Várok, de talán hiába

  

Mostanában kevesebb idõt töltök itt, mert csapnak összefele megint a hullámok, de azért mégis... És egy ideje figyelem, hogy van mit várnom.
De miután úgy tûnik, hogy hiába, hát saját kezembe veszem az irányítást.

Merthogy, ha a test gátat szab az utazásnak, a képzelet még szabad...

Mikor kotorászom az emlékeim között a komódomban, mindig újabb kincsekre akadok. Hiába, na. Az amnézia igen boldogságos pillanatokat tartogat arra az idõre, mikor már múlt idõben lehet beszélni róla. (Mi volt ez? Képzavar, vagy csak simán talemaság?)


Akkor nézzük az elméleti úticéljaimat:

1. Elsõ, és amolyan állandó vonzalmat jelent nekem a sziklába vájt falvak, az indián pueblok látványa. Lehettem vagy 10 éves és Pesten nyaraltam a nagybátyáméknél, ahol is rengeteg könyv között garázdálkodhattam. (Én 10 évesen még nemigen olvastam, de AKÖNYV, mint olyan, nagy értéket képviselt a szememben, hisz Anyu belém plántálta ezt már pólyás koromban.) Többek között gyönyörûséges útikönyvek, albumok álltak hosszú, tömött sorokban a polcokon. Nos, az egyik, amit naponta többször is átlapoztam, a hopi indiánok életérõl, szokásairól mesélt. Kérem, oda. Oda bizony elmennék! Az Arizónai sivatag sziklái közé, ugyan felmászni nem tudnék a falvakhoz (nem is vagyok benne biztos, hogy lehet, már úgy értem nem tilos ez), de a vörös sziklák között megbújó kõbe faragott pueblok látványáért sokat megadnék!





  2008-02-15
  ~~DISCUSSION~~

varok_de_talan_hiaba

← A külsõ árulkodik?

Várok... és hiába! :) →