Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






A tündérmese

Nagyon nagy dolgokat kívánnék, az a baj. A picit meg az ember nem mondja ki. Szóval az például nagyon nagy probléma, hogy a család nem tud együtt elmenni sehova. Hogyha volna egy jótündér, akkor az első kérésem az volna, hogy… egy olyan autót, amivel a család elmehet együtt. De ilyen jótündér nincs. Ha egy kisebb jótündér volna vagy egy kisebb kívánság, akkor… a megszületendő számítógépemhez egy modemet. Vagy egy programot. De ez is olyan nagyságrendű, hogy még ehhez is túl kicsi egy tündér.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer ez a riport. A végén pedig ez a néhány mondat. Senki sem sejtette akkoriban, hogy ez változtatja meg az életünket, hisz csak egy ötperces kis tévériport volt, az Ablak karácsonyi pozitív riportja, amitől a tévénéző pici szíve örömtől repes. Hogy pontosan miért, az mindmáig homályos, de kit érdekel? A lényeg a riport. Ma már.
  Kétezer karácsonyán még a modem volt a lényeg. Akkoriban az volt a szokásom, hogy ha arról értesülök, hogy valaki olyan bajban van, amin esetleg segíteni tudok, akkor megkeresem az illetőt és fölajánlom segítségemet; egyébként ma is ez a szokásom. Voltam én is éppen elég nagy bajban, de történetesen egy évvel azelőtt kaptam egy gépet a barátaimtól, így a réginek a modeme is fölöslegessé vált. A lány a tévériportban a sokadik lett volna, akinek segítek, nem azért mondom, hogy a segítőkészségemmel hencegjek, csak hogy jelezzem, mennyire szokványosan indult a történet. Nagyjából odáig, hogy fölhívtam az Ablakot, rögtön a riport után – három-nulla-kettő-négy-öt-hat-hét –, ahol azt mondták, majd az adás után visszahívnak. Jó. Adás után föl is hívott Mohácsi Szilvia, elmondtam, hogy van egy modemem, megadta a család telefonszámát, más egyebet nem is beszéltünk.
  Akkor fölhívtam a lányt a riportban. Amikor az elbeszélésben idáig érünk, mindig mindenkinek elmondjuk, hogy öt perc múlva úgy beszélgettünk, mint akik húsz éve ismerik egymást. Hogy miről – nem tudom, csak néhány mondatra emlékszem. Több mint tizenegy éve volt. De nem kétlem, hogy ő ma is fel tudná idézni a beszélgetés tartalmát, nem éppen szó szerint visszamondani, de emlékezne rá, hogy milyen témákról folyt a szó. Főként a modemről persze. Megbeszéltük, hogy nagyon messze vagyunk egymástól és egyikünk se tud mozogni, de nekem is van egy barátom, neki is van egy barátja, megoldjuk.
  Meg is oldottuk, pár hét múlva már postafiókot csináltam neki a Freemailen. Karácsony előtt a számítógépe még tényleg csak megszületendő volt, akkor nyerte a Soros alapítványtól pályázaton, és még nem kapta meg. Modemre már nem telt a pályázati pénzből.
  Aztán leveleztünk, telefonon nemigen beszéltünk, hiszen az nagyon drága volt. Egészen őszig, amikor viszont muszáj lett, mert akkor írta a szakdolgozatát. Először csak anyagot küldtem neki, mert jobban értettem a netes kereséshez és tudok angolul, aztán már fordítottam is, és végül én csináltam neki a szakdolgozatot. Nagyon szép lett. Úgyhogy akkor sokat beszéltünk. Aztán mire elkészült a dolgozat és diploma lett belőle, egymásba szerettünk.
  Jeles diplomája lett, de sose használta, erről viszont meséltem is valamikor. Inkább a videó részleteiről mesélek most.

A gyöngyfűzéssel kezdi. Gyöngyöt fűzni megtanított engem is, a karácsonyfadíszeink között mindmáig van egy csomó gyöngycsillag, amiket ők fűztek, meg én is, kettőt föl tudok ismerni, hogy én csináltam; az egyiket elrontottam, hiányzik egy ága, a másiknak sajátos a színezése. De aztán a gyöngyösdoboz hamarosan végleg zárva maradt, már nem tudta csinálni, pontosan úgy, ahogy a riportban mondta: mert elég nyomorék volt a keze. Tavaly aztán elajándékoztuk a gyöngyfűzőkészletet meg mindenféle kézimunkaholmit, szerencsére van baráti körünkben, aki foglalkozik ilyesmivel.
  Amikor azt mondja, hogy érettségi után dolgozott, a Nagyival közös gyerekkori képét veszi a kamera. Az sokáig itt volt a falon, később valamiért lekerült róla, végül a képet albumba tettük, a keret pedig itt van a polcon, és egy esküvői fotónk van benne.
  Ahhoz a részhez magyarázat tartozik, amikor Klárika azt meséli, hogy őtőle kérdezik az orvosnál meg az üzletben, hogy Krisz mit akar. Akkoriban Klárika még járt, neki semmilyen öröklött betegsége nincsen, a három mozgássérült harminc éven át tartó ápolása tette tönkre a térdét. Mivel járt, magasabban volt a feje. Az emberek a magasabban levő fejhez beszélnek. Ezt később Krisszel is megfigyeltük: mivel én fekszem a kocsiban, ő pedig ül, neki magasabban van a feje, tehát ha ketten megyünk, őhozzá beszélnek.
  Érdemes egyébként megfigyelni, hogy amikor hazajön a felvételen, a szatyrában nincsen semmi. Ami logikus, mert az ember nem megy el bevásárolni, amikor éppen riportot készítenek vele. Sose kérdeztem rá, de gyanítom, hogy amikor a kamera azt vette föl, hogy elmegy, aztán meg hogy visszajön, a kettő között annyi történt, hogy megfordult. Azért kellett elmennie hazulról, hogy legyen vágókép arról, hogy elmegy hazulról. Tehát ezért kellett felöltöznie is, hiszen december volt. Nekem egyébként az öltözködős képsor volt a legemlékezetesebb, hiszen aztán sokáig nem láttam viszont ezt a riportot, ő fölvette, hiszen róla szólt, nekem eszembe se jutott, hogy fontos lesz. Aztán amikor kiderült, hogy szeretjük egymást, ő kétségbeesett, hogy hát én rövidlátó vagyok, nem is láttam őt a tévében, zsákbakriszt veszek, gyorsan megszervezte a barátaival, hogy legyen egy demóvideó, amin beszél, számítógépezik, autóba ül, mindenféléket. Szóval az egész öltözködés, elmenetel, hazajövetel azért kellett, hogy a kamerának legyen mit fölvennie. És ugye az is világos, hogy amikor vendégek jönnek, pláne a tévétől, akkor az ember nem áll neki krumplit hámozni?
  Az elektromos ágyhoz is elkel egy-két megjegyzés. A riportból nem igazán derül ki – eléggé megvágták a szöveget –, de ezt az ágyat úgy adták, hogy csak kölcsönözni lehetett, megvenni nem. Hogy miért, azt föl nem foghatom, de a kölcsönzési díjat a tébé fizette ám. Mire végül Zsolt tulajdona lett az ágy, a tébé többet fizetett érte kölcsönzési díjként, mint amennyibe megvenni került volna. Ugye nem kell mondanom, ki mondta, hogy megvenni márpedig nem lehet? Hát persze hogy a tébé. Az átalakítások nem lettek meg soha, kit érdekel, ha a mozgi nem tudja rendesen használni a cuccot, amit negyedmillióért vettünk neki, a lényeg, hogy aztán verhessük a mellünket, hogy mi mennyit tettünk érte.
  Zsolt pénzügyi szakember volt, kitűnően számolt itt is. Azt mondta, gyógytornával annyit lehetne elérni, hogy nem öt, hanem nyolc év múlva nem tud fölkelni az ágyból egyedül. Hát gyógytornász márpedig nem volt, és tényleg, öt év múlva csakugyan nem tudott fölkelni az ágyból egyedül – nyolc év múlva pedig meghalt.

S ezzel elértünk a végére, a tündérhez. Ahogy a búcsúztatóban is írtam, én lettem a modemhozó tündér, és együtt alkottuk a mikrobuszos tündért. Érdekes most újranézni ezt a riportot. Akkoriban semmi remény nem volt arra, hogy Kriszék egyről a kettőre jussanak, és ők még szerencsés helyzetben voltak hozzám képest. Aztán lám csak. Együtt már meg tudtuk oldani a problémáinkat. Nem mindet persze, de volt jócskán, amit igen.
  Ez Krisznek már vagy a harmadik tévériportja volt. A tévések jöttek, hogy pozitív riport kellene. Krisz azt mondta, jó, de most már feltétele van; akkor szabott először feltételt. A riportban el kell hangzania, hogy ő mit szeretne karácsonyra. Mohácsi azt mondta, rendben van, és a riport a karácsonyi kívánságával fejeződik be. A mi történetünk viszont éppen azzal kezdődik.


Láng Attila D., 2012.3.11.

! Ablak akadályok autó fogyatékosok Klárika Krisz modem Mohácsi Szilvia Zsolt

Adta spammereEgy, két, hár… Brekeke!

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: