Ahogy szoktunk mostanában, 6:55-kor összeszedett az autó s indultunk is a másik célszemélyt felvenni, majd kitenni a céljánál, s onnan tovább Keszire.
(Előző nap:
http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/nk_16-_4)
Naná, hogy iszonyat forgalom,naná, hogy a héten a legnagyobb sűrűségű, naná, hogy a Szanatórium utca felé mindegyik mellékút egyirányú
amarról, naná, hogy csak araszolva a főúton megközelíthető az intézet.
Így mire beértem, már benn ült mindenki a tornateremben és Zsuzsi már javában a ki-ki napi beosztását ecsetelte, melynek elejéről én lemaradtam így, de a végén rákérdeztem, s tudják is, hogy nekem külön kell szólni,
mikorhová ügyben.... Tehát ahogy voltam, batyustul, orticipőben, farmerdzsekiben beültem a számomra fenntartott sámli-trióra, épp Főorvosasszony mellé.
Péntek lévén zenés kartorna volt, ami édi dolog. Abba és társaik... mármint hangulati és kortársaik alapokra nyomtuk.
Mint a rákérdezésemből kiderült, nekem rögvest mennem is kellett kondira -cö-, átvitt autóval Tünde, így onnan nem késtem el. Kriszta a konduktor, most nem a már-már ösmerős állvány elibe ültetett le, hanem aszondi nekem, hogy na akkor szobabicikli... Hö-hö, mondám én, hisz anno, 2003-ban az első TEP-em után próbáltam, mert akkor még Demeter Anikó -aki a
négy fontosemberem közül az egyik, a sorban a második, de ez nem minősítő részlet- zavart fel erre az eszközre, mert ez a csípőprotézisnek jó... Csak nekem, a bokám-térdem-csípőm konstellációnak nem... egyszerűen nem tudtam áthajtani a pedált, mert ez az együttállás nem fért el a csípőm s a pedál közötti térben... Kriszta erősködött, hoyg de, mert ezt a
ciklit át lehet állítani és egy próbát megér. Ez jogos, és különben is én gyáva nyúl vagyok, hát merek én ellenkezni bárkivel is? Hö...
Az ülést a legmagasabbra kellett állítani, épphogy leért a lábam a pedálig, de így is csak akkor tudtam áthajtani azt, ha oda volt szíjazva a lábfejem, különben egyszerűen leugrott a lábam, mert pont egy picivel kisebb szöget kellett zárnia a bokámnak is és a térdemnek is. De így, hogy nem volt szabadulás, némi krepitálás, némi néma ordítás árán sikerrel jártam... mondjuk az elektronika nem volt képes számlálni a megtett ... semmit sem, egy idő után feladta, de én baromi elégedett voltam. Egyébként most jutott eszembe, hogy amikor Anikóval próbáltuk/tam, tehát 2003. február 14. után, valamikor márciusban, mikor a János Ortopéd-Traumáról átkerültem az OORI 'Hetes'-ébe -a Baleseti Mozgássérültek Rehabilitációs Osztály-ára- a bokám még nemhogy merevített volt, hanem magától lett azzá.... tehát akkor még egy kvázi kilóskenyér formáját öltötte magára, s egyszerűen nem bírt el engem. Pedig akkor nem voltam több, mint cirka 65kg. Akkor még a jobb lábfejem a 4 hónapnyi fixatőr 'miatt' -a saját súlyától leesett- magától rögzült.
Equinovarus állásban (
http://dictzone.com/latin-magyar-szotar/equinovarus,%20i%20m). Most meg már direkte áll így, vagyis ahhoz képest szinte nem is lóláb..
maszkimum lovacska.... Vagyis megvan a magyarázat!! Hát ezért megy ennyire frappánsan!!! Hö...
Osztán, mikor már a térdem-bokám
ordítása miatt nem hallottam a környezet zajait, felmentést kaptam a további bringatúra alól. Javasoltam a lépcsőzőgépet, ám az a szana ízületeimnek nem túl jó, s így, hogy soso boldogulok a bringával, nem is kell erőltetni azt. (Tudom, hogy a térdemnek az nem volt jó, évekig használtam a saját gépem, de most azt hittem a húsz kiló mínusz már lehetővé teszi a nem jajgatós lépcsőzést, de ebben is igaz, hogy nem értek ehhez se... hehe... attól, hogy kicsit kisebb lettem, a
szanarobbant ízületem nem lett jobb... csak könnyebben visel el engem, tehát nem kellene kihoznom direkt a sodrából. Oké, megértettem...
Ellenben Kriszta aszondi: talaj.
Én meg magamban azon nyomban: WTF????!!!!!, és azonmód a frász állott belém. Ezt is évekkel ezelőtt próbáltam és iszonyat megoldással ment csak, ami nagy szenvedéssel is járt -pedig akkor "csak" egy csípőprotézissel éltem- és most el sem tudtam képzelni az eljövendőt. (Tornai céllal egyszer mentem le a földre, s egyszer
elesési nemcéllal... ha ezt lehet így... szóval,
voltam én már padlón, sok-sok értelemben... (Utalás-féleképpen idetenném a jegyzetem erről, de most nem találom...
üssekavicsna...)
Kriszta elkezdte mondani, hogy kitalált nekem egy módot, amivel szerinte sikerülni fog, ám én paratyúk vagyok s kértem, hagy próbáljam meg úgy, ahogy fejemben erről szóló képsor mesél nekem... hátha... jaj, el se mondom, miképp... persze, de... szóval, bordásfal elérhető közelségben, de csak elvi támogatást nyújtva -ha erre képes ő, ugye-, mintegy
előredobva felsőtestem nem lehajolok, a csípőim így "átugorva", kezeim leteszem a szőnyegre -imígyen is piramist képezve, csak most
nem a fejem a legmagasabb pontja, hö...-, majd letérdelve átfordulok ülésbe.
Simán ment.... ehhh.... bár simán beférne ez egy Benny Hill show-ba... de lenn voltam. (Már akkor evett a frász, hogy miképp kerülök vissza, vagy örökre így maradok???)
A szőnyegen hátamon fekve kellett a bordásfalhoz erősített rugóterheléses bigyuszt cibálnom, 5-ször 5-ször nyolcas vagy tízes kupacokban, amiket feladatul kaptam...
vagy azt hiszem, hogy azt kaptam, mert néha nem voltam benne biztos, hogy hol tartok vagy, hoyg mennyi volt a teljesítendő kupac... de sebaj, Kriszta szemmel tartott... Ez ment egy nemtommeddig -az utolsó fázisban a nagy dynair-labda a lábszáraim alatt dekkolt, amit nagyon értékeltem... ezután aszondi nekem, hogy akkor térdeljek fel...oké, csak az én jobb térdem
eztet nem akarja... Úgyhogy az imént említett labda ment a hasam alá, ezzel a térdem mentesült az inkvizíció alól, s így kellett
kacifántokat csinálnom... ha megfeszülök se tudom elmondani, hoyg miket. De csináltam... aztán hason fekve pihenhettem, míg a többiek a sorozataik végére értek. Ekkor Kriszta odajött mellém és kérdezte van-elképzelésem a felkelésről. Hát, erről is volt egy vidi a fejemben, de az, hogy annak mennyi köze van a megvalósíthatósághoz, arról halovány dunszton senem volt. Ám én,
mindavakló, ugye... bordásfal elvi támogatása ismét, majd az előbbi mozdulatsor inverzét végrehajtva, az utolsó mozdulatnál, mely már az egyeneshez közeli állapotban az egyensúly keresése volt, Kriszta megtámogatott egy kicsit, és felértem.
Ovis örömmel fogadtam az ő és a másik gyógytornász -Gábor- elismerő szavait, fejbiccentését, tapsát. /Röhejes? Sokszor mondtam, s komolyan is gondolom: a
teljes_élet boldogsága az az állapot, amíg ezt, vagy az ilyet röhejesnek, zavarba ejtőnek érzi az ember. Szóval ez a fejezet nem szabad, hoyg beletartozzon egy normi életútba... de ha így, akkor így.../
Visszatrapp az Egyesbe, ahol Kati már a folyosón elkapott, tehát elektromos kezelés a bal csípőmre. (Bokám nem delejezzük, hanem itt a kence, ma már bebugyola leszen, annál is inkább, mert ... mert
baszottul fáj.... bocs...)
Onnan mentem a székemhez s végre levettem a cipőm, át a papucsba, hiszen bokatorna volt soron. Adrián, a gyógytornász-tanoncok egyetlen férfitagja tartotta ma. Még labdáztunk is és én mára sem szerettem meg ezt.... lábbal is legalább olyan gergya vagyok, mint kézzel... hiába, mindegyik az
agyam helyéről kapná az inputot... Adrián nem tudta, hogy nekünk -asszem nyolcunknak- délig még ebédelni is kell, majd addigra át kell érni és fürdőruciban jelenni megfele a medencénél, vízitorna ügyileg, így kicsit késésben voltunk, tehát én ma kihagytam az ebédet, így is épphogy belefértem még ott az átöltözéssel, majd az átkétbotozással a célidőig. Azért nem az uszodánál öltözöm, mert ott az öltöző annyira parányi, hoyg egyszeren nem férek el benne.... ha leülök, elér a lábam a szekrényig még kinyújtani sem tudom, így pedig nem vagyok képes biztonságosan ülni. Ahol meg van hely -mert a tusoló ajtaja van arra- nincs szekrény... tehát ez nekem nem pálya.
A mai víztortúrát szintén Kriszta tartotta, és nem is emlékszem a részletekre, csak arra, hogy a lábujjaim megint útban voltak, de főnök tudta ezt és nekem áthidaló feladatot adva,
nem hagyott potyán lubickolnom... és arra, hoyg a végén megint labdás macera volt, de pláne még verseny is... és én voltam az egyik csapatkapitány... hiszen a leg-átlagrontóbb vezérel, ugye... Egyszer győztünk... egyszer meg másodikok lettünk, holtversenyben a háromból....
Ovis büszkeség befigyel megint...
Vízből kijőve piciny öltözőben kénytelen öltözés -zoknihúzás kiadva bérmunkába... hiszen vizes lábon a zoknihúzó inkább akadály az amúgy is akadályos feladatnál, hacsak a zoknihúzót nem Tündének hívják, aki naponta ahányszor találkozzunk rákérdez, miben segíthet. Zavarodott köszönöm. Sorjázva.
Onnan büfé, kávé és cukormentes süti, aztán a vasárnap gyors szervezése kicsit, majd megérkezett a stabil beszélgetőtársam, Ágnes, akivel úgy elbeszélgettük az időt, hogy derült égből érkezett a Támogató szolgálat értem...
Hazahoztak és éppcsak feljöttem, lepakoltam a cuccom, felvettem a csekket és indultam a postára. Megérkezett az NRSZH-tól a másodfok részletes jegyzőkönyve, amit én kikértem és ami miatt a minap felhívott az ügyintéző. Nos, például kiderül belőle: a matematika alapvetései változtak számomra észrevétlenül... gondolom azért, mert épp most a helyesírás szabályai is az argót követik, hogy ne azt mondjam a helyesírási hibák beépültek a szabályzatba (pl.:
nyitva tartás nyitvatartás...) Szóval hétfőn beviszem a kórházba ezt is és amikor kedden lesz rá ideje Főorvosasszonynak -a hétfő felvételes nap-, megmutatom neki, s kérem,értelmezze nekem.
Fáj a bokám, fáj a csípőm, baromi megerőltető ez a botkaland. Itthon meg pláne, mert botból kettőm van csak, így az emeletre -a lakásba- csak egy jut fel, s így eszméletlen nehéz. Kellene egy harmadik... mint a mankókból, praktikusan. Egy a lakásban lakik, egy a mocin marad, így a lépcsőn felhozott egy nem azt jelenti, hogy eggyel is kell beérnem...
Amúgy a bot és az ezzel járó várható
billegalitás-enyhülés elve tetszik nekem. Majd meglátom mi lesz. A bokám nem nagyon szereti a jelen állapotot, de nem tudom, hogy a bot-e ennek az oka...
maj möglássuk...
2016.09.09., 19:19
~~DISCUSSION~~
nk_16-5