Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Bajban vagyunk

Az alapszituáció: négytagú családunkban három súlyos, tolókocsis mozgássérült él, egy testvérpár és az egyik testvér férje. A család negyedik tagja a testvérek rokkantnyugdíjas édesanyja, aki jelenleg második térdprotézis-műtétére készül. Egyre inkább megoldhatatlan feladat számára a három ember ellátása; jelenlegi egészségi állapotát éppen annak köszönheti, hogy évtizedeken át ellátta két fogyatékos gyerekét és azok apját, akitől a betegséget örökölték. Ingyen, hiszen amióta rokkantnyugdíjas, azért nem kaphat ápolási díjat; előtte látástól vakulásig dolgozott, hogy megéljen a család, akkor azért nem kaphatott.
  Úgy nézett ki, találtunk megoldást. Egy régi barátunk vállalta, hogy otthagyja az állását, hogy több száz kilométerre költözik gyermekétől, akit eddig hetente láthatott – hozzánk költözik és segítségünkre lesz, mert meggyőződése azt mondja neki, hogy így helyes tennie. Elmondta a helyzetet a szomorú kisgyereknek és jelenleg a felmondási időt tölti a munkahelyén.
  Az utolsó pillanatban azonban közbeszólt a törvény, a Ptk. 685. §-ával, amely szerint ápolási díjat csak közeli hozzátartozó kaphat. Az ápolási díj finanszírozta volna barátunk itteni tevékenységét. Egy ápolási díj, persze, hiszen akárhány embert ápol valaki, díjat csak egyért kaphat. De legalább az is pénz lett volna. Ahol négy eszik, az ötödiknek is jut, ahol négy ember fűt, világít, ott az ötödik se marad hideg sötétben. De a világ nem szűnik meg a falainkon kívül, barátunknak kötelezettségei vannak, és néha az ő lábáról is lekopik a cipő. Miből?
  Utánanéztünk a közeli hozzátartozóknak, akik jogosultak lennének ápolási díjra. A testvéreknek van egy nagyapjuk és egy nagynénjük, mindkettő idős, inkább ők szorulnának ápolásra, és persze nyugdíjasok. Ápolási díjból kizárva. Van egy unokatestvér, munkája van, családja van, ha elvállalná, felkopna a családja álla. A férjnek, azaz nekem van egy anyám, aki nemsokára szintén nyugdíjba megy, két testvérem és három unokatestvérem, akiknek állást, családot kellene feladnia ezért, valamint négy nagybácsim és nagynénim, egy részük már nyugdíjas, a többi hamarosan az lesz, az egyik ráadásul külföldi állampolgár. De a jogi nehézségektől eltekintve is, a világ nem úgy működik, hogy megkérünk valakit: légy szíves, add fel az életedet, költözz hozzánk, ápolj három embert, a negyediket megoperálják, egy ideig azt is. Ha százszor rokon az illető, akkor sem így megy. Erre vagy elhivatottságot érez valaki, vagy kényszerhelyzetben van, harmadik fajta motiváció nincs. A feladatot mostanáig az látta el, aki kényszerhelyzetben volt, de ő már belerokkant, nem tudja tovább csinálni. Jelentkezett valaki, aki elhivatottságot érez, de a törvény megbünteti, amiért olyanok iránt érzi, akik nem is rokonai. (Állami gondozott volt, nincsenek is rokonai, de a törvényt ez sem érdekli.)
  Mi a megoldás? Csináljunk belőle közeli hozzátartozót? Hogyan? És kinek jó az, ha ezentúl hazugságban élünk? Vagy fizessük ápolónk elengedhetetlen kiadásait a saját rokkantnyugdíjunkból és -járadékunkból? Mert akkor az ugyancsak rövid ápolás lesz, elfogy a spórolt pénzünk és nincs tovább. Adjuk el a kocsit? Még ki se fizettük, de ha lehetne is, onnantól négy fal közé vagyunk zárva, aztán elfogy az ára és megint nincs mit tenni.
  Vagy menjünk szociális otthonba? Évtizedekbe telnék, mire három embernek ugyanott helyet találnánk, sőt négynek, mert el kellene adnunk a fedelet az édesanya feje fölül, hogy a beugrót kifizessük. Vagy szakítsuk széjjel a családot, ez a megoldás a huszonegyedik századi Magyarországon?
  A szociális otthonról mint megoldásról még annyit, hogy egy ember már belehalt a családból: a testvérek apja, aki szociális otthonba ment, amikor feleségének az első térdprotézis-műtétje volt. Úgy gondoltuk, mi hárman valahogy majd csak ellátjuk egymást. Ez bejött, hiszen itt vagyunk, de ő az otthonban másfél hónap múlva meghalt.
  Akkor is otthonban a helyünk, ez a büntetés, amiért az egyetlen ember, aki vállalni tud minket, nem a rokonunk?
  Mert ha igen, akkor mégis jobb volt a szovjet uralom. Azok legalább nem sumákoltak, világosan megmondták, hogy aki nem tud járni, az nem ember és pusztuljon.
  Kinek van joga azt mondani, hogy egy ennyire különleges, ennyire halmozottan problémás, ennyire kivételes esetben mégiscsak engedélyezünk valamit, ami a törvényből egyébként hiányzik?


Láng Attila D., 2006.5.31.

tagpage

Első nyert peremTamtam, bűnbak

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: