Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




An bolg

Szóval az történt, hogy egy beszélgetésben különféle zenék kerültek elő, aztán valaki mutatott egy jópofa felvételt, amin emberek szirtakit táncolnak. Nekem ez eszembe juttatott egy korábbi beszélgetést arról, hogy a magyaroknak merni kéne nagynak lenni, de hát miben. No, a szirtaki remek példa. Egy ősi görög néptánc, amit a világ minden csücskén ismernek, és hét évvel idősebb nálam. De talán mire én megszülettem, már ősi görög néptáncnak számított. Tessék ellesni tőlük és csinálni egy pár év múlva már ősinek számító magyar néptáncot!

Ezeket mondtam, aztán elővettem Flatleyt, mondván, hogy tessék egy még ősibb néptánc, amely az idén lett nagykorú: tizennyolc éves. És legnagyobb döbbenetemre negatív megnyilatkozásokat kaptam. Flatleyről. Személyesen. Kifogásolták az előadásmódját, és hogy kilátszik a hasa.
  Tudtam, hogy ennek fele se tréfa. Fiona Ní Chiarraigh legalábbis villámaival sújtja azt, aki Flatleyre rosszat mond.

– Úgy. (Hork!) Ám Fiona megmondta neki világosan, már az első percben, hogy nem szokták kisasszonynak szólítani.
  – Viszont azt nem mondta meg Fiona, hogy ehelyett miképp szólíttassék.
  A róka kénytelen volt elismerni, hogy ez igaz.
  – És bocsánatot is kért – tette hozzá a lányka.
  – De csak a zavarásért! Megérdemelte volna, hogy őt is fehér egérré változtassam.
  Nicolette-nek elakadt a szava. Döbbent ámulattal nézte Fionát, s pillanatról pillanatra csak növekedett benne a csodálat. „Őt is” – ezt nem lehetett félreérteni. Valakivel már megtette. Hát erre is képes!

Ezt nem kockáztathattam, úgyhogy végül elmondtam nekik, hogy mi is itten a helyzet. De úgy alakult, hogy flatleytani minitanulmány lett belőle, még ha sebtiben is, és ebből már blogcikket kellett csinálni. Először is idéztem a mondást az erdőnél jóval nagyobbnak látszó fa perspektivikus hatásáról, majd így folytattam:
  Meglepődni meglepődtem sokszor. Csak olyat nem tudott mondani senki, amitől elakadt a szavam. Még tart. És nem is tudok vele mihez kezdeni, mert nem láttatok semmit, nem értettetek meg semmit, nem fogtatok föl semmit, egyikőtök ráadásul tánccal foglalkozik, és kimaradtatok az 1968 óta lezajlott legnagyobb kulturális forradalomból, mert Flatleynek kilátszik a hasa. ‎1968-ban egyébként meg a hajuk volt hosszú, és papa-mama el volt szörnyedve. Mint Ti. Hát ezért jutott nekem eszembe a mondás a perspektíváról.
  Megpróbálhatom kifejteni, de ez nem kétperces ügy. Egy egész kultúra állt mögötte… egy egész kultúra hiánya. Ezt nem lehet egy beszélgetésből elsajátítani. Én tizenhét éve foglalkozom ezzel, és mostanra talán kezdem kapiskálni.
  Ha használt egy eszközt a női nézők megfogására, hát használt, nagy kaland. Flatley a tengely, ami körül száznyolcvan fokos fordulatot vett a történelem, de nem az az érdekes, hogy ő maga hogyan táncol, mennyire ritmusra, hányszor koppan a sarka, hogyan van öltözve, ésatöbbi.

Képzeld el, hogy a magyar kultúra kihal. Török, osztrák, szovjet, akármilyen gyarmat vagyunk, de nem úgy, ahogy lezajlott, hanem elnyomják a kultúránkat, minket magunkat sem érdekel már, magyarul csak néhány ember beszél még eldugott falvakban, amúgy az utcán csak török (német, orosz) szót hallani. Tanítják az iskolában a magyar kultúrát, de az már nyögvenyelős, kényszeres, osztályzatra megy, a tanárokat sem érdekli igazán, és ahogy kikerülnek az iskolából, elfelejtik (szakasztott úgy, ahogy az igazi történelmünkben volt az orosz nyelvtanítással). Jóformán évszámra meg lehet mondani, hogy mikor fog véglegesen kihalni a magyar nyelv, a magyar kultúra, mikor válunk tökéletesen egyöntetű alattvalókká, noha kisebbségi származásunkat folyton az orrunk alá dörgölik.
  Elképzelted? Akkor most képzelj el egy embert, aki jön és az egészet feléleszti.

Az ír kultúra kihalt. A gael nyelvet harminc éve még negyedmillióan beszélték, de ez népszámlálási adat, torzít, valójában csak néhány faluban akadtak emberek, akik mindennapi célokra is használták. Az utolsó egynyelvű írek valahol Conamarában éltek, és lehettek talán százan. Vagy ezren, ki tudja már.
  Az ír népzene csak az angol népzene sajátos formájaként létezett, ahogy annak idején Vásárhelyi Laci bácsi nagyszerű magyarázatai kellettek hozzá, hogy a Ki mit tud?-okon meg tudjuk különböztetni a magyar, román és cigány néptáncot, mert annyira hasonlítottak (annyi mindent vettek át egymástól), hogy hozzá nem értő nem tudta már eldönteni, melyiket látja. Az ír néptánc egyáltalán nem létezett olyan formában, amire a táncot eredetileg kitalálták. A tornateremben járták osztályzatra, és nem volt szabad mosolyogni. Aligha is volt kedvük hozzá. Ez volt a fíor céilí, ami már hatalmas előrelépés volt a korábbi sean-nóshoz képest, ami még merevebb és elszigeteltebb volt, és a közkeletű mondás szerint azért táncoltak leszorított karokkal, függőlegesen föl-le, hogy ha a pap elmegy az ablak előtt, ne lássa, hogy táncolnak.
  És akkor jött az ember, aki mindezt felélesztette.

1994-ben az eurovíziós dalfesztiválon Baile Átha Cliath-ben műsoron kívüli program volt a Riverdance. A világ dülledt szemmel nézte, hogy mi ez a fura, jópofa tánc, életükben nem láttak még ilyet. Az írek láttak. Nekik nem az volt a fura, hogy céilít látnak, hanem hogy ilyen céilít látnak. Világosan ugyanaz volt, és mégis egészen más. Mivel nem jártam iskolába Írországban, nem tudom, hogy milyen volt a régi, csak azt, hogy a sean-nós korában még tilos volt ellenkező neműekhez hozzáérni, a régi céilí korában talán már nem, de nem mosolyogtak.
  Másnap, gondolom, mindenki erről beszélt az országban. És megindult a kelta kulturális forradalom. Próbálom keresni a nyomait, hogy miért nem Flatley és a Riverdance, hogy mi volt előtte, aminek hasonló szintű hatása lehetett, de semmit nem találok, ami ezzel összemérhető. Azt pedig, hogy ez mekkora hullámokat vet, még nagyon sokáig nem fogjuk megtudni, azt majd csak Fiona tudja.

1974-ben meghalt Ned Maddrell, és ezzel kihalt a manx nyelv. Teljesen. Senki nem tudott többé manxul. Most könyvekből, hangfelvételekből felélesztették. Ma a manxok két százaléka ért valamicskét manxul, és a változás folyik. Az írek több mint egyharmada ért valamennyire gaelül, és ez a változás is folyik. Még nem tartunk ott, hogy Írország kérte volna az EU-t, hogy a gaelt is vegye föl hivatalos nyelvnek: az összes tagállam összes hivatalos nyelve az EU-ban is hivatalos, kivéve a gaelt. Walesben is megindult a kulturális forradalom, kymriül tanulnak, bár ők régebben is elég jól tudtak, régi walesi népszokásokkal ismerkednek, mit tudom én, miket csinálnak.
  Közben a céilí meghódította a világot. Illetve a céilí nua, új céilí, így neveztem el, bár az átalakulás persze még nem ért véget. Életemben nem láttam tömegével együtteseket, amik arra jöttek létre, hogy egy olyan nép táncát járják, amelyikhez a tagoknak származásilag semmi köze, egyszerűen csak megtetszett nekik és megtanulták. A szlovák Avalon, a magyar MÉZ egyetlen tagjának sincs köze (tudtommal) az írekhez, nem is jártak Írországban, csak nézték a tévét. Ilyenek vannak seregestül.

Flatley feltalálta a „néptánc mint showbusiness” műfaját. Senkit nem érdekel, hogy bármelyikünknek tetszik-e, de a huszonegyedik században élünk, a showbusiness világában, így van és kész, lőn este és reggel, sokadik nap. Ebben a világban a néptánc ki fog halni. Lehet, hogy évtizedek kellenek még hozzá, de ki fog halni, ahogy kihaltak a régi mestörségök, kovácsot, fafaragót, kosárfonót csak népimesterség-kiállításokon lehet látni, aztán azok is hazamönnek és felveszik a rendes szakmájukat, mert ebből már nem lehet megélni. Egész kultúrák haltak ki nyomtalanul, a történelem egyik leghosszabb ideig virágzó kultúrája volt az egyiptomi, úgy eltűnt, hogy ante Champollion azt se tudtuk róluk, hogy kik-mik voltak. Hát a hagyományos kelta kultúrák is majdnem mind kihaltak, csak egy-két apróság maradt fönn mint kuriózum, mint a skót szoknya (ami nem szoknya), lassan azokról se tudunk semmit. Találkoztam skóttal a neten, mo’om neki, Dia duit. Néz rám, hogy mit vakogok. Kérdezem, te skót vagy? Skót. Skóciában élő angol vagy skóciai skót? Hát skót! És nem is hallott a gael nyelvről, nemhogy értette volna.
  A hagyományos magyar kultúra is ki fog halni, ha nem teszünk ellene, csak történetesen a magyar nyelv nem. A többi része. Erre nincs orvosság, „változnak az idők és velük hülyülünk mi is”, ahogy a római mondás tartaná, ha így fogalmazták volna meg.
  És akkor jött Flatley.
  A magyar néptánc még nem halt ki, de a legjobb úton van a feledésbe, és rengeteg más nép táncai hasonlóképpen. Flatley egy olyan táncot élesztett fel, ami tényleg teljesen kihalt már, csak kényszerből maradt fenn mint a nemzeti büszkeség csökevénye. Nem azzal élesztette föl, hogy ezer színben vakítanak a reflektorok, másodpercenként (elfelejtettem, hányat) dobbant a sarkával és persze kivan a hasa. Azzal tette, hogy átírta a lépéseit és teljesen megváltoztatta a jellegét. Akkor se érteném, hogy csinálta, ha itt előttem mutatná be a régit és az újat egymás mellett, de megtette, még mindig ugyanaz a céilí és mégis valami teljesen más. Az életben rá nem veszel magyar srácokat, akikben egy szikra ír büszkeség nincsen, hogy ezt a baromi nehéz táncot megtanulják, ha – nem örömükből csinálják. A régit nem lehetett, ezt viszont már kényszerből nem lehet.
  De ha ezt lehet, akkor mást is lehet. Akkor lehet magyar népdalt popzeneként előadni, áldassék Péter Szabó Szilvia és Nagy Tamás, a NOX. Akkor az egész hagyományos kultúrát, ami valahol a tizenkilencedik században megrekedt a fejlődésben és az első világháború óta csak hanyatlik – több száz nép hagyományos kultúráját át lehet menteni a jövőbe, csak mindegyiknek meg kell találnia a saját szája íze szerinti megoldást.
  Ezért jut nekem eszembe a szirtakiról Flatley. Mert harminc évvel őelőtte már megcsinálta ezt egy ember, Jorgosz Proviasz, akinek ma a nevét se tudjuk, de ő koreografálta a Zorba-táncot. A zeneszerzőt tudjuk, Mikisz Theodorakisz. Az film volt, ez színpadi produkció, de mindkettő világhírűvé tett egy-egy néptáncot, ami korábban abban a formában nem is létezett, de az emberek mégis ráismertek őseik táncaira. Mert éppen eléggé hasonlított. De a görög néptánc nem halt ki, hálistennek, nem volt mit feléleszteni, ezért nem kavart ekkora vihart.
  Hát ez az az erdő, amit Ti nem láttatok Flatley kivillanó hasa mögött. Ez nem az én erdőm, ez minimum három komplett kelta nép erdeje. Én csak Fiona születésével csöppentem bele, mint Pilátus a krédóba, de nem vagyok ír, nem tudok gaelül, nem tudok táncolni, nem tudok zenélni, semmit nem tudok. Írni tudok róla. Ez nem az én erdőm, ez az ő erdejük, én csak bemutatom.
  A színpad a pillanat művészete? Rendben van. Színpadon is, máshol is előfordultak már pillanatok, amik megváltoztatták a világot. Áldassék Arkady Darell, a Galaxis Sorsa. Az 1994-es dalfesztiválon volt egy pillanat, ami vízbe dobott kőként hatott, és még mindig gyűrűznek a hullámai. A végpont valahol a jövőben ködlik.

Azért bocsi, de az eszecském csak pörög tovább. Nem vagytok Ti egy kicsit szigorúak? Egy kelta hős, akit maga Mór-ríoghain próbál elcsábítani, az már gyakorlatilag félisten. Hogy vethetitek szemére egy félistennek, hogy kilátszik a hasa?!


Láng Attila D., 2012.8.22.

Avalon Baile Átha Cliath céilí Champollion‚ Jean-François Chiarraigh‚ Fiona Ní Conamara Darell‚ Arkady egyiptomi Flatley‚ Michael gael görög ír irodalom Ki mit tud? Maddrell‚ Ned manx MÉZ Mór-ríoghain Nagy Tamás Nicky NOX Péter Szabó Szilvia Proviasz‚ Jorgosz Riverdance sean-nós skót szirtaki tánc Theodorakisz‚ Mikisz Vásárhelyi László zene Zorba‚ a görög

PárbeszédVaskeresztje volt

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: