Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






A valós probléma a valóság problémája

Ha az olvasó még nem látta a Felforgatókönyv (Stranger Than Fiction) című filmet, és élvezni szeretné a meglepetést, ne olvassa el a cikket.
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  .
  Igen, ezt a problémát én is régóta érzékelem, bár nem ezekkel a szavakkal fogalmaztam és fogalmaznám meg magamnak. A vállunkon nyugvó felelősség kétségtelen, bár kérdés, hogy ezt mindannyian – pályatársaim – úgy átérezzük-e, mint Karen Eiffel.
  Az olvasó bizonyára megbocsátja, hogy rögtön át is váltok a sajátjaimra, de a velük való viszonyom egyértelműbb és tisztább, mint Karen Eiffelé Harold Crickhez, igen, sokkal bonyolultabb és összetettebb. Van az úgy, hogy az ember leír egy mondatot, és közben már látja, hogy nem is úgy van. Harold Crick valóság. Odamegy és beszél vele. Karen Eiffelnek Harold életéről kell döntenie, ez olyan döntés, amit nekem soha nem kellett meghoznom. Számomra nem kérdés, hogy a szereplőimet nem akarom és nem is kell megölni, ez a probléma fel sem vetődik.
  Ugyanakkor döntések százait hozom meg velük kapcsolatban. Végeredményben mégiscsak én írom a regényt, vagy Krisszel kettesben, ez most mindegy, én hozom a döntéseket. Valahol azt írtam, meg is van, itt, közel öt éve, hogy a hatalom az írónál van, az alak nem tud védekezni. Most ezt látjuk letisztázott, pengeéles konfliktusként megfogalmazva. Mi van, ha az alak megtudja, hogy az életére törünk, kilép a regényből és kegyelemért könyörög?
  Ami azt illeti, lenne egypár író, akivel szívesen eljátszanám ezt. De Amicis például, aki azt A szív című borzalmat írta, ha jól emlékszem, vagy féltucat hős ifjat gyilkolt le a hasábokon, akik a lobogó védelmében, a császárért, a megfáradt hősökért vagy csak úgy az Édesanya iránti odaadásból, mit tudom én, hős lelküket lehelték ki, utolsó szavaikkal is azt kiáltva, satöbbi, satöbbi. Ja, igen, Andersen, hogy is nem ővele kezdtem, Andersennél jobban írót még nem utáltam életemben, az a szadizmus, amivel mindegyik hősét megöli, az valami borzasztó. Emlékszem, amikor Sara Stanley laterna magica-vetítésen előadta a kis gyufaáruslány történetét, és fél Avonlea ott törölgette a könnyeit, s csak Olivia volt képes megállapítani, hogy ez a lány milyen tehetséges mesélő. De azt már ő maga se láthatta át, hogy Sara Stanleynek a kisujja is nagyobb kincse a világirodalomnak, mint a kis gyufaáruslány nagymamástul.
  Tudom, szimbólumok, közlendő, mondanivaló. Üzenet! Ezt a szót ebben az értelemben mindig csak megvetéssel tudom olvasni vagy hallgatni, hogy az író mit akart üzenni olvasóinak. Az író ne az olvasónak üzengessen, hanem a kiadónak, hétfőn tízkor érkezem stop, készítsd ki honoráriumot stop, géza. Az író ne akarjon mondanivalót kifejezni a regénnyel. Az nem az ő dolga. Az író írja meg a regényt, amiben ott lesznek a szereplők, és majd ők kifejezik a mondanivalót.
  Igen, tudom, a szereplőket az író találja ki, de mint éppen a minap is megállapítottam, az író munkája ebben ki is merül. A szereplők már elvégzik a többit, az írónak csak le kell írni. Persze ez nem ilyen egyszerű, de mégis az. Föltéve, ha…
  Azt hiszem, látom már, hol van az olvasó problémája. Az író mindig tanul a saját alakjaitól is, én Nialától tanultam egy fogást, bele kell nézni a másik fejébe és elolvasni a gondolatait. Szabad? Köszönöm…
  Az olvasó most azt gondolja, hogy hülyeségeket beszélek, mert a regényalakokat az író nemcsak kitalálja, hanem egész idő alatt mozgatja őket, az alak a kezét se tudja megmozdítani, ha az író nem akarja. Eltaláltam? Igen, eltaláltam. Ugyanis azáltal, hogy ezeket a mondatokat leírtam, az olvasót e blogcikk erejéig szereplővé léptettem elő vagy fokoztam le – nézőpont kérdése –, és mivel a saját írásom szereplője, kétségkívül azt gondolja, amit én akarok. Ugye, milyen egyszerű?
  Hát egy fenét egyszerű. Emelje föl tekintetét a szövegről és nézzen körbe a szobában. Létezik, ugye? Pedig azt nem találtam ki. Az olvasó, bármilyen hihetetlen, létező személy. Miközben szereplője ennek a blogcikknek, öt perce egyfolytában az olvasóról írok. Akkor miért olyan hihetetlen, hogy más szereplők is lehetnek egyúttal létező emberek?!
  No, most megfogtam. Mert ha erre az olvasó most azt feleli, hogy a szereplők lehetnek létező emberek, akkor elismeri igazamat és én nyertem. Ha viszont tagadja, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy egyszerűen eltűnik, ahogy a cikk végére ér. Én ugyanis nem szándékozom az olvasót e cikk terjedelmén túl is mint szereplőmet működtetni, kénytelen lesz továbbra is létező emberként élni.

Most, hogy már egyetértünk: a regényalakok létező emberek, egyszeriben minden sokkal világosabbá és emészthetőbbé válik. A szereplőinkért felelősek vagyunk. Karen felelőssége a gyakorlatban egyetlen probléma megoldására szorítkozott, hogy megölje-e Harold Cricket, aki tiltakozott ez ellen. Harold ugyanis semmi más ellen nem tiltakozott, amit írt róla. Azzal azonban, hogy belenyugodott a szerző döntésébe, Harold olyan erkölcsi nagyságról tett tanúságot, ami visszariasztotta Karent attól, hogy megölje. Mondhatnám, ki-ki úgy védekezik, ahogy tud, de ez Harold részéről nem tudatos döntés volt, ő csakugyan elfogadta sorsát.
  És Vanessa?
  Négy (az ő időszámításuk szerint három) évvel ezelőtt Vanessa egy figurának indult egy regényben, ami nem róla szól. Róla is, de elsősorban Kissyről. Vanessa azonban ezzel nem elégedett meg. Nem azért, mert főszereplő akart lenni, ilyen ambíciókat sose figyeltünk meg nála, ő egyszerűen több akart lenni. Nem a regénybeli pozícióját tekintve, hanem mint ember, többet akart elérni, többre akarta vinni, komplexebb egyéniség akart lenni. Az első rész végét még kivárta becsülettel, csak egy-egy szikrát mutatott meg lényéből, ami már sejteni engedte, hogy vannak még rejtett tartalékai, de hogy azok milyenek, azt még nem lehetett tudni. A második részben aztán már átvette az irányítást.
  Többek között azért becsülöm nagyra Vanessát, mert nem erőszakos (nem, nem úgy értve), nem próbál Kissy elébe tolakodni, a többiek fölébe kerekedni. Csak a saját sorsa fölötti irányítást vette át, sokszor még ebben is engedi, hogy hozzányúljunk, alakítsuk az életét, beéri az irányok meghatározásával. Szerény kislány, tudja, hol a helye, de tisztában van értékeivel és fontosságával, és ami jár neki, abból nem enged.
  Így is festhet író és regényalak kapcsolata.
  Föltéve, ha…

Ezen a ponton szakítottuk félbe korábban. Szóval föltéve, ha azt a felfogást követjük, amit eddig már legalább három író kipróbált: Karen Eiffel, Zach Helm, aki őt megírta, és jómagam. Ez pedig a regényalak emberszámba vételének felfogása, az a felfogás, hogy az alaknak joga van, tehát módja is kell hogy legyen arra, hogy rendelkezzen az életéről. Karen Eiffel már nyolc szereplőjét tette el láb alól, ő tudja, hogy mi itt a tét, és azzal, hogy elfogadja Harold jogát a tiltakozásra, s ezzel a döntésre, egy magasabb szintre lépteti őt: az önálló, igazi emberek sorába. Hiszen mennyivel volt Harold kevésbé valóságos őnála, amikor belépett a szobájába?
  Karen először halálra rémült Harold hangjától, a látványától, hogy hajszálai vannak és cipőt visel. Én nem rémülnék meg bármelyik regényalakom látványától, mert együtt élek velük, együtt lélegzem, és én sok-sok éve elismerem mindannyiuk jogát az önálló döntésre. Nekem is kellett Karen Eiffel, hogy átérezzem a probléma lényegét, de én évek óta automatikusan gyakorlom azt, amire neki csak Harold valóságos látványa és kétségbeesése segített ráébrednie.
  A probléma lényege a valóság. Karen Eiffel ott látta maga előtt Harold Cricket, a saját tulajdon regényalakját, teljes testi valójában. Éreznie kellett, ha tudatosan nem is döbbent rá, hogy ha Harold Crick létezik, noha csak egy történet szereplője, akkor talán ő maga is csak egy történet szereplője, noha létezik. Mi, akik láttuk a filmet, tudjuk, hogy ő tényleg csak egy történet szereplője, Emma Thompson alakítja Marc Forster rendezésében. És saját magunkról?
  Ez itt a probléma. Soha nem tudhatjuk, nem egy lepke álmodik-e minket. S mialatt mindezeken töprengtem, azt hiszem, arra is rájöttem, hogy mióta tudom én mindezt, ha nem is így kereken, tudatosan, de itt motoszkált a fejemben. Tizenhat éve.
  1995 nyarán volt egy súlyos vírusfertőzésem, magas lázam volt, félrebeszéltem. Ez utóbbit mondjuk láz nélkül is tudom csinálni, de az akkor más volt, elkezdtem mondani valami rettentően fontosat, és három szó után fogalmam se volt, hogy mi volt az a fontos. Ugyanakkor viszont tudatában voltam, hogy mi történik, hogy ez vírusfertőzés, láz, félrebeszélés.
  Egyik hajnalban fölébredtem, körülnéztem szobámban, és a következő dolgoknak voltam világosan tudatában:
  1. Én vagyok George Lane. Angliában élek, van egy feleségem, négy fiam, és egy lányom, aki robot. Az ember tudja, hogy ő maga kicsoda. Már nem esküszöm meg, de mintha halványan látni véltem volna Lane-ék nappalijának bútorzatát is. Ez nem valami szerepbe való beleélés, mint egy színésznél, egyszerűen csak tudatában voltam, hogy ki vagyok. George Lane.
  2. Én igazából Láng Attila Dávid vagyok, az előzőekből semmi sem igaz, George Lane a saját tulajdon regényalakom – akkor már vagy fél éve dolgoztam a Nickyn. Ennek a kilétemnek is ugyanúgy tudatában voltam, ugyanakkor.
  3. Vírusom van, magas lázam, és az okozza ezt az egész félrekapcsolást az agyamban.
  Pár perc múlva elaludtam megint, és amikor fölébredtem, már nem volt meg ez a tudathasadásos állapot, megint én voltam én. S mielőtt az olvasó elkezdi rágni körmeit: túléltem a betegséget és meggyógyultam.
  Többé soha nem fordult elő – ámbár voltam beteg azóta is –, hogy bármelyik regényalakom a saját identitásomként jelent volna meg, a valódival párhuzamosan vagy bárhogyan. Persze több közülük a saját életemet, életünket jeleníti meg, bár elég áttételes módon, de ez az állapot nem ismétlődött meg. Mondjuk nem is bánom, kissé megijedtem akkor, mert „az agyam a második legkedvesebb szervem”, nem szeretem, ha mindenféle vírusok szórakoznak vele.

Azt persze nem állítom, hogy én azért tekintem a regényalakjaimat igazi, önálló akaratú embereknek (vagy robotoknak, állatoknak, mikor minek), mert 1995-ben pár percig azonosnak éreztem magamat egyikükkel. Csodákat. Az a lázálom csak valami kis motoszkát indíthatott be az agyamban, és főleg azért meséltem el, mert eszembe jutott. Azért tekintem a regényalakjaimat, no meg persze mások regényalakjait igazi lényeknek, mert azok!
  Miért, mit nem tudnak, amit mi igen? Mindent tudnak, amit mi, még többet is, ha kell, például Harry Potter vagy Luke Skywalker is mi mindent tud. Nem tudnak idejönni közénk? József Attila se tud, mégse vonja kétségbe senki, hogy létezett. Nem igaziak, nincs testük, anyaguk? Tessék megkérdezni bármelyik társukat, azt fogja felelni, hogyne lenne nekik. Ha Luke csak egy képzeletbeli fantom lenne, akkor Leia lezuhant volna a Halálcsillagon abba az aknába, ami fölött kötélen lendültek át, például. Hogy Leia is egy fantom? Fárasztó ez az akadékoskodás. Ha Leia fantom lenne, akkor Luke soha nem indul el a farmról, aki nem létezik, az segélyhívást se tud küldeni. Ezek az emberek léteznek – azazhogy valamikor léteztek. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.
  Megint az olvasó fejébe nézek, és látom, hogy téved. Azt hiszi, megfogott. Hogy Kissyék nem egy messzi-messzi galaxisban élnek, hanem itt és most, oda lehetne menni és megkeresni őket, de nem fogjuk megtalálni. Az olvasó ott járt valamelyik színhelyünkön egy olyan időpontban, ami konkrétan meg van nevezve a könyvben, és nem látott senkit, aki hasonlítana szereplőinkre.
  Nem, nem fogott meg. Járhatott az olvasó bárhol, ez nem változtat semmin, mert pont ott nem járt, ahol kellett volna. A regényben. Ott akkor járhat, ha kézbe veszi és olvassa, nem akkor, ha repülőre ül és odautazik. Krisz meg én már bejártuk Kissyékkel fél Franciaországot, pedig ki se tettük a lábunkat hazulról. A regénybe belépni nagyon könnyű, csak hozzá kell kezdeni olvasni – miért gondolja hát az olvasó, hogy a regényből kilépni lehetetlen? Az olvasó bármikor meg tudja tenni: becsukja a könyvet. A szereplő miért ne tudná megtenni?

Mielőtt elfelejtem, azt írtam az elején, hogy a mi kapcsolatunk Vanessával sokkal bonyolultabb és összetettebb. Igen, mert Karen Eiffelnek csak arról kellett döntenie, hogy megöli-e, illetve hogyan öli meg Harold Cricket, nálunk azonban alapelv, hogy szereplő nem halhat meg, a fentiek miatt – tehát együtt kell élnünk mindennapjainkat, döntések százait kell együtt meghoznunk. Ez kicsit olyan, mint a gyereknevelés, azzal a különbséggel, hogy a regényalak lehet akár felnőtt is, és sokkal jobban rá van utalva az íróra, mint igazi gyerek a szülőjére. Ennyire még a kisbaba se, mert ha a szülő egyáltalán nem törődik a csecsemővel, azzal valami biztosan fog történni: törődik vele a szomszéd, az állam, vagy éppen éhen vész. De ha az író nem nyúl a tollhoz, akkor a szereplő csak várakozhat mozdulatlanul a végtelenségig, ővele nem történik semmi.
  Nagy az író felelőssége, akkor is, ha nem akarja megölni szereplőjét. Vagy ettől még inkább.

Mindjárt vége a cikknek, most nagyon kell vigyázni. Miután utolsó szavaim végére ért az olvasó, óvatosan csukja be a cikket, és várjon körülbelül fél percig. Ha azt érezné, hogy kezd eltűnni, gyorsan nyissa ki újra a cikket! Ha fél perc elteltével még szilárdan egyben van, a helyén ül és vigyorog, akkor minden rendben, akkor az olvasó csakugyan létező személy, annak ellenére, hogy a cikkem szereplője. Immár biztosan tudja, hogy a kettő egyszerre lehetséges.
  Akkor – most!


Láng Attila D., 2011.8.8.

A kis gyufaáruslány A szív Amicis‚ Edmondo de Andersen‚ Hans Christian Crick‚ Harold D’Aubisson‚ Niala D’Aubisson‚ Vanessa Eiffel‚ Karen Felforgatókönyv film Helm‚ Zach irodalom József Attila King‚ Olivia Kissy Krisz Lane‚ George Lane‚ Nicky Potter‚ Harry regényalak Skywalker‚ Luke Stanley‚ Sara Thompson‚ Emma Váratlan utazás

Havi kétszáz forint Krisszel az ember könnyen viccelEgy önmagáért, hétmilliárd egy miatt

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: