Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A medve, aki megmentette a világot

(vagy legalábbis próbálkozik)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, és volt neki egy legkisebb fia. Hát ez a legkisebb fiú egyszer csak ösztöndíjjal bekerült az egyetemre és programozó lett belőle, a hétfejű sárkány miatt, aki egyáltalán nem létezik, és így nem tudta megakadályozni.
  Ahogy ott ment, mendegélt, fölvették egy kis szoftvercéghez, aztán onnan néhány év múlva egy nagyobbacskához, még néhány év múlva egy egészen nagyhoz, amelyiknek volt egy jól menő androidos alkalmazása, és ő bekerült annak a fejlesztői csoportjába.
  Telt-múlt az idő, és még mindig csak valahol a ranglétra közepén búslakodott, amikor egyszer elment nyaralni Alaszkába. Kievezett egy szép nagy tóra, de hát mi történt, jött egy vihar. Fölkapta az apró csónakot, átröpítette a tavon, s a túlsó parton kidobta a parti kövekre.
  Amikor magához tért, egy barlangban feküdt fűágyon, mellette ropogott a tábortűz, és egy hatalmas medve ült a tűz mellett, levest kavargatott.
  – Hol vagyok? – kérdezte az ember.
  – A barlangomban – felelte a medve.
  – Te mentettél meg?
  – A férjem. Adok egy kis levest, ettől jobban leszel.
  – Ti tudtok beszélni, főzni?
  – Mesében vagyunk, itt minden lehetséges.
  A medvéné gyógyfüvekből főzött levest, a férfimedve elhívta a fivéreit szarvasvadászatra, és szarvashússal etették a beteget, de csak annyit értek el, hogy lassan-lassan gyógyulni kezdett. Orvost hívni lehetetlen volt erre a távoli vidékre, ahol a madár sem jár, hanem repül, nehogy elkapja a medve.
  A beteg szomorkodott. Amíg odakint járt a tavon, eszébe jutott a nagy ötlet, amivel végre a rangsor elejére kerülhet. Az is lehet, hogy kinevezik csoportvezetőnek. De ebből semmi sem lesz, mert itt fekszik betegen. Telefonja, táblagépe, minden egyéb kütyüje elmerült a tóban.
  – És mi az a nagy ötlet? – kérdezte a medve, mialatt a medvéné levest főzött a betegnek.
  A beteg elmondta. Azzal is telik az idő. Mit érthet egy vadonban élő medve a számítógép-programozáshoz?
  Másnap a medve megcsókolta a medvénét, a kis bocsoknak megígérte, hogy hoz majd nekik medvecukrot, és bement a városba. Hogy oda hogy került egyszeriben, amikor az imént még ott tartottunk, hogy a távoli vadonban orvosért se lehet menni, azt majd megbeszéljük akkor, ha az olvasó biológiai magyarázatát adja, hogyan nyelhet le egy farkas egészben, rágás nélkül egy kislányt és egy felnőtt nagymamát, és mi a jó neki ebben, amikor húsevő állat és igenis cafatokra szokta tépkedni zsákmányát.
  Szóval a medve bement a városba és vett két repülőjegyet. Merthogy akkora nagydarab medve volt, hogy két ülés kellett neki. Néhány óra múlva leszállt a programozó városában, fogott egy taxit és elvitette magát a szoftvercéghez. A portán elmondta, hogy kitől hozott üzenetet, és várt két percet, akkor előjött egy előzékeny, de aggodalmas úr, betessékelte a medvét egy kis tárgyalóba, és megkérdezte, hogy hát mit tud az ő kollégájukról. A medve elbeszélte a balesetet a viharban meg mindent. Az előzékeny úr sápadozva hallgatta, aztán megígérte, hogy fölhívja az alaszkai mentőket és elmond nekik mindent. És a titkárnővel hozatott öt kiló medvecukrot a kis bocsoknak.
  A medve megköszönte, de nem ezért jött. Az ő barátjának van egy ötlete, és ő, a medve, szeretné, ha a cég, cserében az életmentésért, megígérné, hogy ezt az ötletet soha nem fogják megvalósítani. De hát miért ne, kérdezte az előzékeny úr.
  – Kérem, én csak egy egyszerű vidéki medve vagyok – kezdte a medve, és kortyolt még egyet az elébe tett mézesbödönből –, voltaképpen nem is tudnék semmit a számítástechnikáról, csak élnék a barlangomban, nevelgetném a kis bocsaimat és hizlalnám magam a télre, ha nem lennénk a mesében. De hát ott vagyunk, és meg kell hogy mondjam, hogy engem nagyon zavar medveségileg az én barátom ötlete. Ha nem lennénk a mesében, akkor amint a barátom elmondja az ötletét, agyoncsaptam volna, a húsát megesszük a családdal, a csontjait pedig eltemetem és faragok fölébük robot alakú, zöld fejfát. De hát a mesében ilyet kultúrmedve nem tesz.
  – Én örömmel megígérem önnek, hogy nem valósítjuk meg az ötletet – mondta az előzékeny úr –, de erre csak akkor vagyunk képesek, ha tudjuk, mi az, amit nem szabad megvalósítanunk.
  A medve bólintott és szakszerű leírást adott az ötletről, aminek az volt a lényege, hogy az alkalmazás sokkal gyorsabban fog működni, ha a neten elébe kerülő adatokat tárolja a gépen és nem kell mindig újra letölteni.
  – De hát mi ezzel a baj, Medve úr? Ilyen gyorsítótárakat számtalan program használ.
  – Éppen ez a baj. Bár ha csak egy lenne, az is elég nagy gond. Szerintem az önök programja naponta egy-két giga adatot könnyedén eltehet.
  – Igen, ez reális. Nem nagy mennyiség.
  – Nem nagy mennyiség, uram? Ha csak öt ilyen program van a gépen, az naponta öt-tíz giga, havonta háromszázra is fölmehet. És ezeket a gyorsítótárakat nem üríti semmi!
  – Dehogynem, Medve úr, a különféle memóriatisztító programok.
  – De kedves Előzékeny úr, az emberek azon részének, mely túlnyomónak mondható, fogalma sincs az ilyen programok használatáról, és nem is érdekli őket. Megvesznek egy táblagépet vagy telefont, és használni szeretnék. Facebookozni, guglizni, youtube-ozni. Képzelje el, mi lenne, ha a Facebook minden egyes megnézett posztot, képet, a Youtube minden egyes megnézett videót elrakna. Egykettőre tele lenne a gépek memóriája.
  – Szerintem a Facebook már most is elrak mindent, a Youtube-ot nem tudom, de hát Medve úr, a gépek memóriája egyre nagyobb.
  – Hát ez az, Előzékeny úr, mert a hardvernek muszáj lépést tartani a szoftverek egyre elrugaszkodottabb követeléseivel. Mi medvék otthon a vadonban épp elég elmaradottak vagyunk, hogy emlékezzünk azokra az időkre, amikor bonyolult és szép játékokat megírtak hatvan kilobyte-ban, muszáj volt, mert nem volt több. Ma egy semmi kis játék száz megánál kezdődik, és még el se kezdtek vele játszani, már letölt tíz mega reklámot. Őrületes pazarlás, uram! Mi medvék otthon a vadonban még tudjuk értékelni a tárhelyet, átlátjuk, mekkora hatalmas mennyiség egy giga, amit önök könnyedén elpocsékolnak olyan szemétadatokra, amiket a felhasználó majd hátha elő akar venni, de szinte soha nem akar! Az önök programja tízmillió táblagépen és telefonon fut. Az naponta tízmillió giga! Tíz petabyte szemétadatok számára, naponta, egyedül az önök programjából! Ez akkora pazarlás, mint… mint… nem is tudom, milyen hasonlatot mondjak. Mintha egy kicsi, szegény ország eldugott falucskáiban stadionokat építenének. Mesében vagyunk, mondhatok ilyen képtelenségeket.
  Az előzékeny úr értőn bólogatott. A medve kortyolt még egy kis mézet.
  – Azt hinné az ember, kedves Medve úr, hogy önöket medvéket ott a vadonban ez nem zavarja. Üldögélnek a tóparton, horgásznak, brummognak…
  – Ez körülbelül így is van. De az önök pazarlása kidobott gépekhez vezet, mert a memóriatisztító programok is csak addig győzik az iramot, ameddig, egy idő után már maguk az alkalmazások növik ki a gépeket. Teljesen jó gépeket kell kidobni, mert már nem fut rajtuk semmi. Ez pedig környezetszennyező. A gépek helyett újakat kell gyártani, az is szennyezi a környezetet. És az alkalmazások nem tudnak többet, mint öt évvel ezelőtt, csak tízszer akkora helyet foglalnak. Márpedig a környezet, azok vagyunk mi.
  – Értem. Esetleg beszélne a fejlesztőkkel is?
  – Köszönöm, én bízom az ön belátásában. – A medve kihörpintette a mézet és fölállt. – Köszönöm a kedves fogadtatást, de nem rabolom tovább az idejét.
  – Visszamegy a vadonba?
  – Még nem, postára adom a bocsoknak a medvecukrot és elmegyek még néhány szoftvercéghez.
  – Kérem, engedje meg, hogy én küldjem el.
  – Nagyon kedves. Csak úgy címezze: Medvebarlang, Tópart, Vadon, Alaszka.
  – És a postás ennyiből odatalál?
  – Elvégre mesében vagyunk, nem?


Láng Attila D., 2017.3.30., 23:17:01

irodalom medve számtech

Láttam egy daltBetűlezserség

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: