Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A gyerekeinkért

Péterfi András írása

Képzeld el, hogy a gyerekeiddel, az unokáiddal állsz egy pusztaságon, és valami hatalmas, arctalan, irgalmatlan, elképzelhetetlenül erős dolog közelít felétek, és el akar pusztítani benneteket. Nem fog megállni, nem fogod kidumálni magad ebből a helyzetből: a halál az, ami mindnyájatokra vár. És nálad nem sok minden van: mondjuk a józan eszed meg talán egy rozsdás kard.
  Mit tennél?
  Megmondom. Azt mondanád nekik: fussatok. És utána megtennél mindent. Mindent, amire csak képes az elméd, a tested meg a rozsdás kardod. Hős lennél.
  És fel sem merülne, hogy van-e remény. Mindent odaadnál, mindent feláldoznál, hogy akár csak egyetlen másodperccel meghosszabbíthasd az életüket. Semmi más nem számítana. És arra a rövid időre, amíg szembefordulnál a gonosszal, önmagad legcsodálatosabb, legnagyszerűbb verziója lennél.
  Hát, most pontosan valami ilyesmi következik.
  Tudod, mi az a permafroszt? Valószínűleg elég olvasott vagy, ezért már sejted. A szibériai meg kanadai tundrák felszíne alatti, örökké fagyott talaj. Ebben a talajban annyi metán van, ami elképzelhetetlenül megküldheti a globális felmelegedés sebességét, és ez a talaj rohamos gyorsasággal olvad. Sok tudós vizsgálgatja és találgatja, de igazából senki sem tudja, mi lesz ebből: talán akadnak olyan tényezők, amik lassítják vagy enyhítik a folyamatot. De igazából elég jó esélyünk rá, hogy valamikor a közeljövőben, mondjuk 5 vagy 50 év múlva mindnyájan nagyon keserves körülmények között meg fogunk dögleni attól, hogy a permafrosztból felszabaduló óriási mennyiségű metán hihetetlen gyorsasággal felmelegíti a légkört. És most nem köztudatban is elterjedt, hétköznapi verziójú globális felmelegedésről beszélek, ami miatt mondjuk 5 év múlva eltűnik újabb jó pár állatfaj, állati drága lesz a kávé meg a csoki, sokkal erősebbek lesznek a viharok, és szörnyülködve olvasunk majd róla, hogy Velence meg Szingapúr meg New York térdig a tengerben áll. Olyan melegedésről beszélek, amikor először megszűnik minden emberi élet a Ráktérítő és a Baktérítő között, aztán mindenütt máshol is, amikor nem lesz többet kávé meg csoki meg városok, és te sem leszel, amikor egy februári délutánon mondjuk 54 fok lesz a kertedben, és amikor az utolsó éveidben simán odaadod 3 marcona alaknak a feleségedet 2 liter vízért.
  Introvertált, kényelmes és gyáva ember vagyok. Utálok nyilvánosság előtt megszólalni. Viszolygok mindenféle agitációtól, és mindig úgy gondoltam, hogy úriember nem politizál. Eljött azonban az idő, amikor meg kell állnom, meg kell fordulnom és szembe kell szállnom a gonosszal, és önmagam legjobb verziójává kell válnom, ha ezzel akár egyetlen perc időt is nyerhetek a gyerekeimnek.
  Igazából senki sem tudja, mennyi időnk van, hogy 3 év vagy 50, de az elég valószínű, hogy a mi generációnkon múlik a Föld sorsa. És hát leszarnám a Földet: de a gyerekeim is ott vannak rajta.
  Nem sokat beszélek, de sokat olvasok és évek óta figyelem a világot. Most volt elég, gyerekek. Nem számít, hogy győzhetünk-e. Erkölcsi kötelességünk mindent megtenni, hogy időt nyerjünk a gyerekeinknek. Nincs gyereked? De biztos akad legalább egy körülötted, akit nagyon szeretsz. Ha másért nem, küzdj őérte.
  Szerinted azok, akik vezetnek minket, nem tudják, amit én tudok? Dehogynem. De úgy gondolják, ők megúszhatják. Hogy amikor eljön a pusztulás, akkor legfeljebb felszállnak arra a mi pénzünkből vett, a hadügyminisztérium dicső légiflottájába besorolt luxusgépre, és elrepülnek abba a norvégiai vagy izlandi ingatlanba, amit ezekben a hónapokban vásároltak meg jóelőre, miközben neked fennhangon tagadták a klímaváltozás létét, és ott majd tovább élnek. És valóban tovább fognak élni: mondjuk 4 évvel. Aztán megdöglenek ők is, de ez neked már sovány vigasz lesz.
  Azon a forró, nem is olyan távoli februári napon, amikor a csonttá soványodott gyerekeid nézik, hogy odaadod a három torzonborz ismeretlennek az anyjukat két liter vízért, el fogsz gondolkodni azon, hogy mennyire fontos Trianon, meg a Puskás-stadion, meg a nemzeti lobogó, meg a kormányhű önkormányzatodhoz megbízhatóan ömlő, EU-támogatásból elcsalt támogatás, amiből újabb parkokat lehet letérkövezni. El fogsz gondolkodni azon, hogy ha a középosztálybeli kényelmednek csak pár százalékát feladod pár évvel korábban, azzal értékes időt nyerhettél volna a gyerekeidnek. El fogsz gondolkodni azon, hogy miért hagytad, hogy a kényelmes és gyáva agyadat migránsokkal meg magyarságtudattal meg sorosgyörggyel etessék, amikor még tehettél volna valamit. El fogsz gondolkodni azon, miért hagytad, hogy templomokat, emlékműveket és stadionokat építsenek abból a pénzből, amiből szélerőműre, új erdőkre, tisztább vízre, környezetbarát mezőgazdaságra, új technológiák kutatására és az emberek pontos tájékoztatására is futotta volna.
  Sajnálom és utálom ezt az egészet. Bárcsak 1975-öt írnánk, és leszarhatnám, ki és mit csinál a pártokban és a nagyvállalatok élén. Szeretnék a Balaton partján marhapörköltet enni, enyhén rasszista vicceket pufogtatni, nézni a csajokat, és leszarni a nagyvilágot. Lopjanak csak a gazdagok, amíg nekem is jut egy sör meg egy Trabant!
  De olyan idő jött el, amikor harcolnunk kell. Az összes szemüveges, enyhén úszógumis, tévésorozatok előtt kávézgató, irodában pihengető introvertált, kényelmes és gyáva faszinak harcolnia kell. A gyerekeinkért. Hogy van-e remény? Nem tudom. De azt tudom, hogy időt, azt nyerhetünk nekik.
  Hogy mit tehetsz? Az első, amit jobb, ha megértesz, hogy nincsenek országok. Az emberiség ezt csak úgy élheti túl, ha összefog, és kilép abból a sötét és primitív középkorból, amit a nemzetállamok és a fosszilis energiahordozók használata jelent. Egyetlen ország van, a zászlaja kék, és a neve Föld. Mindenki, aki színes nemzeti lobogók alatt lényegtelen faszságokkal etet téged, hogy milyen bajnokságot rendezünk meg, hogy száz éve melyik ország milyen területet csatolt el melyik országtól, és hogy a magyar kultúrát hogyan kell megvédeni, az hazudik neked. Néhány év, és nem lesznek történelemkönyvek, nem lesz népitánc és nem lesznek focimeccsek. Csak sivatag lesz, rajta esztétikus kis halmokban csontvázakkal.
  Úgyhogy rúgjuk seggbe a lelkünkben üldögélő, politikusaink által erősített, törzsi gondolkodású, ostoba ősembert, és lépjünk szintet. Nem a románok az ellenség. Nem a melegek. Nem a migránsok és nem a zsidók. Azok a gazdag és gonosz emberek az ellenség, akiket mi emeltünk hatalomra, és akik a közelgő vészről kényelmesebb és pitiánerebb problémák felé terelgetik a gondolatainkat, hogy a Föld utolsó aratásainak gyümölcsét is lefölözhessék még, mielőtt elmenekülnek az összerabolt pénzzel a meleg elől északra.
  Ott állsz a pusztaságban a gyerekeiddel, az unokáiddal, és jön feléd az arctalan iszonyat. Mit teszel? Hogyan mented meg őket? Tehetsz bármit is?
  Igen, tehetsz.
  Minden emberrel, akit meggyőzöl, hogy foggal-körömmel küzdenie kell az arrogáns, kövér, feleségverő kelet-európai maffia-oligarchák meg a Trump-féle buta, gonosz, lelőnivaló, James Bond-főgonosznak is nevetséges söpredék ellen, minden megosztott bejegyzéssel a mocskosul szennyező mátrai szénerőműről, minden egyes nem kivágott vagy elültetett fával és bokorral, minden perccel, amikor inkább leállítod a motort a vasúti átjárónál várakozva, minden egyes deka marhahússal, amit nem veszel meg, minden egyes nappal, amikor fél fokkal lejjebb veszed a fűtést, és inkább pulóvert veszel, minden egyes cigivel, amit nem a földre dobsz, minden repülőúttal, amiről lemondasz, minden egyes „carbon offset”-re költött forintoddal, ha mégiscsak felültél arra a repülőre, minden olyan alkalommal, amikor rászólsz valakire, aki szemetel, és minden leírt és kimondott szóval, amivel ellenszegülsz a gonosznak – értékes másodperceket nyersz a gyerekeidnek. És a másodpercekből percek lesznek, órák és napok. Ha a szemed előtt haldokolna a gyereked, mit adnál oda, hogy legyen még egyetlen szép napja?
  Harcoljunk, és adjunk még nekik, ahány napot csak tudunk! Napokat, amikor még úgy élhetnek egy kicsit, ahogy mi éltünk, az utolsó generáció, akinek természetes volt a reggeli madárdal, a tiszta víz, a bokrok a kertben, a hópelyhek karácsonykor. Nyerjünk nekik egy kis időd, amíg még emberhez méltó életük lehet!
  Micsoda időket élünk! A mi kényelemben felnevelkedett generációnk... Legóztunk, néztük a Birodalom visszavágot, Gerald Durrellt olvasgattunk, és azt hittük, mi sosem lehetünk hősök. Hát nem nagyszerű, hogy mi lehetünk azok, akik kiállhatunk a fény nevében, és megvívhatjuk a történelem legnagyobb csatáját?
  Az országunk neve Föld. Harcoljatok.


Láng Attila D., 2019.12.13., 13:42:29

környezetvédelem politika


  
Nem gondoltam volna…Határok, azmiaz?