Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Aktív eutanázia

Az Index azt kérdezi, mit gondolok. Én azt gondolom, hogy csírájában kell elfojtani minden olyan kezdeményezést, amikor valaki hatalmi pozícióból bármilyen bonyolult dologra azt mondja, hogy csírájában kell elfojtani, vagy bármiféle kategorikus elutasítással reagál ahelyett, hogy a probléma pro és kontra szempontjait tanulmányozná.
  „Nem vagyunk az élet bírói”, mondja Éger, és úgy tesz, mintha nem látná, hogy ezzel pontosan azzá vált, ami nem akar lenni. Az élet bírójává. Milyen jogon? Az a beteg, aki aktív eutanáziát kér, nem akar élni, de egy vadidegen ember úgy dönt, hogy ő ezt nem akarhatja. Mégis, kinek az élete? Nem Éger fog ott állni a beteg fölött tehetetlenül, hanem más orvosok, és nem Éger fog ott feküdni tehetetlenül (kívánom neki, hogy sose tegye) és könyörögni egy orvosnak, hogy ölje meg, amint egy végstádiumú rákos beteg tette épp a minap Greene doktorral az orrom előtt.
  Nem az érdekel, hogy bekövetkezhet-e olyan szituáció, amikor a beteg menthetetlen, de záros határidőn belül nem fog magától meghalni, ugyanakkor képtelen saját maga véget vetni az életének. (Szerintem simán. Ken Harrison a dialízis hiánya miatt halt meg, mondjuk hiperkalémiában. Ha a veséje ép marad, akkor a bíró által elrendelt „bocsássák szabadon” annyit jelent, hogy hagyják éhen-szomjan veszni, mert nem tudja ellátni magát; Emerson doktor mondta is, hogy megszüntetik a táplálását, de ennek itt nem volt jelentősége.) Nem ez érdekel. Az érdekel, hogy mi van akkor, ha ez a szituáció bekövetkezik. Az orvostudomány komoly dolog, márpedig a komoly dolog abban különbözik a játéktól, hogy minden elképzelhető szituációra kidolgozzuk a megoldást, még mielőtt azok felmerülnek – egyszerűen mert komolyan vesszük magunkat és a hivatásunkat.
  Aki kategorikusan elutasít valamit és a felmerülő kérdésekre nem ad választ, az nem veszi komolyan a hivatását. Léteznek hivatások, amiket vígan lehet művelni akkor is, ha nem vesszük őket komolyan: asztrológus, jósnő, pap, parlamenti képviselő, csodaszerárus, házasságszédelgő. Az orvosi hivatás nem ilyen. A hivatását nem komolyan vevő orvos közveszélyes.
  Nem Éger az első orvos, akinél azt tapasztalom, hogy kategorikus elutasítást gyakorol és azt valamiféle erkölcsi magaslatként adja elő, mintegy küldetésként feltüntetve, hogy neki ez kötelessége a társadalommal szemben. Az elkövetés időrendjében Hippokratész volt az első, aki hírneves esküjébe belevette, hogy hólyagkövet márpedig nem fog operálni, azt átengedi azoknak, akik ebben szakemberek. Nem, nem ez az orvos kötelessége, az orvos nem ezzel felel meg a bizalomnak, amit a társadalom őbelé helyezett. Azzal felel meg, ha segít.
  Az orvos ténykedésének célja az, hogy segítsen olyan embereken, akiknek egészségügyi bajaik vannak. Ezek lehetnek olyanok, amik az orvosnak nem szimpatikusak, de ez az orvos magánügye. A beteg átmenetileg, részben vagy egészben elveszti az uralmat saját testének funkciói fölött, és az orvos feladata, hogy azokat helyreállítsa. Ha a funkcióvesztés abban áll, hogy a beteg terhes és nem kíván az lenni, akkor az orvos lesz szíves őt megkímélni esetleges vallásos dilijeitől, mert azok akkor se tartoznak a betegre, amikor csak a kisujját vágja el, hát ne tartozzanak most se. (Az lenne a természetes, hogy vallásos orvos nem megy nőgyógyásznak, mert egyszerre két urat szolgálni nem lehet. De persze némelyik direkt azért megy annak, hogy szülésre kényszeríthessen nőket, és aztán büszkén kijelenti, hogy ő nem az élet bírója.)
  Az is döntés, ha úgy döntesz, hogy nem döntesz. Az az orvos, aki megtagadja az abortuszt és büszkén kijelenti, hogy ő nem az élet bírója, pontosan azzá tette magát. Rákényszerített valakit, hogy gyereket szüljön, holott az nem akart; én ilyenkor az orvost kényszeríteném a gyerek felnevelésére, hiszen most már egyedül ő felelős azért, hogy a gyerek világra jött, vagyis ő a szülője. A terhesség és a szülés alatt esetleg bekövetkező komplikációkért ő a felelős és fizessen kártérítést, a szülési fájdalmakért is, ha már nem vállalhatja át őket, aztán nevelje föl a gyereket. Biztosítsa neki mindazt, amit az anya nem tudott biztosítani, és ha ezt ezerszer megteszi, akkor neveljen ezer gyereket. Az orvosi fizetéséből. Az orvosi hivatás ugyanis a felelősségvállalásról szól. Az baromi kényelmes módszer, hogy jön a beteg, segítsen, doktor úr, mire a doktor úr közli, hogy ezt az ő meggyőződése tiltja, a beteg meg hazamegy a problémájával és a továbbiakban éppen úgy nem érdekli a doktor úr meggyőződése, mint azelőtt, életében egyszer látta, többé nem is akarja, az életét viszont elcseszte egy fehér köpenyes alak, aki azt hiszi, hogy az orvosi hivatással együtt járó döntési jog nemcsak a legjobb gyógymód kiválasztására terjed ki, hanem a beteg családi életének meghatározására is.
  Ezen szerencsére már túljutottunk, a világ értelmesebb részén legalábbis létezik abortusz.
  A következő lépés volt a passzív eutanázia. Régen ez se volt, az orvosnak kutya kötelessége volt a kísérleti nyulizált beteget addig nyösztetni, amíg már ebbe és nem a betegségébe halt bele, és a végére már alighanem örült volna egy Lehel-kürtnek, hogy maga elé küldhesse az orvost, ha már nem hagyja békében meghalni se. Ez valami iszonyú pökhendiség, ehhez nem isteni előjogok, hanem isteni képességek vindikálása kell. A biológia egyik alaptanítása szerint minden élőlény egyszer meghal. Az emberi lények modern, civilizált korunkban egyre gyakrabban kórházban halnak meg, vagy legalábbis orvos jelenlétében. Az orvos kötelessége küzdeni betegéért, de az az orvos, aki nem látja be, hogy a beteg most márpedig meg fog halni, már nem a betegért küzd, hanem a győzelemért. Az az orvos, aki képes a beteget hosszú-hosszú ideig vegetatív állapotban tartani, miközben javulásra nincs remény, csakugyan legyőzte a halált. Meg a beteget is.
  Az aktív eutanázia ugyanez pepitában. Nemcsak az a beteg lehet menthetetlen, akinek már csak agytörzsi aktivitása van. Az is, akinek olyan életjelenségei is vannak, mint spontán kilégzés, amelyet egyúttal értelmes beszédhangok kiadása is kísér. És azokból az áll össze, hogy „doktor úr, segítsen meghalni már végre, nem bírom tovább”. Most jön a doktor úr meggyőződése? Azt már agyonütöttük az abortusznál, de úgy látszik, feltámadt. A doktor úr meggyőződése az első dolog, amin az aktív eutanáziát gyakorolni kellene.
  Miféle orvos az, aki bármit megtesz azért, hogy a betegén segítsen, egyetlen dolgot kivéve? Innentől tökmindegy, hogy az az egyetlen dolog az eutanázia, az abortusz, a hólyagkőműtét vagy a foghúzás. (Utóbbit még sose hallottam kárhoztatni, pedig élő szövetet távolít el, ezáltal megöli, sőt kegyeletlenül ki is dobja a szemétbe.) Hogy veszi magának az orvos a jogot, hogy kiválasszon beavatkozásokat, amiket hajlandó végrehajtani, és olyanokat, amiket nem? És akinek pont arra van szüksége, az dögöljön meg – ahelyett hogy méltó halált halhatna?
  Hogy az orvos az életért harcol, nem az élet ellen? Ez tévedés, az orvos nem az életért harcol, hanem a minőségi életért: azért, hogy a beteg az elérhető legjobb minőségben folytathassa az életét. Egy bokaficamnál nem forog kockán a beteg élete, de ha helyre tesszük, akkor a beteg életminősége javulni fog, ha meg nem, akkor rosszabbodni. Amikor a beteg életét már nem lehet megmenteni, csak a végeérhetetlen szenvedést még egy, még egy, még egy nappal meghosszabbítani, akkor az életminőség már nem javítható, és leszünk szívesek tiszteletben tartani a tényt, hogy nem nekünk fáj, hanem a betegnek, és ő nem munkadarab, hanem egy értelmes emberi lény. Amíg a beteg döntésképes, addig ő dönt, az orvos csak javasol.
  A hadvezéreknél felfuvalkodottabb alakokat nehéz elképzelni, de számtalan példa van a történelemben, amikor beismerték vereségüket és megadták magukat. Az orvosi hivatással járó felelősségtudat megköveteli, hogy erre az orvos is képes legyen. Arra tett esküt, hogy a végsőkig harcolni fog a betegéért, azaz annak életminőségéért, azért tanult húsz évet, hogy képes legyen erre – de akkor miért nem teszi meg? Mert a végsőkig harcolás azt jelenti, hogy amikor eljön az a pont, hogy azt kell mondania: „itt megáll az orvostudomány, nincs segítség, ön hamarosan meg fog halni”, akkor nem sétál ki együttérző arccal, meghagyva a nővérkéknek, hogy fogják a beteg kezét, hanem tovább harcol! Mert volt kinek mondania, tehát a beteg még él. Ha segíteni nem lehet, akkor támogatni kell a beteget és döntéseit. Ha a beteg a hátralevő időt a családja körében akarja tölteni, akkor a világon minden orvos szépen hazaküldi, gondoskodva az esetleg még csillapítható fájdalmak csillapításáról, meg amiről még lehet. Ha a beteg maradna a kórházban, de szeretne még csokistejet inni, akkor az orvos hoz neki csokistejet. Amikor a beteg azért könyörgött Greene doktornak, hogy ölje meg, arra nem volt válasz. Ma egy orvos erre nem tud mit válaszolni, legfeljebb azt: „Nem lehet.” De erre rögtön jön az újabb kérdés: miért nem? Mert ez a törvény? Mit érdekli már azt a beteget a törvény?
  És tessék engem lógva hagyni azzal, hogy az aktív eutanázia legalizálása visszaélésekhez vezethet. A világon minden ahhoz vezethet, szóval ezen az alapon hidat se verjünk folyók fölött, mert csövezni lehet alatta, leugrani róla, vagy fölmászni a tetejére és kihívatni a tűzoltókat százezer forintos költséggel. Aktív eutanázia nyilvánvalóan akkor van, ha a beteg kéri. Ha képesek vagyunk kiállítani olyan okiratokat, amik alapján bárki elhiszi, hogy egy ember eladott egy másiknak egy autót, két ember összeházasodott, valaki megszületett, miniszterelnök lett, valakik hoztak egy törvényt, és az a kutya tényleg nem lehet veszett – akkor képesek leszünk kiállítani olyat is, amiről csakugyan bárki elhiszi, hogy valakit tényleg a saját kívánságára öltek meg. Lehet videófelvételt is csinálni, amin a beteg a saját szavaival, pszichiáter jelenlétében tanúsítja, hogy ép ítélőképessége birtokában van, és csakugyan ezt akarja. Lehet ezt kötelezővé is tenni. Elő lehet írni, hogy legyen jelen egy bíró és tanúsítsa, hogy a beteg tényleg ezt mondta. Neki már csak elhiszik.
  Dr. Michael Lüdwitz volt annak az orvosnak a neve, akit láttam aktív eutanáziát végrehajtani. A Medicopter 117-ben történt, a beteg neve dr. Gabriele Kollmann. Orvos. Egy robbanásnál belélegezte a tűzforró levegőt, és nem lehetett új tüdőt szerezni neki. Öntudatán volt és tudott még beszélni, pontosan elmondta, hogy mennyi idő alatt öli meg az ödéma, nemcsak azért, hogy a nézők megértsék, hanem hogy a kollégái lássák, tisztában van a helyzettel és tudja, miről dönt. Igazi orvosként hozta meg a döntését, és Lüdwitztől embertelenség lett volna, ha nem hajtja végre. Végrehajtotta.
  Még előadódhat egy-két futóbolond, akinek eszébe jut a szememre vetni, hogy tévésorozatokból szedem a bölcsességemet. Az ilyennek persze nincs szüksége eutanáziára, eleve agyhalott, de azért elmondom, hogy a jónyavalyát szedem onnan. De ezek visszakereshetők, újra megnézhetők és lehet rajtuk gondolkodni, akinek van mivel. Az életet ábrázolják. Aki a tévében látott esetek bármelyikére azt mondja, hogy olyan még soha nem következett be az életben, attól csak megkérdezem, hogy kilencmillió orvos működik a világon, honnan ilyen biztos benne – de aki azt mondja bármelyik esetről, hogy olyan be sem következhet az életben, attól már nem is kérdezek semmit. Álomvilágban él. És biztos, hogy nem orvos, mert ehhez a hivatáshoz rengeteg fantázia kell.
  Ja, meg empátia. A gyakorlatban ez sajnos valahol kipotyog rengeteg orvosból, én legalábbis túl sok olyan orvost ismertem, akit egy-két milligramm intravénás empátiával klasszisokkal jobb orvossá lehetett volna tenni, konkrétan eljuttatni arra a minimumszintre, hogy képes legyen embereket gyógyítani.
  Az empátia alapkérdése: mit akarnék én, ha én feküdnék ott?


Láng Attila D., 2013.7.11.

Éger István egészségügy Emerson‚ Michael eutanázia Greene‚ Mark Harrison‚ Ken Kollmann‚ Gabriele Lüdwitz‚ Michael Medicopter 117 Mégis‚ kinek az élete? orvos politika Vészhelyzet

Tényleg nem kell a mobilra internetEmlékmű a gyógyításnak

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: