Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A simarip

Az Elnök ötvenötödik születésnapján tartott parádés felvonulások szemetét még javában söprögették a városok főutcáin, amikor a központi propagandastáb már összeült és nekifogott megbeszélni, mivel készüljenek a hatvanadikra. Számos ötlet merült fel, sokat el is fogadtak közülük.
  A stábfőnök extra prémiumot kapott a fővárosi rezidenciától az Elnök hegyi nyaralójához vezető egysínű vasút tervéért a pártigazgatótól, aki egyébként az apósa, az Elnök unokatestvére volt. A tervezést, majd az építkezést megkezdték, a számítások szerint a költségek az ország éves GDP-jének egy-két százalékát teszik majd ki, és tíz százalék fölött lehet a visszacsorgatási mutató, ami ekkora beruházásnál szép eredmény, ötvenmilliárd tallérra is rúghat. Jelentős sikere volt a halastó tervének is, amelyet az Elnök hegyi nyaralója alatti hegyoldalon építenek majd, ferde víztükörrel, amit üvegháló fog tartani. Ez sokkal kevesebbe került, de százszázalékosan visszacsorgatható volt: a költségek húsz százaléka az Elnök fiának földmunkákat végző cégét gazdagítja, nyolcvan százalék pedig kihúzza a bajból az Elnök egyik gyerekkori játszótársának cégét, amely óriási, rendkívül erős, de eladhatatlan üveghálókat gyárt. A munkálatokat haladéktalanul megkezdték, kétmilliárd tallért kifizettek.
  De mindenki érezte, hogy az igazi nagy dobás még nincs meg.
  Tárgyalásokat folytattak egy japán céggel, amely nagy teljesítményű léghajókat gyártott, de üzletkötőik egyelőre akkor sem mutatkoztak készségesnek egy repülő sziget felépítésében, amikor a stábfőnök már a visszacsorgatandó pénz felét ígérte nekik. Egy brazil cég dolgozott az Elnök szobrán, amely az Elnököt kedvenc sportmezében ábrázolja – kétrészes, világos öltöny, lezseren nyitott ingnyakkal, a mandzsettán az Elnökné nevének kezdőbetűjével, ami mindig jó lapjárást hozott neki, az Elnök ugyanis kártyázni szeretett –, háromszor akkora lesz, mint a rodoszi kolosszus, és az öt éve megnyitott tengeri kikötő bejárata fölött fog állni, hamiskás mosollyal nézve a tenger felé. Azért lesz ilyen magas, mert a számítások szerint ekkorának kell lennie, hogy az Elnök sapkáján nyitandó magaslati kilátóról tényleg el lehessen látni a tengerig. Igaz, ez ötmilliárd tallér fölé emeli majd a költségeket.
  A stábfőnöknek arra is volt gondja, hogy az Elnök jótékony imázsát is ápolja. Megszüntette azt az idejétmúlt, kicsinyes rendszert, hogy az árvaházi gyerekek csak nemzeti ünnepeken kaptak extra vajas kenyeret, amire alig költöttek többet öt-hat tallérnál intézményenként. Kihirdette, hogy az Elnök rendeletére mindennap lesz vajas kenyér, aminek költsége meghaladja a napi harminc tallért intézményenként. A propagandára tízmillió tallért költött, és közbeszerzési eljárásban megbízott egy céget a vajas kenyerek gyártásával és szállításával. A cégtulajdonos, a stábfőnök lánya hatvan százalék fölötti visszacsorgatást remélt.
  De nyilvánvaló volt, hogy az igazi nagy ötlet még nem született meg. Egyik megbeszélésükön a stábfőnök a következő szempontokat szögezte le: olyan beruházás kell, amely az ellenzék és a külföld számára is csattanós választ ad, hatásosan demonstrálja a Népi Egyetértés Rendszerének erejét, a virágzó gazdaság ütőképességét, ugyanakkor bemutatja, hogy a korrupcióról szóló aljas vádak velejükig hazugok, legalább százmillió tallért csorgat vissza és van valami köze a nyulakhoz. Ugyanis az Elnök lánya volt az egyetlen, aki ebben az évben még semmilyen extrát nem kapott. Vidéken élt, nyúlfarmja volt és semmi más nem érdekelte. Két évvel korábban sikerült kiutalni neki ötvenmilliót szerzői jogdíj gyanánt, egy országos kampány kigondolójaként tüntették föl, aminek keretében szegény családoknak száz-százhúsz tallér értékű nyulakat ajándékoztak, hogy mindig legyen ennivalójuk és gondoljanak hálásan az Elnök lányára. Egy évvel korábban az előző kampány után elszaporodott, az utcákon kóborló nyulak begyűjtésére hirdetett kampány szerzőségéért utaltak neki húszmilliót, de most már valami komoly pénzre volt szükség.
  Így állt a helyzet, amikor a gondterhelt stábfőnökhöz benyitott az egyik gyakornoka és csak annyit mondott:
  – Simarip.
  – Mi van?
  – Simarip, főnök.
  – Először is máskor kopogj, ha benyitsz az irodámba. Mégiscsak a propagandaminisztérium tájékoztatási főosztályának főosztályvezetője vagyok. Másodszor köszönj és kérdezd meg, hogy nem zavarsz-e. Harmadszor pedig ne halandzsázz. Tűnés kifelé, dolgom van!
  – Jaj, nagypapa, hagyd ezt a rizsát. Megvan az ötlet, amit kerestél. Simarip. Két perce jutott eszembe itt a folyosón.
  – Neked egy ötlet?
  – Nekem hát. Ezt most nem loptam egyik segédtitkárnőtől sem. Szabályosan megvettem tőle tizenöt tallérért… jut eszembe, csak öt tallér volt nálam, tudnál esetleg…
  – Eszem ágában sincs. Mit képzelsz, az a segédtitkárnő egy komplett ebédet megeszik tizenöt tallérból valami olcsó helyen, mit szórod a pénzt?
  – Ez megéri, nagypapa. Simarip. Totál csúcs ötlet.
  – Fejezd be a halandzsázást és ki vele!
  – Nem halandzsa, ez az ötlet. Simarip, az piramis visszafelé.
  – Na és?
  – No figyelj, nagypapa…
  Másnap bejelentették a Simarip Részvénytársaság megalakulását, amelynek célja olyan emléket állítani az Elnök dicsőséges kormányzásának és a Népi Egyetértés Rendszerének, amit ezer évig fog csodálni az utókor. A zsúfolt belvárosban már nem volt hely nagyméretű épület számára, volt viszont egy kicsiny házacska, amit mindmáig megkíméltek az emlékműépítések, mert az Elnök Nagy Elődje ott lakott két hétig. A kormánylap egyik riportere hirtelen fölfedezte, hogy az épület romos, jóformán egy miniatűr szellemkastély, és maró hangú cikkben tette föl a kérdést: ugyan minek így dédelgetni a Nagy Előd emlékének ilyen csekély morzsáit, amikor itt van nekünk az Elnök?
  Az épületet villámgyorsan életveszélyessé nyilvánították, de az ellenzéki sajtó megkérdezte, hogy akkor mit ért a két évvel korábbi felújítás, amiért az Elnök öccsének cége százmilliót vágott zsebre. Megígérték, hogy haladéktalanul vizsgálatot indítanak az ügyben és kíméletlenül megbüntetik azokat, akik ilyen hanyagul dolgoztak, és azonnal kifizettek még százmilliót az Elnök öccse cégének, hogy bontsa le a házacskát és a cseppnyi telken kezdje meg a simarip alapozását. Az ingatlan a főváros tulajdonában volt, kárpótlásul megvették tőlük egymillióért az Elnök lányának nevében, ez hamar ment, a polgármester az Elnök apósa volt. Másnap a részvénytársaság százmillióért megvette az Elnök lányától.
  Két héten belül elkészültek a tervek, ekkor derült ki, hogy a rohammunkában elkészített alapozás kevés, sokkal nagyobb súlyra kell méretezni, ezért feltörték a friss betont és hozzáláttak az új alapozáshoz, ezért az Elnök öccsének cége még kétszázmillió tallért kapott. A mély alapozás azonban leért a metróalagútig, ezért le kellett állítani a forgalmat, de a közlekedési társaság elnök-vezérigazgatója kijelentette, hogy szívvel-lélekkel támogatja sógorát, az Elnököt az ő nagyszerű tervének megvalósításában, és haladéktalanul új alagutat fúrnak. Máris felvett ötszázmillió tallér állami támogatást a munkálatokra, húsz százalékos visszacsorgatással. Az új alapokon lendületesen épült a simarip, már három emeletnél tartottak, az ellenzéki sajtó pedig továbbra is csak találgatta, hogy mi az a simarip tulajdonképpen.
  A stábfőnök ekkor szivárogtatta ki az információt, hogy a simarip az piramis visszafelé, és egy csúcsára állított piramist fognak építeni. A botrány senkit sem zavart a kormánypártban, az Elnök tizenegy éve volt hatalmon és azóta nem telt el nap, hogy ne lett volna botrány, tüntetések, néha zavargások.
  A simarip a tizedik emelet magasságában már olyan széles volt, hogy a környező háztömböket mind beárnyékolta, és ettől kezdve egyszerre kellett dolgozni mind a négy oldalon, az egyensúly miatt. Amikor húszemeletes lett, a munkásokat mindennap lemérték és úgy osztották be, hogy mind a négy oldalon pontosan egyforma súlyúak legyenek. Az alsóbb szinteket eddigre már berendezték és használatba vették, áruházak, szállodák, szórakoztató központok, sportlétesítmények, múzeumok kaptak benne helyet, bár a forgalom egyelőre elég gyér volt, az ellenzék szerint azért, mert az épületbe csak az aprócska telken álló csúcson át lehet bejutni, négy oldalán egy-egy ajtón.
  Amikor a simarip elérte a harminckettedik emeletet, a költségek megdöntötték a hatszázmilliárd talléros rekordot, amit hét évvel korábban állított föl az ország összes faluját és városát összekötő metró megépítése, ám a simaripnak akkor már tizenöt emeletét használták, a metrónak pedig csak néhány rövid, belvárosi szakaszán folyt közlekedés. A stábfőnök extra prémiumként egy ötszázmilliós kastélyt kapott a részvénytársaságtól, unokája készpénzben egymilliárdot. Ekkor már az egész belvárosra sötétség borult, csak reggel és este sütött be valamennyire a nap a simarip alatt, de ez senkit sem zavart, hiszen a kormánylétesítmények már régóta az Elnök szülőfalujában működtek.
  Veszélyesen lassult azonban az építkezés, egy-egy emelet egyre hosszabb időbe telt, ahogy nőtt a terület. A kezdet kezdetén a stábfőnök unokája pontos ütemtervet készített egy sárga jegyzetlapra: az Elnök hatvanadik születésnapjára hatvan emelet kell, addig még van öt év, az pontosan havonta egy emelet (az osztás elvégzésében általános iskolás öccse segített, tizenötezer tallért kapott érte az államkincstárból, így annak pontossága felől nem lehet kétség). Ám a negyvenedik emelet már majdnem fél évig tartott, annak ellenére, hogy a munkások egytől egyig a párt elkötelezett, lelkes hívei voltak; rögtön a kezdet kezdetén megszabadultak minden ellenzékitől, de azoktól is, akik kifogásolták, hogy az épület tervrajzát, amelyért a részvénytársaság húszmilliót fizetett ki, az építész – az Elnök legjobb barátjának fia – öt másodperc alatt készítette, a talajt jelképező vízszintes vonal van rajta és egy nagy háromszög, amely csúcsával érinti.
  A negyvenötödik emeletnél tört ki a kormányválság. A munkások minden addiginál lelkesebben dolgoztak, és volt remény, hogy az emelet elkészül még az Elnök rohamosan közelgő hatvanadik születésnapja előtt. Ez azonban azt okozta volna, hogy amikor eljön az ünnep, éppen a negyvenhatodik emeleten dolgoznának, márpedig az Elnökné negyvenhat éves korában kórházba került vakbélgyulladással, és a felforgató sajtó hetekig erről cikkezne, elképzelhetetlen viccelődés tárgyává téve ezt a számot. Napokig tartott az apátia, több kormánypárti képviselő zavarodottságában rászavazott egy ellenzéki javaslatra, amely a vakok fehér botjának állami támogatását húszról ötven százalékra, vagyis hatvan tallérra emeli – szerencsére néhány nappal később a fehér botokat gyártó cég könyvelésében sikerült találni egy kétéves összeadási hibát, s így a céget meg lehetett büntetni egymillió tallérra, a vakokat pedig minden fehér bot után ezer tallérra bírságolni. A határozott kormányzati fellépés annak volt köszönhető, hogy a válság megoldódott. Egy segédtitkárnő talált rá a megoldásra, ugyanaz, aki közel öt évvel azelőtt viccesen megkérdezte a stábfőnök unokájától, hogy ha ennyire kell valami eredeti és nagyszerű, miért nem épít csúcsára állított piramist, és ezzel keresett is tizenöt tallért – bár abból tízet soha nem kapott kézhez. Most is ugyanott volt segédtitkárnő, azóta hűségjutalmat is kapott, a fizetése megközelítette a havi négyezret. Az új ötletért egy összegben hatezer tallér jutalmat kapott – ebből háromezret a stábfőnök tett el –, és haladéktalanul megkezdték az ötlet végrehajtását. A kormányfüggetlen, magánkézben levő tévétársaságnál – amelynek az Elnök egyik egyetemi évfolyamtársa és régi kártyapartnere volt a tulajdonosa – nagyszabású, százmillió talléros életrajzi sorozatot rendeltek az Elnöknéről, amelyet villámgyorsan legyártottak és sugározni kezdtek. Ennek minden adásában többször is elhangzott, hogy az Elnöknének negyvennégy éves korában volt vakbélgyulladása.
  Az építkezés ragyogóan haladt, a negyvenhatodik emelet egyharmada már készen volt, amikor abbahagyták, két nappal az Elnök hatvanadik születésnapja előtt. Az összes építkezés abbamaradt, az ünnepi készülődés, minden félbeszakadt. Egyedül az ünnepet váró főváros díszkivilágítását hagyták meg, mert máskülönben egész nap éjszakai sötétség honolt a simarip alatt.
  A Népi Egyetértés Rendszere megbukott.
  A forradalom két nappal az Elnök hatvanadik születésnapja előtt robbant ki, az ünnepi előkészületek kellős közepén. Az állami televízió már napok óta élőben kapcsolta a fontosabb helyszíneket, riportereik országszerte interjúvoltak meg embereket, akik nemzeti zászlóval a kezükben, könnyekig meghatva méltatták az Elnököt és kívántak neki és a nemzetnek még sok-sok évi boldog kormányzást. A felfokozott hangulatban sok volt a tévedés, gyakran hibáztak a riporterek és a stúdiósok is, és néha véletlenül egy-egy ellenzékit is megszólaltattak. Megesett, hogy adásba kerültek az Elnököt gyalázó szavak is, bár egy-két mondat után a stúdióügyeletes gyorsan elkapcsolt.
  A forradalom nem egy ellenzékivel készített riport miatt robbant ki, az utolsó adásba kerülő riportalany az Elnök nemzeti színekkel keretezett portréját szorongatta és öt percig szavalta lelkesen a verset, amit az anyukája tanított neki. Az ügyeletes figyelme elkalandozott. A stúdióvezető kapta föl a fejét az utolsó kérdés és válasz után, és mivel nem hitte el, hogy jól hallott, rácsapott egy gombra, amitől a számítógép az előző fél percet újra lejátszotta. Ekkor a stúdióvezető kirohant a stúdióból az összes tévéssel együtt, és amíg ők a szomszédos kormányépületben puszta kézzel agyba-főbe verték a testőröket – akik szolgálatban lévén nem látták az adást –, a magára hagyott számítógép három teljes napon át, az utolsó forradalmi harcok elültéig ismételgette és sugározta országszerte azt a fél percet, ámbár az emberek nem láttak többet az első egy-két ismétlésnél, mert akkor felugrottak és rohantak a legközelebbi kormányépülethez, hogy mindenkit megverjenek, akit ott találnak.
  A harmadik napon, az Elnök meg nem tartott születésnapja után ültek össze az ellenzéki vezetők, hogy új kormányt alakítsanak, de még ez előtt kitaláljanak valamit, hogy mihez kezdjenek a simarippal, amit elhagytak az építőmunkások és a harminc berendezett szinten dolgozó alkalmazottak, az épület kongott az ürességtől, és egy fizika szakos egyetemista öt perc alatt kiszámította, hogy elég egy nagyobb vihar és az egész fővárost maga alá temeti.
  Még a vita legelején történt, hogy valaki véletlenül az állampárt csatornájára kapcsolt egy tévét a gyűlésteremben, és az egybegyűltek ismét megnézhették a riport utolsó harminc másodpercét, amely véget vetett a rezsimnek.
  – Valaki menjen el a tévészékházba és kapcsolja ki – mondta az egyik politikus. – Már csak az áramot pocsékolja.
  – A gyereknek pedig adjunk érdemrendet – szólt egy másik. – A Haza Megmentője vagy ilyesmi.
  Azonnal megszavazták. És amíg valaki odaért a székházba és kikapcsolta a számítógépet, még néhányszor végighallgathatták, amint a riporter a vers végén jóindulatúan megkérdezi:
  – És hol fogod elmondani ezt a nagyszerű verset a mi szeretett Elnökünknek?
  – Ott a falu szélén, abban a kis házban. Ott őrzik titokban, az anyukám ott dolgozik. De nem hiszem, hogy érdekelni fogja. Anyu azt mondja, egész nap csak nyáladzik és nem ismer meg senkit, már tíz éve.


Láng Attila D., 2015.5.2., 17:51:21

halandzsa irodalom korrupció NER politika rezsimek szatíra televízió

Best 2.0 – előzetesKözöny

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: