Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Búcsúbeszéd

A most következő beszéd szövegét Attila írta.

Sokáig gondolkodtam, mit írjak ebbe a beszédbe és mit hagyjak ki belőle. Erre a kérdésre nincs jó válasz. Krisz annyira összetett, színes egyéniség volt, annyira sokoldalú és eleven, hogy holnapig hallgathatnánk a felolvasást, és bőven maradna mondanivaló.
  Kezdettől fogva tudtam, hogy ezt a beszédet nekem kell megírnom. Én vagyok az író, és Krisz mindig engem kért, ha meg kellett írni valamit. Azt is tudtam, hogy nem tarthatunk szokványos búcsúztatót, mert Krisz élete sem volt szokványos. Ezért nem mondunk életrajzi adatokat, és a nevét is úgy mondjuk, ahogy ő szerette, Krisz, nem pedig LÁNG KRISZTINA.

Különleges ember volt, és akik itt vannak, jól tudják ezt. Rengeteg mindennel foglalkozott, fogyatékosokkal, népművészettel, zenével, politikával. Volt rádióamatőr és telefonközpontos. Nagy tehetséggel intézett hivatalos ügyeket. Nagyszerűen főzött, ápolt beteg kiscicákat és öreg embereket, és írtunk együtt romantikus ifjúsági regényt. De igazából egész életében csak egyvalamivel foglalkozott nagyon sokféleképpen: emberekkel. Az volt életének célja és legnagyobb öröme, ha segíthetett másoknak. Kijárta a főiskolát szociális munkás szakon, de a diplomát sose használta, csak a tudást. Amit hallott vagy ami történt vele, egyszer s mindenkorra megjegyezte és bármikor képes volt felidézni. Csodálatos emlékezetének nagyon sok hasznát látta, de rengeteg szenvedést is okozott neki, mert a rosszra is éppoly élesen emlékezett. Ezért rettegett egész életében a haláltól. Soha semmi mástól, csak a nyolcaskáktól, amiket azért nevezett el így, mert nyolc lábuk van.

Egész életében segítségre szorult, és meg is kapta a barátaitól, Jánostól, Dezsőéktől, Matyiéktól, Jancsitól, Ágitól, és persze Zolitól, aki felolvassa mindezt. Meg a környékbeliektől és távolabbiaktól, akik között seregestől akadtak barátai. Soraikban különleges helyet foglalnak el azok az idős emberek, akikre mindig felnézett és megtiszteltetésnek tartotta, hogy a barátjuk, sőt tiszteletbeli unokájuk lehetett: Zsuzsanna, Sári néni, Erzsike néni, Julika néni, Piri néni, és a baráti kör korelnöke, Dezső bácsi. De a gyerekek is, főleg Eszter, Zsófi, Andris, Orsi, Fanni és Gabi, akiket nagyon szeretett.
  Egyik kedvenc írója, Isaac Asimov azt írta a saját lányáról, hogy ha begurítja egy idegenekből álló tömegbe, a túloldalon hat baráttal gurul ki. Krisz is pontosan ilyen. Őhozzá is tapadtak a barátok, és azért soroltam fel néhányukat, mert meghatározó jelentőségük az életében.
  A legfontosabb persze a családja volt. Klárika, Zsolt, az apja, még a macska és a kutya is, és fontossági listájának legelején jómagam, akinek előbb az életét mentette meg, aztán fokról fokra helyreállította az egészségét. Mindent neki köszönhetek, s ha ezután elérek még valamit az életben, azt is. Egyébként a macska életét is megmentette, de az undok dög egyetlen könnyet sem ejtett, úgyhogy be is zártuk a kisszobába.

Nem akartunk komor, nyomasztó jelenettel búcsúzni tőle, hiszen borzadt az ilyesmitől. A vidámságot szerette, és azokat, akik vidámságot hoztak az életébe. Lelkesen gyűjtötte a békákat és csodaszépen tudta mondani, hogy brekeke. Az urna mellett a kedvenc békáját és békaszínű malacát helyeztük el, amikkel aludt, az asztal pedig az, amit az ágyán ülve használt. Ez kötődik hozzá, mert lelket adott a tárgyaknak. Itt van az egere is, ami egyúttal a másik családját jelképezi, Kissyt, Vanessát és a többieket, akik csak a könyvlapokon élnek, de úgy szerette őket, mintha igaziak lennének, s a regény helyszínei otthonának részét alkotják.
  A Kissy tündérmese. Korunkban játszódik, a kétezres években, mégis az. Krisz több regény írásában segített nekem, de a Kissyt szerette a legjobban, alighanem éppen azért, mert tündérmese. Néhány gyerek összejön a neten, bűnözők ellen harcolnak, és közben összetartó, szoros közösséggé, valóságos családdá válnak. Ez tipikusan Krisz lelkivilága, és jellemző, hogy az elképzelés mégis énbennem fogalmazódott meg és nem őbenne, mert ennyire egy húron pendültünk. Hiszen a mi kettőnk élete is tündérmese volt rögtön az első perctől az utolsóig, és az is korunkban játszódott, a kétezres években. Talán ettől lett a Kissy olyan, és ettől érzem úgy, hogy képes leszek egyedül is folytatni és megtartani olyannak, amilyennek Krisz szerette. Mert ugyanolyanok vagyunk, ő meg én.
  Krisz kedvenc filmjei is tündérmesék voltak. Korunkban játszódó, modern tündérmesék. Az olyan filmeket szerette, amikben egy jelentéktelen senki egyszer csak tesz valami nagy dolgot, valóra vált egy álmot, a sajátját vagy másét, és nem számít, hogy ettől híres és gazdag lesz-e vagy sem, az a lényeg, hogy megtette. Nehéz kérdés, hogy azért szerette-e az ilyen filmeket, mert ő is szeretett volna ilyen ember lenni, vagy azért, mert érezte, hogy máris az. Mert ő is egy jelentéktelen senki volt, aki tett valami nagy dolgot. Nem is egyet, sokat. Az egyik ilyen nagy dolog én vagyok, ámbár csak százötven centi lettem, de ha ő nincs, akkor én nem lennék, vagy ha igen, akkor feküdnék valahol egy ágyban, négy fal között, mozdulatlanul. Azt hiszem, a jelenlevők közül többen fel tudnak idézni más nagy dolgokat is, mert mindig mindenkiért tett valamit. Abban a pár hétben, amit eddig nélküle töltöttem, már nekem is sikerült egy-két emberért tenni valamit, éppen úgy, ahogy Krisz mindig csinálta. Megkereste a megfelelő embert a megfelelő helyen, a megfelelő mondatot a megfelelő törvényben, vagy amit éppen kellett. Tudom, ez nem egyedülálló különlegesség, más is csinált ilyet. Akad is a jelenlevők között, akiben szintén megvan ez a képesség. De hát egy nagy festőt is ünnepelni szoktunk, pedig voltak és lesznek más nagy festők is.

Krisz is alkotott egy festményt: engem. Ez volt az élete célja, bár csak hét évig és nyolc hónapig csinálhatta. Valamikor, nyolc évvel ezelőtt azt ígérte, hogy bearanyozza az életemet. Egyetlen dolgot felejtett el megmondani: hogy meddig. De tényleg megtette. Én olyan családból jöttem, ahol senki senkivel nem tudott normálisan beszélni, mindenki mindenkivel csak veszekedett. Az esküvőnkön Dezső bácsi a tőle megszokott csendes, visszafogott hangon azt mondta, mintegy útravaló gyanánt, hogy amit ezen a hangon nem lehet megbeszélni, azt hangosabban sem lehet. Ezt az életbölcsességet akkor már három éve követtük, s a hátralevő négy évben is ezt tettük. Elhiszik vagy sem, de soha, egyetlenegyszer sem veszekedtünk. Voltak parázs vitáink, ahol mindketten ádázul védelmeztünk egy álláspontot, de mindig bekövetkezett, hogy valaki egyszer csak mondott egy érvet, amire a másik fölkapta a fejét és azt mondta: igazad van. Onnantól belátta a másik igazát, s ezzel vége lett a vitának.
  Kettőnk közül én voltam a hideg fejű, mérlegelő ember, ő pedig a lobbanékonyabb ösztönlény. De ez is tökéletesen működött együtt, mert egy-egy probléma megoldásánál jól jöttek az ő lobbanékony reakciói is, amiket aztán a hideg mérlegelés eszközével kitűnően tudtunk hasznosítani. Mindenben remekül működtünk együtt. Számtalanszor kitaláltam a gondolatát – ő még sokkal többször találta ki az enyémet. Komplett beszélgetéseket tudtunk lefolytatni csupán kézmozdulatokkal és grimaszokkal. Nem mintha szükség lett volna rá, csak ahhoz volt kedvünk. Tudott olvasni mások arcáról, de a szájáról is, aminek nagy hasznát vette, mert már sok éve baj volt a fülecskéivel.
  Egyébként ha már említem, akkor elárulom, hogy a jobb füle kajla volt. Ezt kevesen tudták, mert ránézésre nem látszott, de jellemző rá, hogy amikor összekerültünk, ő amiatt is aggódott, hogy ezt nem fogom-e szépséghibájának tartani. Aztán kiderült, hogy ez is egy nagyon kedves tulajdonsága. Sok ilyen volt. Évekbe telt, amíg végre felfogta, hogy én szerelmes vagyok bele, ezért nekem ő gyönyörű. Néhány év elteltével sikerült kigyógyítani a kisebbrendűségi komplexusából. Legalább ebből az egyből sikerült.

Azért persze beszélni kell a betegségeiről is, amikből viszont nem sikerült kigyógyítani. Amikor meghalt, megállapítottam, hogy száz évig szenvedett. Negyvenig az izomsorvadással, negyvenig a pánikbetegséggel és húszig a fekélyével. Az összesen száz. Az izomsorvadás öröklődő génhiba, a pánikbetegség pedig kicsi korában alakult ki. Mindkettő borzalmas betegség, amik pokollá teszik az ember életét. Az izomsorvadás arról szól, hogy elsorvad néhány izom, és emiatt újra meg kell tanulni élni – aztán megint elsorvad néhány izom, és kezdheti az ember elölről. S ez jó néhányszor lejátszódik, minél tovább él az ember, annál többször, míg végül a sorvadás eljut a légzőizmokig, és nincs tovább. Krisz légzőizmainak sorvadása az ősszel kezdődött, és hamarosan befejeződött volna. Neki szerencse volt az a tüdőembólia, ami egy pillanat alatt elvitte úgy, hogy az előző másodpercben még nem sejtett semmit.
  Mert a pánikbetegség miatt így is negyven évig rettegett a haláltól. Ha tudta volna, hogy közel van, még jobban rettegett volna. Furcsa, hogy még a legközelebbi barátai között is akadtak, akik nem tudták, hogy pánikbeteg, mert harcolt azért, hogy ne lássanak rajta semmit, idegenek se, a barátai pedig még kevésbé. Talán egyetlenegyszer fordult elő, hogy idegen is láthatta rajta a pánikbetegség tüneteit, az a neves pszichiáter, aki februárban megvizsgálta. Krisz akkor mozdult ki itthonról utoljára. A klinika után még elmentünk némi ennivalót bevásárolni, ragaszkodott hozzá, pedig borzasztóan fázott és el volt csigázva, de végigcsinálta. Mindig ilyen volt, bármekkora fáradságot készséggel vállalt, mindig az volt az utolsó szempont, hogy ő mennyire fáradt vagy akár beteg. A középiskolában volt egy nagyon jó barátnője, aki még akkor meghalt, Krisz pedig közel húsz éven át minden évben meglátogatta a szüleit. Ötszáz kilométeren át rázatta magát, hogy elbeszélgessen velük és koszorút vigyen a barátnője sírjára. Az utolsó három alkalommal én is vele tarthattam és elgyönyörködhettem gyerekkorom kedves budai hegyeiben.
  Az ilyen dolgok miatt írtuk az újságba is, hogy emberfeletti küzdelmet vívott a betegségekkel. Az utolsó nap is még harcolt. Már nagyon le volt gyöngülve, ezért kapott különleges tápszert, rengeteg vitaminnal meg egyéb anyaggal. Nem ízlett neki és kellemetlen utóhatása is volt, de hősiesen megette, mert azt remélte, hogy használni fog, megerősödik tőle és javulni fog. Sokszor írják, hogy méltósággal viselt betegség, de azt nem írhattuk. Nem viselte méltósággal. Természetességgel viselte. A betegségei, a fogyatékossága magától értetődőek voltak, az élet normális részei, és ha valamilyen érzelmet néha kiváltottak belőle, akkor dühöt. Amikor akadályoztatva volt, azt utálta, a kiszolgáltatottságot pedig még jobban.

Nagyon magas mércét állított környezete elé, s persze önmaga elé még magasabbat. Minden feladattal, veszéllyel megküzdött, minden nehézséget vállalt, ha célja volt vele, és az volt az elve, hogy mindenkinek a maximumot kell teljesítenie, ámbár így, ezekkel a szavakkal sosem mondta ki. Én csak egy töredékére voltam képes annak, amire ő, de lenyűgözte, hogy tizenhét év fekvés után nemcsak megtanultam tolókocsit vezetni, hanem gondolkodás nélkül nekivágtam a kátyús földutaknak, a hegyi emelkedőknek és a főutak forgalmának is. Amennyire időnk és teherbírásunk engedte, mindig bekóboroltuk a környéket, ha elvetődtünk valahová. Ő ismertette meg velem Szegedet, mert mindent tudott a városról, én meg semmit. Megtanított az üzletekben vásárolni, az utcán közlekedni, hiszen én utoljára gyerekkoromban csináltam ilyesmit. De ha elsorolnám, hogy mi mindent tanultam tőle, akkor szegény Zoli estig állhatna itt és szónokolhatna.
  Krisz magas mércéje – és a saját magas mércém – vonatkozott hivatalokra, cégekre, intézményekre is. Nem tűrtük, hogy másodrendű emberként kezeljenek minket, megkérdőjelezzék a jogainkat. Néhány akadálymentesítési eljárást végigharcoltunk, eredményeket is elértünk. A Szeged Nagyáruház ellen Krisz vezetésével indítottunk eljárást, a Makkosházi körúti Lidlt a hatóságok bevonása nélkül sikerült akadálymentesíteni. Sokkal többet nem is tudtunk elérni, de ezeknek örülünk. Más vitákat, pereket is megnyertünk, s ezzel egy kicsikét hozzájárultunk, hogy a fogyatékosokat emberszámba vegyék Magyarországon. Tény, hogy ezen a téren számos kudarcot is elkönyvelhettünk, de talán irányt mutattunk egy-két embernek. És a saját életünket sikerült akadálymentesíteni. Legnagyobb tettünknek azt tartottuk, hogy megszereztük a kocsinkat, aki nálunk családtag, és a garázsajtó is azért van nyitva, hogy ő is részt vehessen ezen a kis búcsúztatón. Kilenc hónapig született, akárcsak egy embergyerek. Jó lett volna, ha Krisz megünnepelheti velünk azt a napot jövő májusban, amikor ki is lesz fizetve.
  Kilenc évvel és három hónappal ezelőtt Krisz azt mondta az Ablak tévéműsorban, hogy ha jönne egy karácsonyi jó tündér, akkor szeretne egy modemet a pályázaton nyert számítógépéhez. Vagy ha nagyobb tündér jönne, akkor egy mikrobuszt, amivel a négy tolókocsis ember együtt el tud menni. Én néztem a műsort, és én lettem a modemhozó, kisebbik tündér. Csak öt évvel később derült ki, hogy a nagyobbik tündért együtt alkottuk. Hátralevő életemet annak akarom szentelni, hogy legalább kicsike tündér lehessek, mert én már évek óta félig Krisz vagyok, ahogy ő félig Attila volt.

Krisz hamvairól most már mi fogunk gondoskodni. Mindannyiuknak köszönjük, hogy eljöttek, enyhítették szomorúságunkat, és ha sírtak, akkor azt, ha mosolyogtak, akkor azt. Krisz mindkettőt nagyon sokszor csinálta. Most pedig akinek kedve van, elmondhatja Zolival a miatyánkot, és sose feledjék, hogy brekeke.


Láng Attila D., 2010.3.27.

Ablak akadályok Asimov‚ Isaac béka disznó D’Aubisson‚ Vanessa egér életmód fekély fogyatékosok izomsorvadás Kissy Krisz Lidl macska népművészet pánikbetegség politika Szeged Nagyáruház szociális munkás telefonközpont tolókocsi tündér zene Zsolt

Kocsik értéke 2.Elbúcsúztattuk

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: