Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Cigányok

Egy beszélgetés kapcsán elgondolkodtam kicsit a cigányokról, és feltűnt, mennyire nem beszélünk arról a nagy igazságtalanságról, amit a történelem elkövetett velük szemben.
  Az állítás, amivel vitába szálltam, nagyjából így hangzott: „Azért valamennyire a cigányok is tehetnek arról, ahogyan élnek. Mostanra megváltozhattak volna.”
  Nos, szerintem nem, éspedig azért nem, mert nem létezik „mostanra”. Persze ha ilyenkor megkérdezi az ember, hogy mikortól kezdve, akkor az a válasz, hogy az Európában töltött ötszáz év alatt. És ez a válasz teljesen logikusnak is hangzik. Csak hát nem az.

Az első megállapítás, amit muszáj leszögeznünk, bármennyire nem tetszik: történelem nem létezik. Amikor az ember megszületik, például Mezőtúron, akkor természetesnek veszi, hogy az emberek Mezőtúron élnek, a mező túrásával foglalkoznak, magyarul beszélnek és mondjuk reformátusok. Mert az ő szüleire ez a leírás illik. A kisgyerekben föl se merül a gondolat, hogy máshol is lehet élni, másképp is lehet élni, más nyelven beszélő, más vallású emberek is létezhetnek. Ha megtudja, hogy a nagyapja még katolikus volt, meglepődik. Ha megtudja, hogy a nagyanyja úgy vándorolt be Sajóbábonyból, még jobban meglepődik. Számára az a természetes, hogy az emberek mezőtúri reformátusok.
  A későbbiekben az ember sorsa kétféleképpen alakulhat. Van, aki tudomást szerez arról, hogy van történelem, hogy ősei valahonnan máshonnét vándoroltak oda, esetleg más nyelven beszéltek, más volt a kultúrájuk – és van, aki nem. Ez utóbbiak alkotják a többséget. Fehér Klára mesél arról az öregasszonyról, aki Róma és a tenger között lakott egy kis kunyhóban, ott élte le az egész életét, és még nem látta se Rómát, se a tengert, nem tudott írni és olvasni, és fogalma se volt róla, hogy az anyanyelvén írták a világ legszebb költeményeit. Ők a többség. A világon 785 millió írástudatlan felnőtt él, és meg merem kockáztatni, hogy még legalább ugyanennyien vannak, akik nem számítanak írástudatlannak, de anyanyelvük ábécéjén túl nem tudnak semmit.
  Történelem pedig csak akkor létezik, ha elolvassuk a történelemkönyvet. Persze, akad egy-egy történelmi film a tévében, amit vagy megnéznek, vagy nem, de éppenséggel a legszegényebbeknek általában tévéjük sincs (egy találomra kiválasztott harmadik világbeli országban, Zimbabwében minden harmincadik embernek van tévéje), és a filmekből vajmi keveset lehet megtudni a valódi történelemről. Aztán meg azok amúgy is a római birodalommal meg Trója ostromával foglalkoznak. A cigány történelemről tudtommal még nem készült film.

De honnan is ismerhetnék a történelmüket a tanulatlan cigányok, amikor a tanultak se ismerik, se a cigányok, se a másmilyenek? A cigány történelem elmerült a feledésben.
  A tudomány kimutat népeket a mai Gudzsarát, Rádzsasztán, Pandzsáb, Harjana és Uttar Prades államokban, amelyek rokoníthatók az európai cigányokkal. Ennyit tudunk. A részleteket már nem tudjuk. Maguk a cigányok Alsó-Indiából származtatják magukat, népmeséikben rendre visszatér ez a hely, de arról nem szólnak a mesék, hogy pontosan hol volt Alsó-India és milyen volt ott őseik élete. A hagyomány azt mondja, hogy őket elűzték onnan. Hogy kik, mikor és miért, nem tudjuk. Tudunk például Mahmud ghaznai szultánról, aki jelentős népességeket telepített erőszakkal a Gangesz vidékéről Khoraszánba, és lehet, hogy ezektől származnak a cigányok. Ha igen, akkor fölmerül egymillió kérdés – ha nem, akkor másik egymillió kérdés merül fel.
  De mindezek a dolgok csak történelmi távlatban nyernek értelmet, történelem pedig nem létezik. Amikor az ember ott van és megéli, akkor az nem történelem, hanem a mindennapi élet. S ha nem létezik történelem, akkor természetesen népek sem léteznek. Én életemben nem hallottam Győr legtöbb lakosáról, tehát ha nem tudok róla, hogy együtt éltük meg a rendszerváltást és együtt gyászoltuk Tolnay Klárit, akkor meglepődöm a híren, hogy bármi közöm lenne hozzájuk. Márpedig egy hírközlés nélküli világban ez nem is lehet másként.
  Vegyünk tehát egy gyereket, aki a falu szélén él a szüleivel egy sátorban. Hol és mikor? Honnan tudhatná? Akkor és ott! Mi nem tudjuk, mert a cigány történelem homályba merült, ő pedig nem tudja, mert nincs mihez viszonyítania. A legműveltebb ógörögök is azt hitték, hogy a világ közepe Hellász, konkrétan a delphoi jósda. Ez a gyerek még csak nem is művelt, és mivel újságok nem léteznek, térképnek hírét se hallották, ráadásul a falu letelepedett lakosai nemigen állnak szóba a családjával, semmiféle híre nem lehet a körülötte levő világról. Talán a falu nevét se tudja, mert a család vándorol, ez a sokadik falu, ahol éppen megfordulnak. Talán tudja a falu nevét, a folyó nevét, a birodalom nevét, amiben mindezek vannak. Talán az évszámot is tudja. De ha tudná is közölni velünk mindezeket, történész kellene hozzá, hogy le tudja fordítani mai időszámításunkra, mai neveinkre. (Analóg példa: ha beszélhetnénk egy mongollal, aki a tizenharmadik században élt a Volga-parti Szaraj városában, hiába nevezné meg az országot, amelyben egész életét leélte. Mi Arany Hordának hívjuk, de ez a név akkor még nem létezett. Nem tudjuk, lakói hogy hívták.)
  Adjunk a gyerekünknek nevet is: nevezzük Bobónak. Technikai okokból. Ugyanis fogalmunk sincs, milyen nevek léteztek akkor és ott, csak azt tudjuk, hogy se Lakatos Rudolf nem lehetett, se Mohandász Karamcsand Gandhi. Ezeket a neveket más korokban, más népeknél használták. Be kell érnünk egy fonetikailag semleges, bárhol használható névvel.
  Él tehát Bobó akkor és ott, csatangol a réten, és időnként a családja továbbvándorol. Akkor egy másik réten csatangol. Persze az is feltételezés, hogy a család nomád életet élt – lehet, hogy nem is így volt. Könnyű rámondani, hogy a cigányok nomád életet éltek Alsó-Indiában, ha nomád módon érkeztek Európába (hát letelepedve igazán nem vándorolhattak ide) és találtak népeket a feltételezett őshazájuk környékén, akik ma nomád életmódot folytatnak.
  Talán egyszer történik valami, amitől Bobó családja már nem kedve szerint vándorol, hanem kényszer hatására. Talán nem. De Bobó ebből semmit se fog fel, mert a szülei nem avatják be a gyereket az ügyeikbe. Egyébként sincsenek „ügyeik”. Csak annyi van, hogy valakik fenyegetőleg azt mondták, hogy jobb lesz továbbállni, vagy még fenyegetőbbleg azt, hogy induljanak egy adott vidék felé. Bobó nem tudja és mi se tudjuk.
  Talán volt egy állam, amit Bobó a hazájának nevezhetett. De lehet, hogy mindig is számkivetettek voltak. Bobó nem tudja és mi se tudjuk. Ha volt ilyen állam, azt biztosan kényszer hatására hagyták el, és nagy sírás-rívás lehetett, amikor elmentek. Biztos nem a határon, határok akkoriban még nem voltak. Határok híján az az érzés sem létezhetett, hogy egy vadidegen helyen még „otthon” van az ember, hiszen az is még az ő hazája. Ha tehát volt sírás-rívás, akkor a falu határában, amikor már ismeretlen helyre értek. Ez esetben persze minden család máshol sírt-rítt.
  Lehet, hogy valamilyen szekérféle járművel mentek, de lehet, hogy a szekér csak Európában, évszázadokkal később lett olyan fontos közlekedési eszközük, ami aztán jelképpé emelkedhetett. Valószínű, hogy mindig szegények voltak, így járműre se nagyon telt. Talán hátas állatra még csak-csak, talán arra se.
  Hogy merre mentek, azt Bobó se tudta és mi se tudjuk. A térképet nézve persze meg lehet tippelni, és meg is tippelték, de csak a 13. századtól kezdve. Hogy mikor indultak el őshazájukból, nem tudjuk. Hogy a 13. század előtt merre jártak, nem tudjuk. „Haj, romale, kathar tumen aven, le carenca, baxtale dromenca?” – kérdezi a nemzetközi cigány himnusz, és igaza van. „Hej, cigányok, honnan jöttök, mely országból, milyen utakról?” Nem tudjuk, pedig ezt még talán a cigánygyűlölők is szeretnék tudni.
  Bobótól sem kaphatunk felvilágosítást, mert mire felnőtt, már nem emlékezett rá, hogy merről jött, és a szülei se tudták neki megmondani. Amarról, mutatták, és ez volt minden. Az ember nem tudhat tájékozódni, ha semmiféle térképe nincsen, még olyan se, amit maga rajzol magának. Így nem csodálhatjuk, hogy Bobó, Bobó fia egy másik helyet tartott szülőhelyének, pedig nem ott született, csak éppen azon a vidéken jártak, amikor már elég nagy volt hozzá, hogy a szülőföld gondolata fölmerülhessen benne. Az ő fia, Bobó viszont az egész életét egyazon vidéken élte le, ami talán akkora lehetett, mint egy mai magyar megye, talán még kisebb. Kellett hogy legyenek időszakok, amikor nemigen vándoroltak, hiszen ha folyamatosan haladtak volna egyetlen irányba, akkor néhány év alatt Európába érnek. Márpedig a vándorlás legalább két, de talán hét évszázadon át is eltartott. Alighanem időnként más irányba kanyarodtak, hiszen nem volt úticéljuk, és nem is tudtak tájékozódni.

Ugorgyunk. Egy napon Bobó megérkezett Európába. Erről ő nem tudott a világon semmit, ugyanolyan hely volt, mint akármelyik másik. Nem volt kiírva, hogy EURÓPA, nem lengett a határon az Európai Unió lobogója. Nem is volt Unió, meg nem volt még határ se. Valószínűleg ugyanúgy a Török Birodalom területén haladtak tovább, épp csak valami hajós átvitte őket egy vízen, amiről csak mi tudjuk, hogy a Boszporusz lehetett vagy a Dardanellák.
  S itt érte a cigányokat az első nagy igazságtalanság, amiről biztosan tudunk. Ha csakugyan elűzték őket, az is nagy igazságtalanság volt, de ezt nem vehetjük biztosra, és mondhatni, népek elűzése megszokott dolog a történelemben. A cigányokat Európában érő igazságtalanság már elég rendkívüli.
  Kötelezték őket, hogy váljanak ugyanolyanná, mint a többségi népesség, de egyúttal megtiltották nekik, hogy ugyanolyanná váljanak. Nem hiszem, hogy ezt Bobó értette volna, de hiába kérdezte a szüleit, mert azok sem értették. Megtiltották nekik a vándorlást, a hagyományos mesterségeik folytatását, és kényszerítették őket, hogy letelepedjenek. Mint minden rendes ember, mondták bizonyára. Ugyanakkor viszont kiűzték őket számos városból, faluból, mindenféle településről. Bobó szülei pedig joggal kérdezhették volna, ha lett volna kitől: jó, telepedjünk le, de hol?
  De nem volt kitől, mert mindig csak olyanokkal találkoztak, akik vakon érvényt szereztek a szabályoknak (éppen most, amikor ennél a résznél tartok, kaptam egy kommentárt egészen más ügyben; élmény látni, hogyan rímelnek a szabályok a szabályokkal a történelem két átellenes pontjáról). Lándzsás katonák nem jó vitapartnerek. Bobó tehát letelepedett a szüleivel egy falu szélén, anélkül hogy tudta volna, miért teszi.

Ugorgyunk megint néhány évszázadot. Bobót most Gazsinak hívják, de semmi más nem változott. Gazsi is akkor és ott él. Persze az össznépi minimális műveltség emelkedett annyit időközben, hogy Gazsi egész biztosan meg tudja nevezni a lakóhelyét – de nem biztos, hogy ezer év múlva egy történész sokat tudna kezdeni azzal, hogy nyíregyházi péró, Magyarország. Más dolgokról is megmondhatjuk, hogy Gazsi tudja-e vagy sem.
  Tudja, hogy ő cigány, ez pedig Magyarország, nem pedig Cigányország. És tudja, hogy ez mivel jár: ő egy lenézett, megvetett kisebbségi. Nem tudja, hogy ez miért van így. Ezzel az erővel akár lehetne máshogyan is. Tudja, hogy ő miért más, mint a többség: mert a szülei is mások. De nem tudja, hogy miért mások. Ha a szüleit kérdezi, azok népmesékkel tudnak csak válaszolni. (Ha a szülei művelt emberek volnának, Gazsi nem volna alkalmas illusztrációm tárgyául.)
  Nem tudja, hogyan élnek a nem cigányok. Ahol ő lakik, egy sincsen, vagy ha akad is, az is ugyanúgy él, mint a cigányok. A városban Gazsi ritkán jár, és nem jut be ottaniak lakásaiba. Nincs is ott dolga meg nem is engednék be. Egy jöttment cigánygyereket? Kizárt dolog.
  Nem tudja, hogy mit tanítanak azokban az iskolákban, ahova ő még nem járt, és azt sem tudja, hogy az ott megszerezhető tudás mire jó. (Elnézést a kitérőért, de ez utóbbit néha én se nagyon tudom.) Nem tudja, mi értelme iskolába járni. Viszont tudja, hogy mi minden értelmes dolgot csinálhatna helyette. Pont úgy, mint a többi gyerek. Csakhogy ha a többi gyerek kerül iskolát, akkor a szülei fülön fogják. Gazsit nem fogják fülön, mert apu és anyu pontosan ugyanúgy kerülte az iskolát, hiszen őket se fogták fülön: nagyapa és nagyanya ugyanúgy kerülte az iskolát.
  A tanulatlanság öröklődik. Nem genetikailag. Az a szülő, aki csak egy-két osztályon tudott átbukdácsolni, általában nem képes rászorítani gyerekét a tanulásra, mert ő maga sem látja annak értelmét. (A második világháború után tömegével lettek tanult emberek, akiknek tanulatlanok voltak a szülei, de azok a szülők szerettek volna tanulni, csak nem volt rá módjuk.) A cigányok évszázadokon át ki voltak rekesztve szinte mindenhonnan, ahol bármiféle, a többségiek számára elfogadható műveltséget lehetett volna szerezni. Persze hogy nem látják a tanulás előnyeit. Előbb látniuk kellene maguk közül való embereket, akik a tanulás segítségével sokra vitték. Itt két fontos pont a látniuk és a sokra. Látni a tévében Farkas Flóriánt nem ér semmit. Az nem igazi. Akkor látok valakit, ha ott áll előttem és beszélni tudok vele. És ki mondta, hogy Gazsi értékrendje szerint Farkas Flórián sokra vitte? Még az enyém szerint se, ő csak egy politikus.
  De térjünk vissza arra, hogy Gazsi mit tud. Tudja, hogy kosz van körülötte és rendetlenség. Hisz nem vak. De nem tudja, hogy ezt meg lehetne változtatni. Nem gondolja, hogy értelme lenne. Egy csomó pénzbe és munkába kerülne, és ugyan minek? Mi lenne attól jobb?
  A szegénység piszkos. Ez egy axióma, amit el kell fogadni. Tisztának lenni pénzbe kerül, és aki nem tudja megfizetni, az nem lesz tiszta. Ha sorba állítjuk a családokat vagyoni helyzet szerint, és elindulunk a leggazdagabbaktól, akkor azt fogjuk látni, hogy a luxuscikkek után eltűnnek a fontos, de nélkülözhető dolgok, aztán a fontos, nem annyira nélkülözhető dolgok, utána a tiszta ruha és a tisztálkodószerek, végül az állandó hajlék, és legeslegvégül az ennivaló. Mert mosakodás nélkül lehet élni, evés nélkül nem. Régi szokás bolygónkon, hogy a lenézett embert piszkosnak nevezzük. És lehet, hogy tényleg piszkos is, de nem azért nézzük le. Olyat már biztosan hallott az olvasó, hogy „te piszkos cigány”, de olyat aligha, hogy „te piszkos autószerelő”. Pedig egy autószerelő, aki éppen kibújt egy olajos, sáros autó alól, valószínűleg jóval koszosabb, mint az a cigány, aki régen nem mosakodott, de nem nyúlt semmi koszos dologhoz. Ha nem lenne cigány, föl se tűnne, hogy híján van a tisztaságnak, csak a származása miatt szúr szemet.
  Nem a cigányok piszkosak tehát, hanem a szegények. Akármilyen eredetűek. Kétségtelen, hogy ha az ember bemegy egy utcába, ahol csupa cigány él, és koszt meg szétszórt szemetet lát, akkor nehéz megmondani, hogy a származásuk okozza vagy az anyagi helyzetük. Egyformán cigányok és egyformán szegények mind. De ha nem az előítélet vezet minket, hanem a józan ész, akkor nem fogunk tévedni.

Térjünk megint vissza Gazsihoz, aki éppen fölcseperedik a huszonegyedik századi Magyarországon, és megéli a következő nagy igazságtalanságot. Azt mondják róla, hogy csavargó, tolvaj, piszkos. Könnyen bebizonyíthatná az ellenkezőjét: munkába áll, akkor nem lesz kénytelen lopni, nem fog csavarogni és lesz pénze tisztán tartani személyét és otthonát.
  De nem kap munkát, éppen azért, mert cigány! Lumé cárá misunyáscsé, gondolja Gazsi a beás himnusz szavaival: képmutató lett a világ. És jól mondja a himnusz, hogy lett, mintha a világ csak mostanában, hirtelenjében vált volna képmutatóvá: hiszen történelem nem létezik, és Gazsinak fogalma sincs róla, hogy őseivel pontosan ugyanez az igazságtalanság történt évszázadokkal ezelőtt, amikor letelepedésre kötelezték őket, de nem engedték letelepedni. Ő most él, tehát azt érzékeli, hogy a világ most lett képmutató. És ha száz év múlva a világ ugyanilyen képmutató lesz, az akkori Gazsi is úgy fogja érezni, hogy a világ akkor lett képmutató. (Bár persze nem biztos, hogy a magyar szöveget író Varga Gusztávnak, a Kalyi Jag vezetőjének ez volt a szándéka ezzel a sorral.)
  Iskolába járás, tisztaság, rendes munka, jó magaviselet, jó családi élet – ezek a társadalom elvárásai Gazsival és a családjával szemben. Valaha magam is elhittem, hogy azért nem tudnak megfelelni mindezeknek, mert egy nomád népnek más az értékrendje. Hülyeség. Nincs is olyan, hogy nép, csak Gazsi van meg Rudi meg Lali. Azért nem tudnak megfelelni nekik, mert nem kapják meg hozzá az alapvető eszközöket!
  Azzal kezdődik, hogy nyomortanyákon születnek. Azzal folytatódik, hogy vagy kiközösítik őket az iskolában, vagy magát az iskolájukat közösítik ki („cigány iskolák”, ahová a gádzsók nem hajlandók járatni a gyerekeiket). Aztán nem mehetnek felsőbb iskolákba, mert nincs rá pénzük, de nincs motivációjuk sem, hisz úgyse kapnának munkát (és beszéltük azt is, hogy a tanulatlanság öröklődik). Aztán persze tényleg nem kapnak munkát, egyrészt mert iskolázatlanul mások se kapnak, másrészt ők ráadásul még cigányok is. Ha mégis kapnak, az se szól hosszú időre, és a legjobb esetben útépítés, vagonrakodás, egyéb trógermunka. Ez egy megszakíthatatlannak tűnő kör. A tanulatlan ember csak keveset kereshet, tehát nem tudja iskoláztatni a gyerekeit, tehát azok is tanulatlanok lesznek, és minden kezdődik elölről. Jelen esetben azzal súlyosbítva, hogy a cigány ráadásul még akkor is nehezebben kap munkát, ha sikerül jobb végzettséget szereznie, mert cigány.
  Mi marad? A bűnözés. És megtaláljuk pontosan azokat a tolvaj cigányokat, akikről beszéltünk, csak nem vesszük észre, hogy mi hoztuk létre őket becsületes cigányokból! Azzal, hogy már előre tolvajnak neveztük őket, tehát nem adtunk nekik munkát, merthogy lopni fognak, tehát kénytelenek csakugyan lopni. Még nem hallottam arról, hogy jól menő fogorvost letartóztattak volna színesfémlopásért. Színes fémet az lop, akinek nincs más megélhetése.
  Persze, tudom, cigány maffiózók, több kiló arannyal a nyakukban. De tessék már legalább az elvárásokat világosan megfogalmazni. Gazsi bűnöző lett, mert nem hagytunk más kiutat. Ha kisstílű színesfémtolvaj, akkor az a baj, hogy micsoda kis nyomoronc, aki ellopja a temetőből a bronzszobrot. Ha ügyesebben csinálja és fölverekszi magát igazi gengszterré, akkor meg az a baj. Döntsük végre el, hogy legyen-e rajta sapka vagy se.

Mert ha viszont létezik történelem, akkor Gazsi joggal mondhatja, hogy az ő ősei már igazán nagyon sokat vállaltak a mi kedvünkért.
  Egy népet négy dolog tesz néppé: a neve, a nyelve, a vallása és a szokásai.
  A nevüket feladták. Nem tudjuk, hogyan nevezték magukat az őshazában. A cigány szó a görög atsziganosz átvétele, ami kitaszítottat jelent. A roma szó a rom többes száma, ami embert, férfit jelent (a kárpáti cigány nyelvben, akárcsak rokon nyelveiben, az angolban, németben, franciában stb., nincs külön szó az emberre és a férfira), és lehet, hogy ez volt valaha a nép neve is, de nem biztos. Az angol Gypsy az Egyptian becézett alakja, mert azt hitték, hogy Egyiptomból jöttek. Persze ettől még maradhattak volna nép, hiszen például a zsidók is feladták a nevüket (eredeti nevük ivrí, azaz héber, de Magyarországon zsidónak, Franciaországban juifnek, angol nyelvterületen Jewishnak stb. hívják magukat).
  A nyelvüket is feladták. A cigányok egy része Európában szerzett nyelven beszél, például a beások, akik tulajdonképpen középkori román nyelven beszélnek. Mások egyáltalán semmilyen „cigány” nyelven sem beszélnek, csak a többség nyelvén, például magyarul. Ez már mindenképpen a nemzeti öntudat felbomlását eredményezte. A zsidók is addig voltak népnek tekinthetők, amíg mindegyikük tudott valami olyan nyelven, ami a többségtől megkülönböztette őket (héberül, jiddisül, ladinóul stb.). Amióta a többség nem tud, azóta a zsidók „valamilyen egyéb csoport”, nem nép. Hát a cigányok se.
  A vallásukat is feladták. Nem tudjuk, milyen vallásúak lehettek annak idején, amikor elindultak az őshazából, de nyilván nem keresztények. Azon a tájon a kereszténységet akkor még nem ismerték. Talán a hinduizmust követték, talán valamilyen egyéb vallást. Ma a többség vallásán vannak, keresztények vagy muszlimok. A vallás feladása önmagában nem szüntet meg egy népet – hiszen sokkal több nép van a világon, mint vallás –, de ha egy csoportot már semmi más nem különböztet meg, akkor is élhet még vallási közösségként.
  A szokásaikat is feladták. Lehet mondani, hogy a család és a rokoni kötelékek nagy tisztelete még megmaradt, de ki tudja, hogy ezt a szokást az őshazából hozták-e? Lehet, hogy éppen a vándorlás alatt alakult ki, mert idegenek között csak a rokonokra számíthattak. Márpedig ha egy csoportot már a közös szokások sem kötnek össze, akkor semmi.
  Már mindent feladtak, ami összekötötte őket. A bőrszínüket sajnos nem tudják feladni, bár valószínűleg attól szabadulnának a legszívesebben. A többi nem látszik és nem stigmatizál. De nekünk semmi sem elég. Újabb és újabb követelésekkel állunk elő, amiknek ők nem tudnak eleget tenni, éppen azért, mert mi lehetetlenné tesszük.

*

Hogy akkor mi a megoldás? Ez a dologban a szomorú. Nincs megoldás! Csak csigalassú társadalmi folyamatokat tudunk befolyásolni, nem vagyunk képesek egy sokmilliós népet mesterségesen fölemelni. Hiába költenénk rájuk akárhány millió eurót, csak gazdagabbak lennének, de nem lenne meg hozzá a hátterük. Olyan újgazdag lenne mind, mint a cigányok és a nem cigányok között is megtalálható sportkocsis fazonok a menő rucijaikban, akik malacul esznek és félrerúgják az útjukból a nyugdíjas nénit. Jómódúnak lenni nem annyiból áll, hogy sok pénzt keresünk. Azt használni is tudni kell.
  Maradnak a csigalassú folyamatok. Csak sajnos ezek nem segítenek azokon az embereken, akik ma élnek, és már rég nem fognak élni, amikor a folyamatok célhoz érnek. Ezt nagyon tudom, mert rajtunk fogyatékosokon is ilyen folyamatok által próbál segíteni a társadalom. Ugyanis ezeknek a folyamatoknak megvan az az előnyük, hogy ezek a legolcsóbbak és a legkényelmesebbek. Mármint a többség számára, aki a legszívesebben nem csinál semmit a kisebbségért, legfeljebb félretolja az útjából.
  És meg van sértve, amikor a kisebbségi azt dudorássza:
  Megátkoztál, meg is vertél,
  Örök csavargóvá tettél…


Láng Attila D., 2008.11.8.

! bloglexikon cigány Fehér Klára Kalyi Jag Rudyipo történelem Varga Gusztáv

Dévanagári írás a számítógépenA véletlen nácik

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: