Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Ismét publikus a Sophie

Több mint egy év után a Sophie ismét letölthető, és most már azt is elárulom, hogy mostanáig miért nem volt az. Mert részt vett az Irodalmi Jelen regénypályázatán. Büszkén jelenthetem, hogy benne van a döntősök harmincnégy tagú csoportjában – a listában 41-es sorszámmal szerepel, a jelige a könyv címe volt. S azért teszem letölthetővé ismét, mert nem nyert.
  Eredményt csak holnapután fognak hirdetni, de én már ma közzéteszem mindezt – ha valaki idetéved a maradék harmincháromból, tudhatja, hogy egy pályázat biztosan kiesett, és az nem az övé. Éspedig azért teszem közzé már ma, mert nem tetszik a mód, ahogyan az Irodalmi Jelen az ügyet kezelte.
  Egy pillanatig se gondoltam, hogy nyerni fogok – hogy miért, arról később. De zavartak dolgok. A honlapon ez olvasható: „A nagy munkavolumen miatt, a pályaművek elbírálásának határideje 2006. április 30-ról 2006. augusztus 31-re módosul. Ezután kerül sor – közjegyző jelenlétében – a jeligék feloldására és a hivatalos eredményhirdetésre. A díjakat ünnepélyes keretek között 2006. szeptember 8-án 19 órakor adják át Budapesten az Alexandra Könyvesházban (Nyugati tér 7.).” Ebből én arra következtettem, hogy augusztus 31-e után (hogy mikor, azt nem tudni, de nyilván szeptember 8-a előtt) feloldják a jeligéket és eredményt hirdetnek. Majd pedig szeptember 8-án a már kihirdetett győzteseknek átadják a díjakat. Ez lenne a logikus, hiszen ez egy romániai folyóirat, az eredeti kiírás szerint Aradon adták volna át a díjakat, később változtatták meg Budapestre, nyilván sokszor találkoznak közlekedési nehézségekkel. Kiesett pályaművek szerzői aligha fognak Aradról vagy éppen Brassóból Budapestre utazni, ha tudják, hogy kiestek. Vártam hát, hogy megjelenjék a győztesek névsora, esetleg érkezzen egy emilke, hogy Ön nyert, Ön nem nyert, akármi. Nem jelent meg semmi. Ami hagyján, de a szerkesztőség által (meg énáltalam is) nagyra tartott Faludy György haláláról sem tűnt fel egyetlen sorocska sem a honlapon. Én azért nem írtam róla, mert nem éreztem tisztemnek. Ők se? Vagy valami rosszabb van a háttérben? Írtam nekik, hogy mi a helyzet a pályázattal. Nem válaszoltak. Kezdtem ráncolni a homlokomat.
  Végül aztán szociális munkásom fogta magát és tiszta vizet öntendő a nyílt kártyák közé, felhívta Aradot. Kerek perec közölte velük, hogy az nem járja, hogy nekem föl kelljen utazni semmiért, hétköznap nincs senki, aki sofőrködhetne nekünk, taxival kell menni, hatvanezer forint. De ha nyertem, akkor ne legyek már megfosztva a dicsőségtől, hogy személyesen vehessem át. Mire a muki kérte a pályázó nevét, majd lesajnáló hangon: „Hát, asszonyom, megspórolhatják a taxiköltséget.”
  Ezért a hangért teszem én közzé a történteket most, az eredményhirdetés előtt két nappal, és senki egy büdös szót nem szólhat. A szociális munkások titoktartási kötelezettsége erre nem vonatkozik, hiszen éppen az volt a dolga, hogy megszerezzen egy információt a számomra, nem tarthatta hát előttem titokban. Én pedig nem vagyok szociális munkás, engem semmiféle titoktartás nem köt, az Irodalmi Jelennek pedig nem tartozom semmivel. És azért teszem közzé, mert a szerkesztőség azt is mondta, hogy a harmincnégyek meg vannak híva a díjátadásra – nyert, nem nyert, mindenki –, márpedig én egyetlen iafia meghívót se kaptam. Se a honlapjukon nem volt ott, hogy a harmincnégyeket ezennel meghívjuk, se a jeligés boríték felnyitásakor birtokukba jutott címeimre nem küldtek meghívót. Ez pedig nekem nem tetszik.
  

*

  Mint mondám, nem gondoltam, hogy nyerni fogok. Nagyon meglepett volna, ha akár az egyik különdíjat megkapom. Rögtön a pályázat kiírásakor világos volt, hogy mi a ki nem mondott elvárás, de a játék kedvéért beneveztem. Nem tudom, mikor és hogyan fog kiderülni, hogy milyen művek nyertek – a díjátadás után nyilván közzéteszik a szerzők nevét és a művek címét, de hogy mi van a könyvekben, azt ebből nem tudjuk meg –, de erős bennem a meggyőződés, hogy a Sophie két okból nem nyerhetett. Mert ifjúsági regény nem nyerhet, az nem műfaj, az valamiféle játék, nem irodalom – találkoztam olyannal, aki szentül hitte, hogy csak Jókai, Hugo, Mann, Dosztojevszkij meg a hasonszőrűek az irodalom, minden egyéb szemét, és persze irodalmár volt az ártatlanom. És mert egy romániai magyar folyóirat pályázatán csak olyan regény nyerhet, amelyik piros-fehér-zöld színeket lobogtatva könnyezteti meg az olvasót, s kebelében az anyaföld iránti hő szeretet dobbanó érzelmeit gerjeszti. Az író szülőfalva, gyermekségének ártatlan évei, midőn a hon szeretetével megismerkedett, ám közben el nem mulaszthatá, hogy játszi pajkossággal kicsúzlizza a villanykörtéket, miért atyja elsenekelé, meg nem szűnhet könnyezni, mikoron e sorok írása lelkébe idézi fehér fejét. Félreértés ne essék, én faltam a Ballagó időt, ahogy Fekete István egész életművét, de mérceként nem állítanám. Nem azért, mert nem jó, hanem mert nem arra való. Arra való, hogy olvassák; minden könyv erre való, és az, amelyiket mérceként állítanak, rögtön veszít kilencven százalékot a szubjektív értékéből.
  A Sophie nem lobogtat piros-fehér-zöld színeket, ámbár Sophie szereti a faluját, de kék-fehér-piros színeket se lobogtat. Semmilyen színek lobogtatására nem vagyok hajlandó, aki megteszi, nagyobb gazságokra is képes. Amikor a könyv megjelent, sokan kérdezték, hogy Sophie miért francia. Valószínűleg a bírálók közül is, és Sophie nemzetisége a két ok egyike volt, amiért nem kaphatott díjat. A másik a műfaj. (Nem mondom, hogy ezek miatt nem kapott díjat, csak azt, hogy ezek miatt nem kaphatott. Attól még lehettek a mezőnyben jobb könyvek is.) De hát én nem tudom Sophie-t magyarrá alakítani csak azért, hogy díjat nyerjen, akkor se, ha ettől garantáltan nyert volna, amiről persze szó sincs. Egyébként ha ezért nyer, akkor inkább ne is nyerjen.
  Én nem tehetek arról, hogy Diane Kurys franciának született, és ő sem tehet arról, hogy őt ez a tény nem zavarja. Ha Diane Kurys magyarnak született volna, akkor Sophie se lett volna francia, de akkor meg sem születik. És ennek örömére most, hét évvel a regény megírása után felkutattam az eredeti Sophie Vaudrois-t. Így nézett ki – akkor.
  
829-1.jpg

    Persze ő nem Sophie, annál is inkább, mert amikor a regény formát öltött, már rég nem emlékeztem Julie Bataille arcára, de Sophie mércéje akkor is Frédérique és nem az Irodalmi Jelen – akkor is, ha Frédérique soha nem hallott Sophie-ról és Sophie sem őróla, a tér- és időbeli távolság ellenére is, a műfaji különbség ellenére is. Sophie-nak franciának kellett lennie, mert franciának született, még mielőtt megszületett volna. Amikor nevet adtam neki, már rég nem emlékeztem arra, hogy Frédérique húgát is Sophie-nak hívták, mert nem volt videóm és nem volt meg a La Baule-les-Pins – egyébként azóta sincs meg, ámbár videóm már van –; akkor már öt-hat év telt el azóta, hogy utoljára láttam. Nem is volt jelentősége, hogy hívták Frédérique húgát. Egyszerűen csak eldöntötte, hogy őt Sophie Vaudrois-nak fogják hívni, mert a jó regényalak általában maga választ magának nevet. Némelyik hagyja, hogy az ember nevet adjon neki, Sophie nem hagyta. De mindig is kicsit önfejű volt, és ezért is tisztelet illeti Paulie és Georgina Rawdon-Smitht.


Láng Attila D., 2006.9.6.

tagpage

Bent vagyunk az OrigóbanKukából emelt barikád

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: