Vegytiszta gyûlölet
Ritkán szoktam ezzel találkozni, mert általában elrejtik ezt az ilyen érzésekkel élõk.
De néha ez akkora méreteket ölt, hogy még magam is észreveszem, és rendre meglepõdöm rajta.
Nem, nem azon, hogy valaki nem képes legalább eljátszani a normális embert, még csak nem is azon, hogy esetleg én vagyok a célpont -mert ahogy kedvelni is lehet engem, vagy szimpatizálni velem, mint bárkivel, hát ellenszenvet érezni éppúgy vagy mégúgy, ahogy tetszik-, hanem azon, hogy valaki képes az energiáinak, az agyi kapacitásának jelentõs részét ilyenbe feccölni.
Pláne egy olyan, aki tudja, az élet és a halál között mennyire vékony mezsgye áll -hiszen bevallása szerint elõtte sem ismeretlen a halálból való visszatérés-, s így értékessé kellene válnia maga elõtt a saját ereje, nem pedig ilyesmire pazarolni azt.
Mert nekem meggyõzõdésem, hogy a gyûlölet legalább annyit árt az azt érzõnek, mint annak, aki felé irányul ez. Felemészti az erre fordított energiát, sõt, még annak sokszorosát is, de hasznot nem hajt, és nemhogy elõre nem képes haladni az ennek béklyójába esett, de azután már konkrét célját is vesztve, önmagát fogja utálni, s ezzel magát is lemorzsolja.
De -tán Kósza szokott így fogalmazni- mindenki úgy rombolja az életét, ahogy neki tetszik.
2010-11-17
~~DISCUSSION~~
| ← Baki? Avagy, isten szeme mégse lát mindent? | Áll → |