szíve. Maga kiválóan ért az ilyesmihez – mondja Bernau doktor.
  – Talán mégsem kellene ezt hoznunk – hallja az asszony a saját szavait.
  – És miért ne, nagyra becsült kartársnőm?
  – Nem tartom valódinak a felvételeket.
  – Márminthogy egymás mellé lennének másolva, mi? – Bernau doktor felnevet. – Ezzel a feltételezéssel túlságosan megtiszteli Eipeldauer urat. Ennyi hájjal nincs megkenve a fickó! Tehát gyorsan munkára, szeretve tisztelt hölgyem! Az aláírás ráér holnapig. A szöveget még megkapom, mielőtt nyomdába adja. – Biccent, és újabb munka fölé hajlik.
  Az asszony átbotorkál a szobájába, székére roskad, maga elé teszi a fényképeket, és kezét a halántékára szorítja.
  Fejében körhintáznak a gondolatok. Az ő két gyermeke! A gyermekotthon! A szünidő! Hát persze! De miért nem mesélt erről Lotti? Miért nem hozta el Lotti a képeket? Hiszen a két gyermek biztosan nem ok nélkül fényképeztette le magát együtt! Biztosan rájöttek, hogy testvérek. És aztán elhatározták, hogy nem szólnak semmit. Ez érthető természetesen. Uramisten, hogy hasonlítanak egymásra! Még a sokat dicsőített anyai szem se… ti két, két, két édesem!
  Ha Bernau doktor most bedugná a fejét az ajtón, egy boldogságtól és fájdalomtól feldúlt arcot látna, könnyek áradatában, amely elgyöngíti a szívet, akárha maga az élet folynék el a szemekből.
  De Bernau doktor szerencsére nem dugja be a fejét.
  Az anya igyekszik összeszedni magát. Éppen most kell megőriznie józanságát! Mi történjék? Mi fog, minek kell történnie? Beszélek Lottival!
  Jeges hidegség lepi el az anyát. Egy gondolat suhan át a fején.

  Lotte az vajon, akivel beszélni akar?

Snitt. Elmegy Lotte tanítónőjéhez és tanácsot kér tőle. Snitt. Rövid postai jelenet, Luise nem kapott levelet; „A nefelejcsből talán elfelejcs lett?” Snitt. Most ne feledjük, hogy a mamánál felnövekedett kislány házias és régesrég tud főzni, csak a táborban kicsit „kijött a gyakorlatból”.

Körner mama hazatér. Égő kíváncsiság és jeges félelem küzd a szívében, majd elakad belé a lélegzete.
  A gyerek buzgón tesz-vesz a konyhában. Fedők csörömpölnek. A kislábasból sistergés hallatszik.
  – De jó szag van ma! – szól az anya. – Mi készül, hm?
  – Disznókaraj savanyú káposztával és főtt krumplival – jelenti büszkén a kislány.
  – Milyen gyorsan megtanultál főzni! – mondja az anya látszólag ártatlanul.
  – Ugye? – feleli vidáman a kicsi. – Magam se hittem volna, hogy én… – Rémülten elhallgat, és ajkába harap. Csak most nem ránézni anyára!
  Anya sápadtan támaszkodik az ajtóhoz.
  A gyerek a nyitott konyhaszekrénynél áll, és edényt vesz elő. A tányérok úgy csörömpölnek, mintha földrengés lenne.
  Az anya szája végre nagy nehezen szóra nyílik:
  – Luise!
  Durr!
  A tányérok cserepekben hevernek a földön. Luise elejtette őket. Szeme tágra nyílik a rémülettől.
  – Luise! – ismétli az asszony szelíden, és kitárja a karját.
  – Anyukám!
  A gyerek úgy kapaszkodik anyja nyakába, mint a fuldokló, és szenvedélyesen zokog. Az anya térdre roskad, és remegő kézzel simogatja Luisét.
  – Gyerekem, édes gyerekem!

Ellenpont: a Lohan-változat drámaisága meg sem közelíti ezt. Annie bajban van az új feleségjelölt miatt, ezért Hallie vallani akar. A mama, Elizabeth James, akit Natasha Richardson játszik, még ágyban van és üzleti telefont bonyolít le franciául. Hallie bekukucskál az ajtón. „Ess túl rajta, aranyom”, mondja a feje fölött a nagypapa (Ronnie Stevens), akinek meg kellett gyónnia, de ezt off screen tette, ami szerintem hiányosság, ha nem is hiba. Újabb kulminációs pontot lehetett volna beiktatni – ezért mondtam, hogy a számuk növelhető –, és meg lehetett volna oldani, hogy ne kövessék egymást olyan sűrűn, a kettő között át lehetett volna váltani Kaliforniára.
  Hallie bemegy a szobába, és bebújik a mama mellé, aki leteszi a telefont.
  – Gyere csak, szívem. Még befejezem ezt a tervet és elküldöm Párizsba. Aztán mit szólnál, ha elmennénk kettesben ebédelni és utána bevennénk magunkat a Harrod’sba, hm?
  Puszit nyom Hallie homlokára.
  – Sajnálom, de nem lehet. Még ma muszáj elutaznom.
  – Á, szóval muszáj elutaznod. És megkérdezhetem, hogy hová mész?
  Hallie a fejére rántja a paplant.
  – Annie! – nevet a mama. – Annie!
  – Épp hozzá kell utaznom – jön a paplan alól. Snitt a nagypapára, aki megáll az ajtóban. – Sürgősen találkoznom kell Annie-vel!
  – Értem – nevet a mama. – És Annie vajon hol van?
  – Napában az apjával, Nick Parkerrel!
  Elizabeth arcáról lehervad a mosoly. Kétségbeesetten az apjára néz, aki mosolyogva bólogat. Megint vissza a paplanra, amit lehajt a lánya fejéről. Hallie oldalra hajtott fejjel néz föl rá.
  – Te nem Annie vagy?
  – Attól tartok, lebuktam.
  – Te vagy Hallie? – ragyog föl Elizabeth.
  Hallie felül az ágyban.
  – Igen. – A mama a szája elé kapja a kezét. – Annie-vel a táborban találkoztunk és úgy döntöttünk, hogy helyet cserélünk. Bocsáss meg, de még sohasem láttalak, és egész életemben erről álmodtam, és Annie ugyanígy érzett apával kapcsolatban, és egyszerűen életet cseréltünk. Remélem, nem haragszol, mert én annyira szeretlek, és… abban bízom, hogy egyszer magamért fogsz szeretni… és nem úgy, mint Annie-t.
  – Jaj, kincsem. Egész életemben szerettelek!

A pillanat érzelmekkel teli és szeretnivaló, de nem elég drámai, és teljesen agyonüti a következő snitt az ajtóban komikusan bőgő komornyikra, Martinra (Simon Kunz), akinek lehet ez élete legboldogabb pillanata, de már a nagypapa jelenléte sem idevaló. Ez kétszemélyes pillanat, nem létezik, hogy ezt pont Nancy Meyers ne tudná! (Igen, tudom, ez volt az első önálló rendezése, de a sokadik filmje, és most is mellette volt Charles Shyer; mint említettem, az ő két kislányuk nevét viselik a Lindsay Lohanek a filmben. Ők maguk is feltűnnek névtelen szereplőkként.)
  Lássuk az Eichhorn-változatot. Charlie elszántabban lát hozzá, mint Hallie: felteszi az apja szerzeményét, amit Sabine Krüger (Corinne Harfouch) jól ismer még az ikrek kisbaba korából. De azért remegő lábakkal óvakodik ki a konyhába és úgy kezd matatni a csészékkel a mosogató fölött, hogy hátat fordít az anyjának. Stephan Reinhart és Klaus Richter forgatókönyvét számos ponton lehet bírálni, de helyenként nagyon szépen, érzékenyen követik a regényt. Bár még érzékenyebben tennék.
  Sabine dermedten áll a lánya mögött. Karba teszi a kezét.
  – Honnan van ez a zene?
  – A berlini barátnőmtől – feleli Charlie derűsen. – Megmutattam Dieternek is. Egészen odavan.
  – Ez az a bizonyos skóciai barátnő? – tagolja a kérdést Sabine.
  2653-19.jpgCharlie ühümget.
  – Charlotte!
  Charlie elejti a csészéket, amik ripityára törnek, és a szájához kapja a kezét. Sabine is a szájára teszi a sajátját és elönti a szemét a könny.
  – Te vagy… Charlotte.
  Charlie lassan megfordul.
  – Kislányom!…

Sírva ölelik át egymást és Sabine azt mondogatja, hogy kislányom meg Charlotte, szóval az érzelmek megvannak, csak a dráma hiányzik. De ez legalább csattan!

A negyedik pont a másik szülő beavatása. Innen az Eichhorn-változat teljesen kipárolt minden feszültséget, közvetlenül Sabine után találkoznak Wolffal (Heiner Lauterbach), egy étterembe szervezik, ott ül vele Charlie, vagyis akit annak hisz, és egyszer csak a másik oldalról megjelenik a másik lánya. Wolf odapillant, visszapillant az étlapra, aztán fölkapja a fejét, de addigra már jön a volt felesége is. Ennyi. Függöny.
  De nem vehetjük (nagyon) rossz néven, mert maga Kästner is kihagyta ezt a kulminációs pontot. A beteg lánya fölött virrasztó apát egyszer csak felhívja a felesége, hogy mi van a gyerekkel.

Palffy úr homlokát ráncolva kérdi:
  – De nem értem, hogy te honnan…
  – Megsejtettük, én és – Luise!

Hasonló a helyzet Amerikában, ahol Nick Parker (Dennis Quaid) a szálloda úszómedencéjébe esik bele, mert meglátta a volt feleségét, aki mögül egyszer csak előlép a lánya.
  – Apa! Majd én megmagyarázom, hogy miért van itt.
  – Hallie! Te tudod, hogy ő ki?
  – A helyzet az, hogy… igen. És a helyzet az, hogy… én nem Hallie vagyok.
  Svenk balra, ahonnan belép Hallie.
  – Bármilyen hihetetlen: ő én vagyok!
  – Mind a ketten? – nyöszörgi Nick.
  A dráma innen is hiányzik, viszont jegyezzük meg e ponton, hogy Meyers csapata gondolt arra, amire Vilsmaieré nem: hogy az ikrek kislányok, és öltöztetni is kell őket. Az Eichhorn ikrek beérik Charlie fiúsabb és Louise lányosabb öltözködésének megkülönböztetésével, már amikor erre szükség van, de egyébként hétköznapi nadrágokat meg pólókat hordanak. Lindsay Lohan viszont gazdag szülők gyermekei, akik adnak a megjelenésükre, és fantasztikus toaletteket vesz föl a filmen, anélkül hogy idiótán felnőtteskedne. Azért most mondom, mert ebben a jelenetben például egy ujjatlan, pasztellnarancs mintás blúzt 2653-18.jpgés egy halványsárga kardigánt visel kihajtott fehér gallérral, hozzáillő színű hajszalaggal, kihasználva, hogy egyszerre kétféleképpen tud öltözködni, és eddigre már roppant ízlésesen igazítják egymáshoz a ruhatárukat. A mutatott fotó viszont később van, a hajón rendezett vacsoránál; kék ruhában Annie.
  Az apánál kihagyott kulminációs pontért csak az amerikai változatban kapunk kárpótlást, még jóval korábban: Chessy, a dada (Lisa Ann Walter) felfigyel a változásokra Hallie szóhasználatában, viselkedésében, hogy a kutya nem ismeri meg, és szóvá teszi a furcsaságokat. Annie ijedten néz fel rá.
  – Chessy, én… sokat változtam a szünidő alatt, ez minden.
  – Te tudod. – Megrázza a fejét. – Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, olyan vagy… – Néznek egymásra, aztán a dada elfordul. – Mindegy, ez képtelenség.
  Annie határozottan szól utána.
  – Olyan vagyok, mintha ki lennék, Chessy?
  – Seeenki – néz vissza és kezdi fejhangon a dadus –, senki, felejtsd el, amit mondtam.
  Megint hátat fordít és zavart mosollyal távolodni kezd.
  – Csak nem Annie jutott rólam az eszedbe?
  Chessy arcáról lehervad a mosoly. Megáll. Nagyokat pislog, könnyesen, és lassan megfordul. Négy lépést tesz visszafelé. Döbbent számonkéréssel kérdezi:
  – Te tudsz Annie-ről?
  A kamera felülről közelít Lohanre, aki elszántan préseli ki a szavakat, de olyan selymes hangon, amit még soha nem hallottam Mánya Zsófitól.
  – Én… vagyok… Annie.
  Chessy döbbenten és meghatottan nagy levegőt vesz és kiejt egy magánhangzót, de ekkor beront Nick.
  – Hal! Hal! Mért hagytál ott szó nélkül, amikor mondtam, hogy szeretnék beszélni veled valamiről?!
  Annie csak felnéz rá, aztán Chessyre, aki épp csak el nem sírja magát. Nick a nőhöz fordul.
  – Chessy, mondd, mért bámulsz így a gyerekre?
  Annie kétségbeesetten mered a dadusra, aki lenyeli a meghatottságát és dacosan felel.
  – Hogy így? Máskor se nézek másképp. Tizenegy éve ugyanígy szoktam ránézni… – megint meghatódik – amióta hazajött a kórházból. – Sírva folytatja. – Három kiló hatvan dekával, ötvenkét centisen. Mindig így néztem rá. – Annie megkönnyebbülten elmosolyodik. – Átölelhetlek?
  Sírva a kislányhoz megy és magához öleli.
  – Istenem, hogy milyen szép lettél! És milyen nagy! – Elengedi és még jobban sírva kihátrál a szobából. – Készítek neked valami finomat! Mit ennél? Akármit? Figyelj, mindegy, összekutyulok mindent, amit találok, jó? Máris…

Dramaturgiailag ez a pillanat nagyobbat csattan, mint bármelyik szülő beavatása. Ami nem jó a kompozícióban, de legalább szép a jelenet.
  Az ötödik talppont a család egyesítése, egész pontosan a döntés, amikor a szülők úgy határoznak, hogy egyesítik a családot. A nagy-nagy boldogság persze a második esküvő, de akkorra már nincs feszültség. Az akkor van, amikor a szülőknek dönteniük kell. Elvégre egyszer már elváltak. Kästner az egész tizenegyedik fejezetet ennek szenteli, egy kis időmúlásról beszámoló bevezetést leszámítva. A szülők visszavonulnak és felelősen döntenek, miközben a kislányok a körmüket rágják az ajtóban. A Lohan ikrek kalandos úton szerelmesítik vissza szüleiket. Az Eichhorn ikreknek vissza kell menekülniük Skóciába és bajba kerülniük a viharban, hogy döntésre kényszerítsék a szüleiket, de ezzel is csak odáig jutnak el, hogy az apa mindkét lányát átengedi a anyának. Ezzel felül a vonatra, de előtte kap egy cédulát Charlie-tól, amin az áll, hogy vannak esetek, amikor csak a vészfék segít. És a vonat csakugyan megáll vészfékezéssel a peron végénél, Wolf pedig leugrik róla.
  Ez jobban sikerült, mint Kästneré, és messze sokkal jobban, mint az amerikai változat, amiből az igazi drámai cselekményformálás itt is hiányzik.

2653-20.jpg

Akkor miért nyert mégis Lohan, holott az anya beavatásánál és a családegyesítésnél is Eichhornék voltak a sikerültebbek?
  Hát kisebb részt azért, mert az első két pontnál viszont ők fájdalmasan tompák és színtelenek Lohanékhez képest, és ha azt vesszük, hogy a történet végeredményben az ikrekről szól, akkor ez a két pont a fontosabb.
  Nagyobb részben pedig azért, mert egy film rengeteg összetevőből áll, és a dramaturgia csak az egyik. Persze hogy kell bele, szegény Olsen ikrek filmjeit a végére az rontotta el, hogy kihagyták a forgatókönyvírót, a dramaturgot pedig pláne, de önmagában a jobb dramaturgia nem tesz egy filmet jobbá. Föntebb linkeltem azt a cikket, ahol azt írtam, hogy Lohan olyan benne, mint a nyári vihar, és megint ezt látom, ahogy pörgetem a filmet. (Ne tudja meg az olvasó, hányszor kellett lejátszani az idéztem részleteket, hogy leírhassam a szöveget és vázolhassam a játékot.) Azt írtam, hogy történelmi jelentőségű remekmű, és ezt most is vállalom, miután leírtam a benne tátongó dramaturgiai hibákat.
  Mert Lohan annyira jó, hogy az már fáj. (Ténylegesen, ha az ember arra gondol, hogy mit művelt később a tehetségével.) Fritzi és Flori csak simán jó. Klasszak, helyesek, szépen játszanak. Semmi kiemelkedő. Lohan frenetikus. A film kockáit három csoportra lehet osztani: ahol nincs képernyőn, ahol rajta van, és ahol kettő van belőle képernyőn. Amint belép a kamera elé, megint Paulie és Georgina Rawdon-Smith arcát látom visszacsillanni, ha mondanak ezek a nevek valamit az olvasónak; két kislány voltak valaha a brit Tóvidéken, akik vad kalózok voltak, és Arthur Ransome tollán belőlük lett Nancy Blackett, a Tengerek Réme.

A Felfedezők, ott ahol voltak, pihenőt tartottak. A Fruskák, de különösen Nancy mindig kifullasztotta őket. Ha ő ott volt, mintha minden egyszerre mozgásba jött volna. Most, hogy már elment, még néhány percbe beletellett, amíg minden lecsillapodott. Ez alatt a néhány perc alatt mintha minden kavargott volna, mint a por és papírdarabkák a vasútállomáson, amikor egy expresszvonat keresztülszáguld rajta.

(Fecske-völgy – Baloghy Mária fordítása.) Ezt az expresszvonat kislányt azóta számos szerző megörökítette; már korábban is hívták Anne Shirleynek és Sara Stanleynek, később Arkady Darellnek, Hermione Grangernek, Fiona Ní Chiarraigh-nek, Jane Carsonnak, Sara Royce-nak, legújabban pedig Vanessa D’Aubissonnak. A csak filmen ismereteseket még nem is soroltam. A reinkarnációk száma ismeretlen, a kutatás folyik.
  Charlie és Louise, minden tiszteletem dacára, nem ez. Náluk nem érzem azt, amit Hallie-nél és Annie-nél, hogy mintha lelkileg állandóan rohannának valahonnan valamerre, és amikor a körülöttük levőknek végre sikerül lépést tartaniuk velük, akkor ők tempót és irányt váltanak, és a többiek menthetetlenül elvesznek a forgószélben. Pedig ez nincs is a filmben, de ezt érzem Lohanben. És eszembe jut róla egy régi, gyengécske vígjáték egy tizennégy éves lánnyal, akinek az volt a harmincvalahányadik szerepe, előtte már jelölték Oscarra, és tudta, hogy sokkal többre képes, mint ez a vacak kis szerep. Úgyhogy gátlástalanul kijátszott a filmből, és nyíltan közölte a világgal, hogy ő márpedig világsztár lesz. Az lett, és a filmecskét, aminek címe Kelekótya péntek, ma már csak azért tartjuk számon valamennyire, mert látható benne a tizennégy éves Jodie Foster.
  Lindsay Lohan és Lindsay Lohan ezzel a filmmel bekerült a gyerekszínjátszás történetébe. Tanítani lehetne, amit véghez visz. Talán nincs ott a történelem – mondjuk – tíz legjobb gyerekalakítása között, mert a konkurencia ugyebár óriási, de ha egyszer valaki megírja a gyerekszínészet nagykönyvét, Lohannek ezt a filmjét mindenképpen említeni kell benne.
  Fritzi és Flori, sajnálatomra, nem ez a színvonal. Rendes, normális átlag. A gyerekszínészet nem abban különbözik a felnőttől, hogy alacsonyabbak a követelmények – sőt talán még magasabbak is. Az eszközök mások, a kifejezésmód más, minden más. Sok rendező hitte már, hogy egy gyereknél elég, ha gyerek, nem kell még jól is játszania. Ennél azért Eichhornék jobbak, de néha azért rezeg a léc. Lehetne itt-ott jobban is csinálni.
  S hogy miért meséltem el mindezt? Bármelyik jó könyv különféle megfilmesítései megérdemelhetik, hogy az ember összehasonlítsa őket, de A két Lotti egy fejezet a gyerekirodalomban. Aranybetűs fejezet. Erich Kästner volt az első a világon, aki belátta, hogy a gyerekek nem nézői a felnőttek életének és problémáinak, hanem szereplői, és ezt egy remek hasonlattal fejezte ki. Shirley Temple-lel.
  Húsz évvel korábban, amikor az Emil és a detektívek megjelent, két dologért méltatták nagyon: mert akkor és ott játszódott, 1929 Berlinjében, és mert szakított az akkori gyerekkönyvek állandó nevelési kényszerével. 1949-ben Kästner is nevel, de most felnőtteket. A két Lotti ezért korszakos jelentőségű.

Igen tisztelt kisebb és nagyobb olvasók! Most már attól tartok, lassanként ideje, hogy kissé beszámoljunk Luise és Lotte szüleiről. Mindenekelőtt pedig arról, hogyan került sor annak idején a válásukra. Ha a könyvnek ezen a pontján egy felnőtt belepillantana a vállatok felett a szövegbe, és így kiáltana: „Nahát, ez az ember! Mindenre, ami szent: hogyan beszélhet ilyen dolgokról a gyerekeknek!” – akkor, kérlek, olvassátok fel neki a következőt:
  Shirley Temple hét-nyolc éves korában már világszerte híres filmcsillag volt, és a filmgyárak sok millió dollárt kerestek rajta. Ha azonban Shirley Temple meg akart nézni egy Shirley Temple-filmet az édesanyjával, nem engedték be a moziba. Túl fiatal volt.
Megnéznie tilos volt a filmeket. Csak szerepelnie lehetett bennük. Azt engedélyezték. Ahhoz elég idős volt.
  Ha a felnőtt, aki a vállatok felett kukucskált, a Shirley Temple példáját és az összefüggést Luise és Lotte szülei és válásuk között nem értette meg, akkor adjátok át neki meleg üdvözletemet s azt az üzenetet, hogy a világon nagyon sok az elvált szülő, és nagyon sok a gyerek, aki szenved ettől! És nagyon sok olyan gyerek is van, aki attól szenved, hogy a szülők
nem váltak el! Ha pedig a gyereknek engedélyezik, hogy ezektől az állapotoktól szenvedjenek, akkor mégiscsak túlságosan finomkodó, no meg kifordított dolog, hogy ne beszéljünk vele arról értelmes, érthető formában!

A felnőttek prüdériájától akkor is, most is sokat szenvednek a gyerekek. Néha komikus formát ölt, például amikor Olivia Husseyt nem engedték be a moziba a Rómeó és Júlia premierjére, mert még nem volt tizennyolc éves, és a filmen meztelenség is látható – az olvasó bizonyára emlékszik, ki volt meztelenül látható a filmen. Olivia Hussey. Ezzel az erővel meg kellene tiltani, hogy a gyerekek tükörbe nézzenek. Meg látszott Leonard Whiting feneke, de azt is látta, amikor forgattak, nem, nem külön vették föl a snitteket.
  Amikor a gyerekeket kizárják a saját életükből és a saját problémáikból azzal a hamis indoklással, hogy azok a felnőttek problémái, nem az övéik, akkor a dolog egy csöppet sem komikus. Kästner egy pillanatig sem titkolva indulatait olyan fokig dramatizálja ezt, amennyire csak 1949-ben egy gyerekkönyv keretein belül meg lehetett csinálni.

  És mivel akkoriban igen sok ötlete támadt, már csak hébe-hóba járt haza a feleségéhez s az ordítozó ikrekhez.
  Az alig húszéves Palffyné – született Luiselotte Körner – ezt nem találta valami kedélyesnek. Midőn pedig alig húszéves fülébe jutott az is, hogy férjeura a műteremben nem csupán hangjegyeket pingál, hanem opera-énekesnőkkel – akik őt szerfölött aranyosnak találják – szerepeket gyakorol, akkor felháborodva benyújtotta a válópert.

2653-23.jpgMagától értetődően csak egypetéjű ikrek tudják megcsinálni, hogy a táborból hazajövet megcseréljék egymást és eljátsszák egymás szerepét. Ugyanakkor viszont az egypetéjű ikrek genetikailag közelebbi rokonságban állnak egymással, mint a világon bárki más, ők genetikailag teljesen azonosak. Az együtt felnövekvő ikrek olyan kapcsolatban állnak egymással, amit az eltérő korú testvérek soha nem ismertek, ezen belül pedig az egypetéjűek még különlegesebbek. Ismerik egymás gondolatait, befejezik egymás mondatait. Amikor szétszakította őket, Kästner szadista merényletet követett el ellenük, és alighanem azért hozta össze őket már kilencévesen, hogy legalább gyerekkoruk második felét együtt tölthessék. Azzal, hogy egypetéjű ikreket szét lehet szakítani, Kästner arra figyelmeztet korának visszafogott módján, hogy a gyerekek teljesen ki vannak szolgáltatva, és a felnőttek azt csinálnak velük, amit akarnak. Meg persze arra is, hogy ez aztán megbosszulja magát.
  Az ifjúsági irodalom csak húsz évvel később születhetett meg, a regény jelentőségét az is növeli, hogy megelőzte korát. Negyedszázad is beletelt, mire nyíltan lehetett arról beszélni, hogy a gyerekeknek problémáik vannak: családi problémáik, érzelmi problémáik, szerelmi, sőt mi több, szexuális problémáik. Kästner tette meg az első lépést A két Lottival, és ha a világ úgy működne, ahogyan nem működik, akkor minden egyes válni készülő párnak a képébe vágnák, hogy mit művelt Ludwig Palffy és Luiselotte Körner a gyerekeikkel. Nem véletlenül szerepel a Kissyben is az az elgondolás, hogy a válást be kellene tiltani, amíg a gyerekek nem elég nagyok hozzá. Van olyan regénytervezetem is, ahol ez már megvalósult, válni márpedig tilos. Miért, van itt valami probléma? Évszázadokig nem volt szabad elválni, mert csak. A pap fél percre textíliát terített a házasfelek kezére, és ez olyan varázslat volt, hogy nem lehetett tőle elválni többé. Hát a gyerek érdeke is bőven lehetne annyira nyomós ok, mint a textília.
  Kästner ezt így nem mondja. Egy folyamat kiindulópontjában áll – ez nem a történelem egyik főfolyama, ez csak egy leágazás. Gyermekvédelem már azelőtt is volt, és már Kästner előtt is akadhattak családok, ahol értelmesen megbeszélték a problémákat a gyerekekkel. A folyamat lépcsőfokai a könyv megjelenése előtt és után is egyfelől a gyermekvédelmi intézmények és törvények, másfelől a gyerekekkel és a gyerekekről nyíltan beszélő ifjúsági irodalom egyre újabb és újabb eredményei.

Anyu hátulnézetben éktelenül ronda. A pulóver alatt látni a melltartóját. Sőt még azt is látni, hogy a melltartót a legszélső kapoccsal kapcsolta össze, és a melltartó fölött meg a melltartó alatt csak úgy dudorodik a háj. A feneke meg kockás. Egy széles, kockás ülep. A karosszékben laposra nyomódott, kockás, széles ülep kockásan buggyan ki a karfák alól, a támla lécei közt. A kockák rombusszá nyúlnak.
  
    Anika magára zárja a fürdőszoba ajtaját. Anika mindig magára zárja a fürdőszoba ajtaját. Anika titkos igazgatósági ülést tart a kozmetikai iparral. Anyu egyszer még betegre dühöngi magát a bezárt ajtó miatt. Anika minden áldott reggel harmincöt percet tölt a fürdőszobában.
  A homlok fölött a haj tövére rugalmas bekötőszalag kerül, a világoskék mandulatej-búzakorpahabot körkörös mozdulatokkal felkenni az arcbőrre, megvárni, amíg megfelelően hat, lemosni. Árnikatonikum Anikának, fogmosás a nemrég vett villanyfogkefével. A szemöldökön balról két, jobbról egy szál fölösleges, el kell távolítani. Alul intimspray, középütt dezodoráló spray, felül hajlakkspray. A spray szaga kellemetlen Anika orrának, csiklandozza, Anika tüsszent. Valaminek olyan porosrózsa-szaga van.
  
    – Nika – szólal meg Stemberger, és megint nagyon halkan: – Nika. – Átkarolja Anikát, magához vonja Anikát, Anika ajka mellé suttogja: Nika –, Anika szájába suttogja: – Nika. – Stemberger ajka eleinte hideg és kemény és száraz, lassan meleg lesz, nedves és lágy. Stemberger egyik keze Anika hátán pihen, szilárdan tartja Anikát, Stembergerhez szorítja Anikát. Stemberger másik keze Anika haja alatt bújik meg, Anika tarkóján, Anika fejét tartja. Anika nem is tudja pontosan, mit érez. Fejében megint képek nyüzsögnek. Banarik bukkan elő. Az ördögbe is, mit keres a fejében éppen Banarik, amint a szalmaszálból a tízes sorokat rakosgatja? Banarik aztán végképp nem illik ide!
  Stemberger ajka most vándorútra indul Anika arcán, le a nyakához, vissza az arcára, végig az orrán, át az arca másik felére, egészen Anika kicsit elálló füléig, ott megáll, milyen forró. Anika átöleli Stembergert. Stemberger arca hűvös és sima és kicsit sóízű.
    – Jaj, Nika – suttogja Stemberger –, jaj, Nika! – És ezzel elengedi Anikát, olyan hirtelen, hogy Anika megtántorodik, támolyog kicsit. – Észveszejtően éhes vagyok! – mondja Stemberger. Anikát is mardosni kezdi megint az éhség. Stemberger az ablakhoz lép, kinyitja a spalettákat is, aztán becsukja az ablakot. Most már világos van a szobában. Anika körülnéz, egy ősrégi konyhakredencet lát, középen ősrégi asztalt, ősrégi székekkel, oldalt butángáztűzhelyt, és hátul a szoba végéből még egy helyiség nyílik. Anika megpillantja egy emeletes ágy végét.

Nem, kérem, ezt nem lehetett volna 1949-ben, pedig igazán „illedelmes” részleteket választottam. Ez az Órarend randevúval, Christine Nöstlinger mesterműve 1975-ből, Sárközy Elga fordításában. Az első részlet egy minta abból, hogyan látja az anyját Anika, és azt még ki is hagytam, hogy hogyan beszél vele. Ez valaha nem lett volna leírható, a szülők istenek voltak, akiket kritika nem illethetett. A második részlet? A kislányok valaha virágszirmokból és vattacukorból voltak, és ahogy reggel kipattant a kis szemük, rögtön tökéletesek. Szépészet nem létezett, regényben semmiképpen, csak majd felnőttkorban egy leheletnyi rúzs vagy pirosító, gyerekeknek csak fésülködni volt szabad. Anika pályafutásában az „alul intimspray” a konzervatívan megfogalmazott részletek közé tartozik.
  Ami a harmadik idézetet illeti, természetesen tizennégy éves lányok valaha semmiféleképpen nem keveredtek meghitt közelségbe a… a másik nem tagjaival.

(– Jézus Mária, Francie! Csak ezt ne mondd! Pynsent félrehívott, mielőtt elutazott volna, és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mikor és hogyan engedem a fiút kapcsolatba kerülni a… a másik nem tagjaival.
  – A lányokkal – mondta Mrs. Hammond.
  – Úgy van, a lányokkal – mondta Lord Tilbury, mintha teljesen meglepné ez a csinos fogalmazás.
[P. G. Wodehouse: Hübele Sámuel. Révbíró Tamás fordítása.])

Semmiféleképpen, mordizomadta. De ha mégis, akkor először is a másik nem tagját nem hívhatták Stembergernek. Ha nem lehet Amalfi, mint Szabó Magda Tündér Lalájában, akkor minimum Albert herceg. Másodszor még ha Stembergernek hívják, akkor se jut eszünkbe Banarik, miközben éppen meg akarnak minket csókolni. Ha viszont meg akarnak, akkor meg is teszik, és nem sikoltanak föl, hogy észveszejtően éhesek. Mármint persze ahhoz, hogy megtegyék, először ki kell várni a pillanatot, amikor a gardedám másfelé néz. És a legkevésbé nem lehet említés tárgya, hogy a virágszirom-vattacukor kislányok nadrágja elöl hány gombra csukódik, és arról végképp nem lehet szó, hogy azok közül Stemberger hányat gombol ki. Ehelyett viszont, ami itt teljesen kimaradt, a csók alatt angyalok jönnek és hárfáznak, köröttünk virágok nyílnak a flaszteren, és a neveletlen hercegnőnek fölemelkedik a lába.
  Nem vehetjük rossz néven Kästnertől, hogy 1949-ben eszébe sem jutott ilyen kérdésekkel foglalkozni. De tény, hogy az ő keze munkája is benne volt abban, hogy Nöstlinger negyedszázaddal később már megtehette, ma pedig már bármit leírhatunk a kislányokról és a kisfiúkról, még azt is, hogy mit csinálnak együtt.
  S lám csak: ettől még a mai kislányok is virágszirmokból és vattacukorból vannak.


Láng Attila D., 2010.8.12.

A két Lotti A neveletlen hercegnő Albert herceg Allahjari‚ Elahe Allahjari‚ Elham Andersen‚ Bridgette Apád‚ anyád idejöjjön! Bailey‚ Anne Báky‚ Josef von Belushi‚ James Blackett‚ Nancy Bogdányi Titanilla Callaway‚ Alyssa Caprio‚ Leonardo di Carson‚ Jane Charlie és Louise Chiarraigh‚ Fiona Ní Chigliak‚ Ed Creel‚ Joy Creel‚ Leanna Creel‚ Monica Darell‚ Arkady Das doppelte Lottchen Davin‚ Amanda Delerue‚ Georges dramaturgia D’Aubisson‚ Vanessa Eichhorn‚ Floriane Eichhorn‚ Fritzi életmód Emil és a detektívek Evers‚ Susan Fecske-völgy Ferris‚ Nikki film Foster‚ Jodie Genkel‚ Toby Grand‚ Mary Granger‚ Hermione Günther‚ Isa Günther‚ Jutta gyerekfilm gyerekszínész Heim‚ Carrie Kei Hübele Sámuel Hughes‚ John Huncutka Hussey‚ Olivia ikrek irodalom James‚ Annie kalózlány Kästner‚ Erich Kelekótya péntek Kettőn áll a vásár Kódzsi Sima Krüger‚ Louise Krüger‚ Sabine Larthe‚ Charmaine Larthe‚ Yolande Lemhagen‚ Ella Lemmon‚ Amanda Linnekogel kisasszony Lohan‚ Lindsay Lynch‚ Kelly Mánya Zsófi Maxwell‚ Ronald F. McKendrick‚ Sharon Meyers‚ Nancy Miért éppen Alaszka? Miller‚ Mollie Mills‚ Hayley Miszora Hibari Mukherdzsí‚ Kadzsol Muthesiusné Nöstlinger‚ Christine Olsen‚ Ashley Olsen‚ Mary-Kate öltözködés Órarend randevúval Oscar-díj Palfy‚ Charlotte Parker‚ Hallie plot hole Pollyanna Porter‚ Alisan Pressburger‚ Emeric prüdéria Púrahmad‚ Kiumarsz Quaid‚ Dennis Ransome‚ Arthur Rawail‚ Rahul Rawdon-Smith‚ Georgina Rawdon-Smith‚ Paulie Révbíró Tamás Rómeó és Júlia Royce‚ Sara Sárközy Elga Shirley‚ Anne Shyer‚ Charles Stanley‚ Sara Swift‚ David Szabó Magda Szénási Kata szex szinkron Temple‚ Shirley Tennant‚ Andy Tündér Lala Turner‚ Carol Twice upon a Time Vadász Bea válás Vilsmaier‚ Joseph Vogt‚ Céline Whiting‚ Leonard Wodehouse‚ P. G. Wyatt‚ Jessie Wyatt‚ Lisa Wyatt‚ Megan

Vor Recht geht GewaltAz őszinte részvétel

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: