Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A „nagy nemzeti uszkármentők”

Kedves barátaink, ismerősök és ismeretlenek!

Elsőként is kérem, hogy csak azok olvassák, akiket érdekel a kutyás téma. A többieknek unalmas lesz.
  A kálváriám négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor is vissza kellett adnom a vakvezető kutyámat, Ebut, mert az egészségi állapotom erősen romlani kezdett, egy emlőrákműtét előtt álltam, sejtelmem sem volt annak kimeneteléről, a gyógykezelés hosszúságáról, és arról, hogy képes leszek-e valaha gondoskodni a kutyáról. Aztán túlvoltam a műtéten, ami alatt kiderült, hogy már áttéteket adott a nyirokrendszerbe. Nehéz időszak következett, mert ezután három hónappal kiderült, hogy a férjemnek meg agydaganata van. De nekem mindig volt kutyám, és nem éreztem úgy, hogy kutya nélkül szeretném leélni a hátralevő életemet. Mivel kutyaszőr-allergiám van, így olyan fajtát próbáltam keresni, amelynek nem hullik a szőre. Kikötöttem az óriás uszkárnál. Mint sokan tudjátok, megvettem Zengőt, akivel eltöltöttünk kicsit több mint egy évet együtt, boldogságban, szeretetben, harmóniában. Csakhogy a férjem és a sógornőm nemigen tűrte a kutyát a lakásban, így választanom kellett a férjem és a kutya között. Zengőnek családot kerestem és találtam. Egy rövid ideig lakott nálunk egy kis bichon frise, akit csak azért vettem meg, mert egy pincében tartották, sovány volt, beteg, otthagytam persze egy csomó pénzt az állatorvosnál, majd amikor a teste és a lelke kicsit rendbejött, ő is egy család boldog tagja lett.
  De egyre inkább kezdtem érezni a hiányát a vakvezető kutyának. Ezt csak mi vakok tudjuk, hogy mi a különbség a fehér bottal közlekedés és a vakvezető kutyával közlekedés között. Ez nehezen magyarázható el látók számára, de mondok egy-két egyszerű példát. Egy bot sosem fogja megkeresni nekem az ajtót egy épületnél, egy bot sosem fogja megmutatni a buszmegállót, arról már nem is beszélve, hogyha egy járdát valamilyen okból felbontottak, akkor a bottal ellentétben egy vakvezető kutya nemcsak hogy érzékeli ezt, hanem a kutya látja, gondolkodik, és megkeresi az utat, ahol biztonságosan ki tudjuk kerülni az előttünk levő akadályt. Egy fehér botos vakot általában észre sem vesznek az emberek, míg egy kutyás vakkal mindenki sokkal segítőkészebb, barátságosabb. Persze ez nem a vaknak szól, hanem annak az okos kis négylábúnak, de hát már csak így van ez.
  Szóval egyre inkább érlelődött bennem ismét az igény, hogy vakvezető kutyám legyen. Miután Attilát megismertem és hozzá költöztem, az addig még csak fontolgatott gondolatból döntés született. Döntés, melyet meg akartam és meg kellett hoznom. Létfontosságú lett a kutya, mert az egészségi állapotom nem túl jó, szükségem van arra a segítségre, amit ő nyújtani tud. A családunk jelenlegi összetételében nincs senki, aki mondjuk be tudna kísérni a városba, ha vennem kell egy nadrágot, ha ügyet kell intézni stb. Arra gondoltam, hogy keresek újra egy óriás uszkárt, akit felnevelek és kiképeztetek. Ez klasszul is hangozna, ha az uszkártenyésztésben nem csupán a küllem, hanem a stabil idegrendszer is fontos szempont lenne. De nem az.
  Megvettünk egy kiskutyát, akiről hamarosan kiderült, hogy olyan szinten fél mindentől, hogy tehetek én bármit, nem lesz belőle vakvezető kutya. A tenyésztője besértődött azon, hogy ezt megmondtam, egy óra múlva érte jött, visszafizette az árát és elvitte. Aztán jött egy ausztrál juhászkutya, aki ugye nem éppen allergiásoknak való, de ez már akkor nem lehetett szempont. A „nagy nemzeti uszkármentés” összefogott és telekürtölte az országot azzal, hogy én egy „agyhalott”, a kutyákkal borzalmasan bánó állatkínzó vagyok. Erről csak annyit, hogy bármikor állok elébe bármilyen állatvédelmi vizsgálatnak. Sok kutya szeretne úgy élni, ahogy nálam él egy kutya. Miután az ausztrál juhászkutyáról kiderült, hogy ő sem alkalmas vakvezetőnek, őt is visszavette a tenyésztője. Ismét nekiálltunk az uszkárkeresésnek. Ekkor lépett az életünkbe a most nálunk élő kiskutya, aki óriás uszkár, és messzebbről jött, mint ameddig a „nagy nemzeti uszkármentés” keze elér. Miután megérkezett és átvettük a ferihegyi repülőtéren, már rá egy napra világos volt, hogy nem egészen olyan a kiskutya, mint amilyennek lefestették. Az, hogy hogy jutott át több határon is egy sima oltási könyvvel, a mai napig rejtély számomra. Az, hogy egy neves tenyésztő hogy adhat oda egy kutyát törzskönyv és útlevél nélkül, a mai napig rejtély számomra. Az, hogy egy neves tenyésztő, ha egy fogyatékosokból álló családnak ad egy kutyát, miért nem tájékoztatja őket arról, hogy a kutya félénk és a legapróbb feladathelyzetben is teljesen bestresszel, na, erre sem fogok rájönni. Hisz azzal kezdtük a kommunikációt, hogy segítőkutyának keresünk kutyát. Ja, és arra sem fogok rájönni, de sajnos ez már csak később vált kérdéssé, hogy egy neves tenyésztő, aki kétezer euróért ad egy kiskutyát, miért írja azt az első „van-e eladó kiskutyád segítőkutyának?” kérdésre, hogy persze, itt van egy ingyen. Ez csak azért fontos, mert a „nagy nemzeti uszkármentés” most azzal vádol, hogy én ingyen kutyákat könyörgök ki és aztán eladom őket drága pénzért. Ezt a kutyát a tenyésztője az első kérdésre, amit én feltettem, felajánlotta ingyen, anélkül hogy tudott volna bármit arról, hogy kinek, hova, miért adja a kutyáját. Egy volt a lényeg: csak vigyék.
  De a kutya már itt van, természetesen szeretjük, de soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valaha bárki is megpróbáljon belőle vakvezető kutyát csinálni. A vakvezető kutyák feladata (még akkor is, ha ezt nem sokan tudják) egy borzasztóan nehéz és stresszes munka. Az emberek általában csak látnak egy cuki kutyát, aki farkcsóválva egy hámban vezeti a gazdáját, de azt már el sem tudják képzelni, hogy ez mekkora nehézség egy kutyának. Hiszen bármilyen okos is, ő mégiscsak egy kutya. Egy kutya, akinek meg kell tudnia oldani olyan helyzeteket, amik sokszor egy ember segítőnek is nehézséget okoznak. Az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy hogyan segítsenek át egy vakot egy akadályon, vagy megpróbálnak olyan akadályon átvezetni, ami balesetveszélyes. Egy vakvezető kutya ilyet nem tesz. Ő csak ott megy át a gazdájával, ahol mindketten biztonságosan át tudnak menni. És mindezt, mivel a párosból csak ő lát, neki kell megkeresni, hogy hol az a hely. Én azt gondolom, hogy a vakvezető kutyák feladata (természetesen nem kisebbítve ezzel a többi munkakutya érdemeit) a legnehezebb. A többi munkakutya utasítást hajt végre, legyen az személykeresés, romkutató stb. A vakvezető kutyának viszont időnként felül kell bírálnia a gazdi utasítását (mert ha végrehajtaná, mondjuk beleesnének egy kiásott gödörbe), és miután felülbírálta a gazdi utasítását, meg kell oldania a szituációt.
  Tehát ez a kiskutya sem alkalmas vakvezetőnek. Immáron rengeteg időnk, energiánk és főleg pénzünk ment el erre a projektre feleslegesen. Időközben én beadtam egy kérelmet a Baráthegyi Vakvezetőkutya Iskolához, leírtam a helyzetünket, és hogy miért létfontosságú nekem ebben a helyzetben a kutya. A Baráthegyi kutyaiskola pedig nagy emberséget tanúsítva igyekszik nekem mielőbb egy négylábú segítőtárshoz jutni. Rövidesen tehát visszakaphatom a szabadságomat és bátran kiléphetek a kapun, hisz lesz mellettem egy kutya, aki megadja azt a biztonságot, ami már négy éve hiányzik. Hálásan köszönöm a Baráthegyi kutyaiskolának ezt az emberséges hozzáállást.
  Viszont az, hogy ide egy új kutya érkezik, egy újabb felelős döntést igényelt. Meg kell válnunk a jelenlegi kiskutyánktól. Megpróbáltuk meghirdetni, de természetesen ismét megérkezett a „nagy nemzeti uszkármentés”, akik telekürtölték az országot, hogy ne vegyenek tőlem kutyát, mert tőlem meg kell védeni a kutyákat. Vagyis értitek: ne vegyenek tőlem kutyát, maradjon nálam a kutya, nálam, aki egy agyhalott kutyabántalmazó vagyok! Logikus??? Mert én még nem értem. Ha én annyira „nagy nemzeti uszkármentő” volnék, akkor azonnal odaküldenék valakit, hogy vegye meg ettől az elmebeteg nőtől azt a szerencsétlen kutyát, nem pedig minden erőmmel megpróbálnám megakadályozni, hogy nála jobb gazdát találjon neki.
  Az, hogy én nem tüntetem fel magam mindenféle fantasztikus és csodálatra méltó állatvédőnek, az egy tény. Nem is állt szándékomban sosem, bár megmentettem már egy-két állatot és költöttem már sok-sok pénzt állatorvosra. Ja, az, hogy én nem koldulok pénzt folyton a Facebookon ilyen-olyan kutyák megmentésére? Vagy az, hogy én csupán egy kutyát vagyok hajlandó tartani, és nincs nálam húsz kutya? Igen, egy kutyát tudok állatorvoshoz vinni, ha beteg, egy kutyáról tudok felelősen gondoskodni, ezért egy kutyát tartok.
  És van még egy dolog, amiért a leendő vakvezető kutyám mellett nem tudom és nem akarom megtartani ezt a kiskutyát. Nekem a leendő vakvezető kutyám lesz az, akivel a nap huszonnégy óráját eltöltöm, aki mindenhová velem jön, aki az ágyam mellett fekszik a kutyaágyán, akivel rengeteg munka lesz az összeszokás és a vizsgára való felkészülés, és aki mellett nem lenne sem erőm, sem energiám, sem időm még egy kutyára. Az már egy szakmai kérdés, hogy egy kiképzett vakvezető kutya mellett lakásban tartani egy olyan kutyát, aki félénk, izgatottságában föl-alá sétál sokszor, nagyon lassan és nehezen tanítható, nagyon rossz hatással lenne a vakvezető kutya munkájára. Én nem kívánom a Baráthegyi Vakvezetőkutya Iskola által két évig végzett munkát egy hónap alatt tönkretenni azzal, hogy a kutya – merthogy kutya – eltanulja az uszkártól a rossz viselkedésmintákat. Egy vakvezető kutya képzésébe nagyon-nagyon sok pénzt, időt és munkát fektetnek, és azt gondolom, hogy az a minimum, ami elvárható tőlem, hogy ezt megbecsüljem és ne tegyem tönkre szándékosan. És persze itt van az uszkár nézőpontjából a dolog: ennek a kiskutyának maximális figyelemre, szeretetre, gondoskodásra van szüksége. Ja, és nem azért, amit a „nagy nemzeti uszkármentők” leírtak, hogy mert beteg, bár persze ez nézőpont kérdése: valóban, a kis lelke beteg, de szervi baja a kutyának nincs. Az, hogy a kedves kutyakozmetikusunk szerint „a kutya nem tud megállni a négy lábán”, azt nem is tudom pontosan, hogy mit jelent szerinte. A kutya tényleg nem szeret a kozmetikai asztalon állni, ott is nagyon stresszes, így aztán elég nehéz egyenesen megállítani az asztalon, de ha ebből valaki azt a következtetést vonja le, hogy a kutya nem tud állni, hát azt gondolom, hogy az nem ért a kutyákhoz. Mi megnézettük állatorvossal az ízületeit, és semmi rendellenességet nem talált. A kiskutyának azért van szüksége maximális figyelemre, szeretetre, gondoskodásra, mert bántották, mielőtt hozzánk érkezett, ezt ki merem jelenteni. Sajnos ő nem tudja elmondani, hogy mi történt vele az alatt a nyolc hónap alatt, amit Oroszországban töltött, de az teljesen nyilvánvaló a mozdulatain, a reakcióin, hogy bántották. Miközben két kézzel simogatom, aközben is gyakran behúzza a farkát, és teljesen a földig lehajtja a fejét, csupán azért, mert nem azt tapasztalta meg, hogy az emberi érintés az számára egy kellemes dolog. Hát gratulálok az ilyen neves tenyésztőnek. Most már sokat oldódott, sőt már farkat csóválni is tud (ezt az első három hétben egyáltalán nem tette), és arról is meg vagyok győződve, hogy ha egyszer igazán kitárja majd a lelkét egy gazdinak, „a” gazdinak, akkor egy csodálatos, okos és kedves kutya lesz.
  Természetesen a családban én vagyok a gazdija ennek az uszi fiúnak, és gondoljatok bele, hogy milyen lenne a lelkének azt nézni, hogy én mindenhová az új kutyussal megyek, neki pedig itthon kell maradnia. Egy vakvezető kutya mellett nyilván nem vihetem magammal. Persze ha csak simán sétálnék, mint ahogy több kutyagazdi, aki kutyát sétáltat, akkor igen, akkor elképzelhető, de egy hámban dolgozó munkakutya mellett teljes képtelenség egy pórázon összevissza húzó kutyát sétáltatni. Aztán persze mit csinálnék vele, ha például odaérünk a kórházhoz egy kontrollra, ahová a vakvezető kutyát természetesen bevihetem, de őt ki kéne kötnöm a kapu elé? Én ilyen életet nem akarok neki. Olyan családra van szüksége, ahol ő „a” kutya.
  Ja, és itt jön a másik bűnünk. Nekünk csupán az, hogy az uszkár idejött, majdnem háromszázezer forintunkba került. Ennyi volt az útiköltsége, a szállítóbox, és még nekünk fel kellett utazni érte Budapestre, amihez meg kellett fizetnünk egy sofőrt és rengeteg üzemanyagot. Azóta természetesen (ugyanúgy, mint minden más kutyám) mindent megkap, oltást, élősködők elleni szert, minőségi tápot, zöldkagylókivonatot stb. Lehet, hogy a „nagy nemzeti uszkármentők” mindegyike milliomos, de mi sajnos nem vagyunk azok. Családunk minden tagja súlyosan fogyatékos, betegségek tömkelegével van „megáldva”, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy kutyát, akiért háromszázezer forintot kifizettünk, és aki egyébként egy fajtatiszta óriás uszkár, ingyen odaadjunk. Így is teljesen nyilvánvaló, hogy sokkal kevesebbért adjuk, mint amibe nekünk került.
  Az, hogy a fél ország tudomására van hozva, hogy én egy agyhalott ember vagyok, nem érdekel. Én eddig is mindent megadtam a kutyáimnak, ami tőlem telt, és eztán is ezt fogom tenni. Az, hogy a „nagy nemzeti uszkármentők” mit gondolnak rólam, csupán annyiban érdekel, hogy elveszik az uszkáromtól azt az esélyt, hogy egy szerető családba kerüljön. Ők sem ingyen, sem pénzért nem fogják megkapni a kutyát. Az olyan emberek, akiknek odáig terjed az agyhalottsága, hogy olyan családokat gyaláznak a neten, akik így is elesettebbek, kiszolgáltatottabbak a társadalom ép rétegéhez képest, azokkal én nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Nem nevesítem őket itt, de nem is vagyok hajlandó az ő szintjükre süllyedve kommunikálni. Én egy dolgot akarok. Én nem foglalkozom azzal, hogy ki, kitől, mikor és hány kutyát vásárol és ad el, őket pedig arra kérném, hogy ők se tegyék. Ezzel semmi mást nem tesznek, mint mondtam, csak a kis uszkár esélyeit rontják egy boldog család megtalálására. De hát ha ebben örömüket lelik, akkor nem is tudom, ki az agyhalott.
  Köszönöm, hogy elolvastátok.

Kaiser Krisztina


Láng Attila D., 2018.11.30., 20:34:37

Baráthegyi Vakvezetőkutya Iskola Kaiser Krisztina kutya vakok vakvezető kutya

HrdajaKaptunk egy kisbabát

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: