Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Az Arrow-tanulság

avagy miért nem alkalmasak a politikusok országok vezetésére

Ötéves munka eredményeként 1958. március 25-én megtette első útját az Avro Canada CF–105 Arrow, a világ egyik első deltaszárnyú, szuperszónikus vadászgépe. A regisztrált adatok szerint ötvenezer lábon 1,98 machhal repült, de a legenda két és fél machról szól, miközben kortársa, a Convair F–102-es 1,25 machot tudott. És az Arrow kijutott az űrbe. Mármint a legenda szerint. Arról is szól a legenda, hogy egy Arrow-t elvittek és elrejtettek valahol, és mindmáig megvan.
  Mert maga az Arrow nincs meg. Mire elkészült, már nem volt meg a kormány, amelyik megrendelte, John Diefenbaker konzervatív miniszterelnöknek pedig egyik fő törekvése volt mindent visszacsinálni, amit a liberálisok csináltak. Elrendelte az Arrow-program leállítását, arra hivatkozva, hogy a gép túl drága és nem felel meg a kitűzött elvárásoknak. Az Avro Canada, az Iroquois motorokat gyártó Orenda és beszállítóik válaszként utcára tették harmincezer alkalmazottjukat. Ekkor szóltak Diefenbakernek, hogy külföldről egyre-másra sürgetik a megrendelt Arrow-kat. „Meglátom én!” – s parancsot ád miniszterelnök rettenetest: az elkészült Arrow-kat és a készülőfélben levőket megsemmisíttette az összes dokumentációval, filmfelvétellel, modellel, mindennel együtt.
  Sikertelenül. Sok minden megmaradt a képekből, adatokból, az alkalmazottak emlékeiből – talán le kellett volna nyilazni őket, mint Attila király sírjának ismerőit. Ezt elmulasztották, így az Avro számos mérnöke máshol folytatta karrierjét, nem kis hányaduk a NASA-hoz ment az Államokba és részt vett az űrprogramban. De ott már nem Kanada hírnevét öregbítették.
  Az is megérne persze egy misét, hogy milyen könnyed kíméletlenséggel dobja oda egy politikus harmincezer ember munkáját a politikai csatája kedvéért, neki harmincezer család megélhetése legfeljebb egy gyalog a sakktábláján – de e ponton foglalkozzunk mégis inkább egy másik aspektussal, amelyről nemigen szokott szó esni. Az időtávlatról.
  A legtöbb ember életében a leghosszabb távú tervek azok, amelyeket egész hátralevő életére sző. Nagyon sok embernek persze egyáltalán nincsenek ilyen tervei, és akadnak, akik eljövendő századok életéről is töprengenek, de most maradjunk a nagy többségnél, akiknek ha más nem, a pályaválasztásuk nagyjából egy életre szól.
  A legtöbb politikus életében a leghosszabb távú tervek azok, amelyeket a következő választás utánra sző. Mit tesz, ha megválasztják – mit tesz, ha nem? Ha feltételezem – mint ahogy eszem ágában sincs –, hogy a rendszerváltáskor Orbán Viktor végiggondolta, hogy őt előbb-utóbb megválaszthatják ugyan miniszterelnöknek, de ez még csak egy demokratikus választáson elnyert pozíció, a diktátori teljhatalomért húsz évig kell keményen dolgoznia, akkor ezzel azt feltételeztem, hogy ő húsz évre előre tervezett, vagyis egy rendkívüli formátumú, jelentős elme, egy igazi államférfi. Mint tudjuk, nem az, de nem ez a gond. Egy politikusnál húsz évre előre tervezni rendkívüli formátumú államférfiséget jelent, miközben bármelyik tizennyolc éves embernek muszáj ennél sokkal hosszabb távra terveznie. Húsz évvel az érettségi után harmincnyolc éves lesz, még bőven aktív évei közepén, ahhoz még messze nem lesz elég öreg, hogy a nyugdíjra gondolhasson, de ahhoz már túl öreg lesz, hogy váltson. Ha tehát mondjuk péknek tanul ki, akkor jó eséllyel egész életében pék lesz vagy valami hasonló. Persze lehet, hogy később el kell mennie taxisnak, de akkor meg megint hozott egy olyan döntést, ami évtizedekre meghatározhatja az életét és a családjáét. Sok tizennyolc éves olyan elkötelezettséget vállal, ahonnan már nemigen szoktak visszautat keresni, orvosnak áll, szerzetesnek, filmszínésznek vagy focistának. Ha rajtuk áll, ezek az emberek egész életükben ezzel fognak foglalkozni, vagyis ha hatvanéves korukig dolgoznak – jóval tovább fognak –, az több mint negyven év.
  Mutasson nekem bárki olyan politikust bármely ország bármely korszakából, akinek negyven évre előre megvoltak a tervei. Nem a saját élete számára, az országa számára. Merthogy ugye erről szólna a politikusság. Jelszavakban tényleg erről szól, valójában azonban mindig éppen ráállítják az országokat annak az útnak a legelejére, amelynek a végén – és következik a süketelés a szép új világról, amiről pontosan tudják, hogy soha nem jöhet el, mert vagy jön négy év múlva a rivális garnitúra és ráállítják az országot egy egészen más út legelejére, vagy maradnak ugyanazok az arcok, belekényelmesedve a hatalomba, és már egyáltalán nem lesz fontos azon az úton továbbmenni.
  Ilyenek a politikusok hosszú távú tervei: a választásig, esetleg az azt követő választásig. De nem ezek az átlagosak. Általában mindig az éppen soros botrányt akarják valahogy megúszni, vagyis napokban, legfeljebb hetekben gondolkodnak. Az emberek átlagos hosszúságú tervei hasonlóak, napokig, legfeljebb hetekig tartanak, csak addig húzzam ki valahogy, amíg a főnök szabadságra megy, csak addig ne üssön már be semmi, amíg táborban van a gyerek. Ugyanakkor az emberek életében számtalanszor adódnak ennél sokkal hosszabb távú tervek. Éppenséggel a gyerek, még a nem tervezett is, sokkal hosszabb elkötelezettséget jelent a legrosszabb anyának is, mint amit a legtöbb politikus valaha ismer pályafutása során – miközben civilben közülük is a legtöbb szülő, viszont nagyon kevés köztük az anya. Inkább apák szoktak lenni, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az asszony neveli a gyerekeket, amíg az embere éjszakába nyúlóan küzd a haza üdvéért az úri kaszinóban. Vagy a titkárnő lába között.
  A politikusok legtöbb problémájukat – amik nem azonosak a mi problémáinkkal – Barátok közt módra oldják meg, hazudnak valamit, ami az adott pillanatban jó megoldásnak tűnik, aztán majd csak lesz valahogy. Később hazudnak valamit megint, esetleg letagadnak mindent, vagy ha kell, elhallgattatják a kellemetlen tanúkat. Mint Diefenbaker az Arrow dokumentációit, mert kényelmetlen lett volna beismerni, hogy baromságot csinált.
  Az Arrow ma a kanadai technikatörténet fontos emléke, emberek foglalkoznak azzal, hogy megőrizzék, életre keltsék. John Diefenbaker hatéves miniszterelnökségéből egy-két valóban előremutató lépés mellett – például segített kiutálni a Brit Nemzetközösségből a fasiszta Dél-afrikát – jóformán semmi más nem maradt meg a köztudatban, mint az Arrow elpusztítása és a munkások utcára tevése.


Láng Attila D., 2015.6.18., 00:43:09

Arrow Avro Diefenbaker‚ John fasiszta konzervatív liberális NASA Orbán Viktor politika repülés választás

FelszólításNői szeszély

Hozzászólások

, 2015.06.19., 14:50

Lehet, hogy a politkusokról igazad van, de a CF-105 példaként felhozása borzalmasan rossz ötlet volt...

A gép képességei köré túl sok legenda épül. A valóságban a megálmodott képessége nagy részének kifejlesztésére a kor színvonalán reális esély nem volt (pl. aktív radaros rakétára). Ezen felül az F-102 említése is elég botor dolog, mert a CF-105 első felszállásakor a jenkik már a F-106 századokat állították fel és érték el a harcképességet, az volt a mérce. Azok képesek voltak M2.0-re az elfogás kritikus időszakában, az F-102 egy etolt réskitöltő típus volt csak emiatt... Az Arrow is kb. erre lett volna képes, a fegyverzet és hatósugár lett volna nagyobb. Viszont minek, ha a meglevő gépekkel is elfoghatóak voltak a szovjet bombázók?

A CF-105-re semmi szükség nem volt, anélkül is megvolt a megfelelő tűzerő a légtérvédelemhez. Még, ha valami csoda folytán a gép sikeres, akkor is olcsóbb és logikusabb lett volna több kevésbé szuperfejlett elfogó gép, mint az Arrow. Ezen felül az ICBM-ek, a kiépült légvédelem miatt (Nike Hercules, minimális BOMARC + elfogók) mire a CF-105 elkészült volna, addig a szovjetek fel is hagytak azzal, hogy interkont. bombázókkal menjenek ennek neki.

Tehát, ha folytatják a programot, akkor egy pénznyelőt finanszíroztak volna és még nagyobb volt a koppanás, mert akkor még tolták volna bele a pénzt a fejlesztésbe és a gyártásba és legyártottak volna egy rakás gépet, aminek nem lett volna lényegében semmi feladata. Más feladatkörben felhasználni nem lehetett volna őket, mert klasszikus vadászkét egy kalasz szar lett volna, eladni sem lehetett volna. Tudod, a nem piacképes termékek gyártása és hasonló ökörségekbe bukott bele a KGST...

1965 után a szovjet interkont bombázókat csakis a jenki hordozók ellen vetteték már volna be és ugyebár a meglevő elfogó gépek és SAM rendszereket is csak 1 évtizeddel később építette le az USA. Nem volt "jó" megoldása a helyzetnek, mert senki nem látta a jövőt 1955 táján, mikor igazán elkezdték tolni az CF-105-öt... Lényegében az egész kanadi hi-tech repipart erre állították rá és aztán nagy volt a meglepetés, hogy mikor kiderült, hogy nincs értéke a terméknek, mert ICBM ellen semmit nem ér... Itt is érvénysek a piacgazdaság törvényei...

, 2015.06.19., 18:40

Szeretem, ha olvasóim értenek ahhoz, amiről írok, főleg ha nálam jobban, és ezt meg is mondják. Akkor tanulok is valamit. Nekem a tárgyról a műveltségem a tévésorozat, amely a cikk apropóját adta, és egypár Wikipédia-cikk. Úgyhogy köszi. :)

, 2015.06.29., 20:26

http://htka.hu/author/molnibalage/

Ezeket én követtem el. A Haditechnikai összefoglaló brutális felbővítés alatt áll. Abban nagyon zanzásítva le lesz írva ez is, a strat bombázók fejlődése, velük a légvédelmi rakéta boom és aztán kikopásuk is és hatásuk a fejlesztésekre.

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: