Ismét egy legény, aki miatt lehet fehérnemût hajigálni a színpadra felfele. És ez idáig még rendben is lenne, elég nagy a világ, elfér benne a sok kedves, aranyos, iq-val még kicsit sem megkörnyékezett személy... de azt, hogy ez nekem is tetszik (már nem a bugyidobálás, mert inkább lenne az ejtõernyõ, vagy valami árnyékoló ha az én méretemben képzeljük el ezt, de tán épp ezért ne tegyük!), az valami sokkszerû felfedezés. Hiába, na. Nincs mit tenni, öregszem. És hülyülök, bár ez, mint tudjuk, nem korfüggõ. Nap mint nap bizonyítom (leginkább magamnak, de sajna sokan mások is részesülnek eme igazság áldásaiból), hogy nem vagyok százas. De a mindennapi ezazamaz, akár teljes összességében sem ér a nyomába sem (ajjaj, semtúltengésem van... höhö...mondom...:) annak, amit a minap fedeztem fel magamon. Tehát most akkor be kell valljam, nekem bejön az a langyi, érzelgõs cucc, amit James Blunt csinál. Ez a ragály nálam nem most kezdõdött, hisz már rég (már na, mi a kinek meg micsoda a rég...)megvettem az albumokat, de most, hogy látom saját szememmel a relámokat, miszerint ez az ifjú idegyön koncentrálni kis hazámba hát, kezd konkrétan megfogalmazódni bennem a vágy, miszerint én ott akarok lenni eme eseményen.