Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Aki kislányokban utazik

Akinek sajátja van, az megtanulja öltöztetni, befonni a haját, a körmét lakkozni, és talán elsajátítja a képességet, hogy ne ontsa százával az intelmeket, amikor magzata házibuliba megy, ahol fiúk is lesznek. Aki viszont hús-vér példányt nem nevel, de működési területéül a kislányokat választotta, annak egész másféle ismeretekre van szüksége.
  Amióta tanköteles vagyok, sokat gondolkoztam ezen. Nagyon sokat tanultam a libereci kislányoktól – nemcsak a libereci kislányokról. Gyanítom, hogy egyszer ebből is lesz egy regény, s talán hamarabb, mint ahogy Sophie megszülethetett Frédérique elkeseredettségéből. Úgyhogy erről most nem is szólok semmit, hadd érlelődjön.
  Van viszont valami, amire szintén ez a történet ad alkalmat kitérni. Érdekes kivételt jelent a szabály alól, hogy a legnagyobb formátumú kislányhősök mellett általában nincsenek hozzájuk fogható fiúk. Például Nagy Zsófi és Gergely Dóra környezetében egyáltalán nincsen fiú, az egész regényben egyetlen kiskorú hímnemű sincsen. A két Lotti egyetlen változatában sincs. Nancy Blackett és Titty Walker mellett van ugyan két (később három) fiú, de éppúgy csak supporting cast, mint a többi lány. Anne Shirley mellett Gilbert Blythe szintén nem lehet több, viszont Sara és Felicity oldalán ragyogóan érvényesül Felix.
  Nem az a kérdés, hogy milyen kapcsolatban van a fiú a lánnyal vagy lányokkal, az számít, hogy ott van-e és a lányhoz mérhető szintű irodalmi alak-e. Hermione Granger mellett két ilyen fiú is van, Amy Everhart, Huncutka és Arkady Darell mellett nincs, sőt még Vada mellett sincs, Thomas J. Sennett nem válhat azzá, amivé Vada, mert ez egy egyszemélyes történet. Még a Lakli, Csepke bátyja se lehet több a kishúga tartozékánál, mert Csepke csak Csepke lehet, akkor is, ha megbeszéltük, hogy mindannyian Csepkék vagyunk.
  Ebben a kontextusban érdekes, hogy a libereci lányok és fiúk némileg egyenlőtlenre sikeredtek. Ha párkapcsolatokra bontva szemléljük őket és az alakok plasztikus, összetett voltát matematikai mennyiségnek tekintjük – megadva a tiszteletet J. Evans Pritchard professzornak, tépjék ki –, akkor az alábbi relációk állnak elénk:
  Barča Hrdinová ≈ Jindra Jokl
  Jitka Povejšová > Luboš Oliva
  Lenka Pastýřová < Jirka Oliva
  Kezdve a két kicsivel, Jirkát gondosan megrajzolt, kidolgozott alakká formálja a sok küszködés, Hajská tanárnő összeroppanása, a vásott rosszgyerekség és az örökbefogadás, míg Lenkának minderre nincsen szüksége, ő egyszerűen egy átlagos hatéves kislány.
  Jitkáéknál érvényesül az, amit fentebb előadtam. Jitka a történet második számú főszereplője, jelentőségben csak egy hajszállal – pontosan hat másodperccel – maradva el Barča mögött, de kettejüket már csak jókora távolságra követhetik a további szereplők, és nem Lubošsal az élen. Luboš is csak egy átlagos fiú és nem több. (Azt azért hozzá kell tennünk, hogy a hrabali és menzeli gyökerekből táplálkozó csehszlovák filmművészetben sok átlagos alak még tévésorozatokban is alaposabban van megrajzolva, mint nem kevés amerikai szuperprodukcióban a főszereplő.) Jitka irodalomtörténeti fontosságú filmalak, jelentőségben maga mögé utasítva még magát Huncutkát is, és szinte már versenyre kelve Vic Berettonnal. (Vic mellett sincs olyan fiú, aki méltó társa lenne irodalmi, dramaturgiai kidolgozottságban. Beléjük lehet esni és kész.)
  A meglepetés ezen a téren Jindra Jokl. Nem véletlenül írtam meg a második tanulmányt, itt válik világossá, hogy Jindra nagyjában-egészében állja a versenyt Barčával, ha tekintetbe vesszük, hogy egy tizennégy éves fiú lelkivilága körülbelül a legbonyolultabb, amire hímnemű képes lehet, a serdülőkor befejeztével nagy mértékben leegyszerűsödnek (én vagyok a gyevi bíró), ugyanakkor egy tizennégy éves lány lelkivilága szintén a legbonyolultabb az ő nemében, még ha náluk ez az egyszerűsödés kisebb is. Az, hogy Jindra ennyire összetett, többrétegű jellem, részben annak köszönhető, hogy ez az életben is így van, részben pedig Zinnerová pontos rálátásának, amihez hasonlót csak Padisáktól ismerni.
  Padisák Mihály az a szerző, akitől többet lehet tanulni tizenévesek jellemábrázolása terén, mint az eddig felsoroltaktól együttvéve. Értője volt fiúk és lányok, boldogak és szomorúak, szerelmesek, csalódottak, rettegők és megalázottak lelkének, mindent tudott, amit tudni lehet. Tanulmányok sorát lehetne írni egyedül az ő munkásságáról, sőt egyedül arról a maroknyi ifjúsági regényről, amiket írt (A csúcs mindig fölöttünk van, Csipisz mégis győz, Ki tapsol nekem?, Gyalog Juli, a Kanóc-trilógia, valamint a levélválogatást tartalmazó, de tárgyalásmódja szerint mégis idesorolható „Kedves Miska bácsi!…”), de e ponton nézzünk inkább valami mást. Padisáknak mint írónak természetesen bőségesen álltak rendelkezésére szavak, hogy kifejezze, amit szereplői lelkében lát. Rajta kívül csak Szabó Magda tett olyat az ifjúsági irodalomban, hogy ide-oda röpködött szereplőinek lelkében és hol ennek, hol annak a gondolatait, lelki folyamatait elemezte. (Meg jómagam, a Sophie-ban, de persze tőlük tanultam, ki mástól?) De mi a helyzet Barčával és Jitkával?
  Filmen azonban nem lehet szavakkal kifejezni a szereplők lelkében dúló viharokat, hacsak nem kihangosítva a gondolataikat, mint az Annie Hall emlékezetes feliratozott jelenetében, vagy narrációval, mint a Felforgatókönyvben, a szereplő által elképzelt dolgok megelevenítésével és hasonlókkal, de ezek nem minden műfajban alkalmazhatók és egyébként is csak kiegészíthetik azt a két eszközt, amivel operálni lehet: a színészi játékot és a világgal való interakciót. Utóbbira példa, ha valaki egy hírt hallva kirohan a szobából. A szempontunkból igazán fontos gondolatokat és érzéseket azonban nem lehet így megjeleníteni, mert ezek nem nyilvánulnak meg direkt cselekvések vagy közlések formájában. Marad tehát a színészi játék, annak is az a része, amikor a mondanivalót sokszor csak egy-egy pillantás, mozdulat jelzi.
  bszj.jpgRövidítsük BSZJ-vel azt az elméletemet, mely szerint Barča szerelmes Jitkába, és tekintsük azt a mozzanatot az évnyitón, amikor Filip néhány fényképet csinál a lányáról. Mint elmondtam, Jitka átkarolja Barčát, büszkén néz a lencsébe, de ne őt nézzük, Barčát figyeljük. Fölnéz Jitkára, geometriailag is, hiszen ő sokkal magasabb nála, és emberileg is csodálja. Állj, merevítsük is ki a képet ott, ahol 1983 őszén Michaela Kudláčková fölpillant Jana Janatovára, és kérdezzük meg magunktól: ha a BSZJ nem igaz, miért teszi?
  Az világos, hogy a legjobb barátnője. Természetesen örül, hogy újra látja, kezdődik a tanév, együtt lesznek megint, jókat dumálnak majd (de nem a fiúkról, hacsak nem azért, hogy leszólják őket). De pontosan milyen érzelem él az arcán?
  Nagyon nagy gond, hogy az állóképek semmit sem mutatnak – ritka eseteket leszámítva nemigen lehet egy bizonyos filmkockán elkapni bonyolult érzelmeket egy emberi arcon, azokat éppen a mozgás, a változás tükrözi. Ezért csináltam mozgóképet. Kétszáz képkocka, a közepén egyet ugrik a kép, itt a kamera pár pillanatig Filipet mutatta, amint fotóz.
   A kivágás elején szinte egyformán néznek a lencsébe, és mégsem egyformán. Aki fotóz, az Jitkának az apja, Barčának viszont senkije. Jitka azért büszke, mert nyolcadikos, szép nagylány, az apja fényképezi őt. Barča azért, mert nem ismer nagyobb boldogságot, mint Jitka karját a derekán. S ezután jön az a fölpillantás, amit kimerevítettem; sajnálatos, hogy a közbeeső néhány tucat kocka Filipet mutatja, ámbár Jaromír Hanzlíkot mindig öröm nézni. A háttéralakok mozgásából látható, hogy körülbelül ugyanannyi idő telhetett el a két snitt között, ameddig Filipet láttuk, egy-két másodperc.
  Barča a snitt elején is fölpillant egyszer, a fejét ekkor nem mozdítva, és sugárzik a boldogságtól. Később, a kameraváltás alatt odafordítja a fejét, és… nézzük csak meg még egyszer!
  alice.jpg
  Az nem csodálat. Azért tűnik úgy, mert ez az adekvátan várható arckifejezés azok után, hogy az imént még ragyogott a boldogságtól, és tudjuk, hogy a következő pillanatban kialszik a fény az arcán. Csakhogy Barča nem Jitkára néz, hanem Alice Povejšovára. Ez nem csodálat, hanem féltékenység.

Egy villanásnyira még az is átcikázott az agyán, hogy Povejš bácsi fotóin mindörökre megmarad ez a pillanat, ahogy itt állnak, valósággal átölelve egymást, talán még az is látszik majd a képeken, hogy ő milyen boldog, amiért Jitkával lehet és milyen büszke, amiért átölelhetik egymást az egész világ előtt. De ez igazából nem is számított, elég volt az érzés, aminek önfeledten átadta magát, Jitka érintése, az illata. Szinte tudomást sem vett Povejšová néniről, aki odalépett Jitkához a másik oldalról, csak amikor megérezte, hogy Jitka elhúzódik tőle. Fölnézett és meglátta Povejšová nénit, aki valósággal magához húzta Jitkát, kisajátította, neki nem hagyott belőle semmit… aztán eszébe jutott, hogy hiszen ő Jitka anyja. A csalódás olyan volt, mintha mellbe vágták volna. Nem is tudta, sikerült-e annyira ügyelni az arcára, hogy ne lássák rajta, amint kisiklott Jitka karjából, ő akkor már a fejét is odahajtotta az anyjához, kicsusszant az ölelésből és otthagyta őket. Lehajtotta a fejét, annyira szégyellte magát, amiért azt hitte, hogy egy kicsit fontos lehet nekik, vagyis – neki. De mégis fölnézett egy pillanatra, Povejš bácsira, látni akarta, mit szól a távozásához, és ha visszahívná, várj már, Barča, maradj csak, legyél rajta a képeken… de Povejš bácsi csak fotózott tovább, csinálta az ostoba képeit, egyiket a másik után.

Valami ilyesmi, harmadik személyű narrációban kihangosítva, amit Barča érez és gondol ezekben a pillanatokban. (Arra nem emlékszem, hogy szólítja Povejšéket, van-e még egyáltalán közös jelenetük, önkényesen a bácsizást választottam.) Barča itt csalódik – a sorozat keretein belül – először Jitkában, a legelső rész harmadik percében, de később alighanem leszamarazza önmagát, elvégre mégse lehet féltékeny Jitka anyjára. De tényleg nem?
  Némileg eltúloztam persze. Barča ekkor még nincsen tudatában annak, hogy szerelmes, erre majd csak újévkor döbben rá, de kétségtelen, hogy Jitkával boldog, Jitka nélkül pedig nem az. Így, hogy csak barátnőknek tekinti magukat, furcsának tűnik fel számára ez az érzés, ha elgondolkodik rajta – de nem biztos, hogy megteszi, a gyerek Barča még elég felületes. Annak fényében, amit most felfedeztünk, még egyértelműbb lesz a később kialakuló helyzet, hogy mennyire árulásnak tekinti Jitka szerelmét Luboš iránt, hiszen még az anyjára is féltékeny. Még néhányszor lejátszva a videót feltűnik más is. Ahogy elhúzódik Jitkától, mielőtt lehajtaná a fejét, rápillant Filipre, vagyis felénk néz. Nemcsak elhagyatottság van a tekintetében, de rosszallás is. „Látja, hogy eltaszított magától a lánya, és nem tesz semmit?” Nem tudatos reakció, hiszen ha Filip tenni akarna bármit, mondjuk visszahívni őt, mondván, szebb úgy a kép, ha ő is rajta van, arra még ideje se lett volna, de amikor Barča lehajtja, majd megint fölemeli a fejét, a tekintete már lesújtó. Ítéletet alkotott Filipről, most sem tudatosat persze, megállapította, hogy neki sem kell, ő is betolakodónak tekinti a családjában.
  Barča érzelmei kizárólagosságot követelnek, Jitka senki mást nem szerethet, csak őt. Csak ezzel magyarázható attól a féltékeny pillantástól – pedig az anyja – kezdve minden, egészen addig, amikor Karfiolnak önáltatva azt mondja, hogy Jitka már nem érdekli, s közben még a hajcsatja is zokog az elhagyatottságtól. A kérdés mármost az, mi lesz a következő kapcsolatában. Ha ilyen szintű követelményt támaszt Jindrával szemben is, akkor lehetnek gondok. Jindrának is van anyja, bár az érzelmi köteléket a válás alaposan meglazította – ha egy életre el akarod játszani kamasz gyereked szeretetét, válj el –, de azért van neki, és ami fontosabb, van egy húga is. Ha Barča féltékenysége Jolankára is kiterjed, az probléma lesz, de ennél is nagyobb, hogy egyoldalúan támasztja ezt a követelményt. Neki is elég laza a kapcsolata a családjával, de amikor Pepíket elüti az autó, akkor azért kiborul alaposan és halálra aggódja magát.
  A kérdés az, hogy a felnőtt Barča kinőtte-e már ezt a féltékenységet. Ezt jelenleg nem tudom megmondani, nincs elegendő támpont, a két kislány felnőtté válása a sorozat vége felé következik be, s Barča lelkivilágát ekkor már annyira kizárólagosan uralja Jitka és Luboš vonzalma, hogy talán észre se venné, ha az évnyitói eset megismétlődne. Ami viszont megváltozott, az az ő szerelme. Néhány hónappal felnőtté válása után már felnőttként szereti Jitkát – bár amennyire megítélhető, még mindig plátóian –, tudatában van, hogy szerelmes, ezért valószínű, hogy Jitka szülei iránti szeretetét most már nem érzi saját jogai csorbításának. Főleg hogy ott van a képben Luboš.
  Most akadályozza csak igazán az a körülmény, hogy ő egy filmalak, akinek minden lépése forgatókönyvbe van foglalva. Nem vallhat szerelmet Jitkának, ezt annak idején már megbeszéltük, márpedig semmiféle más lépése nincsen, az egész tragédia azért állt elő, mert nem vallhatja meg az érzelmeit. Hiszen Jitka is felnőtté ért ugyanazon az éjszakán, már ő sem egy üresfejű kis liba, aki legjobb esetben is értetlen nevetéssel fogadná ezt a vallomást (a gyerek Jitka sem ezt tette volna), hanem átlátja, hogy mit idézett Barča fejére ez az érzelem, és megpróbál tenni valamit, átvezetni Barčát ezen a krízisen. Utolsó találkozásuk világossá tette, hogy a felnőtt Jitka már képes lenne felmérni, hogy ez a teendője, bár hogy miképpen valósíthatja meg, azt aligha, de a sikertelen próbálkozás is többet érne a semminél, Barča legalább érezné, hogy fontos neki, ha az érzelmeit nem is viszonozza.
  Ehelyett jött a filmen a teljes és végleges szakítás – már amennyire végleges lehet valami egy ilyen impulzív kislánynál, mint Barča –, aztán Jindra, és második Barča-tanulmányomban a Jindrát és Jitkát is tartalmazó megoldás. Ez kétségkívül jobb, mint az a vergődés, ami várt volna rájuk, ha Barča szerelmet vall és Jitka megpróbál a helyzet magaslatára emelkedni, de abból is nagyon sokat tanultak volna.

Aki kislányokban utazik, sok mindent elsajátít az évek alatt. Minden kislány fontos. Mindegyiknek az életét meg kell oldani, és ha a történet folytatódik, akkor újra meg újra meg kell oldani. És minden megoldást ki kell próbálni, ha csak elméletben is, de meg kell vizsgálni, hogy melyik lenne a jobb, melyikből mit tanulnak, mivel gazdagodnak.
  Az, hogy például Lenka Pastýřovának nincsenek olyan problémái, amik ilyen tanulmányok tárgyait képezhetnék, csak annyit jelent, hogy a műfaj szabályai szerint hatéveseket nem sújthatnak igazi világrengető problémák. Tudjuk, hogy az életben ez se ritka, de az élet egy másik műfaj.


Láng Attila D., 2015.6.21., 12:41:39

Női szeszélyA blog olvasása Feedlyben

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: