Mátyás, Mátyás, Mátyás!

Hatvannyolc éves korában elhunyt Usztics Mátyás.
  Én meg itt ülök és vakarom a fejemet. Tíz évvel ezelőtt, amikor Usztics mint fasiszta kisvezér esküt mondott a Várban, írtam róla egy cikket, amely mostantól nem látható. Igen, meghalt egy fasiszta kisvezér. De másvalaki is meghalt. Hogy most, tíz évvel ezelőtt vagy már régebben, olyan mindegy. Egy fiatal színész, aki belépett abba a padlásszobába, amelynek bizarr berendezését tárgyról tárgyra ismertük, és a gyerekek odaszaladtak hozzá: Mátyás, Mátyás, Mátyás!
  Hogy Usztics bálványai kétmillió gyereket gyilkoltak meg? Mit tudta ezt az a hét, aki a bizalmába fogadta, meg a tévé előtt a milliók, vagy mit tudták egyáltalán, hogy ő kiket bálványoz? Talán akkor még nem is volt fasiszta. Honnét tudnám? És mi közöm hozzá?
  Usztics Mátyásban a gyerekek valaha megbíztak, és ő elárulta ezt a bizalmat. A legnagyobb aljasság, amit ember elkövethet. De ezzel neki kellett elszámolnia, vagy ha talál odaát valamiféle istent, akkor majd most kell, ez nem az én saram, hát ne is várja tőlem, hogy kimosdassam. Ha akarnám se tudnám. Ebből nem lehet. Nem is akarom.
  Csak énekelem olyanokkal, akik közül már többen nincsenek, hogy mi ez a valami, ki ez a valaki, köröttük alakok, fejükön az, ami úgy tűnik, mintha… korona lenne… a…

»»»»»»