Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A nagy különbség

Azt hiszem, nem kap kellő figyelmet, hogy mi a nagy különbség kemény billentyűzet (műanyagból) és puha billentyűzet (képernyőre rajzolva) között. Pedig a Swype kudarca nem az egyetlen eset, amiből ezt észrevehetjük.
  130209-1.jpgA kemény billezetre annyi gombot rakunk, amennyit akarunk. Kivéve persze helykorlátos eseteket, például egyes mobiltelefonok QWERTY billentyűzetét, az ég óvjon tőle, de erre még visszatérünk. A rendes kemény billezetnek persze elvileg célszerű szabványosnak lennie, de vannak kivételek, illetve a szabvány is változik. Lényeg, hogy ha helykorlát nincsen, akkor annyi gombot rakunk rá, olyan méretben és elrendezésben, amennyit kedvünk tartja.
  A puha billezet mindig egy képernyőből indul ki, tehát itt a helykorlát az alapfeltétel. Kétféle helykorlát is van, egyrészt a képernyő mérete, másrészt az az igény, hogy valamit látni szeretnénk a tulajdonképpeni képernyőtartalomból is.
  A kemény gombok helye megváltoztathatatlan, a puháké állandóan változhat. A keményre csak egyféle feliratot (feliratcsoportot) tehetünk egy időben, és azt sincs különösebb értelme olvasgatni; a puháét állandóan cserélgethetjük, és biztosak lehetünk benne, hogy a felhasználó látni fogja a változást.
  A kemény gomb fizikai visszajelzést ad, a puha nem. Mivel e sorokat puha billezeten írom, ami elég szokatlan is, mondhatom, ugyancsak szenvedek vele, de erre is még visszatérünk.
  Mi következik mindebből?
  A kemény billezet lehet statikus és változó, tetszésünk szerint, de a gombok száma, mérete és helye semmiképp se fog változni. A puha billezetnek lényege a változás.
  Meg kell továbbá figyelnünk – mert eddig mintha nem tettük volna –, hogy a puha billezetet egészen más körülmények között használjuk, mint a keményt. A kemény billezet tapintással érezhető, ezért ha az ujjainkat letettük a megfelelő gombokra, akkor melléütés szinte nincs, legfeljebb rossz sorrendű leütés, betűcsere. A puha – sík felület. Itt van előttem a gomb, pontosan látom, hova kellene nyomni, de a mozdulat túl gyors, a pozicionálás nem elég pontos, ezért a szomszéd gomb sikeredik.
  A kemény billezetet (a rendes PC-set) tíz ujjal használjuk és nem nézünk rá, hisz minek. A puhát nem lehet tíz ujjal használni, csak abban a speciális esetben, ha akkora táblagépen dolgozunk, amin elfér a két kezünk, és a gépet megfelelő szögben alátámasztva szilárd felületre fektetjük. S persze ha édesapánk üveges, mert ha nem látunk át a kezünkön, akkor fogalmunk se lehet róla, hogy mit írunk! Mivel azonban én ezt a műveletet nem tudom megvalósítani, és másnál se nagyon tudom életszerűen elképzelni, lássuk a puha billezetek további eseteit.
  Az elérés módja a különbség. Megjelenésük időrendjében: egérrel, ceruzával, ujjal.
  Az egeres virtuális billezetek nagy múltra tekintenek vissza, de professzionális célokra csak akkor alkalmazzák őket, ha nincs más, általában olyan mozgássérültek számára, akik a kemény billezetet nem tudják használni, és személyre szabott eszköz kifejlesztésére nincs pénz.
  Az egeres kezelés alapvetően abban különbözik a másik kettőtől, hogy az egérrel sétálni kell, a ceruzát és az ujjat pedig fölemeljük és máshol újra letesszük, vagy éppen húzhatjuk is a gombokon ide-oda. (Húzni lehetne éppen az egeret is, nem tiltja meg senki, de valamiért ez a technika nem jelent meg a szoftvertervezők fegyvertárában. Az enyémben se fog, hisz nincs is egerem.)
  A ceruza és az ujj között az a különbség, hogy az ujj jóval nagyobb gombokat igényel, és más a kéztartás. Alapvetően egyformák mégis, az az elv, ami az egyiknél jó, a másiknál is jó – de csak az elv, a konkrét megvalósítás nem.
  A puha billezeteken eddig háromféle megoldást láttunk: pötyögést, rövid húzást és hosszú húzást; ezeket az elnevezéseket most ihlettem sebtiben, a célnak hátha megfelelnek.
  A pötyögős megoldás a kemény billezet elvének átültetése puhára: megrajzoljuk a gombokat, a felhasználó megnyomkodja (érinti, kattintja) őket, kész, működik. Ezzel a rendszerrel dolgozik a legtöbb puha billezet, Palmon is, Androidon is, PC-n is. Most is ezt használom, és mondhatom, rengeteget kell javítanom. Majdnem minden szóban. Egyébként is lassú lenne, hiszen az ujj az idő 99%-át a levegőben tölti, egynél több ujjal gyakorlatilag kivitelezhetetlen, de ráadásul állandóan javítani is kell, mert a gyors ujjmozdulatok nem teszik lehetővé a pontos célzást. Pedig most jó nagy gombokat használok, csak ez meg azzal a mellékhatással jár, hogy nagy lesz a billezet, vagyis széles mozdulatokkal kell dolgozni, ami nagyon fárasztóvá teszi a munkát. Egy szó mint száz, ez rossz.
  De nem jó a hosszú húzásos módszer sem, ahogy a Swype alapelvét frissiben elneveztem. Ennek az a lényege, hogy az egész szó összes betűjén egyetlen mozdulattal húzzuk végig az ujjunkat. Természetesen ezalatt olyan betűket is érintünk, amik nem szerepelnek a szóban, ezért szükség van egy szótárral fölfegyverzett algoritmusra, ami kikombinálja, hogy mit is akartunk. És itt bukik az egész. Próbaképpen vagy tizenötezer betűt megírtam Swype-pal a Kissyből, ez elég volt, hogy lássam a rendszer korlátait. Négyféle eset lehetséges: a) a kívánt szót kapjuk, b) nem azt kapjuk, de szerepel a listában, c) nem szerepel a listában, de a szótárban megvan, d) a szótárban sincs meg.
  Az első esetben minimális időveszteség csupán, amíg ellenőrizzük, hogy WYWIWYG (what you want is what you get), de mégis zavaró, kizökkenti a gondolatmenetéből az embert, aki harminc éve ahhoz szokott, hogy amit le akart írni, azt írja le, maximum gépeléshibák adódhatnak, de nem jelenhet meg egy egész másik szó. A második esetben a veszteség már kicsit nagyobb, be kell azonosítani a kívánt szót és egy meglehetősen kényelmetlen mozdulattal a szövegbe tenni. (Ezek az időveszteségek persze a másodperc töredékében mérendők, de professzionális alkalmazásokról beszélünk, ahol sok százezer szó fog átmenni a programon.)
  A c) és d) esetben többször is törölni fogjuk a szót és újraírjuk, amire kiderül, hogy megkapjuk-e vagy be kell pötyögni. Itt már hatalmas lehet az időveszteség, akár fél perc egy-egy alkalommal. A bosszúságról nem is beszélve. A Swype előnyére legyen mondva, hogy a billentyűelkülönítő algoritmus nagyon jól lett megírva, a rövid és gyakori szavakat akkor is fölismeri, ha az ujjunk csak nagyjából közelíti meg a szükséges gombokat. Sajnos a szótárat már kevesebb dicséret illeti, a találati lista legelején gyakran értelmetlen vagy rendkívül ritka szavak állnak, és túlragozásban is szenved – valaki egyszer legenerálta a szótárban szereplő összes szó teljes ragozási paradigmáját, és azok most mind ott vannak, eltávolíthatatlanul, és jönnek is, ha a szagukat érzi. Nagy, nagyja, nagyjaink, nagyjainkéin, műszakijainkéin, természeteseinkéin. Vagy a jó ég tudja. Nem lenne szabad ilyesmibe belevágni az adott nyelvet anyanyelvként beszélő, képzett nyelvész nélkül. (Derék öreg Recognita kedvenc szavai voltak a „gondosán”, „pontosán”, a Finereadernek pedig meggyőződése, hogy a vértelen helyes olvasata: „verteién”.) De persze a ragozási paradigma itt is csak a szótárkészítő programnak volt része, a főprogramnak nem, vagyis hiába fordul elő Kissy neve már a harmadik raggal, nem mondhatom neki, hogy ez egy főnév és a többi raggal is elő fog fordulni – nem, minden egyes tulajdonnév minden egyes toldalékolt alakját először le kell írni, konstatálni, hogy azt még nem ismeri, törölni, bepötyögni, megtanítani, bosszankodni, amiért az amerikaiaknak fogalmuk sincs a nyelvükből hiányzó jelenségekről.
  A hosszú húzásos módszer másik problémája az, hogy egy akármilyen hosszú szót elejétől végig egyetlen kacskaringós mozdulattal kell leírni, és csak amikor mind a tizenöt betűn végighúztuk az ujjunkat, akkor derül ki, hogy a másodiknál rossz mozdulatot tettünk, és ettől félremegy az egész fölismerés. Vagy hogy nem ismeri. A javítás pedig iszonyúan nehézkes, ha az egész szót töröljük és újrapötyögjük, akkor azért, ha csak a rossz részét akarjuk átírni, akkor azért.
  Most pedig előveszem jó öreg Palmomat, amin hetek óta nem írtam, úgyhogy borzasztóan szokatlan, no meg a cikk összeillesztése is némi macerával jár majd – de a csapkodás már nagyon fárasztó volt, és úgy hiteles, ha a rövid húzásos módszer előnyeit már a rövid húzásos módszert használva éneklem meg.
  Mivel a rövid húzásos módszert eddig tudtommal egyetlenegy program alkalmazta, a myKBD, egészen nyugodtan elnevezhetjük Alex Prussról is.
  A Pruss-módszer is kihasználja a puha billezet azon tulajdonságát, hogy sima felület, vagyis egyik gombról a másikra akadály nélkül csúszhatunk át. Viszont a Swype-pal ellentétben nem követeli meg, sőt lehetővé sem teszi, hogy egy-egy szót egyetlen hosszú mozdulattal írjunk le: itt a menet közben érintett betűk mind megjelennek. A Swype lényege a nyelvi felismerés, ami a program erőssége, amikor a szótárában szereplő szavakat akarunk leírni, és gyengéje, amikor nem. A myKBD-nek nincs szüksége szótárra, mert nem próbálja kitalálni, hogy mit akartunk.
  A pötyögős módszernél a szavak annyi leütést igényelnek, ahány betűből állnak, a hosszú húzásosnál csak egyet. Mindkettőt túlzásnak érzem a puha billezeten, a pötyögésnél túl sok az ujjemelgetés, a Swype-nál túl sok a hibalehetőség a hosszú, kacskaringós mozdulatokban. A rövid húzásos módszernél a szavak részekre esnek szét, akkorákra, amekkorákat egymással érintkező gombok sorozatán végighaladva elérhetünk. Miért is ne? A szöveg végtére is karakterek folyama, amelynek a szóközök nem kiemelt jelentőségű határolói, de a Swype-módszer azzá teszi őket. Az – embernek – olyan – érzése – van – , – mintha – robot – lenne – , – amely – minden – szót – külön – ejt – ki – . Az írásjeleket is. A Pruss-módszernél rövidebb-hosszabb szakaszokból áll a szöveg, ami nekem valahogy természetesebb, kevésbé érzem mechanikusnak, egyáltalán nem vonja el a figyelmemet – persze az is lehet, hogy csak a megszokás tompítja a dolog élét, hiszen a Kissy hatszázezer szavát már megírtam ezzel, és sok más szöveget is.
  J-e-l-ö-l-j-ü-k m-o-s-t e-gy d-ara-b-ig-, ho-gy a Kines-á-n ho-l ke-l-l fö-l-eme-l-ni a c-e-r-u-z-át-. R-öv-id id-ő ala-t-t a-u-t-o-m-a-t-iku-s-s-á v-á-l-ik-, ho-gy a sz-öv-e-g h-ú-z-á-s-sal í-r-h-a-t-ó r-é-sze-it a t-o-l-l fö-l-eme-l-é-se n-é-l-k-ü-l-, e-gy-et-l-en m-o-z-du-la-t-t-al í-rj-uk l-e-, é-s ke-l-l-ő gy-akorla-t me-g-sze-r-z-é-se u-tá-n isz-o-ny-ú gy-or-san me-gy. Senkinek-. Ez-t a sz-ó-t e-gy-et-l-en m-o-z-du-la-t-t-al l-e-h-et l-e-í-r-ni-. Gy-akorla-t-. Ez-t me-g h-á-ro-m-m-al-.
  A módszer lényege itt is alapvetően nyelvi: úgy kell elhelyezni a gombokat, hogy az adott nyelvben előforduló szavak nagy részét minél kevesebb tollfölemeléssel lehessen leírni. Ugyanezt meg lehetne csinálni a hosszú húzásos módszernél is, érdekes eredmények jöhetnének ki. A QWERTY-hez szokott felhasználó persze eleinte keresgéli a betűket, de ha a kiosztás jó, akkor nagyon hamar meg lehet tanulni.
  Érdekes kísérleteket lehetne végezni egy Pruss-rendszerű billezettel, ha az a Palménál valamivel nagyobb képernyőn futna. Így például szakíthatnánk azzal az évszázados szokással, hogy minden betűnek csak egy gombja van. A Kinesát betűgyakorisági statisztikákkal készítettem, de azokat sokféleképpen föl lehet használni. Például a magyarban a leggyakoribb betűk az e, a, t, n, l, s és k. Vegyük ezt a hét betűt és készítsünk statisztikát arról, hogy mely betűk társaságában szeretnek előfordulni. Mindegyikhez rendeljünk hozzá hat leggyakoribb társat (a hatszög alak ugyanis a lehető legtöbb szomszédot kínálja), majd ezekhez is a leggyakoribbakat, és így tovább. Mármost tegyük föl, hogy az e szomszédai: t, n, l, s, k és m. De később kiderül, hogy a v, a p és a j is az e mellett fordul elő leggyakrabban. Oda már nem férnek. De miért ne hozhatnánk létre még egy e betűt? Ha elég sok gombnak van helyünk, csoportokat alkothatunk a gyakori betűkből, és a szöveg bizonyos hányadát csak ezekben a csoportokban mozogva lehet leírni, anélkül hogy a ritka betűket kerülgetni kellene. A Kinesa erre volt egy meglehetősen jól sikerült próbálkozás, a Palm méretbeli korlátai között.
  A hatszög alaknak nemcsak akkor van értelme, ha gombról gombra csúszunk, tehát minél több szomszédra van szükségünk. Ugyanakkora területen ugyanakkora gombokból jóval többet lehet elhelyezni hatszög alakú, mint négyszögletes formában. A több gomb pedig több funkciólehetőséget ad.
  Kemény és puha billezetre egyaránt igaz, hogy a gombok soha nem lehetnek elég sokan, amíg két határt át nem lépünk: az egyes gombok nem lehetnek túl kicsik, és a kiosztás egésze nem lehet túl nagy. Ha például egy adott célra 15·46 centis billezetet találtunk legalkalmasabbnak, és az egyes gombok ideális mérete 3,48 négyzetcentiméter (ezek a PC-s billentyűzetemen mért számok), akkor helytelenítőleg kell néznünk minden olyan megoldásra, ami az ideális 198 darabos számot szükségtelenül csökkenti. Szükséges csökkentés az, amikor a gombcsoportok között a könnyebb eligazodás érdekében helyet hagyunk, meg amikor a fontosabb gombokat nagyobbra készítjük. Szükségtelen csökkentés a PC-k tízes billentyűzete fölötti nagy üres terület, ahol a ledek vannak, azokat el lehetne helyezni a gombokon (régen szokásban volt), a billezet élén, a gombcsoportok közötti üres részeken.
  Itt térhetünk vissza a mobiltelefonok kemény QWERTY billezetére, amit az elején említettem. Az ég óvjon tőle. Minden elképzelhető szempontból rossz. A gombok kicsik és nehezen kezelhetőek, viszont kemények, tehát megváltoztathatatlanok. Általában angol kiosztásúak, tehát nincs elég gomb ékezetes betűk számára. (Utólagos bölcsesség, tudom, de ha a sztálini eszme diadalmaskodott volna a világon, akkor a számítógépeknek ma nem huszonhat betűbillentyűjük lenne, hanem harminchárom!) A kis gumigombok természetesen se méretük, se mechanikájuk folytán nem alkalmasak gyors szövegírásra, és elég hamar tönkre is mennek, ezzel az egész készüléket használhatatlanná téve. Ugyanakkor miattuk általában kisebb a képernyő, ami akár érintős, akár nem, mindenképpen a kommunikáció első számú felülete.


Láng Attila D., 2013.2.9.

! Android billentyűzet

Accented EnglishMindent az ágyból

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: