Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A Szent Vécékefe-ügy

Kicsit összekaptam egy állítólagos képzőművésszel, aki magánlevélben keresett meg azzal, hogy ötezer forintért megvehetem a képeit. Azaz hogy magánlevél-e, az kérdéses, mert Kedves Ismerősnek szólított, engem pedig tudtommal nem így hívnak. Úgyhogy megkérdeztem, ez most komoly-e. Mondta, persze. Mondtam, akkor jó, mert viccnek kicsit durva lett volna. Miért, kérdezte, nem tetszenek?
  Az ügy gyakorlati részének itt vége, letiltottam, egy alteregóval visszajött, közölte, hogy hülye vagyok, mint aki valamiféle újdonságot állapít meg, azt is letiltottam, ha még visszaszivárog, azt is le fogom tiltani – nem ez számít. Csak szeretném elmondani, hogy miért érzem az emberiség szempontjából múlhatatlanul szükségesnek az ilyen „képzőművészeket” viharsebesen a mókusok elé vetni.
  Sok éve harcolok elég jó sikerekkel a spam ellen, anno brekeke szoftvert és tanulmányt írtam ellene és róla, ma pedig modi, admin, sysop, miazmás vagyok mindenféle helyeken, ahol néha tízesével jönnek, és nekünk, a LAttilaD.orgnak van a világon a legjobb blogvédelmünk: az olvasó nem azért nem lát spammerektől hozzászólásokat, mert folyton takarítok, szó sincs róla, nem jönnek és kész. És én írtam a spamvédelmi plugint. Pedig benne vagyunk a spammaffia címjegyzékében, onnan tudom, hogy amikor valamiért rossz sorsom arra ítél, hogy kikapcsoljam a védelmet, percenként kéttucatos sebességgel kezdenek beömleni.
  Ez azért érdekes, mert ha valamiért beszélek spammerekkel, mindig kioktatnak, hogy nem is tudom, mi az a spam, nézzek utána a lexikonban, és ez az egyén is ezt tette most. Hát az utánanézés már megvolt, kösszépen. Viszont ez a részlet jól példázza, hogy mi a spammerek alapvető életfilozófiája, és miért jelentenek veszedelmet egyetemes emberi kultúránkra.
  Az attitűdről van szó. Normál embernek ha van valamije, amit el akar adni, akkor meghirdeti és várja a vevőket. Normál kereskedőnek, aki abból él, hogy elad valamit, szintén megvannak a módszerei arra, hogy észrevétesse magát a vevővel, cégtábla, bejáratott márkanév, effélék.
  A spammer más. Neki van egy alapelve. „Jogom van reklámozni.” Ez áll a középpontban és ez előz meg minden egyebet. Az, hogy ő reklámoz. A világ egyetlen óriási reklámfelület, ami csak arra vár, hogy ő ráírja, beleharsogja azt az egyedül fontos üzenetet, ami őneki majd eggyel több eladott vécékefét fog jelenteni. Vagy nem, de ez mellékes. Valójában másodlagos, hogy többet ad-e el vagy sem, az csak annyiban érdekes, hogy ha nem nőnek a varázslatos grafikonok, akkor másik szöveget kezd harsogni, akkor majd nem fidibusz antiregulárisz lesz a csodaszer, hanem kakadu momparnassz. Számtalan cégnél a reklámozás olyan szintre fejlődött, hogy maga az áru már csak mellékesen létezik, az alkalmazottakat nem azért fizetik, hogy jobbá tegyék a cég áruit, hanem hogy zengzetesebben üvöltsenek róla. Ezek persze zugcégek, és jóvoltukból a reklám elérte azt a társadalmi rangot, ahova szerintem mindig is való lett volna: ha valamiről valami jót olvasnak az emberek, először fölcsillan a szemük, no, ezt kipróbálom – aztán rájönnek, hogy reklám és undorral elfordítják a fejüket. Akkor is, egyre gyakrabban, ha nem is reklám, ha valaki tényleg megvette azt a valamit és tényleg jónak találta, a gyártótól és forgalmazótól semmit nem kap a véleményéért, azok nem is tudnak róla, hogy elmondta – mégis rásütik, hogy reklám, ha nem hisz nekem az olvasó, menjen be a Homárra és írjon valami pozitívat a Lidliről.
  Amikor kitalálták, a reklám még pozitív valami volt, erősítette a kereskedelem és általa az egész gazdaság vérkeringését, segített boldogulni olyan iparosoknak és kereskedőknek, akik valamiért hátrányosabb helyzetből indultak, például a főúttól kijjebb esett a boltjuk – némi reklám segítségével ők is bekapcsolódhattak az üzleti nyüzsibe. De hát hol van az már? Nyugaton már évtizedekkel ezelőtt mindent elborított a reklámáradat, fenntartja az a réteg, amelyik szájtátva bámulja a képernyőn a Legújabb Vécékefét, és azonnal rohan vásárolni. Mert azért ilyen réteg is van. Az értelmes emberek pedig immunitást fejlesztettek ki, szelektív süketséget, amitől becsukódik a fülük, amikor ugyanaz a tévécsatorna ugyanazon vacsora alatt hatvankettedszer bizonyítja be, hogy a múlt héten őrjöngésig sulykolt vécétisztító mellett még mindig szaros marad a vécécsésze, de most itt a Legeslegújabb!
  A reklámnak köszönhetjük vajon a távirányítós televíziót, mert túl nagy volt már az idegklinikák leterheltsége, és valami kellett, amivel az emberek megvédhetik magukat? Nyilván nem, viszont tény, hogy Arthur Hailey az 1971-ben írt Autóvárosban már megemlékezik a videómagnó áldásos reklámtalanító tulajdonságáról. Ma is harcolunk a reklám ellen, de már a neten, reklámblokkoló programokat használunk, a spamszűrés minden levelezőrendszernél elemi követelmény lett, s a bizonyos méretnél nagyobbra növő facebookos csoportok elkezdenek moderátorokat kinevezni, hogy mindig legyen valaki, aki megöli a spamet.
  Pedig hát ha a Coca-Colának vagy a Mercedesnek szabad reklámozni, akkor miért ne lenne szabad a Legújabb Vécékefének is, nem igaz? Sok spammer valóban nem érti, hogy mi a különbség. Az, hogy a Mercedes nem küld nekem spamet. Ha küldene, azt ugyanúgy kihajítanám, mint a vécékefét, és ha jönne egy kedves ismerősöm, hogy ide figyelj már, most fantasztikus akció van a Mercedesnél, a lehajtható tetejűre is, és ez még nem minden, mert a használt motorbicikliket most dupla áron beszámítják, ha sportkocsit vásárolsz, és mondja, mondja, mondja – akkor az az illető a tizenkettedik másodpercben már nem kedves ismerősöm többé, hiszen ha az lenne, tudná, hogy nem akarok és nem tudok autót venni, pláne nem sportkocsit, és nincs motorbiciklim. De a spammert ez nem érdekli, neki az a drogja, hogy ezt elejétől végéig elmondja, és akkor érzi jól magát, ha ezt egész álló nap üvölti boldog-boldogtalannak, nem érdekli, hogy az hajléktalan vagy öthetes pincsikutya, csak harsoghassa az ő szent vécékeféjét.
  Ebben különbözik a spam a tisztességes reklámtól, már ha létezik még efféle. A reklámnak célközönsége van: a Rolex a Playboyban reklámoz, a Libero a kismamák lapjában. A spamnek nincsen célközönsége, a fasznövelőtabletta-árusok is pontosan tudják, hogy az emberiség felének egyáltalán nincsen fasza, a maradék fele pedig gyerek, öregasszony vagy leszbikus, úgyhogy nem vehet a pasijának se csodaszert, de ez őket nem érdekli. Menjen szét az üzenet egymilliárd postafiókra, hogy azonnal vegyenek fasznövelő tablettát, még egymilliárd, még tízmilliárd, még, még, még!
  A spam abban különbözik a reklámtól, hogy ingyen van. Nem olcsón, ingyen. Az a pénz, amit a Coca-Cola fizet a magyar tévének egy hathetes reklámkampányért, légyfing a cég költségvetésében, de mégiscsak pénz, annak a kifizetéséről valakinek dönteni kell, azért felelősséget kell vállalni. A spam teljesen ingyen van, letölti a tízdolláros szemetelőprogram feltört változatát, letölti a százdolláros címjegyzék lopott változatát, megírja a szuper üzenetet az irdatlan nagy faszokról, aztán csak hátradől és boldogan nézi, amint a program végiglocsolja a földkerekség egymilliárd postafiókját, és ha kész, kezdi elölről, még, még, még!
  Facebook-üzenetet küldeni is ingyen van, az ember megírja, bemásolja, elküldi. Vagy még ezt se, a Facebookot is elárasztották már a külön hozzá írt spambotprogramok, amik annak idején ellehetetlenítették az iwiwet, arról nem azért jöttek el az emberek, mert a Facebook annyival jobb. Csodákat. Jobb, de a Facebook még sehol se volt, amikor az iwiw már vonaglani kezdett, azért, mert ömlött belőle a spam, a cég nem csinált semmit, hát otthagytuk az egészet a francba.
  Úgy jövünk a világra, hogy van egy külső burkunk, a bőrünk, és eköré növesztünk további burkokat: ruhát, lakást, egzisztenciát. Az összes bűncselekmény azon alapul, hogy ezeknek az integritását valaki megsérti. Lövedékkel, késsel, a nemi szervével, betörőszerszámokkal, banki csalással. A nyugalmunk is része ennek a buroknak, az az ember, akit nem hagynak nyugiban, előbb-utóbb kivetkőzik önmagából. A nyugalmunk megzavarása mégsem bűncselekmény, pontosabban előbb számíthatok rendőrök látogatására azért, ha túl hangosan bulizunk a barátaimmal – pedig ott a szomszédok nyugalmának megzavarása nem cél volt, csak a nemtörődömségünk szándékolatlan következménye –, mint azért, ha körbe-körbe furikázok az utcákon és egy megafonból öt másodpercenként bömböltetek egy néhány hangjegyből álló, primitív dallamot, hátha valaki utánam rohan és vesz egy fagyit. Pedig ez előre megfontolt szándékú megzavarása az emberek nyugalmának, az autón a megafon semmi mást célt nem szolgál, azért lett fölszerelve. De nem bűncselekmény. 1989 körül még cikket szedtem arról, hogy megjelent idehaza is a (nem tudom, hogy hívták akkor) fagyicég kocsija, amely üde dallamocskájával visszahozza nagyszüleink gyermekkorát. Nem értettem, miről beszél, de pár hónapon belül megtudtam, nálunk is feltűnt a kocsi, és attól kezdve orrba-szájba harsogott a trallala, a tévében egy zeneszámot nem lehetett végighallgatni úgy, hogy ez bele ne bődült volna, egy telefonbeszélgetést nem lehetett megúszni nélküle, szerintem csak azért nem szűnt meg a lakótelepen a népszaporulat, mert éjszaka ez a rémség elhallgat.
  Ahol most lakom, ott is jár. És van még hozzá tollfelvásárló meg gázpalackcserélő (viszont nincsen rózsaburgonya-árus és vándorcirkusz, azok amott voltak), és nem kétlem, hogy csak azért nincsen kulcsmásoló, bicikligumi-ragasztó, tetőfedő, krumplicukorárus és még hatszázféle, mert ezeknek még nem jutott eszébe. Semmiféle garancia nincsen arra, hogy egy nap nem fognak tucatjával egymásba akadni az utcán és egymás szavába vágva megafonozni, ha úgy remélik, hogy rentábilis. Hacsak törvénnyel meg nem tiltjuk, de akkor majd nekiállnak megkerülni a törvényt. Mint a spammerek most. Olyan országokban bérelnek szervereket, ahol a törvény még nem tiltja, és amúgy se tudják lenyomozni őket. És ha mégis? Kit érdekel? Pereljen be az olvasó Magyarországról egy texasi spammert, aki kínai szerverekről nyolc darab fasznövelőtabletta-reklámot küldött a dédnagymamája postafiókjára. Ugyan, kérem.
  És ha torkon ragadjuk őket és számon kérjük rajtuk az intim szféránk megsértését, akkor nem értik. De hát én csak egy prospektust küldtem a legújabb ajánlatainkkal. De hát én csak néhány terméket kínáltam nagyon kedvező áron. De hát én csak egy képzőművész vagyok és felhívtam a figyelmedet a legújabb képeimre, szobraimra, kisplasztikáimra, mobil installációimra, ötvösműremekeimre, szőtteseimre, ruhatervezéseimre, süteményeimre, vécékeféimre, ó, Imre, Imre, Imre!
  „A nap huszonnégy órából és egy éjszakából áll.” Régi, nagyon bölcs mondás. Ha mindent meg akarok nézni és vásárlással kapcsolatos döntéseket hozni róluk, csak abból, amit a net elém tesz egy átlagos napon, akkor semmi másra nem marad időm. Ezért semmit se akarok megnézni az őrült zsibvásárból, nem érdekelnek a madagaszkári golfklub legújabb tagdíjai, a pesti képzőművész legújabb képei és a tajvani madám legújabb kurvái, egyáltalán semmi sem érdekel, amit a reklámszűrő nem tud kiszűrni, azt átugrom, amit a postafiók spamszűrője nem öl meg, azt kidobom kézzel, ha csak minden tizedik fasznövelőtabletta-árustól vettem volna egy tablettát, már több száz méteres fasz lennék, de én még ennél is nagyobb fasz vagyok, mert olvasatlanul dobom ki őket. Naponta tucatnyit, persze a Freemail miatt, az ottani fiókokon nincsen szűrés, a Freemail azóta kurva, amióta megvette a Matáv, körbejár a legújabb előfizetők címeivel a spammerek címgyűjtőinél és könyörög nekik, hogy jó pénzért dugják meg a rendszerét még több spammel, még, még, még!
  De őket nem érdekli, hogy százmilliárd spam kilencvenkilenc százalékát megölik a programok, még mindig marad egymilliárd. Annak a kilencvenkilenc százalékát kidobják olvasatlanul, sebaj, még mindig marad tízmillió, annak a kilencvenkilenc százaléka olyan embernél landol, akinek nincs is fasza, annyi baj legyen, marad még százezer, annak a kilencvenkilenc százalékát nem érdekli, de ezer akkor is marad, annak a kilencvenkilenc százaléka már megnövesztette a faszát a rivális céggel, kit érdekel, tíz darab még mindig vonaglik, és ha abból csak az egyikre választ kapunk – az, kérem, a Kánaán. A címét eladjuk a riválisainknak, kapunk érte egy tízezred centet, megint eladjuk, megint eladjuk, a sok spamcégtől összejöhet egy század cent is, és máris nyereséges a reklámhadjárat! Ha pedig tényleg vesz tőlünk fasznövelő tablettát… fúha… az királyság, emberek. A tízdolláros tabletta valódi ára mondjuk három cent, a valódi értéke tonnánként sincsen ennyi, üzemeltetési költségek címén vonjunk még le fél dollárt, a többi tiszta nyereség. Ebből iszonyatosan meg fogunk gazdagodni, ez jobb, mint kormányközeli vállalkozónak lenni akármilyen banánköztársaságban.
  És ha mégse vesz tablettát az az egy se, akkor mi van, kit érdekel? Küldünk még százmilliárd spamet, azokban más lesz a tabletta neve és nem faszt növeszt, hanem csöcsöt, aztán még egybilliót, egytrilliót, fuldokoljon a világ a spamben!
  És fuldoklik is. A net legrégebbi szolgáltatását, az emailt nem a Facebook meg a Skype fogja megölni, hanem a spam. A webről letöltődő, vagyis a sávszélességet foglaló adatmennyiségek egyre nagyobb hányada reklám, és a szoftvercégeknél a kreatív menedzserek nem olyan operációs rendszereket, böngészőket, szövegszerkesztőket fejlesztenek, amik végre működnek, hanem azon törik a fejüket, hogyan tudnának még több reklámot lekényszeríteni a torkunkon. A hírportálok pár éve azzal drogozzák magukat, hogy „ezt olvasta már?” feliratú táblákat dobálnak a szövegre, oldalról, alulról, némelyütt (a HVG-nél) egymás után kétfelől is, jó nagyokat, nehogy a termékké aljasított olvasó bármit is lásson még a cikkből, amiért jött. Az eredmény? Automatikusan kattintunk az X gombra, és csak akkor olvasunk HVG-t, ha muszáj, elkívánva a szerkesztőséget a bús magyar picsába. A Youtube a videók előtt levetít egy reklámot, de mivel azt az Adblock letiltja, újabban rátol egy reklámcsíkot a videóra. Az eredmény? Automatikusan kattintunk az X gombra, és ami kicsit is érdekel, azt letöltjük, megnézzük offline, a Youtube meg zokogjon a párnájába.
  Ezt a játékot a tévénél már egyszer lejátszottuk, a tévé vesztett, addig döngölte az agyunkba a töméntelen reklámot, logók és feliratok az összes sarokba, a filmeket ötpercenként megszakító, félórás reklámblokkok, reklámjelenetek tévésorozatokban, mint a Szomszédok, aztán már külön reklám-tévésorozatok (anno a Família Kft., most meg valami Szimbólum étteremben játszódó sorozat) – szóval addig döntötte belénk a tampont, sört, autót és bankhitelt, amíg az egész kijött a másik végünkön és elkezdtünk leszokni a tévénézésről. Ma még csak kevesen, és nyilván nem is teljesen, de annak is eljön az ideje, még ebben az évszázadban meg fog szűnni a televíziózás, majd emlékezzen az olvasó, hogy én előre szóltam. Az emberek letöltik a filmeket a netről, sokkal jobb kép- és hangminőségben, mint amire a tévé valaha képes és pláne hajlandó lenne, egyetlen gramm reklám nélkül, ráadásul anélkül hogy levágnák a végét meg kinyiszálnának jeleneteket, és megnézik, akkor, amikor nekik tetszik. És ha pár év múlva megint kedvük szottyan rá, akkor megint letöltik és megint megnézik, ez az, amire a tévé nem képes, legfeljebb a videótéka, de az pénzbe kerül, oda kell menni és kisebb a választék. Pár év múlva is meg fogják találni a filmet a neten.
  Ezt a csatát az emberek nyerték meg, a tévé lett a vesztes, de nem ő szúrta el, hanem a reklám. Nem kellett volna ennyire rálihegni a dologra; Amerikában bizonyára ötven éve is volt már ennyi reklám a tévében, de nem volt más választásuk, nézni kellett. Ma már van net.
  A következő a szoftver. Régóta szokás, hogy a fejlesztők eladják a programjuk installshieldjét (vagyis ahol elöl bejut az ember a programba, a továbbiakban röviden pina) más, tehetősebb cégeknek, akik csak egy-két nagyszerű toolbart, miegyebet kínálnak; hogy ez mennyivel növeli meg a programok méretét, azt nem tudni; hogy aztán ezek mennyi reklámot fognak bezúdítani a gépre, azt se tudni, hiszen nem rakja föl őket senki. Mostanában Androidon az a rendszer, hogy a programok alsó vagy felső szélén reklámcsík jelenik meg, plusz bizonyos esetekben a képre ráugrik egy reklámkép, ez azt okozza, hogy az új nemzedékben – megfigyeltem – már ötévesen kialakul a reflex, hogy ha előugrik egy reklám, akkor automatikusan rányomnak az X gombra. Pedig szebbnél szebb játékokat reklámoznak, és megesik, hogy valamelyiket tényleg le is töltik, de nem a reklámból, meglátják a Play Store-ban vagy egy barátjuknál és megkeresik. Úgyhogy a reklámmal csak az idegeiket basszák. És vannak játékok, ahol különféle, egyébként nehezen megszerezhető dolgokat kaphat az ember, ha hajlandó megnézni egy reklámvideót. Sok-sok kreatív menedzser gyomorfekélye fog még profitot termelni sok-sok belgyógyásznak, amíg rájönnek, hogy húsz kristályért bárki elindít egy tizenöt másodperces videót, amikor a játékban jó, ha naponta hármat talál, de arra már senki nem tudja rákényszeríteni, hogy harmadszori ismétlésre is végignézze, rányom, iszik egy kólát, visszajön. Eddig a játékok pináját még más játékfejlesztőknek adták csak bérbe, vagy éppen a többi saját játékukat tették bele, de már megjelent a külsős játékpina, valami készételt reklámoz, hogy mit, azt nem tudom, nem vagyok hülye végignézni. Hang meg énnálam nincsen a gépeken.
  És ha feltaláljátok az olyan játékot, amelyik a lekapcsolt hangot a reklám alatt jó üvöltve fölcsavarja magának, vagy amelyik levizsgáztat a vetített reklámfilmből, akkor az emberek fele majd kibassza a játékotokat az ablakon és játszik mással. A másik fele meg letölti a netről a reklámtalanított verziót, és ezt a csatát is elveszítettétek.
  Persze tudom én – nekik is meg kell élni. Tudom, hogy baromi sokba kerül az újságot, a tévét, a hírportált, a szövegszerkesztőt és a játékprogramot megcsinálni, még ha ezalatt nem is kellene etetni a gyerekeiket, márpedig azt is kell. Csakhogy a toleranciám viszonossági alapon működik. Maximálisan megértem mindenki nyomorát, aki viszontag megérti az én nyomoromat. Amikor gyártók, reklámcégek, tévétársaságok és engedélyeket kiadó hivatalok sok száz, talán sok ezer alkalmazottjának sokheti szívós munkájának köszönhetően én egyetlen este nyolcféle fejfájás elleni tablettáról, kilencféle sörről és hatféle tamponról tudom meg, hogy egyedül az ér valamit, az összes többi szar, pedig eredetileg azért jöttem, hogy megnézzek egy filmet, amit igazi emberek csináltak igazi emberekről, igazi emberek számára – szóval akkor én nem érzem úgy, hogy engem tolerálnának. Igazán nem voltak nagyratörő terveim; meg akartam nézni egy filmet, itthon a kis szobácskám meghitt melegében. Akik ezt nem tolerálták, éntőlem aligha várhatják el, hogy toleráljam azt a tervüket, hogy az este folyamán ennyi meg amannyi százalékkal följebb kívánják tornászni a médiamegjelenési mutatót, aminek révén az eladási mutatók emilyen meg amolyan növekedését prognosztizálják. Leszarom az összes mutatóikat. Fejfájás elleni tablettám van itthon, igazi, nem az a nyolcféle egyedül használható szar, ami nem ér semmit, ha érne, nem kellene reklámozni. Sört nem iszok, a tampont pedig inkább az ő szájukba szeretném belenyomkodni, hátha kicsit eldugulnának.
  Undi vagyok? Hát remélem is. De nem én kezdtem. Már a nyolcvanas években is én voltam a renitens gyerek, aki unta a reklámokat, pedig ezredannyi se volt, mint most, és nem voltak agresszívek. Aztán kitörött a demokrácia, és visszasírjuk az akkori reklámokat. A szó szoros értelmében, bedigitalizálták a régi tévéreklámokat, megvannak a neten. Amikor hatalomra került az első szabadon megválasztott kormány, hamarosan megszületett a mondás, hogy Antall Józsefnek három hónap alatt sikerült az, ami Kádárnak harminc év alatt sem: megszerettetni az emberekkel a szocializmust. A médiánál talán kicsit tovább tartott, de pár év alatt az is meglett. A neten persze nem sírjuk vissza a Kádár-kori állapotokat, de az még megeshet, hogy az ezredforduló kori netet vissza fogjuk sírni – alig volt rajta reklám, nyaggatás, az adataink iránti kémkedés, volt viszont jó tartalom. Az meg idővel feledésbe merül, hogy technikailag milyen primitív volt, feledésbe merült a tévénél és a nyomtatott sajtónál is.
  A harc folyik, az arcvonalak folyamatosan változnak. A reklámozók állandóan új trükkökre kényszerülnek, mert a régieket már nem veszi be a közönség, de kevés trükk tart ki igazán soká. A reklámozók legaljasabb rétege, a spammerek ellen egyre több országban már törvényekkel is védekezünk, ez lassan megy, mert a net a jog számára még elég új terület. De fel kell ismernünk, hogy a tévé, a rádió, az újságlap, a házak fala, az utca levegője annál régebbi terület, és ott még gyerekcipőben jár a védekezés. Márpedig a reklámszenny egyre árad, szerintem már nagyon régen elérte az igazi környezetszennyezés veszélyességi fokát.
  Minden összeesküvés-elmélet nélkül. Éppen attól veszélyes, hogy a különböző reklámozók nem esküdtek össze, akkor együtt beszélni lehetne velük, hiszen a saját életüket is megkeserítik – nem, ők egymástól függetlenül dolgoznak, elvégre mindegyik csak azt az egy kicsi áruját vagy szolgáltatását szeretné eladni.
  Hétmilliárd ember él a Földön. Ha minden ezerre jut egy cég vagy kisvállalkozó, és mindegyik csak egykilónyi szórólapot nyomtat, hetente, havonta, évente, ahogy tetszik, az hétmillió tonna papír. Százhúszmillió fa kellene hozzá, valójában persze fahulladékból meg újrahasznosított papírból is készül papír, vegyük a felét, vagy ha túl sok céget mondtam, számoljunk minden tízezer vagy százezer lakosra egyet, akkor is kijön hatszázezer fa. És ez csak a papír, talán a legjelentéktelenebb forrás ebből a szempontból, mert csak a nyomtatott reklámhoz kell. Áram az összeshez kell, netes sávszélesség, mindenféle. És rengeteg emberi idő. Nem az övék, az engem nem érdekel, aki olyan peches, hogy csak reklámozásból tud megélni, annak minden együttérzésem, aki meg élvezi és iskolákon tanulja, az fulladjon bele – nem, engem a saját időm érdekel, meg az olvasóé, mindannyiunké, az a rengeteg idő és veszkölődés, amit a reklámáradattal való viaskodással töltünk.
  Most például több órát fordítottam ennek a cikknek a megírására, amit mással is eltölthettem volna, de legfőbb ideje volt már a reklámszennyről is írni egyszer. Négy órába biztos beletelt, és ez nem iparosmunka, kérem, ez művészet, de mégse Tolsztoj vagy Woody Allen, hát számoljunk csak szerényen huszonötezer forintos órabérrel, vagyis a világ reklámozói tartoznak nekem százezer forinttal, amiért megírtam. Elvégre ők kényszerítettek rá.
  Az olvasónak mennyivel tartoznak, amiért elolvasta?


Láng Attila D., 2014.10.18.

! fogyasztóvédelem magánélet reklám sajtó

SzövegstatisztikaElszámolás

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: