Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A Konzervatív Enciklopédia

Elgondolkodtam egy kicsit a konzervatívokról, és leírtam néhány gondolatot. Nem hízelgőek. Ha az olvasó konzervatív, akkor azt tanácsolom, hogy ne olvassa tovább, mert morcos lesz tőle, és mellesleg ezzel pont nekem ad igazat.
  

*

Folytathatjuk? Szóval, kedves liberális olvasóm, én tulajdonképpen csodálom a konzervatív embert, amiért ezt a lehetetlen világnézetet képes komolyan végigcsinálni. Reggel fölkelve is konzervatív, este lefekve is konzervatív. És sose merül föl benne, hogy ez így nem működhet.

I.

De először lássuk a konzervatív ember néhány jellemvonását.
  A konzervatív ember lusta. Beleszületik vagy felnőtt fejjel belehull egy világnézetbe, amit mások találtak ki helyette, és nincs energiája kitalálni helyette a sajátját. Jó neki az előregyártott. Van egy-két rég halott nagyság, például Mózes, Jézus, Mohamed vagy Lenin, akik megmondták, hogy mit kell gondolni, és innentől a konzervatív ember ezt gondolja. (Igen, Lenin is. Csak addig lehet valaki forradalmár, amíg változtat a dolgokon. Ha a változtatás már megtörtént és annak végrehajtója retteg minden további változástól, akkor konzervatív. Napjaink két ismert konzervatív vezetője Fidel Éljen a Forradalom Castro és Kim Éljen a Forradalom Dzsong Il. Mostanra fő tevékenységük az, hogy uralmukat konzerválják.)
  A konzervatív ember akaratos és durva. Az ő világnézete az egyedül helyes, és mindenkinek ezt kell követnie. Az ő véleménye – vagyis az a vélemény, amiről neki megmondták, hogy gondolni kell – a Tévedhetetlen Igazság, és minden rendelkezésére álló eszközt bevet annak érdekében, hogy ezt a Tévedhetetlen Igazságot mindenkitől megvédelmezze. Konzervatív országokban a bíróságok főleg arra szolgálnak, hogy az állam által hirdetett Tévedhetetlen Igazságot védelmezzék, és aki ellene szól, annak befogják a száját. Régebben máglyára küldték, később már beérték a gulággal. A konzervatív ember nem gondolja úgy, hogy ha egyszer az ő Igazsága annyira Tévedhetetlen, akkor tökmindegy, hogy Mari néni mit mond. Egy mindenható lényt, aki egyetlen szavával eltörölhetné egész naprendszerünket, vérig lehet sérteni azzal, ha egy porszemnyi emberecske a megfelelő helyen és időben nem veszi le vagy nem teszi föl a kalapját. S mivel a mindenható lény oda se figyel és nem sújt le villámaival, helyette is vérig sértődik a konzervatív, aki direkt mindig figyel az ilyesmire.
  Itt álljunk meg egy pillanatra, mielőtt félreértés keletkezik. Én is leveszem a baseballsapkámat, ha a temetőben szembejön a menet, és nem rakom vissza, amíg el nem mennek. Ha a zsinagógának nem lennének embermagas lépcsei, bementem volna körülnézni, mert a szegedi nagyon szép és híres – és akkor viszont fönt hagytam volna a sapkámat, ámbár épületbe belépve le szoktam venni. Egyszerűen azért, mert vannak emberek, akik adott szituációban érzékenyek mások fejfedőire, és – ámbár semmi közük hozzá, hogy rajtam vagy akár Nyuszikán van-e sapka vagy nincsen – nem áll szándékomban megbántani másokat, ha nem muszáj. Ha vagyok valahol és felhangzik a Himnusz, akkor sajnálatomra nem fogok tudni felállni, akár megbántódik ettől valaki, akár nem, ezt kár is forszírozni. De a sapkámat le tudom venni, illetve fent tudom hagyni, tehát megteszem, ha ezzel megelőzhetem, hogy megbántsak valakit.
  A konzervatív ember jelképorientált. Ha már a sapkánál tartunk, zsidó férfi nem tehet meg két méternél többet fejfedő nélkül, mert mindig fölötte van a mennyei gondviselés. A konzervatívtalan ember persze elgondolkodik: „miért, kalap nélkül nincs fölötted a mennyei gondviselés?”, avagy „nem mindegy a mennyei gondviselésnek, hogy van-e rajtad kalap?” A konzervatív ember nem gondolkodik a jelképeken. Bármi máson inkább. Ha gondolkodik róluk, akkor arról, hogy megfelelően vannak-e elhelyezve, és nincsenek-e kitéve a megszentségtelenítés veszélyének. Régen az életével fizethetett, aki nem kezelte a jelképeket megfelelő tisztelettel; ma általában csak undor és megvetés tárgyává teszi magát. A konzervatív ember azon sem gondolkodik, hogy ha egyszer az a jelkép azt a Tévedhetetlen Igazságot jelképezi, akkor mit számít neki, hogy esetleg Pistike nem a megfelelő tisztelettel közelít hozzá.
  Persze léteznek forradalmi jelképek is, de csak ideig-óráig. Amikor a kommunisták kitalálták a vörös csillagot, ami az öt kontinenst jelképezte, a vér és a szabadság színében, akkor az egy forradalmi jelkép volt. Amikor kötelezően ki kellett tenni mindenhová, akkor már konzervatív jelkép volt: a fennálló hatalom megtartásának jelképe, a hatalom konzerválásának érdekében alkalmazott terror jelképe. Ha forradalmi jelkép maradt volna, sose tiltották volna be.
  A konzervatív ember isteníti a jelképeket. Nem véletlen az sem, hogy a magyar jobboldalnak töméntelen jelképe van: az árpádsávos zászló, a turulmadár, Nagy-Magyarország térképe, a rovásírás betűi, mindez ízlés szerint fűszerezve állami jelképekkel – piros-fehér-zöld zászló, állami címer, a Himnusz – és vallási jelképekkel, főleg a kereszttel és a kettős kereszttel. A narancssárga szín, illetve a stilizált narancs nem tartozik ide, az a Fidesz mint párt jelképe, és – némely rossz emlékű pártjelvényekkel ellentétben – ez idáig nem vonult be a hívek által istenítendő jelképek közé. Ugyanakkor a magyar baloldalnak ma gyakorlatilag nincsenek jelképei. A vörös és a világoskék szín, illetve a szegfű – újabban a piros kocka – és a szabad madár ugyanúgy pártjelvények, mint a narancs, és ezeket sem istenítik a pártok hívei. Valamirevaló jobboldali website nem lehet meg jelképáruda nélkül, van matrica, hűtőmágnes, póló, baseballsatyesz, amit csak akar a konzervatív fogyasztó. A konzervatívtalanoknak egészen egyszerűen nincsen igényük jelképekre.
  A konzervatív ember kényszeresen hirdeti, hogy ő konzervatív, és hogy pontosan hogyan konzervatív. Ez általában dühítő, például amikor egy csomó ember összegyűlik valamilyen békés, esetleg nem is politikai cél miatt, és odaplántálja magát néhány alak árpádsávos zászlovakkal. Néha tragikus, például amikor a dühöngő nácizmus közepette a legtöbb öreg zsidó mániákusan ragaszkodott hagyományos megjelenéséhez és ünnepeihez. Máskor viszont éppen nevetséges, mint például aki teleragasztja a kocsiját Nagy-Magyarország térképvázlataival, mert az autónak muszáj hirdetnie, hogy a gazdája irredenta. A konzervatívtalan ember fütyül rá, hogy tudják-e róla, milyen a világnézete. Ha kérdezik, megmondja; ha nem kérdezik, nem mondja meg. A konzervatív nem bírja ki, hogy ne hirdesse úton-útfélen. Konzervatív ruhát hord: zsinóros mentét, kaftánt vagy galabiját, amilyet a kultúrája előír. Vagy teleaggatja magát, a kocsiját, a házát, mindenét jelképekkel, amik a hovatartozását hirdetik. Vannak országok, ahol bizonyos ünnepeken mindenhol kirakják a nemzeti zászlót. De csak a konzervatívok várják sóváran, hogy eljöjjön az ideje; a többiek csak automatikusan kitűzik a zászlót és fütyülnek az egészre.
  A konzervatív ember konformizál. Említettem a sapkát, most meg a zászlót, amit a többiek is kiraknak, mert úgy érzik, hogy muszáj. Még a végén megverik őket konzervatív szomszédaik. Amikor a babiloniak elfoglalták Jeruzsálemet és hetven évre fogságba hurcolták a zsidókat, ez utóbbiak még semmit se tudtak a „szenteld meg a hetedik napot” szent parancsolatjáról. A babiloniaktól vették át a hetven év alatt, mert nehéz lett volna nem alkalmazkodni a konzervatív többséghez és dolgozni szombaton, hogy aztán odajöjjön egy babiloni és megverje vagy eladja rabszolgának, nem tudom, milyen retorzióra lehetett számítani. A konzervatív babiloniak hozzákonformizálták az éppen akkor alkalmazkodóképesebb zsidókat ehhez a szokáshoz. Ma a konzervatív zsidók konformizálják hozzá a szokáshoz a konzervatívtalanokat: Tel-Avivban szombaton nem járnak a villamosok.
  Az ellenvéleményre a konzervatív ember kíméletlenül és kérlelhetetlenül lesújt, mert a Tévedhetetlen Igazság nem tűri, hogy bárki mást gondoljon. Ha hatalma van hozzá, akárhány ártatlant is megbüntet, nehogy egy bűnös kicsússzon a keze alól. Gondolhatunk a boszorkányüldözésre vagy a sztálini terrorra, de mondok szelídebbet. Amikor Moldova György olyan könyvet írt Che Guevaráról, aminek olyan volt a hangvétele, mintha Che egy ember lett volna, nem pedig egy félisten, akkor a kubai kormány halálra sértődött, és gyakorlatilag egész Magyarországgal nem volt hajlandó szóba állni, amíg az eretnek Moldova nem küldött nekik egy írást, amiben kijelenti, hogy Che Guevarát nagy forradalmárnak tartja. Akkor Fidelék megnyugodtak és kegyesen elfogadták a segélyszállítmányokat. A konzervatív ember, és pláne a konzervatív kormányzat ugyanis nem gondolja úgy, hogy mit érdekli őt, mit írogat egy író a világ túlsó végén, valami érthetetlen nyelven. Nem gondolja, hogy ettől panteonjának alakjai ugyanolyan fényben ragyoghatnak. Szent meggyőződése, hogy ha egy eretnek vélemény elhangzott, azt meg kell semmisíteni, különben folt esik a panteon ragyogásán, és hova lesz akkor a világ. Ez nagy teher a számára, mert azt okozza, hogy mindenkinek minden megnyilatkozására maximálisan oda kell figyelnie – egyes konzervatív kormányzatok csakugyan ezt tették és teszik, kíméletlen cenzúrával hallgattatnak el minden véleményt, ami nem a Tévedhetetlen Igazságot támasztja alá, és mindent teleraknak álruhás detektívekkel, besúgókkal, hogy a legapróbb ellenszegülés is felderíthető és büntethető legyen.
  A konzervatív ember személyes sértésnek veszi, ha mások nem az ő véleményén vannak. Ha nem tud büntetni, akkor konformizál: a többiek vagy átveszik az ő véleményét, vagy csak ráhagyják és úgy tesznek, mintha. Ha egy házon árpádsávos lobogó leng, senki nem fog becsöngetni és felelősségre vonni a tulajdonost, hogy miért használ nyilas jelképeket. Az emberek szó nélkül továbbmennek, egyrészt mert nem lesznek hülyék megveretni magukat, másrészt mert nincs rá okuk. A konzervatívoknak tetszik, a liberálisok meg fütyülnek rá, hogy ki milyen lobogót lenget. Hát nem mindegy?
  A legerősebben konformizáló konzervativizmus a vallási; nem véletlen, hogy a világban ma mindössze néhány vallás van, s azok túlnyomórészt közösségekben vannak, amelyek némelyike sok millió embert számláló, földrajzilag folyamatos földterületeken él. Ez elsősorban azokra a vallásokra igaz, amelyeket bizonyos helyeken és időszakokban kötelező volt követni, különben megölték az embert. Hát persze hogy megkeresztelkedtek, miután látták, mi történt Koppánnyal!
  A konzervatív ember mindazonáltal tud hazug is lenni. Ilyenkor a világnak és önmagának egyszerre hazudik. Kérkedik azzal, hogy ő konzervatív, de letagadja, hogy hogyan konzervatív. Ő csak „nemzeti érzelmű”, mondja magáról a fasiszta, és döbbenten hallgatja a magyarázatot. Nem igaz, mondja, mert az egy sokkal ősibb jelkép. A gondolatvilágát kizárólagosan uralják a jelképek, ezért valószínűleg őszintén hiszi is, hogy ha az ő jelképe más, akkor ő maga is más. Nem érti, hogy nem a jelkép a fontos, hanem az, amit jelképez. (Ugyanezért csak egy konzervatívot bosszantanak igazán az árpádsávok. A liberális belátja, hogy azok zászlóval, zászló nélkül egyformán fasiszták.) A konzervatív ember tehát önmagát is becsapja. Ha pechjére olyan világnézetet kapott készen, amit a többség elítél – például a nácizmust –, akkor átkereszteli hungarizmusra vagy Arany Hajnalra. (Görög neonáci szervezet.) Nyilvánvaló, hogy a náci nem hülye. Pontosan felméri, hogy a világ elítéli őt, de megváltozni se nem képes, se nem hajlandó, ezért megpróbál álruhát ölteni. Megváltoztatja a jelképeit, de – mint nemrég írtam – csak ugyanazokat a jelképeket tudja variálgatni, csak apró változtatásokat képes csinálni. Már csak azért is, mert három dolgot szeretne egyszerre: kibújni a világ ítélete (és sokszor a bíróság ítélete) alól azzal, hogy megváltoztatja a jelképeit; különbözni a többi náci szervezettől ugyanezzel; de rá is akar találni elvbarátaira azáltal, hogy megőrzi a jelképek alapvető náci jellegét. Nem érti, hogy ezáltal a világ pontosan értesülni fog róla, hogy ő továbbra is náci. Szentül hiszi, hogy ha világoskék alapra pirossal rajzolja a horogkeresztet, akkor ő tökéletesen álcázta magát a többség elől, és csak a többi náci fogja felismerni.
  Ilyen álcázásra persze csak a szélsőséges konzervatívnak van szüksége – aki bizonyos szempontból nem is valódi konzervatív, sőt akár forradalmárnak is tekinthető, hiszen változást akar; de erről majd később –, a köznapi konzervatív büszkén hirdetheti, hogy az. Kifejezett tiszteletet kap érte cserébe. Ha egy színész bíborosi köntösben kimegy az utcára, mert mondjuk elfelejtett pénzt dobni a parkolóautomatába, jó esélye van rá, hogy begyűjt egypár térdhajtást és kézcsókot arra járó katolikusoktól. Még akkor is, ha színészként ismert az arca, mert előbb a jelképeket fogják megnézni.
  Mai világunkban szerencsére már a konzervatívtalan is hirdetheti magáról, hogy az. Lilára festi a haját és taréjba fésüli, karikát fűz az orrába, kitetoválja magát. Ez a nonkonformizmus, vagyis a konzervativizmus tagadása. Fő jelképe a bevett jelképek elutasítása. Sok nonkonformista akár azt is vállalja, hogy a többiek csúnyának tartják, csak ne tartsák egyformának.
  A nonkonformizmus és a liberalizmus egyaránt tagadja a konzervativizmust, de nem egyformán. A nonkonformista külsőségekben, a liberális elvekben. A liberálisnak az a fontos, hogy a konzervatív elvekkel vitatkozhasson, és ezenközben nem zavarja, hogy ugyanúgy van öltözve, mint a legtöbb konzervatív. A nonkonformista sem fogadja el a konzervatív elveket, de a külsőségeket sem, és nem ritkán annyira leköti, hogy külsőségekben mássá tegye magát, hogy nem jut ideje az elvekkel vitatkozni.
  A konzervatív ember a látszat embere. Azt szereti, ha vasárnap reggel mindenki szépen felöltözve ott ül a templomban és ájtatos képpel hallgatja a szentbeszédet. Hogy a látszat mögött mi van, afölött előkelően magasra tartott orral elnéz. A látszat mögött, mint tudjuk, az szokott lenni, hogy a gyülekezet tagjainak egy része a paráznaság bűnét tervezgeti mise utánra, kivéve azokat, akik mise előttre iktatták be. A gyerekek halálra unják magukat ezen a sok sületlenségen, és a fele megfogadja magában, hogy a gyerekeit soha nem engedi templomnak még a közelébe se, a másik fele viszont szadista és azt fogadja meg, hogy ő is elhozza a gyerekeit, ha ő szenvedett, szenvedjenek azok is. A nagyobb fiúk egy részének meztelen nőket ábrázoló képek vannak a zsebében; a másik, bölcsebb részük otthon hagyta ezeket. A pap pedig nem szólhat semmit, még ha tud is minderről, hiszen neki is van szeretője. (A történelem három pápát jegyzett föl, akik szex közben haltak meg, az egyik ráadásul fiúval csinálta – sejthetjük, hogy a többi pusztán csak nem halt bele.)
  Mindezekről a konzervatív ember is tud, hiszen se nem hülye, se nem vak. De ő a látszat embere. Ha vasárnap délelőtt mindenki ünneplőben ül a templomban, akkor a világ szép és jó. Más konzervatívok számára akkor volt a világ szép és jó, ha a megfelelő pillanatban mindenki talpra ugrott és vastapsban tört ki, ütemesen skandálva Rákosi nevét. Ma már tudjuk, hogy ha egy ilyen gyűlésen ezren voltak jelen, abból kétezer gyűlölte Rákosit és valójában ellene dolgozott – de a jelenlevő konzervatívok boldogan látták, hogy mindenki a kívánalmaknak megfelelő látszatmagatartást tanúsítja, minden gyönyörű tehát.

II.

A konzervatív embert nagyjából már kiveséztük. Térjünk rá a konzervatív csoportra.
  A konzervatívtalan ember általában nem tömörül csoportba. Nincs rá szüksége, hacsak nem valamilyen cél érdekében vagy a társaság kedvéért. (A forradalmár például csoportba tömörül, elvégre egyedül mégse csinálhat forradalmat – az más kérdés, ha utólag kiderül, hogy egyedül csinálta és minden dicsőség az övé.)
  A konzervatív ember viszont a csoportokon keresztül határozza meg a világot. A többi embert, önmagát, mindenkit. Úgy látja a világot, mint csoportok halmazát. Minden ember valamilyen csoportba tartozik. A csoportok néha átfedhetik egymást. Az indiai szomszéd gyereke beletartozik ugyan az alacsonyrendű népek csoportjába, de a gyerekek csoportjába is beletartozik, ezért jogot formálhat némi plusz kedvességre, amire a szülei nem. (A legtöbb nem szélsőséges konzervatív nagyon jóindulatú tud lenni a lenézett csoportok tagjaival – persze leereszkedő módon jóindulatú.)
  A csoportok egy részét természetes biológiai eredet határozza meg: férfiak–nők, felnőttek–gyerekek. A legtöbb konzervatívnál ezeket a csoportokat áthághatatlan falak választják el egymástól. A gyerekek majd felnőnek ugyan, de amíg gyerekek, addig hallgass a nevük, csak a felnőttek után vagy másik asztalnál ehetnek, minden felnőttnek automatikusan engedelmeskedniük kell, s még egy sereg rendszabály van. A konzervatívtalan se tartja a gyerekeket egyformának a felnőttekkel, de értelmetlen megszorításokat nem gyárt. Meghallgatja a véleményüket, néha még tanul is belőle, természetesen egy asztalnál eszik velük, és ami a konzervatívot hihetetlenül idegesíti: nem gondolja úgy, hogy a gyerekek automatikusan engedelmességgel tartoznak minden felnőttnek csak azért, mert az felnőtt, ők meg gyerekek. A konzervatív rádörög a szomszéd zajongó gyerekeire, és méltatlankodik, amiért azok nem tisztelik őt, a liberális szomszéd pedig – konformistán nem kérdezve meg, hogy ugyan mi tisztelni való van magán, szomszéd – közli, hogy egyrészt azért gyerekek, hogy zajongjanak, másrészt ha túllépik a mértéket, akkor majd ő rászól a sajátjára, a harmadik szomszédéra ő sem.
  Ha már a gyerekekről esik szó, érdemes egy pillanatra megállni itt. A gyerekek a konzervativizmus és a liberalizmus érdekes keverékének születnek. Minden gyerek automatikusan elfogadja a szülei világnézetét, bármi legyen is az, tehát konzervatív, egy készen kapott világnézetet követ. Ugyanakkor viszont van egy szokásuk, amit felnőtt konzervatív soha nem engedne meg magának: kérdeznek. A konzervatív ember retteg a kérdésektől, amikre nem tud és nem is akar válaszolni. Az ő világnézetét kinyilatkoztatták, ott kérdéseknek nincs helye. Mármint azt persze meg szabad kérdezni, hogy hívták Dávid király apját vagy hogyan kell eredményesen leleplezni a pártba furakodó ellenforradalmárokat – de az olyan kérdések tilalmasak, hogy teremthet-e Isten akkora követ, amit ő se tud felemelni, vagy hogy hova lett a zsír, a liszt meg a Kohn. A gyerekek mindkét fajta kérdést hajlamosak feltenni, és kizárólag azért úszhatják meg egy erőteljes szidással, nehezebb kérdés esetén veréssel, mert hát gyerekek még szegények, nem tudhatják, hogy ilyen kérdéseket tilos feltenni. Azért van a nadrágszíj, hogy megtanítsa nekik.
  A férfiak és nők közötti áthághatatlan választófal a konzervatívok nagy szomorúsága. Egyre kevesebb marad belőle. Már csak némi sovány vigasz marad a férfiak felsőbbrendűségének makacs hirdetői számára (persze mindet férfi szülte): a nők általában alacsonyabb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, és a vezető állásokba nehezebben jutnak be. De ezek a különbségek is egyre jobban csökkennek.
  Röviden megemlítenék egy csoportképző szempontot, ami logika szerint harmadik lenne: a foglalkozást. Ez ma már kevésbé érdekli a konzervatívokat. Régen áthághatatlan falakat emelt az emberek közé, hiszen mindenkinek a ruháján látni lehetett, hogy micsoda, tetszés szerint lehetett korlátokat szabni.
  A legfontosabb, ahol a konzervatívok kedvükre kiélhetik magukat, a „mesterséges biológiai csoportok”. A bőrszín és a nemzetiség. Biológiai, mert az ember kétségkívül ázsiainak vagy norvégnak születik, viszont mesterséges, mert mint csoportképző szempont egyáltalán nem azonos a természetes biológiai eredettel. Emlékszünk Isaurára, aki fehér létére rabszolga volt, mert feketének számított.
  Minden konzervatív ilyen csoportokra osztja az emberiséget. Van a Mi és vannak az Ők. Az Ők is több kategória, mert vannak a Velünk Nem Azonos, De Jó Származásúak, vannak a Kevésbé Jó Származásúak és vannak az alacsonyrendűek. Például a náciknál a dánok „ugyanolyan árják” voltak, csak persze nem németek; alacsonyabb rendűek voltak a franciák, még alacsonyabb rendűek a szlávok, és legalul a zsidók és a cigányok. A modern kulturált konzervatív inkább bőrszín szerint kategorizál, fehérek, feketék, ázsiaiak, de azért a fehéreken belül a zsidók mégse egészen kommilfók. Van persze olyan is, akinek a világon semmi baja nincsen a zsidókkal, csak kimondottan a cigányokat utasítja el.
  A konzervatív embernek létfontosságú, hogy legyenek alacsonyrendű csoportok. Nem tudja önmagát önmagával meghatározni, kellenek emberek, akiknél feljebb helyezheti magát. Úgy tűnik, hogy az is nagyon fontos, hogy ezekből többféle legyen. Az amerikai angolszász konzervatívok például nem érték be azzal, hogy csak a feketék legyenek alacsonyabbrendűek. A zsidók valamiért nem kínálkoztak jó alanynak, az indiánokat kiirtották – de kellett még valaki, ezért kitalálták a „hispanic” nevű, közepesen alacsonyrendű „fajt”, akiket még le lehet nézni.
  A konzervatív ember számára hasznos a csoportelv, mert segít eligazodnia a világban. Ha valaki állít valamit, nagyon könnyen el tudja dönteni, hogy higgyen-e neki: csak megnézi, hogy az illető milyen származású. Ha ellenszenves csoportba tartozik, nincs igaza. Éppen ezért a konzervatív mindig olyan szempontokat választ, amiket ránézéssel meg tud állapítani. Az rögtön látszik valakiről, hogy fehér-e vagy fekete, és az amerikai angolszász konzervatívok a „hispanic”-ok felismerésében is nagy gyakorlatra tettek szert. A nácik természetesen ránézésre „felismerik” a zsidókat. Ha pedig hatalmuk van hozzá, akkor megjelölnek mindenkit, hogy ne legyen félreértés, és ne csalhasson senki, ha netán valamelyik más kasztba tartozó ősére ütött.
  A jelképek is sokat segítenek. A konzervatív a választásokon is könnyen eldönti, kire szavazzon: arra, aki felmutatja az általa tisztelt jelképeket.
  A konzervatív ember a világot összefonódó érdekcsoportok, véd- és dacszövetségek hálózataként érzékeli. A nácik mindmáig nemzetközi cionista lobbiról sikoltoznak, egyfajta zsidó klikkről, amely behálózza a világot, és élvezettel mesélik, hogy minden egyes tettük (kezdve a zászlólobogtatással) beleütközik valamilyen zsidó hatalmasságok érdekeibe, és mindenhol utánuk nyúlnak, hogy elgáncsolják őket. Ez kellemesebb, mint a saját kudarcukként megélni, hogy nem sikerül nekik semmi. A konzervatív ember nem tud meglenni bűnbakképzés nélkül, bűnbak pedig bárki lehet, kivéve Istent és őt magát – de elsősorban az alacsonyrendű csoportok tagjai. Ő maga ugyanis semmiképpen nem lehet hibás (bármiben), hiszen ő a Tévedhetetlen Igazságot követi. A saját csoportjának tagjai természetesen szintén a Tévedhetetlen Igazságot követik, tehát ők se lehetnek hibásak. A többi csoport tagjai azok, éspedig minél alacsonyabbrendűek, annál inkább.
  A konzervatív ember világképébe nem fér bele, hogy a bűnbak csak egyetlen ember legyen. Számára emberek nem is léteznek, csak csoportok. „Ha egy cigány lop, minden cigány lop.” Mindenkit a csoportjával azonosít. Ha lát egy arab fagylaltost, nem azt mondja: „ott megy egy fagylaltos”, hanem azt: „ott megy egy arab”. Az agyába beleül ez a szó, hogy arab, arab, AAARAAAB, és onnantól semmi mást nem érzékel. Azaz persze a saját csoportjának tagjai Mr. Wilson, Mr. Johnson és Mr. Hobson, de az arab nem Juszuf, Ibrahim vagy Szaíd. Még ha ismeri személyesen az illetőt és tudja a nevét, akkor sem. Némelyik konzervatív annyira fel van gőgülve, hogy a legalacsonyabbrendű csoportok tagjainak nem is hajlandó megjegyezni a nevét.
  A konzervatívok saját maguk természetesen pontosan olyan véd- és dacszövetséget formálnak, amilyennel az ellenszenves csoportokat vádolják. (A családi összetartás más kategória.) A csoportjukon belül bizonyos mértékben, az azon belül kialakított elit csoporton belül pedig erősebben. Például egy bostoni bankár jóindulatára (nem feltétlenül anyagi segítségére) bizonyos korlátozott mértékben minden fehér amerikai keresztény számíthat, de elsősorban természetesen annak a pénzügyi körnek a tagjai, ahova számítja magát. Nem csoda, ha ugyanezzel vádolnak meg mindenki mást. A furcsa az, hogy ami náluk erény, az másnál bűn.
  De a konzervatív ember így működik. Ha ő dolgozik, akkor nem szorul másokra, a saját verejtékével keresi meg a kenyerét. Ha egy fekete dolgozik, akkor elveszi a kenyeret a fehérek elől. Ha neki nincs munkája, akkor egy szerencsétlen ember, avagy a zsidó világ-összeesküvés áldozata, azok szipkázzák el az állásokat. Ha egy feketének nincs munkája, akkor élősködik a társadalmon, a dolgozó emberek vérét szívja. Ha hasonszőrű társa bűnt követ el és börtönbe kerül, akkor megtévedt a szerencsétlen, meggondolatlan cselekedetre ragadtatta magát, a körülmények kényszerítették rá. Ha egy cigány kerül börtönbe: hát persze, ezek tolvajok mind. Akkor is, ha kiderül, hogy a cigány ártatlan volt.
  A csoport szerinti megítélés sztereotípiái részét képezik a konzervatív ember Tévedhetetlen Igazságának, ennélfogva megváltoztathatatlanok és véglegesek. Ha felmutatunk embereket az általa lenézett csoportból, akik az általa helyesnek tartott életmódot folytatják, kész a válasz: persze, ezek között is akad rendes életű, de hát ez nem változtat semmin. Ha felmutatunk gyerekeket, akik nem vádolhatók semmivel, akkor jön a válasz: ő csak a felnőttekről beszélt, de ezek se lesznek különbek, ha felnőnek.
  Ha pedig sarokba szorítjuk, akkor köpönyeget fordít. De a zsidó nem azt jelenti ám – mondja. Amikor ő azt mondja, hogy zsidó, akkor csakis és kizárólag a nemzetközi bankvilág zsidó vezetőire gondol, akik hatalmas pénzeket kaszálnak az ő véréből-verítékéből. Ha bebizonyítjuk, hogy a nemzetközi bankvilág vezetői között alig akad zsidó, akkor kitalál valami mást. A zsidó igazából egy eszmei fogalom – ihelli hirtelen –, olyan embert jelent, aki ilyen és ilyen kártékony életmódot folytat, de hogy milyen származású, az igazából teljesen mindegy! És boldogan hátradől, hogy most teljesen jóra hozta magát.
  A szélsőséges konzervatívban kényszeres késztetés él, hogy a többségnek bebizonyítsa, hogy ő nem az, ami. Amikor bűncselekménnyel vádolják és be kell bizonyítania, hogy nem követte el – az igazából nem horogkereszt volt, hanem két egymást keresztező Z betű, tisztelt bíróság, tehát én nem viseltem tiltott önkényuralmi jelképet –, akkor érthető, hogy magyarázkodik. Egyébként nem érthető, ha a konzervatívtalan szemszögéből nézzük, csak akkor, ha a sajátjából.
  A konzervatív ember szavakkal alkot és rombol. Ha vallásos, és általában az, akkor van egy egész világa, ami kizárólag szavakból áll. Retteg attól, hogy szavakkal kárt tehetnek benne, és úgy érzi, hogy ha Mari néni azt mondja, hogy Jézusnak hátha barna volt a haja, akkor ettől az ő szavakból álló világa össze fog omlani. Képes embereket szavakkal megsemmisíteni. Ha valaki a felsőbbrendű csoportokból úgy viselkedik, hogy kivívja nemtetszését, akkor lezsidózza vagy lebuzizza, és elégedetten hátradől a fotelban, nézve, ahogy az illető megsemmisül erkölcsileg.
  Hát persze hogy ha náci, akkor be akarja bizonyítani, hogy ő nem náci! Hiszen ha emberek zsidóvá vagy buzivá változhatnak attól, hogy annak nevezik őket, akkor nácivá is. Ő pedig nem akar náci lenni. Azok ronda, undorító férgek a történelemből, akikre ő nem akar hasonlítani, akkor se, ha azok is üldözték a zsidókat és nekik is a horogkereszt volt a kedvenc jelvényük. Nagyon sok tőrőlmetszett, valódi náci csakugyan nem hiszi, hogy ő ugyanolyan lenne, mint a hitleri birodalombeliek, és görcsösen ragaszkodik azokhoz az apró különbségekhez, amiket ő fontosnak tart.
  A szavakkal alkotás és rombolás folyamatához hozzátartoznak a gúnynevek. A szélsőséges konzervatív imád gúnyneveket aggatni az ellenszenves csoportokra, személyekre, fogalmakra. A baloldali koalíció pártjait Maszopnak és Szadesznek csúfolja, a holocaustot hollókosztnak írja, és boldogan tapsikol, amiért megsemmisítette ezeket a fogalmakat. Mert a névnek bűvereje van, és ha kicseréljük egy másik névre, akkor a pozitív bűverő negatívvá változik. Aztán csak ül szomorúan és nézi, hogy ezek a dolgok még mindig léteznek. Pedig ő szakszerűen varázsolt!

III.

A konzervatív ember állandó harcban áll az idővel. Ő a jelenkori állapotot szeretné konzerválni, de a jelen a következő pillanatban már múlt, s ez történelmi léptékben is igaz. A konzervatív ember fél a változástól, tehát fél a fejlődéstől is, és a fejlődést általában romlásként éli meg. Ennek szükségképpen így kell lennie, hiszen ő a Tévedhetetlen Igazságot követi, és a Tévedhetetlen Igazság a történelemben egy adott szituációt alakított ki. Annak megváltoztatása a Tévedhetetlen Igazság tagadása lenne.
  A történelmi szituációk azonban a konzervatív ember vágyai, sokszor erőfeszítései dacára mégiscsak megváltoznak, de a konzervatív ember világképe, Tévedhetetlen Igazsága a régebbihez igazodik. Ezáltal a konzervatív ember restauratív emberré változik, olyanná, aki egy már elmúlt történelmi szituációt szeretne visszaállítani. Ilyenek a magyar irredenták, akik a Trianon előtti Magyarország visszaállításáról álmodoznak. (Számukra nincs értelme annak a kérdésnek, hogy miért éppen az akkorit, miért nem például a török hódoltság korabelit, amikor csak a mai Magyarország északi széle és Szlovákia egyes területei tartoztak Magyarországhoz; a többi török kézen volt. Ők kiválasztották a Trianon előtti Magyarországot mint Tévedhetetlen Igazságot, és innentől kérdéseknek nincs helye.) De ilyenek azok a kommunisták is, akik Nagy-Magyarország helyett Lenin-képeket és munkásököl-vasököl plakátokat aggatnak szobájuk falára, és arról álmodoznak, hogy az elnyomott munkásság majd megint felkel és kezébe ragadja sorsának irányítását. (Ami éppenséggel be is következhet akár, csak az akkor is egy másik történelmi szituáció lenne, nem a korábbi; Lenin neve valószínűleg föl se merülne az új forradalmárok között.)
  Felmerülhet persze a kérdés, nem lehet-e valaki konzervatív anélkül, hogy restauratív lenne. A válasz az, hogy de igen, egy történelmi szemszögből rövid időszakon belül akár lehetne is, csak ez nem szokott bekövetkezni. A konzervatív világnézet ugyanis leginkább öröklődéssel terjed, a konzervatív szülők a gyerekeiket is konzervatívnak nevelik, aztán azok az ő gyerekeiket, s így tovább – a világnézet megmarad, a történelem viszont közben továbblép. Nem véletlen, hogy a régmúltban a konzervatív világnézet évszázadokon, évezredeken át nem került ellentétbe a történelem fejlődésével, ahogy az sem véletlen, hogy a huszadik században már igen. Mostanra lett olyan gyors a változások üteme, hogy a szülőktől örökölt konzervatív világnézettel a gyerekek felnövekedve már nem tudnak mit kezdeni.
  Persze ha egy valódi konzervatív elolvassa mindazt, amit itt leírtam (ámbár megkértem, hogy ne tegye, és nagyon nehéz lehet úgy olvasni, hogy közben az ember folyamatosan csóválja a fejét), akkor rögtön előáll azzal, hogy de hát ők értékeket akarnak konzerválni, nem struktúrát. Csak hát ez ugyanaz, mint a jelképek apró módosítgatása, úgy teszünk, mintha ezáltal megváltozna minden, pedig dehogy. Az értékeket nem lehet önmagukban konzerválni. Azok vagy konzerválódnak maguktól – és akkor semmilyen erőfeszítésre nincsen szükség –, vagy eltűnnek az őket létrehozó struktúra eltűnésekor.
  Így például a család a konzervatívok egyik fő védendő értékének számít – holott a család intézménye az emberiség hajnala óta változatlanul fennáll, a világ összes kultúrájában, akár védik, akár nem. Könnyű olyasmit védeni, ami nem szorul védelemre. Másfelől viszont kétségtelen, hogy a család intézményének bizonyos vonatkozásai megváltoztak, megszűntek. A régi nagycsalád felbomlott, ma csak a szülők és a gyerekek számítanak családnak, s amikor utóbbiak felnőnek, elhagyják a szüleiket és máshol kezdenek saját életet. Ez akkor is így van, ha a konzervatív (restauratív) ember fogcsikorgatva kapaszkodik a nagycsalád emlékébe. De ezt a legtöbben már nem teszik, elfogadták a nukleáris családmodellt – de akkor legyen az a Tévedhetetlen Igazság. Szerető szülők és szófogadó gyermekek szép, boldog közössége. S ennek az eszménynek a védelmében fogcsikorgató küzdelembe kezd azok ellen a dolgok ellen, amik ellene mondanak ennek és látszanak – a meleg párkapcsolat, pláne gyerekvállalás ellen, a csonka családok ellen, vagyis mindazon jelenségek ellen, amik a társadalmi fejlődés normális menetéhez tartoznak. Ugyanakkor viszont elfelejt küzdeni azok ellen a dolgok ellen, amik nem tartoznak a társadalmi fejlődés normális menetéhez, viszont nem látszanak, legfőként a családon belüli erőszak ellen. Hiszen elmondottuk, hogy a konzervatív ember a látszat embere, csak az ellen küzd, ami látszik.
  Az olvasó bizonyára föltette magában a kérdést, hogy ha egyszer a forradalmár csoportok – például a neonácik és a kommunisták – a változásért küzdenek, akkor miért konzervatívok mégis. Azért, mert konzervatív és konzervatívtalan között ott húzom meg a választóvonalat, hogy a konzervatív nem a saját agyával gondolkodik. Egy készen kapott ideológiai rendszert használ, amin semmit sem változtat, semmit sem tesz hozzá vagy vesz el belőle, mert az a Tévedhetetlen, ennélfogva Változtathatatlan Igazság. Természetesen voltak forradalmárok, akik a saját ideológiájukat képviselték. Most ezeket tudom felsorolni: Ehnaton, Mózes, Buddha, Jézus, Marx, Engels és Hitler. Ők saját maguk dolgozták ki az ideológiát, tehát nem egy készen kapottat vettek át. De már a híveik készen átvették az ideológiát, ők megmondták, hogy mit kell hinni, és a hívek azt hitték.
  Che Guevara kétségkívül forradalmár volt, ha ezen olyan embert értünk, aki változtatni akar egy ország sorsán. Elment egy országba, nekilátott változtatni az ország sorsán – egészen biztos vagyok benne, hogy jó szándékból tette, az emberek életén akart javítani –, aztán továbbment a következő országba. Tehette, mindenütt értettek spanyolul. Forradalmár volt, ha ezen olyan embert értünk, aki fegyverrel szembeszegül egy konzervatív hatalommal – az illető hatalmak kétségkívül konzervatívok voltak. De ha azt tekintjük, hogy dolgozott-e ki Che Guevara új ideológiát, akkor azt kell látnunk, hogy nem: átvett egyet készen.
  Persze ezzel együtt is mondhatjuk, hogy Che Guevara nem volt konzervatív, mert nem egy létező struktúrát akart konzerválni, hanem egy újat bevezetni. Az, hogy az a struktúra a világ más részein már használatban volt, nem változtat azon, hogy az ő működésének területén nem, sőt korábban sem, tehát nem is a régit akarta visszaállítani. De csak egy világunk és egy (globális) társadalmunk van, és nehezen tudnék csatlakozni egy olyan véleményhez, miszerint egy egyesült államokbeli neonáci csoport forradalmár lenne pusztán azért, mert az USA-ban még sose volt fasiszta rendszer – miközben egy magyar neonáci csoportot nem tekintünk forradalmárnak pusztán azért, mert nálunk már volt, és így lehet mondani, hogy az akkorit akarják visszaállítani, tehát restauratívok. Ez értelmetlen okoskodás és nem vezet sehová. Legfeljebb az ó- és középkorban lett volna értelme, amikor a világ egy adott részén élőknek fogalmuk se lehetett arról, hogy a világ más részein milyen struktúrákat próbáltak már ki és milyen eredménnyel – így ha mondjuk a babiloniak feltalálják a kommunizmust, attól az inka kommunisták még tarthatták volna magukat abszolút forradalmárnak, hiszen soha nem hallottak Babilonról. De az akkori világban ilyen forradalmak kizárólag vallási téren történtek.
  Visszatérve Che Guevarához: amint látható, sokszor probléma lehet, hogy egy adott egyént konzervatívnak vagy forradalmárnak tekintsünk-e. Úgy tűnik, ez fogyatékossága definíciómnak, mely szerint konzervatív az, aki készen átvett ideológiát vall magáénak. A problémát azzal lehet feloldani, hogy kész ténynek fogadjuk el: mindenkiben vannak konzervatív vonások, a legveszekedettebb nonkonformistában is, a legradikálisabb forradalmárban is. Sokszor nem is kevés.
  Mert vegyünk egy nonkonformistát, aki lila tarajjal mászkál, tagad mindent, ami a körülötte levő társadalomban a konzervativizmus – vagyis a maradiság, a tespedés – jele, és boldog, amiért teljesen szakított ezzel a társadalommal. De enni neki is kell! A legtöbb ilyen nonkonformista nem lop, hanem konformista módon megveszi az ennivalót pénzért, olyan pénzért, amit valamilyen konformista technikával szerzett: megdolgozott érte vagy kért a szüleitől. Nonkonformistasága, tehát konzervatívtalansága csak odáig terjed, amíg baja nem lesz a rendőrséggel, ott megáll és visszakozik. Ráadásul nincsenek olyan törekvései, amikkel az egész társadalmat nonkonformistává tenné. Ez föl sem merül benne, és ha valaki javasolná, hogy mindenki járjon lila tarajjal, akkor megrettenne: csupa lila tarajú ember között őbenne már nem lenne semmi különleges. Nonkonformista csak úgy tud lenni valaki, ha van körülötte egy konformista társadalom, amiből kiríhat. A nonkonformistának szüksége van egy ilyen társadalom létezésére, tehát öntudatlanul is annak változatlan fennmaradását kell kívánnia – azaz konzervatív.
  Avagy vegyünk egy forradalmárt, aki egy teljesen új rendszert akar meghonosítani, tehát nem egy régit vett át, ő találta ki. Csakhogy az a rendszer is tele lenne a régiből megtartott, tehát konzervatív dolgokkal. Az emberek ott is reggel fölkelnek, megreggeliznek és elmennek dolgozni, pont mint öregapáik – a nonkonformista szemében ez kimondottan konzervatív dolog, ő sose tenne ilyet, a forradalmár pedig általában helyesnek tartja. A szovjethatalom bevezetésének pillanatában kétségkívül roppant újszerű, radikális változtatás volt, de soha nem gondoltak olyasmit, hogy például az államapparátust bürokrácia nélkül kellene üzemeltetni.
  Életünk tele van konzervatív módon a múltból megtartott dolgokkal, és ezek többsége egyáltalán nem rossz. Valamennyire mindenki konzervatív.

IV.

De ha mindenki konzervatív, akkor kit nevezek én konzervatívnak? Nos, azt az embert, akinek a világképe az. Az embert meghatározza, hogy vallásos-e és milyen vallású, hogy miképpen gondolkodik az anyagi javak felosztásáról, hogy milyen elvek szerint kívánná kormányozni a társadalmat, irányítani a tömegek életét. Akit ezeken a területeken az vezérel, hogy a fennálló rendszer minden körülmények között változatlan maradjon, az konzervatív. Aki minden változást a rossz jeleként fogad, és a közel- vagy régmúltról ábrándozik, amikor még minden olyan szép és jó és „tiszta” volt, az konzervatív. Aki elmegy mások mondandója mellett csak azért, mert őneki mást tanítottak, és nem hajlandó fontolóra venni, hogy hátha azoknak van igazuk, az konzervatív. Aki kiválasztott magának egy Tévedhetetlen Igazságot, és tűzön-vízen át azt követi, az konzervatív.
  A konzervativizmus nem jó, mert a történelem senki kedvéért nem áll meg, és a konzervatív ember előbb-utóbb azon veszi észre magát (vagy, ami rosszabb és gyakoribb, észre se veszi magát), hogy makacsul hajtogat valamit, amin túllépett az idő. A konzervativizmust általában az öregekkel kapcsoljuk össze, legfőképpen mert világunk ma már olyan gyorsan változik, hogy mire egy nemzedék megöregszik, többszörösen elavulnak azok a dolgok, amik gyerekkorukban még újak voltak. A konzervativizmus nem jó az öregeknek, mert elszigeteli őket a fiataloktól, kikapcsolja őket az élet keringéséből, és számtalan probléma forrásává válik. (A nemzedéki konfliktusokhoz már a hatvanas években se kellett megöregedni, elég volt, ha a szülő a háború előtt született, a gyereke meg utána.) A konzervativizmus nem jó a fiataloknak se, mert elszigeteli tőlük az öregeket, akikkel ezáltal nem marad közös témájuk, és csak jelentős szellemi erőfeszítéssel tudják elviselni a nagypapa meg a nagymama maradiságát, idegenekét pedig végképp nem. Az erre fordított szellemi erőfeszítés pedig energiát von el attól, ami a dolguk lenne: hogy tovább pörgessék a történelem kerekét.
  De attól, hogy a konzervativizmus nem jó, még megmarad. Az ember nehezen változtat a belekódolt programon. Rendkívüli szellemi erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki elfogadja, hogy amit addig Tévedhetetlen Igazságnak tekintett, ekként hirdetett és védelmezett, az nem igaz. Tudom, mert megtettem. Én is egy Tévedhetetlen Igazság légkörében nőttem fel, tiszteltem a jelképeket (a vörös csillag és a sarló-kalapács voltak azok), s alig hogy felcseperedtem, szembesítettek vele, hogy az egész egy hazugság. Évekbe telt, mire elfogadtam, és újabb évekbe, hogy kialakítsam a magam világképét – mert amit kínáltak helyette, az legfeljebb tetszetősebb volt, de nem tűnt jobbnak.
  Erre az erőfeszítésre a legtöbb ember nem képes és nem hajlandó. Nem is gondolja, hogy szükséges lenne, hiszen van egy Tévedhetetlen Igazság, ő annak a tudója, és az minden kérdésére választ ad. A konzervatív azért marad konzervatív, mert konzervatív.
  S attól, hogy a konzervativizmus nem jó, a radikalizmus még nem feltétlenül lesz jó. A történelem kereke megállás nélkül forog, de ez nem jelenti azt, hogy aki változtatni akar a dolgokon, az mindig gyorsítja a történelem kerekét. Lehet, hogy éppen az ellenkező irányba próbálja forgatni, miközben a fennálló helyzethez képest akár joggal tekinti magát radikálisnak. Ilyenek például a neonácik, akik egy csendes polgári társadalomban kétségkívül roppant radikálisak, de amit akarnak, az már túlhaladott és a mai világban működésképtelen – ahogy telik az idő, egyre inkább az. A radikalizmus másik nagy baja, hogy mindig ideiglenes. Van egy nagyon újszerű, nagyon forradalmi, nagyon radikális változtatás, amit feltétlenül meg kell csinálni, hogy az emberiségnek jobb legyen – aztán ha ez sikerül, akkor a radikális változtató hirtelen megtorpan és nem változtat tovább. Pedig a történelem kereke, amire esetleg korábban hivatkozott, még mindig forog. A radikális forradalmár ilyenkor általában átcsap konzervatívba és többé csak az elért helyzet megtartása érdekli – főleg ha ez a helyzet őt hatalomhoz juttatta.
  Egyetlen igazi radikális van, aki mindig, minden körülmények között változtat, és mindig a fejlődés irányába: a történelem. Csak persze megesik, hogy a változás sebessége a mi léptékünkkel nézve kibírhatatlanul lassú. De egyre csak gyorsul.


  És vígasztald meg, ha vigasz
  a gyermeknek, hogy így igaz.
  Talán dünnyögj egy új mesét,
  fasiszta kommunizmusét –
     mivelhogy rend kell a világba,
     a rend pedig arravaló,
     hogy ne legyen a gyerek hiába
     s ne legyen szabad, ami jó.
  
  S ha száját tátja a gyerek
  és fölnéz rád, vagy pityereg –
  ne dőlj be néki, el ne hidd,
  hogy elkábítják elveid!
     Nézz a furfangos csecsemőre:
     bömböl, hogy szánassa magát,
     de míg mosolyog az emlőre,
     növeszti körmét és fogát.


Láng Attila D., 2008.11.26.

abúzus arab Arany Hajnal árpádsáv Babilon baloldal Buddha Castro‚ Fidel cigány cionista Ekhnaton Engels‚ Friedrich Fidesz Guevara‚ Che gulág gyerek Himnusz hispanic Hitler‚ Adolf horogkereszt inka irredenta Isaura Isten jelképek Jézus jobboldal József Attila katolikus keresztény Kim Dzsong Il kommunista konzervatív Koppány Lenin‚ Vlagyimir liberális Marx‚ Karl melegek Mohamed Moldova György Mózes náci Nagy-Magyarország nonkonformista politika radikális Rákosi Mátyás restauratív rovásírás sarló-kalapács Szovjetunió Sztálin‚ Joszif Tévedhetetlen Igazság Trianon turul vallás vörös csillag zászló zsidó zsinagóga

A Szent FrizsiderCímlet, birka, ötvennégy

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: