ÚTITERV
  
  10:15 – felszállás Orlyról, Air France 344-es járat
  Ha
  – a pilóta elájul, akkor Niala átveszi a gépet
  – elromlik a motor, akkor Martin megjavítja
  – elromlik a fedélzeti számítógép, akkor Nimby épít másikat
  – egy utasnál megindul a szülés, akkor Kissy levezeti
  – egy őrültnek bomba van a táskájában, akkor Vanessa lelövi
  – terroristacsoport keríti hatalmába a gépet, akkor mindenki: össztűz!
  11:55 – leszállás Palmában
  12:00 – indulás a reptérről
  12:40 – érkezés a szállásra, csomagok kirakodása
  12:45 – bevonulás az épületbe, rendezett sorokban, fegyelmezetten
  12:46 – fejvesztett káosz

A zsebek már napokkal korábban összeállították az útitervet, minden eshetőségre felkészülve, minden nehézséget számba véve. Szerencsére magát az utat nem ők szervezték, hanem Jean-Claude és Vanessa, akik gondoskodtak megoldásról olyan esetekre, ha nem jön a kocsi, ha nincs meg a ház kulcsa, ha elered az eső, ha cica jön szembe… illetve ebben a tekintetben két pártra szakadt a csapat, a zsebek szerint ugyanis ha egyszer Mallorca sziget, akkor ott nem lehet cica. Hiszen utálják a vizet, hogy kerülnének oda? Nimby azt felelte, hogy repülővel, hiszen egerek is vannak, illetve most majd lesznek ott, pedig az egerek se tudnak annyit úszni, amennyire Mallorca van a legközelebbi szárazföldtől. De erre meg Molly felelte, hogy macskának nem adnak pilótaigazolványt, mert ha nincs kedve levizsgázni, akkor nem teszi, csak ül és a hátát nyalogatja.
  Bérelt busszal közlekednek itt is, akárcsak Compiègne-ben; ha a csapat együtt van, akkor csak ez marad, mert mindkét sofőrjüknek B típusú jogsija van, nyolc utast vihetnek, meg saját magukat. Ha valamelyik mini, aki már betöltötte a tizennyolcat, leteszi a jogsit, akkor van elég sofőrjük, de akkor három mikrobuszt kell bérelni.
  De persze mindenképpen leteszik a jogsit, már meg van szervezve őszre a hivatalos tanfolyam – az azért kell hozzá, hiába tanultak meg vezetni.
  Minden terv szerint zajlott. A gép pontosan szállt le, szülés, bombariadó nem volt. A bérelt busz ott várt a kijáratnál, nem robbant le, szépen elfuvarozta őket egy Port d’Andratx nevű faluba és fölmászott velük a hegyre.
  Szép nagy ház volt, illett a környékbe, ahol szemlátomást gazdagok éltek, akárcsak Beaulieu-ben. Jókora birtok nagy kapuval, ami mögött még ötven métert kellett hajtani a házig, széles bekötőúton, ami fölé összeborultak a fakoronák.
  – Jól néz ki – dünnyögte Martin, és másfelől is hallatszottak helyeslő cincogások.
  – Királyi palota – mondta Maverick, amikor kiszálltak és körülnéztek.
  – Ti is ilyenben laktok? – nézett Artu.
  – Csodát – felelte Niala. – Nekünk sokkal kisebb is elég. De persze nálunk is vannak ilyen házak. Á, Mr. Mitchell?
  Egy férfi tartott feléjük fehér sportzakóban, fürge léptekkel, bár jó hatvanasnak látszott. A gondnok vagy mi. A tulajdonos nincsen itt.
  – Jó napot – bólintott –, Mitchell vagyok, köszöntöm önöket. Érezzék magukat otthon, fáradjanak be.
  Az útiterv idáig működött pontosan. Most a bevonulás következett volna rendezett sorokban, aztán a fejvesztett káosz. De a káosz előretolakodott, a rendezett bevonulás teljesen elmaradt, mert mindenki hat-nyolc csomaggal egyensúlyozott, pedig fejenként legfeljebb kettőt hoztak, a többit a helybeliek dobálhatták be a busz ablakán, menet közben. Vagy a tengeri albatroszok a gép ablakán.
  Mitchell úr is segített a cipekedésben, és ő se mulasztotta el azt, amit mindenki megtett, a szembejövők mindkét reptéren, a gépen az utastársak és a légikisasszonyok, a sofőrjük: megcsodálta a fejükön az egérfüles hajpántokat.

A házon kívülről mindenhol nyúlványok, kiszögellések voltak, és belülről is éppen ilyen volt. Valóságos labirintus. A kocsibejáró egy háromállásos garázshoz vezetett, és leágazott belőle egy gyalogút a főbejárathoz. Fedett belépő, hall, majd a tágas nappali, aminek hatalmas ablakai a kertre néznek. Már ha kertnek volt nevezhető az az óriási zöld térség egy kövezett ösvénnyel, amin valahol a távolban látszott csak a legközelebbi fa – de semmiképp sem olyan távol, hogy Vanessa oda ne ballaghasson és föl ne mászhasson majd.
  A nappalitól balra kör alakú előtérből nyílik egyfelől a folyosó, ami a háziak hálószobájához vezet a szokásos két öltözőszobával, egy kis tornateremmel és az óriási fürdőszobával, másfelől egy újabb kis előtér, amiből a dolgozószobába jutni. Mindenhol faburkolat, szőnyegek, ízléses bútorok. Elég drága minden, de hát a házon már kívülről is látni lehetett, hogy itt nem a hipermarketből vásárolnak.
  A nappali másik oldalán folyosó. Bal oldali végén félkör alakú bárfülke, majd a reggelizősarok, ami a családi szoba tartozéka. Fedett patio balról, tágas, nyolcszögletű konyha jobbról, ebből átjárás a kamrába és az ebédlőbe, ami a folyosóról is nyílik. A folyosó jobb végén egy fürdőszoba után a játékszoba, biliárdasztallal és kártyaasztallal, ide, illetve a folyosóra szolgál a további négy hálószoba. Mindegyiknek saját fürdőszobája van. És egy kis folyosó visz a garázshoz, innen nyílik a mosoda. Sőt volt egy kunyhónak nevezett létesítmény is, a nappali kerti kijárata mellett a ház falához ragasztva, benne egy vécé és egy mosdó.
  A kert megnézését későbbre halasztották, egyelőre letették a csomagokat és elbúcsúztak Mitchell úrtól. Neki is megkezdődött a szabadsága, és a gazdája úgy állapodott meg Jean-Claude-dal, hogy az egereknek nincs szükségük cselédségre, szakácsnőre, senkire, ellátják magukat. Mitchell úr ezért a D’Aubisson egerekkel visszasétált a bejárathoz, elmagyarázta nekik a riasztó kezelését, mert a gazdája minden egyebet leírt, ott van a füzet a nappali asztalán, de ezt nem adja írásba. Aztán beült a kocsijába és távozott.
  A gazda körültekintő ember volt és gyakran fogadhatott vendégeket a távollétében. A füzet nem füzet volt, hanem dosszié, harminc nyomtatott oldallal, amiben le volt írva, hogy mi hol található a házban: házipatika, ágynemű, piperecikkek, mindenféle; hogy hol vannak a környéken a különböző létesítmények (térképvázlattal); a cselédség, mesteremberek, orvos, sőt állatorvos telefonszáma; és ami nyilván a legfontosabb, a borítón ott volt az ő fényképe, barátságos mosollyal, alatta a neve, Silvio Chiappini. A gazda eszerint olasz. És ha netán hazaérkezne, amíg itt vendégeskednek, akkor fölismerik és nem dobják ki a saját házából.

– Szerintem költözzünk be – mondta Niala –, aztán derítsük föl a környéket.
  – Bárhol lehet cica – jegyezte meg Françoise.
  – Lehet – bólintott Vanessa –, úgyhogy először vegyük elő a macskasütő serpenyőt, a kis macskaszeletelőmet és a macskához való fűszereket. Lássuk csak. Nimby, megvan a program?
  – Hogyne. Öt egér jut egy-egy szobára, de fiúból kilenc van, ezért nyolc fiút egybe csoportosítottam, én pedig vállaltam a kényelmetlenséget és elalszom Maverick mellett. – A kislány fölkapta a fejét, de a veterán egereknek arcizmuk se rezzent. – Tessék a lista.
  Máris megjelent a Cheesebookon, áttanulmányozták. Egyes háló – a tulajdonosi –: Elke, Jennifer, Molly, Niala, Suzanne, Pierrette.
  Kettes – a főbejárat és a garázs között –: Christian, François, Artu, Martin, Michel.
  Hármas – az ebédlő mellett –: Angélique, Chantal, Françoise, Brigitte, Vanessa.
  Négyes – a játékszobából nyílik –: Claude, Jacques, Pi, Nimby.
  Ötös – a garázs mellett –: Caroline, Yvonne, Maverick, Kissy, Nique.
  Ketten-ketten ágyban alszanak mindegyik szobában, hiszen kétszemélyes ágyak vannak mindenhol. A többiek matracokon, van elegendő, Jean-Claude egyeztetett a házigazdával. De a matracokat még nem vették elő, csak a csomagokat vitték be a szobájukba. Kissyéké volt a leghátsó, négyszer négy méteres, öt kisegérnek éppen elegendő. Kis gardróbszekrénnyel, fürdőszobával. Kissy éppen a gardróbot ellenőrizte, de el se fért volna benne egy tízmillió éves botanikus, amikor megszólalt Maverick:
  – Ellenséges csapatok három óránál.
  Kissy hátrapillantott. A kislány az ablak előtt állt és kifelé nézett. Nique odalépett mellé.
  – Macska? Hol a többi?
  – Csak ezt az egyet láttam – vallotta be Maverick, mialatt Kissy ellenőrizte fegyvereit.
  – Nem egy nagy sereg – vélte Nique.
  – De ha nem vigyázunk, ez is elkapkodhat minket egyenként.
  – Ebben van valami. Hát majd vigyázunk. Most hol van?
  – Talán a bokorban. De lehet, hogy hátul kibújt és elszaladt erősítésért.
  – Oké, egérkék – érkezett Vanessa hangja telefonon –, átvizsgálom a kamrát, aztán indulhatunk a sajtboltba. Kell minél több üres hátizsák és néhány önként jelentkező. Azt mondták, van egypár bicikli a garázsban, valaki nézze meg őket. Kissy menjen, mert ő meg is tudja őket számolni.
  Kissy nagyot sóhajtott. Ez a lány bolond, nem fér hozzá kétség. De azért kiment a garázsba, legyen meg az öröme, és odaadóan megszámolt öt biciklit. Ellenőrizte a gumikat, a fékeket, a láncokat, az üléseket. Aztán visszament a szobába, fölkapott két üres hátizsákot és ment önként jelentkezni.
  – Hát a hűtő tele van kaviárral – jött szembe Vanessa –, de azt megesszük, nem maradhat ott akármeddig.
  – Milyen fajta? – kérdezte Niala valahonnan az épület másik sarkából.
  – Szevruga, meg egy kis lazac, alaszkai.
  Kissy szájából valahonnan előbukkant egy kis nyelvecske és megnyalta az ajkát. Nem az övé volt. Ő nem pályázik mások kaviárjára.
  – Azt szeretem – mondta Niala.
  – Az drága kaja, nem? – kérdezte Artu.
  – A kaviárok között a szevruga közepesen drága – felelte Vanessa. – Az ennivalók között borzasztóan. Legutóbb huszonhétért vettük a szevruga unciáját.
  – Te jó ég. És azt meg akarod enni?
  – De meg ám! – Vanessa már indult is a garázs felé. – Antonov úr megtanított az orosz töltött tojásra, kemény tojásokat félbevágsz, a sárgáját kiveszed, összekevered dijoni mustárral, apróra vágott füstölt lazaccal, fölaprított rozmaringlevéllel és pár csepp olívaolajjal, aztán visszatöltöd a tojásba és lefeded egy réteg kaviárral, felét feketével, felét vörössel. Mellé egy-egy szelet lazac, remek kaja.
  És egy vagyonba kerül, gondolta Kissy. De persze Vanessát ez nem zavarja, tökéletesen beilleszkedett a családjába.
  – A házigazda nem fog örülni – vélte Artu.
  – Annak se, ha tönkremegy a kaviárja. Jean-Claude-dal meg van beszélve, amit találunk, megehetjük, benne van a lakbérben.
  – A macskát is? – érdeklődött Pierrette, Kissyben pedig fölrémlettek a vidám mondókák és dalocskák a macska megevéséről.
  – A macskát főleg – vágta rá Nimby. – Chiappini úr nem mer nyugodtan hazajönni, amíg a kertben macskák kóricálnak, éppen azért hívott meg minket, mert tudta, hogy kisegerek vagyunk, akik macskát esznek.
  S közben nyitotta már a garázsajtót. Pierrette, Molly és Maverick azonnal indult az ajtó felé, s már vették is elő a késeiket – a tábor záróünnepségén az összes növendék saját kést és Nimbuszt kapott –, s a zsebek is követték példájukat.
  – No mi az? – kérdezte Niala.
  – Láttam odakint macskát – emlékeztette Maverick olyan hangon, mint Csőrike.
  – És nyár van – tette hozzá Molly, majd a kérdő tekintetekre válaszul folytatta: – Sortban vagyunk valamennyien, közszemlére tettük az egész lábunkat. Kissyt már megmarta egy.
  Aha, gondolta Kissy. Egérgenerációk fognak felnőni ezen az emléken.
  – Hát pedig az nem a macskák miatt lesz fontos – felelte Vanessa. – Azt hiszem, akad ezen a szigeten egypár pasi is.
  Molly csettintett a nyelvével.

De a garázsban nemcsak biciklik voltak, hanem egy kiskocsi is, Simca 1000-es, Pi azt mondta, életében nem látott még ilyet, Nimby pedig kiderítette, hogy Pi még nem is élt, amikor ezt már nem gyártották. Régi milliomosszokás, mondta Niala, hogy vagy méregdrága, vadonatúj sportkocsikon száguldoznak, vagy özönvíz előtti csotrogányokon. De a kocsi működőképes volt, a dossziéban le volt írva, melyik fiókban van a kulcs és a kocsi papírjai, Chiappini azt is odaírta, hogy használják nyugodtan. Angélique tehát elvitte a zsebeket, Mollyt és Mavericket, a biciklis csapat, Kissy, Vanessa, Niala, Martin és Nimby pedig követte őket. A kikötő túloldalán volt egy szupermarket, oda surrantak be. A hűtőszekrényt nem cipelték be az épületbe, kint hagyták a csomagtartóban, éppen elég volt beemelni oda, négyen csinálták, Claude, Pi, Artu és Martin, utóbbi azt mondta, hogy szíve szerint ott is hagyná a nyaralás végéig, inkább csak az élelmet rakodják ki belőle. Aminek volt némi értelme, végül is a garázsban ellehet a kocsi nyitott csomagtartóval, hogy a kábelt kivezessék a konnektorhoz.
  – Ratolins – hallotta Kissy, amikor éppen egy nagy karika sajtot vett át az eladónőtől és rakott a kocsijába, Martin segített neki, bár valójában egy ekkora sajthoz hatan kellenének. – Ratolins, ratolins!
  A hang forrása egy óvodás kisfiú volt, őket nézte és az ujjával is mutogatott rájuk. Az anyja nem figyelt oda, de volt ott egy nagyobbacska lány is, nyilván a nővére, annak mondta. Kissy pedig értett annyit katalánul, hogy tudja, ez egérkéket jelent, bár occitánul ratugasnak mondják.
  – Jaj, maradj már – mondta a nővére katalánul, és Kissy ezt is értette.
  – De egérkék! Nézd a fülüket és hogy mennyi sajtot vesznek!
  Már három különböző fajta sajt volt a kocsijukban, teljes korongok, kisebbet nem érdemes venni még most se, hogy a kisfülűek nincsenek velük, a tábor végeztével mindenki ment a saját nyaralására.
  Kissy odasétált hozzájuk és leguggolt a kisfiú elé. Hát persze hogy rajtuk voltak az egérfüles hajpántok. Most érkeztek, ez az első útjuk a szigeten, tudtára kell adni a helybeli shindyknek, hogy kezdhetnek csomagolni.
  A macskáknak is.
  – Kissy vagyok – nyújtott kezet a fiúnak, aki bizonytalanul kezet fogott vele, de közben a fülét bámulta, teljesen el volt tőle bűvölve. Meg is tapogatta, tanulmányozta.
  – Honnan jöttél? – kérdezte a nővére. Kissy szerette volna azt felelni, hogy az egérlyukból, de inkább azt mondta, Párizsból.
  – Te egér vagy? – akarta tudni a fiú. Kissy megmondta az igazat.
  – És félsz a macskától?
  – Nem. Ha meg akar enni, megverem.
  Amikor visszament a társaihoz, elmesélte nekik azt a szkeptikus arckifejezést, amit a kisfiú arcán látott, szemlátomást nem hitte el neki, hogy meg tud verni egy macskát.
  – Ez gond – mondta Elke. – Kisfiú elmondi családnek, aztán egész sziget hisződik minket ügyetlen egérré, aki nem tudi megverje ciiicamiiica, hopp-pá! Pont ez lesz jó, akkor jönnek cicáak reggelizni kisegéret és esnek pofáre!
  – Elmúlt már a reggeliidő – felelte Maverick.
  – Holnap jönnek – jelentette ki a zseb mély meggyőződéssel.

Hogy a sziget mit gondol róluk, azt nem tudták meg, de egypár érdeklődő pillantást besöpörtek a helybeli hímneműektől, ahogy kivonultak a parkolóba. Kissy gyanította, hogy a vigyorok az egérfüles hajpántoknak szólnak, a pillantásokat viszont jóval lejjebb címezték. Végül is nem gond. Van ezen a szigeten annyi hely, hogy eláshassanak egypár srácot.
  Otthon a csapat egykettőre kirakodta a holmit, és rohantak mancsot mosni, kötényt, sapkát, kesztyűt venni, most már ez is Vanessa konyhája, Isabelle néni kőbe vésett szabályaival.
  Nem sokat bíbelődtek az ebéddel, éhesek voltak már. Az Alfa csapat villámgyorsan elkészítette Vanessa egyik mediterrán salátáját, mindenféle növényt raktak bele, öt hatalmas tálban, szerencsére jó nagy tálak voltak a konyhaszekrényben. A Béta csapat ezalatt megsütötte a hipermarketből hozott fagyasztott pizzákat, rakott rájuk még mindenfélét, megszórta őket reszelt sajttal. A Gamma csapat virslit sütött lisztbundában, és valahányszor Vanessa odanézett, még az olaj is gyorsabban sercegett. De a Delta csapatnál is, akik palacsintát sütöttek olyan szélsebes gyorsan, mintha kergetné őket a cica. Vanessa mindazonáltal tényleg kergette őket, és ő rosszabb, mint a cica, mert azt legalább megverhetik.

Kétségkívül kellemesebb lett volna odakint sziesztázni, a fák tövében leterített plédeken. De a fák messze voltak, odáig kellett volna cipelni a plédeket tele hassal, ehhez nem volt kedve senkinek. Inkább elnyúltak odabent a házban. Nem a kisorsolt szobájukban, oda majd aludni mennek, a nappaliban és a családi szobában dőltek le, volt egypár kanapé, dívány, de elvan a kisegér a földön is.
  Nem mind hevertek le. Egypár kisebbfajta egér máris elindult odakint felfedező útra, és Angélique kérésére adásra kapcsolták az órájukat, hogy idebent értesüljenek, ha megtámadná őket a cica. Kissy is a feje mellé tette a telefonját és hallgatta, amint a zsebek, Maverick, Molly és Pierrette meg a két kutya bejárja a hatalmas birtokot és töméntelen hülyeséget dumál össze.
  – Nicsak – mondta Molly –, egy lyuk.
  – Biztos lakik benne valaki – felelte Maverick.
  – Nyúl.
  – Ahhoz túl kicsi. Sündisznó.
  – A sündisznó bokorban él!
  – Üregben is – mondta Pierrette.
  – Ezt nem áshatta sündisznó – mondta Françoise. – Akkor látnánk a keréknyomokat.
  Kissy megvakarta a füle tövét. Jól hallotta? Vajon tudja az a gyerek, hogy néz ki egy sündisznó? Miféle keréknyomokat?
  – Miféle keréknyomokat? – tudakolta Molly pontosan ugyanezt.
  – A munkagépekét, amik a földet kivájják, meg persze szállítják a munkásokat, kis narancssárga műanyag sisakos sündisznókat, akik narancssárga-ezüst csíkos kerítés mögött dolgoznak. De ilyen pici az egész.
  – Sündisznó tényleg nem nagy állat – hagyta jóvá Elke.
  Kissy bólintott. Persze hogy Françoise se normális. Fölvették volna máskülönben egérnek egyáltalán?
  – Lakhat benne egér is – szólalt meg Maverick rövid szünet után.
  – Nem lak egér benne. Egér lak házben, szüleiekkel, járódik Schuliskolába, de molestiert zaklatódik. Vanessa megmondt, egér mindenki, akit bántanak.
  – Ez igaz, de azért az egér ettől még egy vadon élő emlősállat.
  – Vadon?! – csattant föl Elke. – Ki merte ilyet mondsz?! Torkintom nyisszáját rögtön, aki merje engem nevezi vadnak!
  A házbeli egerek együtt nevettek az expedíciósokkal.
  – Nini – mondta Maverick pár perccel később. – Ez a rész nem látszik a konyhaablakból?
  – De – felelte Françoise. – Csak úgy rohantunk a kajával, hogy ki se néztünk.
  – Hé, egérkék odabent! – rikkantotta Maverick. – Rengeteg fa van a ház mellett!
  – Mondjad kisegér nyelven – felelte Vanessa.
  – Oscar Mike Echo Charlie rengeteg Oscar Alpha!
  Kissy megtörölte a szemét.
  – Egész lugas – mondta Françoise. – Sőt kisebb erdő. Vanessának lesz munkája, míg mindre fölmászik.
  – Tudjuk – mondta Nique –, már láttuk a lugast, amikor macskát észleltünk három óránál.
  – Én még nem láttam – felelte Vanessa, és fölkeltek Nimbyvel. – Gyertek, egérkék, ha odakint fák vannak, ott a helyünk.
  – Siessünk, mielőtt elszaladnak – bólintott Kissy, és ő is föltápászkodott. Amerre nézett, egérkék szundikáltak, de akadt még egy-kettő, aki ébren volt és kiment velük.
  Tényleg volt fa odakint bőven. Kissy rögtön talált egyet, ami alá letelepedett, és egy cseppet se kívánkozott föl a magasba, amerre a mikrók már indultak is. Ebben az egyben nem osztozott Vanessa kedvteléseiben, őt a famászás hidegen hagyta. Talán egy tucatszor ha fölmászott az elmúlt öt évben, a mikró meg szinte mindennap.
  Arra riadt föl, hogy a kislányok macskát hajszolnak a bokrokban. Csak legalább csöndben csinálnák.

Ennivalóból csak némi kekszet visznek magukkal, minden más úgyis tönkremenne a hőségben. Meg rengeteg vizet, összeszedtek annyi palackot, amennyit csak tudtak, mindenkinek a hátizsákjába jutott belőlük. Nique vitte a Discoveryt, Maverick az Enterprise-t. Vanessa szeme megakadt egyfajta műanyag ételtároló dobozon egy compiègne-i üzletben, és rögtön vett féltucatot: jó nagyok voltak, jól záró fedéllel, és a fogantyújukon szíjat lehetett átfűzni. Egy-egy ilyenbe kerültek a helikopterek, ráakasztották őket a hátizsákra, könnyebb így előszedni őket. A vezérlőket és a szemüvegeket külön szíjra erősítették.
  A helikopterbajnokságot Nique és Maverick nyerte holtversenyben, harminckilenc pontja volt mind a kettőnek. De Mavericket Brigitte, Claude és maga Nique is legyőzte, Nique-et viszont senki. A zsűri – ezúttal az összes veterán egér – arra jutott, hogy pontegyenlőség esetén a győzelmek számát kell alapul venni, márpedig Nique mind a tizenhárom összecsapását megnyerte; ez senki másnak nem sikerült. Claude harminchárom, Artu tizenkilenc, Caroline tizenöt, Michel tizennégy pontot ért el, aztán következett Pierrette és François tizenkét ponttal holtversenyben. A lánynak öt, a fiúnak négy győzelme volt, és amikor egymás ellen játszottak, akkor is Pierrette nyert, méghozzá négy ponttal, így ő lett a hetedik. Viszont négyes holtverseny alakult ki a tízpontosok között. Yvonne-nak és Brigitte-nek hat-hat, Suzanne-nak és Mollynak öt-öt győzelme volt, így köztük aszerint hirdettek sorrendet, hogy egymás ellen hogyan szerepeltek: Yvonne legyőzte Brigitte-et, Molly pedig Suzanne-t.
  A sor végén következett kilenc ponttal Jacques és nyolccal Christian. Niala kihirdette, hogy a leggyengébb helikopterpilótáknak külön ügyességi továbbképzést fognak tartani, mert muszáj, hogy mindenki nagyon jó legyen – bár ez nem valami képességfelmérő, ők attól még elég jók, csak a többiek még jobbak. Legalábbis ezúttal azok voltak. Lesznek még ilyen versenyeik.
  Nimby pedig kijelentette, hogy több helikopterre van szükségük, és a nyaralás után építeni fognak néhányat. Kissy megkérdezte, miért nem készen veszik, amire Nimby azt felelte, ugyanazért, amiért kiscicát se vesznek készen, hanem rábízzák Macskára, hogy megszülje őket, aztán odajött és becsukta Kissy száját.

Átvágtak a birtokon és kimentek a hátsó kapun, ami egy kis hegyi útra nyílt, és olyan biztonsági rendszere volt, mint egy erődítménynek. Vanessa lerakta a hátizsákját, úgy bíbelődött percekig, amíg az összes zárat gondosan bezárta és kétszer ellenőrizte.
  De nem az úton indultak el, hanem egyenesen besétáltak az erdőbe. Ritkásan nőtt, mediterrán hegyi erdő volt, lankásan emelkedett a hegyoldal. Hamarosan így is olyan magasra jutottak, hogy amikor megritkultak a fák, leláttak a mélyben a tengerig.
  – Arra nem megyünk – mondta Nimby a telefonjára pillantva. – A hegyoldal meredeken szakad a part fölé, nem tudom, mennyire, de tartsunk csak távolságot.
  Átvágtak az erdőn és elérték egy birtok hátsó falát, amit gondosan megkerültek. Csakhamar eljutottak az úthoz – de méterekkel alattuk feküdt, egy kőfal tetejéről néztek le rá.
  – Lemászunk – mondta Molly.
  Vanessa ráhasalt az alacsony fal tetejére, lenézett.
  – Függőleges. Nem vagyunk mi yamakasik. Menjünk tovább a fal mentén, hátha lesz ez még lejtősebb is.
  – Lesz – mondta Nimby, és eltette a telefonját. – Az utcanézet itt is működik, kétszáz méterrel lejjebb ferde a fal.
  Ott leereszkedtek, leadogatták egymásnak a hátizsákokat és segítettek lemászni a kutyáknak, aztán végtelenül óvatosan átlopakodtak az úton. Fölmásztak a túloldalon és elégedetten továbbmentek. De nem sokáig, mert útjukat állta egy téglafal. Mindkét irányban addig húzódott, ameddig a szem ellát.
  – Ami nem sok – mondta Brigitte –, mert a szemünk csak pár centire van a föld fölött, nem látunk messzire.
  – Ez a beszéd – felelte Maverick –, föl kell szállni jó magasra.
  Niala bólintott. – És mire vársz még? Talán az én hátamon van helikopter?
  A kislány boldogan lekapta a csomagjait, a dobozból kivette az Enterprise-t, s néhány pillanat múlva padlóig nyomta az elevátort. A helikopter fölvágott a magasba, és a telefonokon egyből látták, hogy a fal mindkét irányban a végtelenbe nyúlik.
  – Legfeljebb ötszáz méterre látunk – mondta Angélique –, az erdő takar mindent. Indulj el a fal mentén.
  – Balra vagy jobbra?
  – Hát tudtommal két helikónk van – tette Vanessa csípőre a kezét –, ne lazsálj, egérke, vidd föl a gépedet, egyet balra, egyet jobbra, mint a tánciskolában!
  Nique szalutált és felküldte a Discoveryt is. Elindultak a fal mellett két irányban. Egykettőre kiderült, hogy a bal oldalon belefut egy útkereszteződésbe, úgy egy kilométerre innen, de ott már tízméteres szakadékból kellene fölmászni. Jobbra egy terecskénél ér véget, és az utolsó szakaszon már földút is húzódik mellette. Igaz, ez a táv kétszer akkora.
  – Hát akkor jobbra – mondta Niala –, visszahozhatjátok a gépeket, egérkék.
  – Mennyivel egyszerűbb lenne – szólalt meg Molly, mialatt a pilóták elcsomagolták a repülőfelszerelést –, ha a gépek odafönt maradhatnának, amíg megyünk.
  – Minek? – pillantott rá Kissy.
  – Miért ne? És már messziről jelezné az ellenséget. Meg akkor nem kellene ki-be pakolni.
  – Van virtuális vezérlőnk – mondta Nimby, átlépve egy fűcsomót. – Azt csak kirakod egy táblagépre, és nem kell viselned a szemüveget, látod, hogy mit lát a gép és tudod irányítani.
  – Menet közben nagyon bonyodalmas – csóválta fejét az egere. – Egyszerre kétfelé kell figyelni, aztán vagy autó alá sétálsz, vagy a gépet viszed a templomtoronynak, én nem kockáztatnám.
  – Ketten csinálják, az egyik megy, a másik irányít – vetette ellene Molly.
  – Bolond – felelte Vanessa. – És a másik ott marad?
  – Ott. Aztán a másik megy és az egyik irányít. Mindkettőnél van gép vagy szemüveg.
  – Nem mondom – vont vállat Nimby –, szükség esetén ez a módszer is jó lehet, ha a gépnek folyamatosan a levegőben kell maradnia… mindazonáltal…
  De nem tudták meg, mit mindazonáltal. A fiú elhallgatott, tűnődve baktatott az egérseregben. Kissy tudta, hogy éppen kigondol valamit.
  Hamarosan elérték a földutat, aztán egykettőre kint voltak a terecskén. Fákkal szegélyezett utcácska vezetett a hegyi szerpentinre, amin persze fölfelé indultak, hiszen lefelé hazajutottak volna. Balról pazar villák sorakoztak, jobbról pazar villák teteje, éppúgy, mint Beaulieu-ben.
  – A parallaxis – mondta Nimby. Kissynek sejtelme se volt, hogy az mi lehet, de kétségkívül itt leskel a közelben, és egyelőre csak Nimby vette észre. De bennük egerére talál.
  Ám Nimby csak jóval később szólalt meg megint.
  – Hehe, telefonon – mondta.
  Kissy nem tudta mire vélni, hogy ez mi lehet, és nagy töprengésében nekiment egy lámpaoszlopnak.
  – Hé, egérke, alszol – mondták többen is.
  – Nem alszom – felelte, aztán rájött, hogy ennél frappánsabban is ki tudja dumálni magát. – Csak kipróbáltam, hogy az itteni lámpaoszlopok félreugranak-e.
  S ment tovább, büszkén föltartva gombszerű orrocskáját.
  – Bolond – hallotta többfelől.

Egy darabig hegyi utcákon kanyarogtak, aztán egy helyen két birtok kerítése között néhány méteres lyukat találtak. Egérlyuk, jelentette ki Vanessa, és fölkapaszkodott, mert az egérlyuk persze ferde sziklafal tetején kezdődött, ami Kissynek nyakig ért. Ő is fölmászott, nyomukban a többiek, átmentek a két birtok között, s egykettőre megint erdőben kapaszkodtak a hegyre. Mire letelepedtek egy tisztáson, az utca egészen apróra zsugorodott.
  – Nem kellene ezeket hurcolnunk – mondta Christian, összelapítva egy kiürült vizesflakont és rászorítva a kupakját.
  – A Jerry Alapítvány nem szemetel, pláne nem az erdőben – vonta föl a szemöldökét Kissy.
  – Nem is akarok. De lent az utcán láttam egy-két nyilvános szemétgyűjtőt, és vannak köztünk, akiknek pillanatok műve ezt az utat megtenni.
  Kissy pislogott, majd még egyszer. A második pislogás segített.
  – A helikopterek.
  – A helikopterek. Egész csomó üres palackot elbírnának. Csak úgy kellene őket fölerősíteni, hogy a szemetes fölött lehessen elengedni.
  – Nocsak – szólalt meg Nimby. – Helikótökéletesítő túrán vagyunk? Közben én kigondoltam, hogy lehet megvalósítani, amit ott az az egér mondott, amelyiknek a nagy füle van. Elvetettem azt a változatot, hogy két pilóta legyen, akik felváltva gyalogolnak és felváltva repülnek, ez túl sok üggyel-bajjal jár, lassítja a közlekedést és nem is illik a mi tökéletességre törekvő műszaki megoldásainkhoz. Másra gondoltam. Robotpilóta. Első lépésben egy nagyon egyszerű, pár soros programocska elég: beállítjuk a gázkar és az elevátor kitérési szögét, és az ennek megfelelő parancsot folyamatosan küldi a gépnek, vagyis az nyílegyenesen halad, anélkül hogy a kezelőszervekhez érnénk.
  – De ezt aligha fogod megírni – jegyezte meg Vanessa.
  – Eszem ágában sincs. A gép pillanatokon belül kiléphet a hatósugárból vagy nekimehet valaminek, nem repülhet őrizetlenül. De erről később. Második lépésben a térképen megjelölhetünk egy célpontot, és a vezérlés ennek megfelelő parancsok küldésével odaviszi a gépet. Itt legalább a hatósugarat már a térképre be lehet rajzolni. Lehet útvonalat is megadni és elkerülni a magas épületeket, de ez sem életbiztosítás. Ha a gép egyedül repül, akkor tudnia kell, hova nem mehet.
  – Meg kell adni egy minimális magasságot – mondta Molly. – Az alá nem szabad menni.
  – Aha, és hány méter magasak az itteni hegyek?
  – Hát… a térképről megtudod.
  – Nem tudod meg, egérke. Azt tudod meg, hogy egy-egy kiválasztott hegy milyen magas, de nem nézheted végig az összeset, amikor előre nem is ismered az útvonalat, amin a shindyt üldözni kell, és kevés az időd. Más a megoldás. A gépnek magának kell eldöntenie, hogy hol van előtte akadály. Ezt pedig a parallaxis oldja meg. Mi négylábú emlősök onnan tudjuk, hogy az előttünk levő dolgok milyen messze vannak, hogy két szemünk van, azok egy kicsit eltérő irányból látják a világot, és aminek a két képe egészen más, az közel van, aminek csak kicsit más, az távolabb. Tartsátok az arcotok elé egy ujjatokat, nézzétek az egyik szemetekkel, aztán a másikkal, a háttérhez képest az ujjatok el fog mozdulni, mert közelebb van. Ez az elmozdulás a parallaxis, a csillagászok távolságmérésre használják, Angélique már rég nem csillagász, de szerintem ma is tart egy-két parallaxist a fiókjában. Nomármost. A helikónak csak egy szeme van, ezért térlátása nincsen. De van helyette küklopszparallaxisa: ha adott sebességgel repül balra, akkor a látvány adott sebességgel fog repülni jobbra, és ez a sebesség attól függ, hogy a táj milyen messze van. Ezt ki lehet kísérletezni. Ha a közelben nincsen semmi, akkor a távoli táj csak lassan változik, lehet repülni nyugodtan. Ha egyes részletek gyorsan változnak, akkor azok közel vannak, és ha ezek mondjuk a kép jobb oldalán vannak, akkor ki kell térni balra.
  – Várj csak, egérke – állította meg Niala. – Ha egyenesen egy fa felé repülsz, ami a kép közepén van, az nem fog változni, mindig ott marad középen, és a programod azt hiszi, hogy messze van.
  – De, változni fog – felelte a fiú. – Ott marad középen, de egyre nagyobb lesz, a felső ágak kimennek a képmezőből, a kéreg egyenetlenségei mozognak. Ami nem változik, az a teljesen egyszínű fal, középen folyamatosan fehér marad, míg kétoldalt a távoli színeset fokozatosan takarja a fehér, ahogy repülsz felé, míg végül belecsapódsz, mert a változatlansága miatt azt hiszed, hogy végtelenül messze van. De erre a különleges esetre föl lehet készíteni a programot külön, bár olyan fal úgysincsen, amin még egészen közelről se látszanak egyenetlenségek. Well, mice. A gép ki tudja kerülni az akadályokat. Mi következik ezután?
  – Hogy ne repüljön ki a hatósugárból – cincogta Kissy.
  – Felejtsd el, egérke. Ha szabadjára engeded a gépet robotpilótával, akkor a hatósugár egykettőre elfogy. Most is elég gyakran súroljuk a felderítő repüléseken. Legfőbb ideje kiterjeszteni a hatósugarat. Lássuk, mi ennek a módja. Az egyik lehetőség, hogy három kilométerenként odaáll egy kisegér egy vezérlővel. Ezzel, minthogy huszonöten vagyunk, hetvenöt kilométerre terjeszthetjük ki a hatósugarat, ami, lássuk be, nem is rossz.
  Kissyben felébredt a vágy egy palacsintasütő után.
  – De akadnak némi szervezési bonyodalmak. Mármost miért három kilométer a hatósugarunk? Azért, mert ennél nagyobb távolságon a rádiójelek szétszóródnak. Lehet erősebb jeleket küldeni, de ahhoz nagyobb antenna kell, ami növeli a súlyt és a légellenállást. Hogy tudnánk az antenna méretének növelése nélkül tágítani a hatósugáron?
  Nimby körbetekintett a csapaton, akik a vállukat vonogatták, nem tudták.
  – Műhold segítségével, kisegér hölgyeim és uraim.
  Kissy lelki szemei előtt megjelent Sziporka a gumikesztyűből készített űrruhájában, amint kilebeg az űrrepülőgépből és pályára állít egy műholdat, rajta a Jerry Alapítvány emblémájával.
  – A megoldás neve: in-ter-net. A helikókat rá lehet csatlakoztatni a netre, telefonon. Vannak kicsi, könnyű készülékek, amik mobiltelefont tartalmaznak, persze hozzá való kártyával, azon át föl tudnak csatlakozni a netre, és wifin vagy kábelen át bármilyen kütyübe behozzák. Egy ilyet föl lehet szerelni a helikóra, egyet a vezérlőre vagy a közelébe, a drivert megírjuk. Feltehetően kisebb lesz a sávszélesség, mint a közvetlen rádiós kapcsolatnál, ezért ezt csak akkor használjuk majd, ha muszáj, és ha a helikó visszaér a hatósugárba, automatikusan visszakapcsol a rádióra. A netnél valószínűleg gyengítenünk kell a képminőségen, ezt majd kiszámolom. Hát így, egérkék.
  A meglepett csendet Maverick törte meg.
  – Akkor mekkora lesz a hatósugár?
  – Nos, egérke, ha feltételezzük, hogy a gép nem repül olyan helyre, ahol nincsen térerő, akkor frissen töltött aksival egy teljes töltésnyi röpidő feléig távolodhat, és a másik felével jön vissza. A Discovery jelenlegi aksijával egy töltés…
  – Másfél óra – mondta az alapítvány kórusban.
  – Ebből negyvenöt perc oda, vegyük a csúcssebességet inkább csak hatvannak, az mennyi?
  – Negyvenöt kilométer – felelte Kissy.
  Elég nagy csend lett.
  – Mi van Beaulieu-től negyvenöt kilométerre? – kérdezte Vanessa, akinek persze ott volt a világ középpontja.
  – Cannes – mondta nővére. – De közúton.
  – Légvonalban kevesebb – felelte Nimby. – Túl tudunk menni Cannes-on. Apróbb csomagokat elküldhetsz hazulról a vér szerinti nagyszüleidnek, egérke, másfél óra alatt visszaér a gép. Félkilós teherig a fogyasztás nem nő számottevően.
  – De ebben benne van az a telefon is – szúrta közbe Nique.
  – Hogyne. De az csak pár deka, a burkolatát le is vesszük, az aksiját kicseréljük olyan könnyű aksira, ami a gépet is hajtja.
  – Viszont ha kilencvennel mész – szólalt meg Pierrette –, akkor mennyit teszel meg háromnegyed óra alatt?
  – Hatvanhét és fél kilométert – felelte Kissy.
  – Az azért kevesebb – mondta Nimby –, a nagy sebesség jobban fogyaszt, vegyünk csak hatvanat.
  – Beaulieu-től körülbelül Fréjusig – tippelte Niala.
  – És Párizstól? – kérdezte Maverick.
  – Compiègne-ig nem – becsülte Angélique –, de egész Île-de-France-t berepülheted.
  – Vidáman – felelte Nimby. – Egyébként már fölmerült bennem az a technika is, amit a vadászpilóták használnak: a levegőben újratöltik a gépet. Akár többször is.
  Kissy már látta lelki szemeivel, amint a Vaucressonból indult gép leszáll a Best család kertjében, négynapi repülés után.

Nem volt tábla, hogy ez itt a hegytető, egyszerűen csak azt vették észre, hogy már lefelé gyalogolnak. Vanessa azt mondta, nem is értek el semmiféle hegytetőt, ez csak egy kis gerinc, amin átkeltek. Csakhamar megint házak fölé értek.
  – Klassz hely hegyek és fák szempontjából – mondta Vanessa –, csak mindenhol túl közel laknak.
  Találtak egy ösvényt, ami csakhamar gyalogúttá vált, de egészen keskeny volt, csak egyesével haladhattak.
  – És ha szembelejön bundáscica? – tudakolta Elke.
  – Összemérjük a fülünket, akié kisebb, az kitér – vágta rá Kissy.
  De nem jött szembe senki, csak a shindyriasztás. A csapat megdermedt az erdei ösvényen, jobban, mintha valóban cica jött volna.
  A Garlomik nevű felhasználó tizenöt képet töltött föl a Fokhagymára.
  – Menjünk tovább – mondta Niala –, ne itt álljunk meg. Mi ketten az élen nem nyúlunk a telefonunkhoz, mi figyelünk az útra, különben az összes egérnek horpadt lesz a gombszerű orrocskája. A következő három előveszi a telefonját, aztán kettő megint figyel, három telefonál, és így tovább, gyerünk!
  Kissy nyolcadik volt a sorban, ezért előhúzta a telefonját és hagyta, hogy az előtte haladó Martin és Michel vigyázzon az ő orrocskájára is.
  Garlomik azonos volt Ramonával, az avignoni shindyvel, aki egy éve töltött föl Mukot ábrázoló pornóképeket. Ezt a Cirrus világosan megállapította. A mostaniak közül négyet lehetett azonosítani az adatbázis segítségével, de mivel erdőben voltak, ahol legfeljebb a vaddisznók botránkozhatnának meg – eddig ugyan nem láttak vaddisznót, ami elég baj, mert Vanessa azt is remekül el tudja készíteni –, Kissy habozás nélkül megnyomta a képek letöltését is. Nem lepte meg, hogy mind a tizenöt gyerekpornó. Kísérőszöveg is volt egy részükhöz, mindenféle disznóságok, de egy helyütt Kissy megakadt: egy sor olyan kijelentés után, amik részletezték, hogy Garlomik miket csinálna a képen levő lánnyal, az következett: „Igazad van”, és válaszok a szavaira. Márpedig azt is Garlomik írta.
  Kissy csettintett a nyelvével. Világos, hát persze. Ez a szöveg a képekkel együtt lett kimásolva egy fórumból, csak a felhasználóneveket, dátumokat, egyéb fejléceket kivágták. Tehát van valahol egy pedofil fórum, ahol ezeket a képeket már korábban közzétették és jókat beszélgettek róluk. Vajon meg lehet találni azt a fórumot? Nyilván hét lakat alatt őrzik. A Fokhagymára is csak azért merte bemásolni Ramona-Garlomik, mert azt hiszi, hogy az is hét lakat alatt van.
  A képeket le kell nyomozni. Máskülönben semmi értelme nem lenne, hogy Ramonát mostanáig futni hagyták. Viszont ideje volna már elkapni őt is. Még a címét is tudják.
  Lelki szemei előtt megjelent a kép, amint egy nagydarab shindy menekül cikcakkban a lakásában, szobáról szobára, és megnyalta a szája szélét.
  – Figyelem, egérkék – hangzott föl Niala erőteljes hangja a menet elejéről. – Mindjárt kiérünk az erdőből, letelepszünk valahol és haditanácsot tartunk.

– Van valahol egy fórum, ahonnan ezeket a szövegeket hozták – közölte Kissy. – Meg kell találnunk őket és rátennünk apró mancsainkat a torkukra. Beszéltem, cin-cin.
  – A torkukra ráteszem a mancsaimat, az nem gond – mondta Nique olyan könnyedén, mint aki már több száz pedofillal megcsinálta –, de hogy találjuk meg őket? Gondolom, a fórumot minimum jelszó védi.
  – Be kell törnünk a muki gépére – bólintott Nimby.
  – Be tudunk törni?
  – Nem. Ezt még mindig nem sikerült elég magas fokon kitanulnom; igaz, nem sok időt fordítottam rá. De tudom, ki tud nekünk segíteni: Microbitumen.
  – Négy éve beszéltünk vele, egyetlenegyszer – szólalt meg Vanessa. – Nem is emlékszik ránk.
  – Valószínű; éppen ezért emlékszünk mi őrá dupla olyan jól. Beszélek Leblanc-nal.
  – Mikor? – kérdezte Nique, de Nimbynek már a kezében is volt a telefon.
  – Most, ha fölveszi. Szia, Nimby vagyok, ráérsz? Kösz, jól. Shindyproblémánk van, és kellene egy kis segítség. Az nem baj, nem rendőr kell, hanem Microbitumen. Aha! – Várt egy kicsit. – Értelek. Jó, fölhívom. Köszi. Mi? Mallorcán. Persze hogy mázlisták. Süttetjük a fülünket a napon, és még szórakozás is akad. Oké. Szia! – Kinyomta, új hívást indított. – Szia, Nimby vagyok, van egy perced? Jó. Leblanc hozzád küldött, kontakt kell Microbitumenhez. Meló, igen. Amikor tud. Értelek, jó.
  Köszönés nélkül kinyomta és eltette a telefont.
  – Castelli. Föl fogja hívni Microbitument, aztán szól. Egy óra múlva hívjam újra, ha nem szól, mert akkor elfelejtette.
  – Ez gyors volt – bólintott Vanessa, fölállt és odament az egyik fához.
  – És ha betörünk a mukihoz, mi lesz? – kérdezte Nique.
  Nimby elnézte kedvesét, aki már félúton járt az alsó nagy ágakig.
  – Akkor meg kell szereznünk annak a fórumnak a címét és az ő loginját. Feltehető, hogy a gépen ezek nincsenek meg, ilyen hely adatait őrültség lenne a böngiben tartani, nyilván minden alkalommal beírja kézzel. Nem hihetjük, hogy Microbitumen éppen el tudja őt kapni, amikor belép, tehát keyloggert kell használnunk.
  – Mint Maszatnál – mondta Françoise.
  – Igen. – Nimby fölkelt és párja után indult. – Ha bejutunk az ő adataival, akkor a Cirrus segítségével már mindent kideríthetünk a többi tagról. Ezért Ramona idő előtti lefülelése ellen szavazok.
  Többen bólogattak.
  – Most szavazni fogunk? – kérdezte Pierrette.
  – Nem – csóválta a fejét Kissy. – Csak ha valakinek van ellentétes javaslata és érve is mellette. Amíg más választás nem merül föl, nincs miről szavazni.
  – Akkor mit teszünk, amíg a hadnagy visszahív? – érdeklődött Molly. – Továbbmegyünk?
  – Hogy mennénk tovább, amikor két egerünk éppen fára mászik? A fát nem hozhatják magukkal. Itt van leltárba véve.
  – Ti addig foglaljátok el magatokat, kölykök – utasította őket Niala. – Keressetek sajtot, dióbelet.
  – Alvó cicát – tette hozzá Françoise.
  Molly szalutált. – Értettük. Ha találunk alvó cicát, meghúzhatjuk a bajszát?
  – Meg – bólintott Kissy –, de mindig ketten legyetek. Az egyik meghúzza a bajszot, aztán ahogy a cica kinyitja a szemét, a másik fejbe kólintja.
  – Aztán a másik húzza meg és az egyik kólintja fejbe – vágta rá a kölyök.

Amikor Castelli előkerült, már lefelé tartottak a hegyről, konkrét úticéllal, kerestek egy ebédet, ahol megéttermelhetnek, és foglaltak is helyet. A felügyelő beszélt már Microbitumennel, de ő is tudni akarta, mi a balhé. Kissy mesélte el. Castelli azt mondta, rendben van, ő jóváhagyja, de aztán nem szeretne a mentőktől kapni hívást, hogy helyszíneljenek a gyanúsított véres teteme fölött.
  – Nem fogsz – vágta rá Kissy dacosan. – Avignonban él, a véres tetemet az ottaniak fogják… akarom mondani, nem akarjuk bántani. De mi az, hogy „jóváhagyod”? Tudtommal nem vagy a felettesünk.
  – Ez igaz. Viszont ha közlöm egy akciótokról, hogy az nekem nem tetszik, akkor nem venném jó néven, ha mégis megcsinálnátok. Van olyan cellánk, aminek a rácsa között az egér se fér át. Küldöm a számot, szia!
  Kissy döbbenten meredt a telefonra. Mindig azt hitte, hogy ha fenyegető telefont kap, az egy shindytől jön majd. Esetleg egy macskától. Rendőrre soha nem gondolt.
  Microbitument Nimby hívta fel, ő tudta a legszabatosabb szaknyelven elmondani, hogy mire van szükségük. A válasz annyi volt, hogy megpróbálja. Jó két órával később jelentkezett SMS-ben, amikor ők éppen végeztek az ebéddel. Sikerült neki, bejutott Ramona gépére és elhelyezett rajta egy kémprogramot. Küldött egy linket, amin keresztül elérhetik.
  – Hát ez megvan, kisegér hölgyeim és uraim. Tudunk matatni a csóka gépén, és rendőrségi szerveren van egy logunk arról, hogy miket ír be. A Vilma HQ postaládájában pedig nyomtatott engedély lesz Castelli aláírásával, hogy azt a logot meg is nézhessük.
  – És amíg nem megyünk el érte, addig nem nézhetjük meg? – érdeklődött Molly.
  A fiú szemrehányóan nézett rá.
  – Természetesen nem. Rendnek kell lenni, egérke. A Jerry Alapítvány működése törvényes. Madame Faubourg majd kiveszi a levelet és leteszi a HQ-n az asztalra. Hé, te ott, a nagy fülekkel! Csak nem fizetni akarsz?
  – De – nevetett Vanessa. – Miért, ennél még valamit?
  – Tapodtat se mozdulok erről a helyről, amíg fagyit nem ettem. És nektek is ezt ajánlom, egérkék, mert harminchét fok van.
  – Ha eszünk fagyit, akkor is harminchét fok lesz – cincogta Maverick.

Délután átsétáltak Andratx városkán, ami a tengertől jó négy kilométerre feküdt, de edzett tappancsoknak még hegyen át se gond. A város éppoly hegyes-völgyes volt, mint Beaulieu, csak nem a tengerparton, volt helye terjeszkedni. A túlsó végén adtak találkát a bérelt buszuknak, s a sofőr, Figuera úr pontosan meg is érkezett. Nimby közben írt egy pár soros programot, ami figyeli Microbitumen szerverét, és értesítést küld, ha Ramona bejelentkezik.
  Tizenhat másodperccel azután, hogy Kissy leszállt a buszról, a kislányok vad „macska, macska!” kiáltozással elrohantak a garázs mögé. Kissy bólintott. Eszerint csakugyan itthon vannak. Kedvenc játékuk lett a macskaüldözősdi, folyton kint lógnak a kertben és rikoltoznak, hogy ki merre látott macskát. Még Françoise is, pedig az egyik kisbaba az övé lesz, amikor hazaérnek és Macska bemutatja kis vasgyúróit. A gyerekek egyre élénkebbek, már hosszabb időre otthagyják a bölcsőt, madame Faubourg mindig óvatosan nyit be hozzájuk, nehogy valamelyik kirohanjon és elvesszen a házban. Nimby azt mondta, egy ilyen kismacskának az a ház akkora, mint nekik a Provence-Alpes-Côte d’Azur repülőtér. Ami persze nem lehet igaz, hiszen még egy kölyökmacska is nagyobb náluk, éppen ettől annyira félelmetesek, harminc-negyven dekát is nyomhatnak. De jól hangzik.
  Vanessa meg azt mondta, ennél nagyobbak még lesznek, de eszesebbek már nem.

Két-három naponként tettek gyalogtúrát, mindig másfelé. A többi időben kint voltak a parton, barna egérré süttették magukat, úszkáltak. Második nap derült ki, hogy a kölykeik közül három még nem is látta közelről a tengert, sőt Christian és Artu egyáltalán nem. Claude legalább vonatablakból már igen. Leszamarazták őket, igazán szólhattak volna már korábban, azzal lehetett volna kezdeni, hogy egyből lemennek a tengerhez.
  – És egyáltalán – fakadt ki Françoise –, néha úgy viselkedtek, mint akik nagyon szépen megköszönik, hogy itt lehetnek, igazán nagyon kedvesek vagyunk, amiért vendégül látunk benneteket! A Jerry Alapítvány tagjai vagytok! Kinőtt a fületek, van Jerry-telefonotok, kaptatok fegyvert és tudtok is bánni vele, egerek vagytok, éppen úgy, mint mi! Tessék egyszerűen megmondani, ha valamit szeretnétek, ahogy a többiek. Beszéltem, cin-cin.
  Kis csend támadt. Kissy boldogan repdeső fülekkel gondolt vissza arra a bátortalan kislányra, aki teljesen fületlenül óvakodott be a panzió konyhájába, szorosan az apja mellett, és epercharlotte-ot készítettek vele, hogy oldódjon a zavara. Most pedig magabiztos és rámenős. Már régóta.
  A kölyöklányok is elég lendületesek, folyton macskaevésről dumálnak, élvezik a füleiket, s amióta itt vannak a szigeten, állandóan macskavadászatot játszanak a kertben. De a fiúk nem vették át ennyire az egeres stílust. Talán zavarja őket a női többség?
  – Igazolványuk viszont még nincsen – törte meg Nimby a csendet. – Azzal meg kell várni, hogy hazaérjünk és legyártsuk őket.
  – Valahogy ellesznek nélküle – mondta Chantal. – Alig használjuk.
  – De gyakoroljájuk is kell – mondta Elke.
  – Mit?
  A zseb hirtelen előkapta az igazolványát, és ugyanazzal a mozdulattal fölcsapva előrelökte.
  – Jerry Alapítvány!
  Aztán eltette, és egy szempillantás alatt megismételte az egész mutatványt. És harmadszor is. Amikor negyedszer kapta elő az igazolványt, Kissy odalépett hozzá és megnyomta a zseb gombszerű orrocskáját. A kislány szépen elrakta az igazolványát és karba tett kézzel rávigyorgott Kissyre. Kissy visszavigyorgott.
  – Hatásos – dünnyögte Nique.
  – Hatásos – bólintott Nimby. – Nektek is lesz, csak jussak el a fiókhoz, ahol a hozzávalók vannak.
  – Itt a szigeten úgyse kell – mondta Maverick.
  – Sose tudhatod.
  – Itt nem tudunk shindyt fogni. Hiszen a Cumulus csak franciául működik.
  Vanessa legyintett. – Hogy mi hol mindenhol fogtunk már valakiket… akárhol kellhet az igazolvány. De úgyse mehettek még igazi célpontra tapasztalt egér nélkül.
  – Macskára se?
  – Macskára lehet.
  – Akkor jó. Megfogjuk a kerti macskát, és te elkészíted.
  – Milyen macskát? – nézett Kissy.
  – Hát akit a kertben szoktunk üldözni. Nagyon gyors, de túl fogunk járni az eszén.
  Kissy pislogott.
  – A kertben… van egy… eleven macska?
  – De mennyire. Nem láttad?
  Kissy tagadólag megbillentette füleit.
  – Szürke cirmos. Tud rohanás közben egyre újabb lábakat növeszteni, néhány méteres hiperugrásokat csinálni, és elég gyorsan válik láthatatlanná. Máskülönben már elkaptuk volna.
  Kissy úgy érezte, a világ kibillent a helyéből. Eddig azt hitte, a kislányok egérségüket próbálgatják, macskavadászatot játszanak, kineveznek egy falevelet vagy bármit macskának, és kergetik. Most pedig kiderül, hogy odakint a kertben egy eleven cica les rá?
  Igyekezett nem gondolni arra, hogy tizenhárom éves koráig a legkevésbé se zavarta semmilyen macska.
  Fölpillantott a partra, ami több méterre tornyosult a fejük fölé. No mindegy. Lehet ott akárhány cica, csak legyen köztük shindy is.
  Kezdte őket nyugtalanítani, hogy Ramona nem lép be a gépére. Nimby szerint becsületes pedofil a lehető leggyakrabban lépked be a kedvenc gyerekpornóoldalaira és fórumaira, ahol megbeszélheti társaival a kérdéseket, amik nyugtalanítják. Például hogy a szomszéd lány odavan nyaralni hetek óta, és ő attól tart, hogy megnő a nyáron. De Ramona nem ezt teszi.
  – Talán ő is nyaral – jegyezte meg Molly.
  – Ne nyaraljon, amikor őutána kémkedünk – mondta Françoise nyűgösen. – Üljön otthon és nyomkodja a gépét.
  – Amikor Microbitumen betört hozzá, be volt kapcsolva – vont vállat Nimby. – Várnunk kell, egérkék.
  – Nino – mondta Elke. – Megkérjük, látogatja meg társát. Szeret tenni egéreknek apró szíveskéket és kerülni gyomori betegség. Beszélgetjenek és nézgésszenek neten gyereki képikéket. Mutatja meg magával kedvenc pedofil fórumjaikákat. Éljék szóval rendes igazi shindy társadalomas életet, mi pedig nagy fülikékkel figyeljük majd. Beszéltem, cin-cin.
  – Ellene szavazok – nevetett Vanessa. – Nem szeretem, ha a shindyk társadalmi életet élnek. Még eszükbe jutnának mindenfélék, ahogy kinéznek az ablakon a sétálgató gyerekekre.
  – Rabolni egyik-másikt és vinni ágyra bele – bólintott a zseb. – De akkor lehet ütjed ki fejükt két füle közül. Tiszta haszon. Amikor Nino érkeződik, egypár egérke már figyelíti Ramonának házt, és lehallgat mindeni beszélgetődés, meg persze követíti shindyet, ha elmegy hazulból gyerekt lopni. – A zseb hirtelen odafordult Maverickhez, neki magyarázta. – Vársz, amíg shindy letépje gyereki nadrágt, mert kell vádügyésznek muníció, hogy küldheti mukit húsz évek rács mögé, de ha akarsz lenni igazán nagy megmentője gyerektársadalom, akkor fogod éles késet…
  – Hagyd már abba!

A telefon csipogott, Kissy szófogadóan átfordult a hasára. Fölpillantott. Két idegen gyerek kószált a parton, németül beszéltek. De épp arra jött Molly is és rácincogott. Kissy visszacincogott és ásított egyet, aztán lehunyta a szemét.
  Amikor legközelebb kinyitotta, két egér ült mellette, Molly éppen Niala hátát kente be.
  – Mizu?
  – Láttunk medúzát – újságolta Molly.
  – Milyet?
  – Medúzaszerűt. Fogalmam sincs.
  – Otthon nem él ilyen – mondta Niala. – Nem mentünk közel hozzájuk, hátha veszélyesek. Ketten voltak.
  Kissy bólintott. – Señor és señora Medúza.
  – Nyilván. Cin-cin, egérkék… mi az?
  Maverick és Vanessa jött szembe éppen, de a mikró hirtelen fölkapta a fejét és Kissy háta mögé meredt. Ő nem mozdult. Akármi van a háta mögött, a társai megvédik, neki csak ki kell várnia, hogy csúzlit rántsanak és tüzeljenek. A fegyvereik nejlonzacskóban voltak a combjukra kötve.
  Niala megfordult és kővé dermedt. Döbbenten bámult Kissy mögé. A két kölyök is arra nézett, de az ő arcukon csak értetlenséget látott. Amit néztek, az szemlátomást mozgott, mert követték a tekintetükkel. És csakhamar beért Kissy látóterébe.
  Egy kislány. Nem volt rajta semmi különös.
  – Hola – mondta Niala kissé rekedten.
  – Hola – felelte az mosolyogva, de nem volt az a nagyon lelkes mosoly, amit az ember egy ekkora gyerektől várna. Hat-nyolc éves lehetett.
  – Te hogy kerülsz ide? – kérdezte Vanessa spanyolul, némileg meglepve Kissyt. Hát hogy kerülne ide, gyalog.
  A választ nem értette tisztán, a kislány valami más tájszólást beszélhetett, mint a szigetlakók, akiknek a beszédét már megszokta. Nem katalánul beszélt, spanyolul. Valami olyasmit mondott, hogy nem tud valamit.
  – Eltévedt – dörmögte Niala provanszálul, Kissy pedig felült a plédjén. Az eltévedt gyerekek magától értetődően az alapítvány hatáskörébe tartoznak.
  – Most mit a fenét csináljunk? – kérdezte húga szintén provanszálul. – Nem sétálhatunk vele végig az utcán, mint Elkével… odanézzetek!
  Kissynek nem jutott ideje megkérdezni, miért ne sétálhatnának végig az utcán. Most már követte a társai pillantását, és egy csapat felnőttet fedezett föl ott, ahol a parti út kanyarodik, a fák közül tartottak a part felé. Mindenki más a közelben strandoló gyerek volt, ezen a szakaszon most nem is járt felnőtt. Egyik-másik férfi nagyon nézelődött mindenfelé, lehet, hogy éppen ezt a kislányt…
  – Kissy, ugorj föl! – mondta Vanessa fojtottan, ő pedig már függőlegesen állt, mire a mikró befejezte volna a mondatot. A nővérek egyszerre nyúltak a plédért, fölkapták, kicsit kiporolták és a spanyol kislány hátára dobták, a fejét is betakarták vele.
  – Gyerünk, tűnjünk el innen – mondta Niala. – Gyertek mind, a holmit hagyjátok itt. Vine, akarom mondani, ven, ven, chiquita.
  Menet közben Niala tovább magyarázott a kislánynak. Egykettőre elérték a parti fákat, jóval távolabb az idegenektől. Itt volt egy kis étterem, de szünnapot tartott. A hátsó ajtó mellé lapulva körülnéztek.
  – Eddig jó – mondta Niala. – Be tudunk menni?
  – Nem – felelte Maverick. – Le van lakatolva.
  – Kit érdekel?! Azt kérdeztem, ki tudjuk-e nyitni!
  Húga elővette a kését, marokra fogta és rávágott a lakatra. Többször is. Az végül engedett. Vanessa lekapta a lakatot, belépett, körülnézett.
  – Macskamentes.
  Niala szelíden betolta a kislányt az ajtón, s mindnyájan követték.

A konyhában táboroztak le, Niala nem engedte kinyitni az eladótérbe vezető ajtót, ott nagy ablakok vannak, meglátnák őket.
  – Szerintem azok a pasik éppen ezt a kislányt keresik – mondta Molly.
  – Igen, én is ettől tartok – felelte Vanessa. Spanyolra váltott. – Figyelj, Leonor, minél előbb vissza akarunk juttatni a szüleidhez. Hol vannak?
  Kissynek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy egy bűvésztrükk nézője. Biztosan tudta, hogy a kislány nem mutatkozott be.
  A válaszból annyit értett, hogy most Inez vigyáz rá. Vanessa megkérdezte, hogy néz ki, kapott egy személyleírást, és bólintott.
  – Megkeresem. Maradjatok itt, egérkék, és ha bárki belép egy fényképezőgéppel, öljétek meg.
  – Abban nem lesz hiba – felelte nővére. – Óvatosan surranj ki, már itt lehetnek a közelben.
  – Úgyse vesznek észre egy apró egeret – bólintott a mikró, és ment. Kissy nem tett volna rá komoly összeget, hogy nem veszik észre. Új fürdőruha volt rajta, egyrészes, de nem igazán kölykös. Egyáltalán nem az.
  Niala körülnézett, megvizsgálta a hűtőket, az egyikben talált pár szelet tortát, kivette, egyet odanyújtott Leonornak, a többit szétosztotta köztük.
  – Ez lopás – nézte a sütijét Molly, mialatt Leonor megköszönte és hozzálátott.
  – Az meg, hogy itt vagyunk, betörés. Ezzel már nem lesz rosszabb. – Niala kivette a telefonját a zacskóból és lefotózta Leonort a sütivel. – Majd fölhívom a tulajt, megmutatom neki ezt a képet, mindjárt nem fog akadékoskodni. Bolondulnak ezért a gyerekért.
  – Az étteremtulajdonosok?
  – Mindenki.
  – Az egész város?
  – Egész Spanyolország.
  Kissy nem kérdezett semmit. Hozzászokott, hogy a D’Aubisson egerek mindig magabiztosak és tudnak mindent. Ő vakon végrehajt bármit, amit ők mondanak.
  Niala kicsit nyomkodott a telefonján, aztán bólintott. A két kölyök elővette a sajátját, Kissy is. Csak nekik hármuknak érkezett egy kép. Leonor volt rajta, csinos tarka ruhában. Itt az életben fehér blúzt vett föl, rajta játszadozó nyuszikákkal, és fehér sortot. A képen nem volt egyedül, egy másik kislány is volt vele, éppolyan szőke, mint ő, nyilván a testvére. Egy jóképű, öltönyös pasi, egy kosztümös hölgy, és mellettük egy idős pár. Alighanem a szülők és a nagyszülők.
  – Az az öreg bácsi ugye nem… – kérdezte Maverick fojtottan.
  – De. A nagyapja.
  – Jó napot, señorita – szólalt meg Vanessa a telefonból, spanyolul. – Mondja, nem egy elveszett kisfiút keres?
  – Nem, én egy kislányt…
  – Helyes válasz. De a nevét ki ne mondja! Milyen színű szoknya van rajta?
  – Rövidnadrágot visel, fehéret.
  – Helyes válasz. Hogy hívták a kislány nagynénjét, aki öt éve meghalt?
  – Maga vizsgáztat engem? Ki maga?
  – Nem vizsgáztatom, de biztosra kell mennem, és a parti szikláknak is füle van.
  – Rendben. Érika.
  – Kérek egy mosolyt. Mutassátok meg ezt a képet a leszármazottnak.
  Niala megnyomta a telefonját, aztán odatartotta Leonor elé.
  – Ez Inez – bólintott az teli szájjal. – Hol van?
  – Az azonosítás pozitív – mondta Niala.
  – Vettem. Tehát, Inez, most már maga mondja meg, hová csempésszük ki az ivadékot, mert fülemet rá, hogy azok a turistaszerű egyének nem a tájat jöttek fotózni.
  – Hol van?
  – Körülbelül hatvan méterre a hátam mögött.
  – Ott bent a…
  – Ne mutogasson! Igen, ott. Jöjjön…
  Aztán csend a telefonban. Niala várt egy kicsit, aztán vállat vont.
  – Sok lehet a közelben a paparazzi, várnunk kell. India Zulu, India Zulu, hallotok?
  – Hallunk, India November – jött Martin hangja –, Charlie Delta?
  – Negatív. Merre jártok?
  – Valami hegyi falucska fölött.
  – Benne vagyunk a Papa Hotel hatósugarában? Táblagépen gyorsabban megtudjátok.
  – Pozitív – jött Nimby válasza néhány pillanat múlva.
  – Szálljatok föl.
  – Negatív. Már ott vagyunk fölöttetek, de titeket nem látunk.
  – Oscar Romeo belsejében vagyunk. Van velünk India X-ray.
  – Charlie Delta?
  – Negatív. Nézzetek körül, de távcsővel, ne figyeljenek föl a Papa Hotelre. Vannak Alpha Zulu Echo Romeo Oscar Romeo?
  Emberek az étterem közelében.
  – Pozitív – jött pillanatok múlva, pedig ha a Discovery eddig fölöttük volt, akkor el kellett repülnie több száz métert, távcsőre váltani és rákeresni a célpontra. Nem tud függőlegesen lenézni.
  – Mit csinálnak?
  – Mászkálnak, nézelődnek. Talán keresnek valamit.
  – Valakit – javította ki Niala automatikusan. – Létszám?
  – Uniform Whisky… Bravo November… Bravo Echo.
  – Sok. Ennyit nem tudunk kicselezni.
  – Papa Quebec?
  – Alpha November. Tátitá tá táti titátá táti titititi.
  – Hogy kicsoda?!

– De ha Vanessa ilyen közel megtalálta ezt az Inezt, akkor a kislány nem is volt elveszve.
  – Nem hát. De a fotósok közelebb voltak hozzá.
  – Jobb, hogy itt voltunk és elrejtettük.
  Kissy csak fél füllel hallgatta a halk cincogást, bár az a fél fül elég nagy volt. Az utcát figyelte egy kisablakon át, készen arra, hogy végezzen bármely paparazzival, aki akár csak az épület felé néz. Volt egypár belőlük, jó nagy fényképezőgépekkel. De a bezárt éttermen csak átsiklott a tekintetük, senki se gondolta, hogy egy gyerek betörne oda, hogy elbújjon. És tényleg nem is ő tört be.
  Leonor közben megette a sütijét, Niala fölnyitott egy palackot és poharakat szedett elő. Ugyanolyan magabiztos nyugalommal mozgott ebben a konyhában is, mint az összes többiben, amikbe törvényesen jutott be. Jók az idegei, nem aggódik amiatt, hogy a tulaj esetleg macskát vagy rendőröket hozhat magával. Ami azt illeti, a macskától Kissy se tartott, azt megverik, de az itteni rendőrökkel nincsenek olyan jó, meghitt viszonyban, mint az otthoniakkal. Bár az is igaz, hogy egy Jerry minden helyzetben ki tudja dumálni magát. És ha letartóztatják, akkor mi van? Van ügyvédjük. A konzorcium befolyása is nyilván kiterjed idáig, hiszen úgy kerültek ide, hogy Jean-Claude-nak üzletfele vagy kije ez a Chiappini úr. És különben is, melyik bírónak lenne szíve elítélni apró rágcsálókat bájos, hatalmas fü…
  Megpördült, mert a háta mögött kinyílt az ajtó. Vanessa surrant be, egyenesen Leonorhoz, és susmusolni kezdett vele. A kislány bólogatott.
  – Jól van, egérkék, indulhatunk – mondta a mikró. – A fotósok az épület másik oldalán gyülekeznek, ha igyekszünk, elkerüljük őket. De azért készüljetek föl, hogy egyet-kettőt el kellhet intézni.
  Pillanatok alatt odakint voltak, az udvaron álló kiskocsinál. Niala hátramaradt Leonorral. Kissy és Molly balról, Vanessa és Maverick jobbról biztosította a terepet. A kocsinak sötétített ablakai voltak, a sofőrt nem is látták, amíg ki nem nyitotta az ajtót. Fiatal nő, göndör barna fürtökkel.
  – Köszönöm – mondta franciául. – Nem tudom mivel meghálálni, de…
  – Macskamentes – szólt a telefonba Kissy és Vanessa egyszerre, és Niala már kint is volt Leonorral. Nyitották az ajtót. De Leonor nem szállt be rögtön, sorra megölelte az egereket és puszit nyomott az arcukra.
  – No – mondta Niala, átkarolva húga vállát, ahogy a kocsi kihajtott az utcára és villámgyorsan eltűnt szem elől –, hát ezt is elmesélhetjük az unokáinknak. Kaptunk puszit a leendő spanyol királynőtől. Gyertek, egérkék, őriznünk kell azt az ajtót, amíg ideér a tulaj, mindjárt fölhívom.

– Jó, most kérek egy vízszintes repülést állandó szöget tartva. Csak az irányjelzőt nézd.
  – Oké. Mehet?
  – Rajta.
  Kissy elmélázva nézte, ahogy a Discovery föllibben egy méterre, beáll a jelzőkarók elé, és nyílegyenesen végigrepül a sor előtt balra, aztán vissza jobbra, megint balra. Maverick olyan pontosan vezetett, mintha ő maga is gép lenne. Nimby előtt három táblagép állt, azokon figyelte az adatokat és írta a számításait.
  – Ez eddig jó. Az alaptételünk az volt, hogy ha egyes képelemek gyorsan mozognak, mások pedig látszólag nem vagy egészen lassan, akkor utóbbiak a legtávolabbi tájhoz tartoznak. Ismerve a gép sebességét és a gyorsan mozgó képelemek látszólagos sebességét a stabil háttérhez képest, kiszámítható azok valóságos távolsága. Ha megvan a képletünk, akkor már könnyen alkalmazhatjuk olyan esetekre is, amikor nincs háttér. Egérke, légy szíves, indulj el a ház fala mentén úgy, hogy semmi más ne legyen a képmezőben, csak a ház.
  Maverick cincogott, s a Discovery lassan megkerülte a házat, mindig feléje fordulva. Nimby az egyik képernyőn a helikopter kameráját figyelte, a képen itt-ott pontok jelezték a távolságot, amit a gép kiszámított; a másikon írta a programot; a harmadikon követte a számításokat.
  – Kösz, egérke, leszállhatsz, most egy kicsit gondolkodnom kell.
  Kissy ekkor nem látta a Discoveryt, a ház túloldalán járhatott, csak a mozdulatot, ahogy Maverick keze megrezdül a kormányokon, s tudta, hogy a helikopter úgy csap föl a magasba, mint egy megriadt madár, s mire a kislány visszarántja a kormányokat, a gép talán már az öböl túloldalán jár. Maverick magabiztos, nyugodt pilóta, de vakmerő is. Egyszer majd rajtaveszt és lezuhan.
  Lelki szemeivel már látta a helikoptert, amint füstcsíkot húzva, ballisztikus ívben zuhan a mélybe, fölötte ott lebeg Maverick ejtőernyővel, s nagy füleit a szélnek feszítve kormányoz.
  – Nem is rossz – mondta Nimby. – Hamarosan indulhatunk próbarepülésre. Egyelőre ne válasszatok tengerentúli célpontot, mert azért követni még szükséges lesz a gépet.

Kissy öt másodperc alatt vagy féltucat egértől hallotta, hogy ez nem gyakorlat, s maga is ezt kiáltozta, mialatt végigsurrantak a helyiségeken, kapkodva beleugrottak az előírásos öltözékbe, kötény, sapka, kesztyű, űrsisak, oxigénpalack. És máris kezdődött a briefing.
  – Kisegér hölgyeim és uraim – hordozta végig pillantását Vanessa az összegyűlt hadakon –, a küldetés fedőneve: mallorcai csirke svéd rakott burgonyával. Igazi helyi specialitás, nagy figyelmet és összpontosítást kérek tehát. Nem maradhatunk szégyenben a vendégek előtt.
  Ez meglepte a csapatot.
  – Vendégeket nem említettél – mondta Jennifer.
  Vanessa rosszallóan nézett rá.
  – Igazi Jerry mindig úgy főz, hogy bármikor betoppanhatnak vendégek. Tehát, kamraegerek, kell csirke, tojás, vörös- és fokhagyma, mandula, a tegnapról félretett húsleves, fehérbor, sherry, olívaolaj. Ezt rakjátok le a csirkés csapat elé, akik a madárkákat megtisztítják és feldarabolják, ha bármelyik csipog, az felhasználható ellene az eljárásban. Olajon pirítsátok meg, aztán vegyétek ki és a karikákra vágott hagymát tegyétek az olajba, piruljon aranysárgára. Aztán vissza bele a csirkét, rá a levest, fél órát párolni, utána mondom tovább. Tessék.
  Kissy leengedte föltartott mancsát.
  – A csirke csipog?
  – Én nem értek az eleven állatokhoz, én csak akkor látom őket, amikor már nem énekelnek, nem bégetnek, nem röfögnek, legfeljebb sercegni tudnak. Kivéve persze amelyik cincog, csahol vagy nyávog. Másik pár kamraegeret ide! Ti hozzatok néhány mázsa krumplit, kell szardellafilé, vöröshagyma, petrezselyemzöld és tejszín. Svéd csapat, ti először hámoztok és karikáztok, krumplit is, hagymát is. Tűzálló edények alját beolajozni, rá ezeket a növényeket és a halat, olaja nem kell. Mindegyik rétegre só, bors, apróra vágva zöld. A tetejére pedig tejszínt, aztán mehetnek előmelegített sütőbe. Ez a része tehát rendben… hát ez mi?
  A kapucsengő volt. Nimby persze már régesrég rákötötte a ház biztonsági rendszerét a Jerryére, így pillanatok alatt kiderült, hogy a csengetés egy öltönyös férfitól ered.
  – Valaki menjen ki és tudja meg, hogy hányan vannak és itt maradnak-e ebédre. – Vanessát persze elsősorban ez érdekelte. – Mondtam, hogy bármikor betoppanhatnak vendégek.
  Kissy nevetett és önként jelentkezett a feladatra, abból a gyakorlati megfontolásból, hogy még nem vette föl a kesztyűjét. Hát most levette a sapkáját és a kötényét is, a mikró úgyse engedné azokban vissza, ha már odakint járt bennük. Átsétált a házon és a kerten, ki a kapuhoz.
  Nagy, zárt teherautó állt odakint, benne két pasas, és a harmadik, az öltönyös a kapuban. Egy papírt lobogtatott.
  – ¡Buenos días! – kezdte, és pergő spanyol nyelven folytatta.
  – ¡Lentamente, señor, por favor! – kérte Kissy.
  A spanyol kérdezett valamit, most már lassabban, amiből Kissy csak az extranjerát értette.
  – Sí. Yo soy de la Francia.
  – Á, ön francia? Tudok kicsit franciául. Jó napot. Diego Oreja vagyok, a… a… sajnos nem tudom a maga nyelvén a foglalkozásomat. De be kell engednie.
  Kissy fölvonta a szemöldökét, amit mindkét nyelven ugyanúgy tehetett.
  – Kell?
  – Kell, igen. Ez a törvény. Nézze ezt a papírt. Látja ezt a szót? Alguacil. Ez vagyok én. Nincs magának egy szótárja?
  Kissy elővette a telefonját és beleírta a szót.
  – Szitakötő – felelte Nimby. – Miért?
  Kissy kritikusan megszemlélte a pasast. Kék öltöny, piros nyakkendő. Mindössze négy végtag, szárnyak nélkül.
  – Nincs másik jelentése? Nem vagyok nagy bogárszakértő, de ez az úr nem szitakötő.
  Többszólamú nevetés a telefonban.
  – Ha emberre vonatkozik, akkor bírósági végrehajtó.

A két nagydarab pasas behajtott a ház elé és kimászott a kocsiból, az alguacil pedig elmagyarázta, hogy Chiappini úr már minden határidőt elmulasztott, neki most le kell foglalnia kétszázötvenezer euró értékű ingóságot, és azonnal viszi is. Sajnálja.
  S ezzel a három ember besétált Kissyvel a házba. A nappaliban két gyerek fogadta őket, Maverick és Christian, akiket az alguacil barátságosan üdvözölt, de rögtön a műtárgyakra fordította a figyelmét.
  Az egerek eddig nem különösebben foglalkoztak azzal, hogy mi lóg a falon. Egy-két márkás festmény szinte mindenhol akadt Beaulieu-ben, kivéve persze a panziót, és a villában se volt, mert Blanche-éknak az volt a véleménye, hogy nézegetni a repró is jó, befektetésnek pedig akad olyan is, ami több hasznot hoz. Kissyéknél se volt, viszont Marie néninél több is. Nem a legnagyobbak munkái, kevésbé ismert festők, de eredetik.
  Most szembesültek azzal, hogy a nappali egyik festménye harmincezret ér. Az alguacil diktafonba mondta, hogy mit foglal le, leírta a festmény külsejét, le is fotózta, és megbecsülte az értékét. Amikor leakasztotta, Maverick megszólalt.
  – Ne haragudjon, uram, megtenné, hogy visszateszi?
  – Sajnos nem lehet, kisasszony. Le kell foglalnom.
  – Csak egy percre. Félek, hogy megsérülne.
  Az alguacil szolgálatkészen visszaakasztotta a képet, Kissy pedig tett egy oldallépést az egyik tagbaszakadt háta mögé.
  – Miért hiszi, hogy megsérülhet ez a festmény?
  – Esetleg elejti, végrehajtó úr. Be is szennyeződhet, mialatt fölvágom a maga hasát és a belső részeit kidobálom az udvarra.
  Az alguacil meglepve nézett a késpengére, amin megvillant a kintről betóduló napfény.
  – De hát…
  – De hát fölhívtuk a tulajdonost – felelte Kissy, hiszen ő is olvasta a telefonját. – Semmiféle végrehajtás nem folyik. Eleve nem is volt hihető a mese, vendégeket hívna pont amikor bármikor lefoglalhatják a holmiját, szégyenszemre, no de kedves señor… ó, ne haragudjon, elfelejtettem a nevét.
  Az alguacil hallgatott.
  – Nyilván ő sem emlékszik már rá – mondta Christian, aki még szintén nem vett elő kést, akárcsak Kissy.
  – Hát jó – mondta az alguacil, és elővett egy revolvert. Christian fejének akarta szegezni, de a fiú hirtelen lebukott, csak a kezét emelte föl, most már késsel együtt. Elhibázta. Az alguacil feléje fordult, de Maverick pengéje fúródott a szép öltönyébe. Ahogy Kissyé a tagbaszakadtéba, valahol középtájon.
  – Ne mozdulj, árt a szépségednek – mondta neki spanyolul. – Szépen hasalj a padlóra.
  A másik tagbaszakadt a társait bámulta, aztán elővett egy fegyvert ő is, de nyílt az ajtó és rengeteg egér özönlött be rajta.
  Maverick végighasította az alguacil öltönyét a lapockájától a veséjéig. Az inge is közte lehetett, és a hangokból ítélve a pasast is megvágta itt-ott, mert az alguacil felhördült, vissza akart fordulni a kislány felé, de ekkor Christian kése másodszor is lecsapott a kezére, és ezúttal nem hibázott. A pasas elejtette a pisztolyt és üvöltve fogta meg a bal kezével a jobbat, amiből ömlött a vér. Kissy eközben nyomott egy kicsit a késen, amitől a tagbaszakadt felnyögött és fölemelte mindkét karját.
  – Kértem, hogy hasalj a padlóra, igaz?
  A pasas bólintott, aztán nehézkesen letelepedett. A harmadik pedig eldobta a fegyverét, föltartotta a karját, megadta magát.
  Némi időbe telt olyan kötést rögtönözni, ami elállítja a vérzést, Christian elég rendes vágást csinált. Mire a mentők megjöttek, a pasas falfehér volt és ájulás környékezte.
  – Kicsit vérszegény vagy, életem – mondta Niala, amíg megszorította a kötést –, ezért bírod ilyen rosszul, túl nagy a vérveszteség. Szedj vastablettát, és ne vállalkozz véradásra. No meg minket kerülj el nagyon nagy ívben, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel.
  Vanessa akkor szólalt meg először, amikor két rendőr meg akarta bilincselni a tagbaszakadtakat.
  – Hé, señoros, maguk mit művelnek?
  – Visszük őket – felelte az egyik –, és úgy mondják, señores.
  Vanessa nem hagyta magát eltéríteni nyelvtani oktatással.
  – Szó se lehet róla. Tessék levenni azokat a bilincseket. Felügyelő úr, szóljon rájuk! Talán bizony én fogom mozgatni a bútorokat?
  A felügyelő mérlegelte a kívánságot, leszedette a bilincseket, a két pasassal arrébb cipeltette a bútorokat, fölcsavartatta és kivitette a véres szőnyeget, aztán visszahordatta a bútorokat – de sajnos a tisztítóból már nem hozathatja vissza velük, sajnálja.

– Hát nem maradtak ebédre – mondta Vanessa rosszallóan, és Kissy tudta, hogy ez éppúgy vonatkozik a rablókra, mint a rendőrökre. – Well, mice, hol is tartottunk?
  – Sehol – felelte Françoise. – Épp csak elkezdtünk hámozni ezt-azt.
  – Hm-hm, hámozni – dörmögte Vanessa tűnődve, és Kissy érezte, hogy ez a szó a három csirkefogót juttatta eszébe. – Hát jó. Hámozzatok csak, egérkék. Ha ezzel megvagytok, palacsintát is sütünk.
  Kissyt egy pillanatig sem zavarta, hogy az éléskamra készletei fognak bűnhődni azért, mert az a három féleszű beszemtelenkedett ide, azt hivén, hogy csak gyerekekkel van dolguk, akiket az orruknál fogva vezethetnek. Előzetesen nyilván tájékozódtak, ahhoz elég értelmes volt az állítólagos végrehajtó, hogy kicsit utánaszimatoljon a villa vendégeinek. Azt már tudta, hogy gyerekek – de hogy kicsodák, arról fogalma se volt. Pedig azt kellett volna tudni.
  Miután a csirke letöltötte a félóráját, hozzáadták a bort, egy kis egész borsot és sót, majd egy olyan anyagot, ami úgy készült, hogy mandulát és fokhagymát pirítottak olajon, aztán a mandulát összetörték, eldolgozták tojássárgájával és petrezselyemzölddel, és némi sherryt tettek bele. Némi felkockázott sonka kíséretében párolták még félórát, s közben a palacsintán dolgoztak.
  És válaszolgattak a telefonokra. Mert fölhívta őket egy úr a rendőrségtől, hogy egészítsék ki a vallomásukat, holnap reggel az őrszobán. Mondták, jó. Fölhívta őket egy úr a városházáról, aggódva, hogy jól vannak-e. Mondták, jól. Fölhívta őket egy hölgy Chiappini úr helybeli baráti köréből, hogy jól vannak-e. Neki is mondták, jól. Fölhívta őket Chiappini úr, hogy ne jöjjön-e haza, bár ezt egyszer már tisztázták. Mondták, őmiattuk fölösleges, de egyébként persze akkor jön a saját házába, amikor akar. Chiappini úr újfent megköszönte, hogy megmentették a házát, és reméli, hogy találkozhatnak egyszer. Mondták, bármikor bárkit örömmel megkéselnek az úr vagyonának védelmében. Az úr nevetett és letette.
  – De nem az úr vagyona miatt tetted – mondta Maverick jó pár perccel később Christiannak.
  – Hm?
  – Hogy megkéselted azt a pasit.
  – Ja, persze hogy nem. Fegyver volt nála, mi mást tehettem volna?
  Maverick bólintott és ment a dolgára. Kissy csak egy-két perc múlva gondolta ki, mi lesz az eset következménye. Most, itt, egérkék százai között semmi. Majd valamikor jóval később, amikor kettesben lesznek, megköszöni. Hiszen azt a vágást Christian akkor csinálta, amikor a pasas Maverick felé fordult a stukkerével, és voltaképpen megmentette az életét. Christian majd elhárítja a dicséretet, semmiség, ezt tanulta a kiképzésen, egerek mindketten, persze hogy védte a társa farkincáját.
  Kissy elképzelte Maverick válaszát és tovább, az egész beszélgetést, s közben boldogan verdesett a füle. De ekkor még nem tudta meg, milyen közel járt az igazsághoz – jóformán csak annyit tévedett, hogy az ő képzeletében eljutottak az első csókig is, az életben meg csak majdnem.

Kissy akkor ért a szobájukba, amikor Nique éppen azt kérdezte:
  – És el is mondod, egérke?
  – Hát elmondhatom – felelte Maverick, de Kissy valami olyasmit érzett, hogy igazából nagyon szeretné már elmondani. – Megköszöntem neki… végül is akkor késelte meg, amikor felém akart fordulni azzal a pisztollyal… hát mit mondjak, nem számítottam rá, hogy egyszer csak rám szegeznek egy ilyet… elég ijesztő volt.
  – Ez nem része az egérségnek – mondta Kissy. – Az a lány például pont egyidős veled, akit Bruce Willis elkapott a metróban és nekiszegezte a pisztolyát. És lehet, hogy egyikük se tudna minket megkülönböztetni a mezei pocoktól.
  – Viszont ha nem egerek lennének ebben a házban, akkor a pasi talán elő se veszi a fegyverét.
  – Hanem szépen kirabolja a házat. És lehet, hogy még egy kis szórakozásra is kedvük támad a gyerekekkel.
  – Szóval megköszönted – terelte vissza a szót Nique.
  – Igen. Nem is tudom már, mit mondtam, de azt felelte, hogy szívesen, máskor is, igazán örült, hogy megvédhetett.
  Volt valami Maverick hangjában, amitől Kissynek alig észrevehetően rezegni kezdett a füle.
  – És? – kérdezte.
  – Mondtam, hogy a következő csirkefogót majd én késelem meg az ő védelmében.
  – Mire ő?
  – Vigyorgott és azt mondta, jó, csak ne kockáztassam a fülemet.
  – Mire te?
  – Mondtam, hogy egymásért néha muszáj kockáztatni. Azért lettünk egerek.
  – Mire ő?
  – Azt mondta, jó.
  – Csak ennyit? – Kissy füle kezdett lekonyulni.
  – Ennyit… és egészen közelről a szemembe nézett.
  – Mire te?
  – Visszanéztem.
  – Mire ő?
  – Tovább nézett.
  Kissy lelkében két kisegér viaskodott: a harcias és a romantikus. A harcias leteperte a romantikust, befogta a száját és belemondta a mikrofonba:
  – És legalább földhöz vágtad?
  Maverick csodálkozva nézett rá, ekkor azonban a romantikus kisegér kiszabadult, félrelökte a harciast és megszerezte a mikrofont.
  – Akarom mondani… megcsókolt?
  – Nem…
  Kissy várt egy másodpercet. Kettőt… két egész egy tized…
  – Nem? Miért nem?
  – Hát… volt egy olyan érzésem, hogy meg akarja tenni, de végül mégsem.
  Kissy érezte, hogy ma este még egeret fog verni. Valószínűleg mind a kettőt.
  – És te miért nem csókoltad meg?
  – Hogy én?
  – Ugye tudod, hogy meg kellett volna csókolni?
  – Hát…
  Kissy már tudta is, mi a teendője.

Végigsétált a kölykök sorfala előtt és kihirdette:
  – Akkor kezdjük. Most a szakácsmesterséget fogjuk gyakorolni. De másképp, mint Vanessával, aki rögtön a hámozással, darálással, szeleteléssel kezdi. Mi először is a zsákmány elejtését tanuljuk. Mai zsákmányunk: a mellettetek álló kisegér.
  Derültség hullámzott végig a csapaton.
  A sorsolással persze nem lehet csalni, erre esély sincsen, a program sorsol ki hét párt, már Compiègne-ben is használták. A kód nyilvános, bármilyen változtatást egyből kiszúr bárki. Ha beleolvas. De miért olvasna bele bárki pont aznap délelőtt egy hetek óta használt programrészbe?
  Kissy erre építette tervét. Hajnalban kiosont a telefonjával a fürdőszobába és kinyitotta a programszerkesztőt. Az egérpárok összesorsolását egy DualMouse nevű függvény végzi. Ennek a hívását kicserélte arra, hogy DuelMouse, így is értelmes, csak nem kettős egeret, hanem egérpárbajt jelent, és mivel pár sorral lejjebb ott van a DualMouse kódja, senki se fog fölfigyelni, hogy nem így hívják. A DuelMouse kódját viszont eldugta a kommunikációs protokoll egyik rejtett zugába. Belemásolta az eredeti DualMouse-t, aztán beleírta, hogy Maverick párja Chistian legyen, Nique-é pedig Claude, és csak a többi tízet sorsolja ki.
  Délelőtt aztán, amikor megnyomta a sorsolás gombját, merő véletlenségből mindkét kölyöklánynak az a fiú lett a párja, akit Kissy neki szánt.
  – Írj végrendeletet, egérke – szólalt meg Molly; neki Artu volt a párja.
  – Minek? – nézett le rá a fiú. – Azt hiszed, a következő párom macska lesz?
  – Nem lesz következő párod! Én leszek az utolsó!
  – Hát jó. Akkor eszerint életem hátralevő részét veled töltöm. De akkor csináljuk rendesen, vedd föl a nevemet is, madame Duvauchel.
  Molly prüszkölt és nekiugrott, a fiú nevetve ellépett az útjából, utánanyúlt, elkapta, hasrafektette és ráült a hátára.
  – Megérdemelted – mondta Kissy szigorúan. – Hagytad magad csőbe húzni.
  – Akkor kisüthetem olajban? – kérdezte a fiú vigyorogva.
  – Nem. Tíz másodperccel ezelőtt kérted meg a kezét, megfogtad, tessék feleségül venni.
  Artu meghökkenve nézett le a kislányra, aki éppoly döbbenten nézett föl rá, aztán könnyed mozdulattal fölkelt. Artu ugyanis elterült a szivacsokon, és Nique ült a hasán.
  – Nem néztél hátra, egérke.
  – Hé! Párokra vagyunk osztva… neked nem velem kell birkóznod!
  – Hát nem emlékszel, hogy a Jerry Alapítványnál elsősorban a tisztességtelen eszközök vannak megengedve?
  Kissy ekkor a nevethetnékjét leküzdve szétválasztotta őket és visszaküldte mindkettőt a párjához. Elvégre nem azért vacakolt annyit a program átírásával, hogy Nique most Artut gyomrozza. Tessék csak neki szépen Claude-dal birkózni. Szorosan összefogódzkodva.
  De nem Nique volt az, akinek öt perc múlva nagyon érdekes csillogást vett észre a szemében, ahogy hanyatt fekve fölnézett a fölötte térdelő párjára, aki éppen leterítette – hanem Maverick.
  Kissy érezte, ahogy árnyék borul az arcára. A füle volt, ahogy előrebillent a figyelemtől.

– Jól van, egérke! Most te támadsz.
  – Eddig is én támadtam.
  – Legfeljebb a levegőt rugdaltad! Annyit sem ért, mint sajtban a lyuk.
  Claude előrelendült és rávetette magát Nique-re, aki kitért az útjából, de Kissy piros szemecskéjének éles pillantása már a mozdulat közben megfigyelte, hogy a fiú számít erre és valójában éppen ezt akarja. Csakugyan. Támadás közben hirtelen elfordult és megütötte Nique-et, a bal válla mögött, hátulról előre. Nique megbillent, az egyensúlyát visszaszerzendő ugrott egyet előre, aztán megpördült és rúgott, de Claude ugyanekkor ellépett oldalra, a rúgás elsüvített a levegőben, és egy pillanat múlva a lányt érte rúgás, a bal lábán, mialatt a jobb még nem ért földet. Nique összecsuklott, de Claude elkapta és erősen megtartotta a levegőben.
  – Megvagy – mondta neki olyan gyengéden, hogy Kissynek vibrálni kezdett a füle.
  Nique nem felelt, még vissza kellett nyernie a lélegzetét, de ez nem lehetett könnyű, mert az arcuk csak húsz centire volt egymástól, és Claude most még magasabbra emelte. Tizenöt centi. Kissy eldöntötte, hogy ha ezek ketten most meg nem csókolják egymást, nyitott pengével kergeti őket körbe a birtokon.
  Teltek a másodpercek, Nique már visszanyerte a lélegzetét, de nem szólt és nem mozdult. Claude sem. Csak nézték egymást közvetlen közelről, a csapat pedig őket nézte némán, figyelmesen. Aztán Nique megtette azt a mozdulatot, amit minden szerelmi tanácsadó könyv a legmelegebben ajánl annak a fiatal lánynak, aki ezt a meghitt, bensőséges pillanatot tökéletesen el akarja rontani: kirántotta a fiú alól a lábát. Kissy és a többi kölyök elképedve nézte, ahogy Claude hanyatt vágódik a szivacsokon, és Nique-et is magával rántja, aki rázuhant, most ő volt fölül, de keresztben. Kissynek még ideje se volt a késéért nyúlni, Claude megoldotta a helyzetet, elfordította a lányt, hogy pont rajta feküdjön, és átölelte.
  – Megvagy – mondta újra.
  Nique most sem felelt. Megint farkasszemet néztek, most már közvetlen közelből, de végül a lány fölkelt, és a fiú nem húzta vissza. Kissy már nyúlni akart a fegyveréért, az utolsó pillanatban választva a csúzlit a kés helyett, amikor Nique megszólalt.
  – Hát jó, egérke. Ezt megnyerted.
  Kicsit rekedt volt a hangja, és Kissy főleg a saját füle rezgéséből értette meg, hogy ez nem a verekedésre vonatkozik.

– Figyelem, figyelem – harsant föl a telefon. – A kuktákat tizenöt perc múlva várom a konyhában!
  Maverick aznapra ki volt jelölve kuktának. Megdermedt, habozott, pedig neki kellett volna támadnia. Ekkor már Brigitte volt a párja, hiszen félóránként cserélni kell; amíg ők harcoltak, Kissy feltűnés nélkül visszaállította a DualMouse-t, hogy a második sorsolásnál le ne lepleződjön.
  De mindig az élet sorsol a legjobban. Maverick és Brigitte küzdőtere éppen szomszédos volt Artuéval és Christianéval, aki intett a párjának, hogy várjon, két gyors lépéssel a kislány mögött termett, kirántotta a lábát, és olyan gyengéden fektette hasra, mint aki nem harcolni akar, hanem… valami egészen mást. Maverick sivalkodott.
  – Nem voltál résen, egérke! – hangzott föl a sok százszor hallott mondat.
  – Maradj már! Mennem kell a konyhába…
  – Nekem is. Menjünk együtt.
  Kissy nagyon drukkolt, hogy most elhangozzon még három mondat. Maverick: „Még zuhanyoznunk is kell.” Christian: „Menjünk együtt.” Maverick: „Helyes a cincogás.” De hát az élet nem alkalmazkodik a kisegér elképzeléseihez. Azok ketten fölkeltek és kimentek zuhanyozni. Nyilván két külön fürdőszobába. Kissy jó darabig küzdött a déjà vu érzésével, amíg rájött, mi okozza. Vanessa és Nimby. Ők is ilyenek voltak, szörnyű sokáig. És még mindig vannak közöttük határok, pedig milyen régóta alszanak egy ágyban, amikor csak tudnak.
  Az élet kihagyott lehetőségek sorozata. Kissy természetesen imádta Vanessát és gondolkodás nélkül hallgatott rá bármiben, de… esze ágában se lenne megriasztani Mavericket és Christiant, ha együtt bukkan rájuk egy szardíniás dobozban.

– Természetesen átadjuk őket a rendőrségnek, uram. Mi mást tehetnénk velük?
  – És sokat fogtak már?
  – Hát volt egy pár. Tudja, öt éve vadászunk rájuk.
  – De hisz maguk még gyerekek lehettek öt évvel ezelőtt.
  – Hogyne. Úgy kezdődött az egész, hogy egy szemétláda engem csalt be egy kamionba és próbált leteperni. Azóta börtönkoszton él… illetve…
  Kissy hirtelen rádöbbent, hogy ha jó magaviselet miatt csökkentették Sheila büntetését, akkor régesrég szabadlábon lehet. Fogalma se volt róla, mi van Sheilával. Egyik shindyjükről se tudott semmit. Az ő szemszögükből a történetek véget érnek ott, amikor egy rendőr beszáll, becsukják az ajtókat, és a mentőkocsi elhajt.
  – Szendvicset? – libbent oda hirtelen egy tálcát hordozó kisegér kedves mosollyal. Molly. Wilson úr szívélyesen bólintott és elvett egy tányérkát néhány szendviccsel. Molly továbbsurrant más vendégekhez. Egy beszélgető csoport mellett megállt, ők is elfogadtak néhány szendvicset, aztán ügyesen átszlalomozott két csoport között, jól lehajolva, hogy a szembejövő Artu átemelinthesse a feje fölött a maga tálcáját.
  Alig hatvan órával korábban Molly még rémülten rohant be a nappaliba, sorra ölelgette az egereket, búcsúzkodott.
  – Hát téged mi lelt, egérke?
  – Végez velem! Megesz!
  – Ugyan kicsoda? Macskát láttál?
  – Nem macska! A tulaj! Chiappini úr!
  Niala elkapta a kisegeret a két vállánál.
  – Mit törtél össze?
  – Nem ismertem meg!
  – Kit?
  – Chiappini urat!
  – Miért kellett volna megismerni?
  – Mert itt van! Most hajt be a feljárón!
  Egy szempillantás alatt mind odakint termettek. Csakugyan jött egy fehér, nyitott sportkocsi, a volánnál ingujjas férfi, s már mosolygott is rájuk.
  – Silvio Chiappini. Hogy vannak?

Negyvenéves volt, barátságos, jóképű, eredetileg építész, de átnyergelt az építőipari beruházásokra. Jean-Claude-dal régi üzletfelek és barátok voltak. Volt egy háza Londonban, egy Bolognában, meg ez, de ezt szerette a legkevésbé, mert nem ő tervezte.
  – Valamikor talán építek a helyére egy újat – mondta, és érdeklődve tanulmányozta Vanessa egyik műalkotását. Sajttal töltött csokigolyó. Krémsajtot és vajat kevert össze, aztán darált kekszet, majd porcukrot adott hozzá, simára keverte – azaz kevertette kuktáival –, egy órát hűtötte, s utána gombóckákat formált belőle. Étcsokit olvasztott gőzön, belemártotta a sajtos golyókat, és visszatette a hűtőbe. Egyszerű, könnyű, nagyon finom, a milliónyi kisegér lelkesen pusztította.
  – Jó – vont vállat Elke hetykén –, kimenjük addig sátorbe, semmi az. Laktuk már sátorben magunkat. Kicsit itt annyit nagyobb gond, hogy kertben settenked macska, de sátori őrségek elkapják és nyuvasztik, nem probléma igazából, jól fölkészülődött, belevaló kicsi egéreknek. Többiek fel sem is kell ébredődeniük…
  Itt valaki végre befogta a száját.
  A vendég, azazhogy vendéglátó megkóstolt mindenfélét Vanessa sütijeiből, de ebédre nem marad, köszöni szépen. Mindenfelé vannak barátai a szigeten, akiket meg akar látogatni. Azonban, ha nem lenne ellenükre, ő is meghívná néhány barátját.
  – Ez a te házad, Silvio – felelte Niala.
  – De most ti laktok benne. Rendben. Mit szólnátok egy kerti partihoz mondjuk holnapután? Találkoznátok pár érdekes emberrel.
  – Azt, hogy a konyhára ne legyen gondod – mondta Vanessa.

– Nahát – mondta Kissy, amikor a sokadik vendég belépett a kapun. – La Fontaine úr?!
  – Lám csak, hát megismer. Mióta is nem találkoztunk?
  – Négy éve, uram – nyújtott kezet Kissy.
  – Azt hiszem, én is változtam valamicskét; de ön annál többet. Ha nem tudtam volna, hogy itt lesz, talán nem is ismertem volna meg. Ön roppant vonzó ifjú hölgy.
  – Nagyon kedves. De kerüljön beljebb.
  – Ezek a kedves bársonyfülek ugye összefüggésben állnak működésének… – La Fontaine úr tekintete megakadt néhány elhaladó egéren, majd még néhányon és még néhányon.
  – Hát igen – mosolygott Kissy. – Azóta némileg megszaporodtunk. Akit itt lát egérfüles hajpántban, az mind az alapítványhoz tartozik.
  – Bizonyára sikereik is vannak szép számmal.
  – Hát akad éppen. – Kissy ügyelt, hogy a válasza kellőképpen hetyke legyen, annak a kisegérnek a modorában, aki magától értetődően eszi reggelire a shindy lenyisszantott fülét. – Igyekszünk értésére adni a barátainknak, hogy jobban teszik, ha emigrálnak Au… aukárhová.
  Majdnem faragatlanságot követett el. Ausztrália jutott eszébe mint jó távoli hely, de nagyobb ostobaságot nem is mondhatott volna, Delacroix úr oda küldte shindy unokáját, Ausztrália emlegetésével emlékeztette volna La Fontaine urat kellemetlen élményére, ráadásul azt az érzetet keltette volna, hogy az az ügy beszédtéma lehet, miközben az ő hallgatásukat az idős úr megvásárolta.
  De úgy tűnt, La Fontaine úr nem vette észre. A jövő-menő, sürgölődő egérkéket figyelte, akik a Silvióval való megállapodás alapján egyszerre voltak vendégek, kiszolgáló személyzet és egy kis kötetlen műsoros est fellépői, most például néhányan azon ügyködtek, hogy fölállítsanak idekint egy asztalkát a szintivel, amin Vanessa időnként játszik majd ezt-azt. És játszott is, még széket se volt idő hozni neki, csak megállt a hangszernél, odanyúlt a harminckét ujjával, és megszólalt a Popcorn. Csak úgy, néhány futam erejéig.
  Silvio tényleg érdekes embereket hozott. Főként üzletemberek voltak, de akadt néhány orvos, egyetemi tanár, képzőművész. Aki megengedheti magának, hogy ezen a környéken nyaraljon, az képzett, jól szituált ember, valamilyen területen sikeres – vagy alapítványi kisegér, jó összeköttetésekkel. Sokan elhozták a párjukat, de gyereket senki, az ilyenféle társasági összejövetelekre nem szokás. Ők voltak az egyedüliek, azaz hát az alapítványból nem mindenki gyerek, most már ők Nialával is betöltötték a tizennyolcat. De a sikerüket életkortól függetlenül kisegér mivoltuknak köszönhették, Silvio már az első itthon töltött perceiben kiszúrta a hajpántokat, és külön kérte, hogy a partin is viseljék. Nem kellett kétszer kérnie, mindenki föltette az egérfüleket, a fiúk is, hiszen ez a Jerry-büszkeség jelképe. Meg a csalódott macskapofik.
  Kissy csakhamar udvariasan magára hagyta La Fontaine urat, hogy legyen alkalma másokkal is szóba elegyedni, és körbesétált a kertben. Asztalkákat és székeket állítottak föl, de akadtak, akik ezeket se vették igénybe, csak letelepedtek a fűbe. Teljesen kötetlen parti volt, a dresszkód is úgy szólt, CAYA, angolul, come as you are, vagyis azt viselhet mindenki, amit akar. Sortban, pólóban, esetleg ingben vagy könnyű blúzban volt szinte mindenki, csak néhányan mentek odáig a formalitásban, hogy nyári nadrágot vettek föl. Kissy kék sortban volt, aminek jobb oldalán apró, fehérrel hímzett egérkék kergetőztek. Itt bukkant rá, a sziget egyik üzletében, és persze nem tudott neki ellenállni. Felül a hivatalos Jerry-egyenruha, afölött a bársonyfülek – egyedül a zoknijáról és a cipőjéről hiányzott minden egeres megkülönböztető jelzés.
  De Maverick túltett rajta. Egy kisebb társasággal diskurált, s amikor Kissy meglátta őket, egy hölgy éppen megigazította a sminkjét. Maverick meglátta a kezében a rúzst, elővette a telefonját és mondott valamit a hölgynek, Kissy túl messze volt, nem hallotta. A hölgy bólintott és odaadta a rúzst, Maverick pedig szépen kirúzsozta – az orrát. Kissy döbbenten surrant közelebb, és a kislány telefonján egy egérfotót pillantott meg, egy laboratóriumi fehér egeret, akinek éppen olyan rózsaszín volt az orra, mint most Maverické, aki fölnézett Kissyre a nagy füleivel és a rózsaszín, most minden eddiginél gombszerűbb orrocskájával, vigyorgott és olyan egeres volt, hogy Kissy nagyon szeretett volna egy palacsintasütőt, akkor is, ha azzal Tom szokott csapkodni. Ők azért mégiscsak egy komoly bűnüldöző alapítvány, ez pedig itt nemcsak egy kis könnyed nyáresti csevegés, itt megbeszéléseket is folytatnak, üzleteket kötnek.
  De a vendégek nem bánták, a gombszerű orrocska nagy sikert aratott.

– Tudja, uram, én azt vallom, hogy minden biztonságtechnikai rendszer annyit ér, amennyit a leggyengébb láncszeme – hallotta Kissy továbbsétálva. – Ezért elsősorban arra törekszem, hogy a leggyengébb láncszem is erős legyen, és ami még fontosabb: ha feltörik, ez semmilyen módon ne nyisson utat a rendszer többi részébe.
  – Konkrétan? – akarta tudni a Nimbyvel szemben ülő, ezüst szakállú férfi, akiről Kissy hallotta, hogy valamilyen szoftvercégnél van.
  – Hát lássuk csak. – Nimby elővette a telefonját, néhány mozdulatot végzett rajta és átnyújtotta. – Ön most egy bájos mosolyú kisegeret lát. Tegyük fel, hogy egy nyomozás helyszínén vagyunk és én éppen megnéztem ezt a képet. Tegyük fel, hogy a kép az egyik nyomozati anyagunk része, egy bántalmazott gyereket ábrázol, tehát a legmagasabb szenzitivitású adat. De én valamiért megnéztem, például ellenőrizni akarom, hogy a helyszínen talált gyerek azonos-e az archivált képeken szereplővel. Ebben a pillanatban ön engem leüt és elveszi a telefonomat. Mit gondol, hogyan jut tovább? Csak nyomkodja nyugodtan.
  Kissy megállt a szakállas fölött és rákukucskált a telefonra. Az egyik compiègne-i fotójuk volt, Vanessa kék blúzban, csakugyan bájos mosollyal.
  – Hát ha így történt, akkor elvileg szabad bejárásom van mindenhová, mert ön már belépett a rendszerbe.
  – Látja, itt az első hiba. Én nem léptem be sehová.
  – Mert ez a barátnője fotója, nem a titkos albumból való.
  – Ez ne zavarja. A Jerry összes anyaga titkos, csak az alapítvány különféle státusú tagjai közötti hozzáférési jogosultságok változnak. Jelen pillanatban ön az alapítvány teljes archívumát elérheti – azazhogy nem érheti el.
  A szakállas bólintott és arrébb húzta a képet, jobbról balra, hogy lássa a következőt. A kép kicsúszott, s megjelent helyette Tom egy rajzfilmkockán, amint meggyújt egy dinamitrudat az egérlyukban, miközben Jerry egy sokkal nagyobb rudat gyújt meg az ő feneke alatt. A férfi megint lapozott. Cövek karja éppen kinyúlik a kutyaházból, és torkon ragadja Tomot. Visszalapozott. A dinamitos fotó helyett Tom jelent meg biliárdozás közben. A férfi meglepve visszalapozott Vanessára, de őhelyette Tomot kapta egy westernjelenetből, amint a kezében gitárral teszi a szépet a fekete kalapos tehenészlány bombacicusnak, Tarának. 1950-ben készült a film, a kislánycica csak ebben az egy filmben játszott, Kissy ezt is tudta fejből.
  – Nyugodtan lapozgathat bármerre – közölte Nimby –, mindig Tom és Jerry-képeket fog kapni, véletlenszerűen egy százezer darabos kollekcióból.
  – És ha visszalépek?
  – Próbálja ki.
  A férfi megnyomta a kilépés gombját, és visszakerült az operációs rendszerbe, ami ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik hétköznapi telefonon. És közben már egerek tartottak feléjük a kert minden részéből.
  – Mi történt? – kérdezte Vanessa, telefonnal a kezében.
  – Mi történt? – rohant Martin, telefonnal a kezében.
  – Was ist los? – robbant közéjük Elke, telefonnal a kezében.
  – Menjetek szépen játszani, egérkék – kérte Nimby. – Sorel úrral a rendszer biztonságtechnikáját teszteljük, ez aktiválta a riasztást.
  – Tehát a háttérben riasztotta őket – bólintott Sorel úr. – Ujjlenyomat?
  – Pontosan. De ez se zavarja, tegyük fel, hogy a legközelebbi társam is többórányira van, én le vagyok ütve, nyugodtan játszhat a telefonnal. Akár föl is törheti. Ha tudja.
  – Rendben – mondta Sorel úr, és néhány percig szótlanul nyomkodta a képernyőt. Letöltött valamit valahonnan, elindította, kódokat írt be, és egyszer csak egy listaablakot kapott. – Azt hiszem, ez jó is lesz. Ez a szerverük főkönyvtára, igaz?
  Nimby közelebb hajolt a képernyőhöz, bólintott.
  – Ó, hogyne. Megnézhetnénk valamelyik fotót, ha gondolja.
  Sorel úr kiválasztott egyet. Egy fekete tábla jelent meg, amivel Tom okítja a kiscicát, Topsyt. A táblán rajzok és két felirat: „Az egér lyukban él. A macska kergeti az egeret.” Ez a film pedig 1948-ból való.
  Sorel úr visszalépett a tartalomjegyzékbe, kiválasztott egy Szigorúan titkos nevű könyvtárat, majd a Nyomozati anyagok alatt sorakozó, sorszámozott ügyek közül az egyiket. S egy másodperc múlva Tomot látta, amint vad képpel fűszereket szór a tűzhelyen rotyogó fazékba, amiben aggodalmasan lubickol a kiskacsa.
  – Pedig szerintem jól csináltam.
  – Teljesen jól, uram. Az ön betörőképességei kiválóak. Csakhogy egy olyan bankba tört be, amely nem létezik.
  – Ezt hogy érti?
  – Nos, tegyük fel, hogy ön valamit változtat az adatokon. Például letörli az egyik könyvtárat.
  – Kérem.
  Monsieur Sorel kilépett az ügy könyvtárából és rányomott a törlésre. A rendszer közölte, hogy háromszáznegyven file, nyolcvan giga terjedelemben törölve lesz. Sorel úr jóváhagyta.
  – Miért nem törli az összes ügyet?
  Az úr bólintott és törölte. Huszonötezer file, háromezer giga semmivé lett.
  – Tegyük fel, hogy valamelyik társam éppen ekkor jut gépközelbe és látja, hogy ön mekkora pusztítást vitt végbe a pótolhatatlan adatainkban. Ön szerint mit tesz?
  – Hát azt már tudom, hogy ezek nem a valódi adatok voltak.
  – Ennél rosszabb a helyzet. Mondjuk, hogy az illető éppen sajtot eszik, ez olyan elfoglaltság, amit nem szívesen hagyunk félbe, ezért nem vacakol önnel túl sokat, csak megkopogtatja az óráját.
  Nimby néhányat koppintott az óráján, és a Sorel úr kezében tartott telefonon megjelent Jerry egy tányéron állva, nagy darab ementáli mellett, egy letört darabbal a kezében. Sorel úr kilökte a képet, s visszakapta az ikonokat. Kis ideig homlokráncolva tanulmányozta.
  – Nem értem. Letöltöttem egy programot, de az most nincs meg, és kint vagyok a rendszerből.
  – Nincs kint, monsieur Sorel. Soha nem is volt bent. Egyszerűen csak elveszett az ön összes változtatása, a hackerprogram és az azzal végzett műveletek, minden, mert újraindítottam az emulátort.
  Az úr fölkapta a fejét.
  – Milyen emulátort?
  – Egy kis Android-emulátor fut a szerveren, egy Párizs melletti pincében. Ön annak a képét látja egy interaktív lejátszóban. Akármit megcsinálhat benne, újraformázhatja a wincsijét, kicserélheti az operációs rendszert, letöltheti a Minecraftot és építhet egy gyönyörű palotát – de mindez csak addig tart, amíg valamelyikünk meg nem kopogtatja az óráját.
  – Szép. Akkor tehát a valódi adatokat én egyáltalán nem láthatom. De hogyan látja ön?
  – Úgy, hogy amíg nálam volt a telefon, egy másik rendszer futott rajta, a mi rendszerünk. Ebben a rendszerben ön nem tud bent maradni, az olyan, mint egy megvadult musztáng, egy pillanat alatt ledobja, akkor is, ha ceruzát használ, aminek nincs ujjlenyomata. Van egy sor apró rituálénk, amiket be kell tartani, a rendszer ebből tudja, hogy jogosult felhasználó van a gépnél. Ha megjelenik egy ablak egy OK gombbal és ön azt megnyomja, már el is árulta, hogy illetéktelen. Azonnal megjelenik a lejátszónk a szerveren futó emulátor képével, amiről ön azt hiszi, hogy egy Android rendszert lát, pedig dehogy. Mire körülnézne, a háttérben a Jerry-rendszer becsapkodja az ajtókat-ablakokat, ha pedig ön rájön, hogy csak egy videólejátszót lát és sikerül lelőnie, akkor ezt fogja kapni…
  Nimby újabb parancsot kopogott az óráján, s a telefonon megjelent a Tom és Jerry főcíme.
  – Innen nincs tovább, a telefon le van zárva, és csak mi tudjuk a nyitját.
  – Értem… – Sorel úr tűnődve forgatta a kezében a telefont, aztán visszaadta. – De amikor erről kezdtünk beszélni, őszintén szólva azt hittem, hogy kódrendszerek kerülnek majd szóba.
  – Pontosan ez a lényeg. Mindenki azt hiszi, hogy a titkosítás netovábbja az, ha a gépek közötti kommunikációt minden vonalon szupererős titkosítással látjuk el. Ez is fontos persze, de többszörös védelmet az ad, hogy a betörő azt hiszi, bent van a házban és nyugodtan kirámolhatja az értékeket. Pedig az csak egy fantomház, nemlétező értékekkel, és nem vezet belőle út a valódi házba. Arra szolgál, hogy míg a betörőnk vidáman sétálgat és a zsákját megrakodja sosem volt csecsebecsékkel, addig mi szépen elkapjuk. Amikor megérintette a képernyőt az ismeretlen ujjlenyomatával, a Jerry azonnal betolakodót kiáltott és elkezdte önt videózni, no meg az ujjlenyomatát is rögzítette. Nem az a kérdés, hogy mennyi időbe telik fölnyitni a kódolást, hanem hogy ezt legvalószínűbben úgy lehet megpróbálni, ha ellopják valamelyikünk telefonját – akkor pedig a tolvaj már rég benne van a slamasztikában, mire egyáltalán hozzákezdene feltörni.
  – Várjon, ezzel a részével nem értek egyet. Én egyáltalán nem telefonlopással kezdeném, hanem a szerverre lépnék be.
  – Akkor csakugyan beszélhetünk kódrendszerekről. Ha ön csak egyetlen olyan üzenetet küld, amiből hiányzik az Y-kód, máris lebukott. A szerver elkezdi ugyanazt játszani, amit a telefon: engedi magát feltörni, megmutat mindent, de az csak egy virtuális gép, amiből nem vezet út a valódiba, és ha bárki kiadja a megfelelő parancsot, az is újraindul.
  – Föltételezem, hogy ezt az Y-kódot nem tudom lemásolni egy elfogott valódi üzenetről.
  – Hát nem. A kód tartalmazza a készülék azonosítóját és a felhasználó azonosítóját, no meg az időt. A gépeink GPS-pozícióját tudjuk. Ha én itt Mallorcán bármit teszek egy gépen, a rendszer elkönyveli, hogy itt vagyok, és ha tíz perc múlva belépek otthon, nem fogja elhinni, hogy én vagyok az. Azonfelül az Y-kód nem egyszerűen egy fejléc, bizonyos elemeit felhasználjuk a kódoláshoz. Képzeljen el egy jelszót, ami megváltozik, ha a felhasználó néhány méterrel arrébb viszi a telefont, vagy akár ha eltelik egy másodperc.
  – És a túloldal honnan tudja, hogy mi a jelszó?
  – Olyanformán, mintha közölnénk a kódolt adatok mellett a jelszót is. Csak persze ennél bonyolultabban, ráadásul nemrég kitaláltuk Vanessával, hogy a kódolásnak legyenek különböző típusai. Borítékoknak neveztük el őket, kék boríték, piros boríték, és így tovább. Mindegyiknél más a kérdéses elemek sorrendje és kódolási módja, és a címzett csak akkor boldogul, ha a megfelelő borítékhoz való kulcsot veszi elő. Ha megnézek a szerveren egy átlagos méretű képet, az akár egy tucat borítékba szétvágva is megérkezhet, amik véletlenszerű sorrendben vannak egy folyamatos számözönben. Ha kék borítékkal kezdődik, de a címzett a piroshoz való kulccsal kezdi, akkor felborul a borítékok sorrendje, a méretük, minden. Az pedig baj, mert mindegyik borítékköteg mélyén lapul egy szerencsesüti. Azt vissza kell küldeni a feladónak. Ha nem kapja meg, ideges lesz.
  – Értem. Például az egyik boríték lehet egy képlet, amiben a GPS-koordinátákat mondjuk összeszorozzuk, egy másikban pedig például összeadjuk.
  – Így van, monsieur. Az Y-kódban a címzett megkapja a dekódoláshoz szükséges összes adatot, de hogy melyik melyik, és miképpen kell őket felhasználni, azt már a boríték színe dönti el. A fejlécet olvasgatva nem lehet megállapítani, hogy például tizenhét-huszonhárom-negyvenöt az a pontos idő vagy a GPS-koordináta, az értelmezés attól függ, hogy melyik boríték van soron. Ezt viszont nem mondja meg a fejléc, a gépek maguktól tudják.
  – És ha kiesnek a szinkronból?
  – Ezeket a gépeket mi programoztuk – jelentette ki Nimby –, soha nem esnek ki a szinkronból. Egyébként ha ez mégis bekövetkezne, akkor a rossz kulccsal fölnyitott üzenetben rossz lenne a szerencsesüti, és a rendszer elbarikádozná magát.
  – Ennek a rendszernek mi az alapja?
  – Kétrétegű rendszert futtatunk. Az alsó réteg csak egy interfész, ami a kompatibilitást biztosítja, ennek két változata van, mert két operációs rendszeren fut. Ezeken a kis gépeken Android van, a nagyokon Ubuntu. Ezen fekszik a felső réteg, ami saját alkalmazásokat is tartalmaz, meg natívokat is tud futtatni.
  – Sandboxban, gondolom.
  – Természetesen.
  – Az egészet maguk írták?
  – Nem mindent. Egy webes alkalmazásból indult az egész, amit egy kis szoftvercéggel írattunk öt évvel ezelőtt. Ez két részből áll, a Cumulus gyűjt adatokat a minket érdeklő netes kommunikációról, és a Cirrus dolgozza fel. Eköré épült ki fokozatosan a Jerry-rendszer, eleinte a két alkalmazás használatát megkönnyítő, meggyorsító programokat írtunk, aztán egyre több mindenre volt szükség: karbantartani a sokasodó adatbázist, kezelni a növekvő gépparkot, és minél többféle realtime, gyors, kényelmes kommunikációs felületet biztosítani a sokfelé szétszórt egereknek. Egy ideig ez volt a legfontosabb része, Jerry-felületnek hívják, ma is használjuk, de aztán kifejlesztettük a Cheesebookot. Már folyamatban van a két rész integrálása.
  – Cheesebook?
  – A Facebook saját változata.
  – Miben különbözik tőle?
  – Szinte mindenben. A Facebook nyilvános, a Cheesebookra csak egy szűk kör kap meghívót. A Facebookon mindenki egyenrangú, nálunk szigorúan meghatározott jogosultsági szintek vannak, a sok szenzitív adat miatt. A Facebookon turn-based kommunikáció van, nálunk realtime is folyhat, aszerint, hogy mire van szükség. S persze a mi szervereinken fut, a Jerry biztonsági rendszerének bástyái mögött. No meg nagyon sok kellemes apróságot tud, amiről a Facebook nem is álmodik, például egy gombnyomással be lehet tenni az útvonaltervezőt bármely két telefon között, például öntől énhozzám.
  Sorel úr elgondolkodva bólogatott.
  – Személy szerint ön mekkora részét készítette?
  – Mondjuk nyolcvan százalékát. A Cirrus–Cumulus azért ma is nagyon fontos, és egértársaim is sokat segítettek.
  Sorel úr elővette a telefonját.
  – Van egy emailcíme, amit megadhat?
  – Persze, fondationjerry@gmail.com.
  – Küldök önnek egy kis anyagot – mondta Sorel úr, miközben gyors mozdulatokkal kikeresett valamit és beírta a címet. – Ha van kedve, nézze át, érdekelne a véleménye.
  Nimby mosolyogva bólintott.
  – Rendben. Mikorra szeretné?
  – Amikor önnek kényelmes. A problémát már megoldottuk, de kíváncsi vagyok az ön megközelítésére.
  Kissy azzal az ösztönnel, amelyikkel mindig megtalálja az egérlyukat, azonnal megérezte, hogy Nimby megoldása díjnyertes lesz, bekerül a szaklapokba, és a cég rögtön alkalmazza egy macskaelhárító szoftverrendszer fejlesztési vezetőjeként.
  Sejtelme se volt róla, milyen közel jár az igazsághoz.

– De mire használjátok? – kérdezte egy egészen fiatal nő, aki az egyik építésszel érkezett.
  – Sok mindenre, señorita – felelte Vanessa. Spanyolul beszéltek éppen, némi katalánnal keverve. – Amikor az embereink menekülnek, vagy attól lehet tartani, hogy…
  A nővérére pillantott.
  – Fölhúzzák a nyúlcipőt – mondta Niala spanyolul.
  – Kösz, igen, akkor a magasból lehet figyelni őket. De volt már, hogy egy elrabolt gyereket kerestünk emeleti lakásokban, és berepültünk az ablakon, hogy megtaláljuk.
  – És megtaláltátok? – kérdezte a nő. Kissynek úgy rémlett, Maríának hívják.
  – Meg, señorita. Ez nagyon kellemetlen élmény volt annak, aki elrabolta. Pues, akkor nézzünk is körül odafentről. A vezérlőn két joystick van, amikkel négyféle irányt lehet beállítani, de Maverick egyszerre legalább tizenhatfélére képes. Torony hívja Discoveryt, vétel!
  – Vétel, egérke… illetve torony – felelte Maverick, aki egy narancsfa tövében állt, nyakába akasztva a vezérlő, orrán a videószemüveg, mellette Molly, aki vigyázott rá. Kissy nem csekély elégedetlenségére. Christiannak kellene megfognia Mavericket, ha kilép a helyéből.
  – Kigurulási engedélyt megadom – mondta a mikró. A pilóta megpöccintette a kapcsolót, s a ház és a közönség között, egy asztalkán álló Discovery rotorjai pörögni kezdtek.
  – Torony, itt a Discovery. Felkészültünk az indulásra. Most itthagyunk benneteket, de a Föld népeinek vendégszerető üzenetét fogjuk magunkkal vinni azokba a távoli csillagrendszerekbe, ahol…
  – Az ujjad mozgasd, egérke, ne a nyelvedet!
  A kislány keze megmoccant, s a közönség összerezzent, ahogy a Discovery, mint egy óriási bogár, hirtelen fölvágott a magasba. Egy pillanat múlva már száz méteren lebegett a fejük fölött.
  – Gyere lejjebb, mutasd meg a közönségnek önmagát!
  Most nem képernyőt használtak, itt kint a kertben bonyolult lett volna elhelyezni. Nimby elővette a kis kivetítőjét, rácsatlakoztatta a laptopra, és a ház falának egy sima részén három méteren jelent meg a helikopter képe. Maverick tett egy félkört a közönség fölött, mindenki integethetett a falról, aztán körülnézett a birtokon. Este hét óra volt, nappali világosság.
  Néhány kérdés is elhangzott, főleg a gép képességeiről, meg hogy nehéz-e vezetni, meddig tart megtanulni, effélék. Amikor a hatósugarat kérdezték, Maverick elindult keletnek, s néhány pillanat múlva már a Camp de Mar-i strand fölött nézelődött, kétezer-hatszáz méterre tőlük. A közönség lenyűgözve figyelte a magasból a fürdőzőket, s a látványt spanyolul, katalánul, franciául, olaszul, angolul és németül tárgyalták meg.
  Itt mutatták meg a távcső képességeit. Tisztán behoztak egypár játszadozó gyereket valakinek a kertjében, egy fa tövében szunyókáló kutyát, néhány elhaladó kocsit, egy lányt az utcán, ruhaszárító kötelet egy sor ruhaneművel, egy…
  – Vissza! – csattant föl Niala hirtelen. – Fordulj vissza, lassan!
  Maverick leheletfinoman kezelte a joystickot, s a helikopter úgy fordult, mint a lyukból kikukucskáló, óvatos kisegér.
  – Láttam egy alakot az előbb, azt hozd vissza!
  Csakhamar bejött a képbe az imént látott lány, az utcán állt, rövid piros ruhában.
  – Ez ki ez? – kérdezte Elke.
  – Azt nem tudom – felelte Niala –, de inkább úgy kérdezd: „ez mi ez”…
  – Ez mi ez? – kérdezte a zseb hűségesen. – De hisz tudok, hogy mi.
  – Igen. Mindannyian tudjuk, de nézd azt az autót mellette.
  – Parkolódik, üres.
  – A magasságát nézd, szamár. Abból láthatod, mekkora az a lány.
  – Mint zsebike. O-ó! Ez benne alapítványi működésben, ugye?
  – Még szép. Derítsd föl a pontos helyét, egérke!
  – Célkövető üzemmód be – felelte Maverick, s a Discovery, mintha zsinóron húzták volna, nyílegyenesen megindult a piros ruhás lány felé.
  – Ne menj túl közel.
  – És ne dugj ki fülelődet helikóból, mert megláti és észrevesződesz!
  – Majd vigyázok. Távolság kettő-nyolc, leállok, szerintetek mennyire van tőlem?
  – Legfeljebb ötszáz méter – állt föl Pi. – Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki most odamehet.
  – Hát ez fix – mondta Niala, és adott neki egy puszit. – Vigyél egy vezérlőt, ha távolabb menne, a Discovery innen már nem éri el.
  – Jól van. Elvihetem a kocsidat, Silvio?
  – Persze.
  – Miért ő az egyetlen? – értetlenkedett az építész barátnője.
  – Mert ő az egyetlen köztünk – felelte Kissy –, akinek van jogsija és férfi.
  – A kislányt föl kell csípni – magyarázta az építész. – Magától nem jönne.
  – Jaaaa…

Ketten mentek Jenniferrel, mert a Discovery egy Biniorella nevű hegyi falu – luxusvillák sora – fölött, egészen a hatósugár legszélén lebegett, és a kislány már jóval túl volt a hatótávon. Ha fölszedi valaki, bottal üthetik a nyomát. Lemásztak a hegyről, megkerülték az andratxi öblöt, fölmásztak a másik hegyre, aztán Biniorellában Pi megállt egy pillanatra, Jennifer kiugrott, s már jelentette is:
  – Törpilla Mavericknek, készen állok.
  – Maverick Törpillának, akkor vedd át, egérke.
  A Discovery nagy negyedkört írt le a hegyek fölött, a házfalra vetített képen most egymás mellett látták a kamera képét és a térképet, amin a szokásos mélyzöld pötty jelölte Jennifer pozícióját, barna Piét, piros D betű a Discoveryt, és egy piros X azt a helyet, ahol a kislányt sejtették. Sorel úr hollétét nem mutatta semmi, ő csak vállat vont, amikor Jerry-telefont kínáltak neki, azt mondta, nem téved el. Követte Piéket, és most valahol ott lehet Jennifer közelében.
  Ahogy a helikó visszafordult a piros X felé, és a kislány megint bekerült a célkeresztbe, Nimby már mondta is:
  – Megvan. Két pontról bemértük a pontos irányát, tudjuk, hol van, Obelix, jobbra, aztán megint jobbra, a következőnél egyenesen!
  – Vettem – felelte Pi, és lemanőverezett a hegyi utcákon Nimby útmutatása szerint. A piros X közben kicsit arrébb csúszott, a kislány pontos helyét mutatta már.
  – A körforgalomnál jobbra, aztán teszel egy félkört és ott vagy.
  – Nyomj rá, jön egy kocsi – tette hozzá Vanessa.
  – Nem száguldozhatok – felelte Pi. – Ha fölszedi, majd követem.
  De a kocsi csak lassított, a sofőr jól megnézte a lányt, aztán továbbhajtott.
  – Célnál vagy – közölte Nimby.
  Pi lassított.
  – Látom, lassítok, nem hajtok tovább és jövök vissza, egyből fölveszem. – Majd kisvártatva: – Buenas tardes, señorita. Vársz valakit?
  – Lehet, hogy éppen téged – felelte egy lányhang nehezen érthető helyi tájszólásban. – Ha van pénzed.
  – Akad éppen. Mennyi kellene?
  – Egy százas egy óráért.
  – C-c-c – mondta Elke.
  – Van százasom, persze.
  – Hát akkor vedd elő.
  – Te meg majd elszaladsz vele, mi?
  Már a lány arcát is látták, Jennifer közelebb repült.
  – Hát jó – mondta a lány, megkerülte a kocsit és beszállt.
  – Hány éves vagy? – kérdezte Pi, és elindította a kocsit.
  – Hol van a százas?
  – Vezetés közben nem kotorászok pénztárca után, mert kórházban kötünk ki mindketten. Szóval hány éves vagy?
  – Tizennyolc.
  – Itt a sarkon jó lesz, ha kiteszlek?
  Ötven métert se haladhattak még. Míg beszéltek, a Discovery levált a célról, visszaszáguldott Biniorellába Jenniferhez. Az utolsó, amit láttak, Sorel úr magasra nyújtott karja volt, a helikopter puhán landolt a tenyerén és kikapcsolt.
  – Miért akarsz kitenni?
  – Nem csípem a hazugságot. Ha velem akarsz jönni, az igazat mondd.
  – Oké, oké. Tizenhárom, tessék, most boldog vagy?
  – Hát mondjuk. És hogy hívnak?
  – Isabel.
  – Akkor szevasz, Isabel. Én Pi vagyok.
  – Az milyen név?
  – Rövidítés a Pierre-ből.
  – Ja, értem. Hova megyünk?
  – Át a hegyen, Andratxba. Egy szép nagy villába, ha megfelel.
  – Nekem jó.
  – Van ott egy kis baráti társaság, akik örülnének neked.
  – Hé, öreg, az már drágább lesz!
  – No mennyi?
  – Hát akkor egy százas fejenként.
  – Nem gondoltál még rá, hogy nagyobb tételnél árengedményt adj?
  Kissy tenyerébe temette az arcát. Pi és az ő humora.
  – Nem…
  – Jobban fogyna az áru. Csoportos megrendelőknek, mondjuk húsz darabtól kezdve, tíz százalék engedmény. Vagy így is van vásárlód bőven?
  Kissy halkan nyüszített.
  – Van sok.
  – Ennek örülök. Szomorú lenne, ha egy ilyen menő környéken ne lenne fizetőképes kereslet. Szép sziget. Én először járok itt. Te itt laksz, ugye?
  – Aha.
  – Szép tőled, hogy suliszünetben kipótolod a szüleidnek a kosztpénzt.
  Kissyben emésztő vágy ébredt egy palacsintasütő után.
  – Nincsenek szüleim.
  – Hát ki van?
  – Pedro.
  – És ki neked Pedro?
  Válasz nem érkezett, Kissy gyanította, hogy Isabel kibámul az ablakon és hallgat.
  – Törpilla bázisnak, mindjárt ott vagyunk, bevisszük a kocsit és frontális támadást indítunk egy palack ellen, vége.
  Vanessa máris fölkapott két poharat és töltött nekik, az egyikbe kólát, a másikba narancslevet. Persze hogy tudja, hogy huszonöt egér és harminc vendég közül ki mit iszik. Legalább húszféle ital sorakozik a hűtőládákban.
  A másik kocsiban nem volt már beszélgetés a hátralevő néhány percben, csak a villa kapujában szólalt meg Pi:
  – No, itt is vagyunk. Megjöttünk, egérkék.
  Ez a kapuban őrködő különítménynek szólt.
  – Ők miért… – szólalt meg Isabel.
  – Tudod, nekem vezetni kell a kocsit, nem ugorhatok ki egy pillanat alatt, ha netán meg akarnál lógni. Úgy gondoltuk, jobb, ha várnak itt néhányan. No, gyere, ismerkedjetek össze.
  A társaság nagy része átment már a ház másik oldalára, ahol a piros ruhás kislány zavartan és riadtan nézett végig a sokaságon, azok pedig sorban mondták a nevüket.
  – Elke.
  – Françoise.
  – Molly vagyok.
  – Nimby vagyok.
  – Vanessa D’Aubisson – lépett elő a mikró, és fölmutatta az igazolványát. – Jerry Alapítvány. A gyerekek szexuális kizsákmányolása ellen harcolunk.

– Mit akartok tőlem?
  – Segíteni – felelte Pi.
  – Miben?
  – Rendet rakni az életedben. Gyere, üljünk le egy kicsit. Gondolom, megszomjaztál ebben a melegben.
  – Meg…
  – Helyes, nézz körül, van itt mindenféle.
  Isabel tekintete megakadt az üdítőitalos palackokon.
  – Adhatnátok valami erősebbet is.
  – Szívesen teszek neked feketeborsot a narancslébe – válaszolta Vanessa legalább olyan csípősen –, de alkoholt nem kapsz, amíg be nem töltöd a korhatárt.
  – Azt hiszed, nem ittam még olyat?
  – Egyáltalán nem hiszem. Éppen ezért nem kapsz. Mást bármit, van bőven. Egyél szendvicset, sütit, amit csak szeretnél. És érezd jól magad.
  – Nem maradhatok sokáig.
  – Miért, mennyi ideig tartott volna az, amiért jöttél?
  Vanessa ezzel elment egy tál szendviccsel, otthagyva Isabelt a megválaszolatlan kérdéssel. Van dramaturgiai érzéke, gondolta Kissy, aki valamivel távolabb sütit eszegetett, és persze szemmel tartotta a kislányt. Nemcsak az alkohol miatt. Ha az élet csak tizedannyira tette leleményessé, mint egy egeret, akkor a bezárt kapu nem akadály neki, ha meg akar lógni, meg is teszi.
  De nem akart. Velük töltötte az este nagy részét, evett-ivott, beszélgetett mindenkivel mindenféléről. Senki se foglalkozott azzal, hogy ő micsoda és eredetileg miért van itt. Amikor a csapat harci bemutatót tartott a vendégseregnek, ő is ott ült a közönségben és szájtátva nézte a villámgyors ütéseket és rúgásokat. Aztán némi győzködés hatására kipróbálta, nem túl nagy tehetséggel, de Kissy tudta, hogy bárkiből lehet jó verekedő, ha eleget gyakorol. Isabel most már tudja, hogy ilyen is van, a gondolatot elültették – ha azt fogja csinálni, amit eddig, szüksége lesz az önvédelemre. Ha nem, akkor sem árt, ha meg tudja védeni magát. Szép kislány, és egyedül van a világban.
  Egészen oldottan viselkedett az este folyamán. Fél tizenegyig, amikor az egyik vendég odalépett Silvióhoz, mondván, hogy neki még dolga van, mennie kell. Ők elsétáltak a kapu felé, megbeszéltek valamit, Isabel pedig rádöbbent az idő múlására.
  – Nekem mennem kell – mondta.
  – Hív a kötelesség – bólintott Pi pontosan azzal az arccal, mint Richard Gere a Micsoda nőben.
  – Ha… ha tizenegyre nem érek haza… Pedro nagyon haragudni fog.
  – Eszem a szívét – mondta Françoise. – Hogy aggodalmaskodhat szegény.
  – Meg tudjuk oldani, hogy még ennél is jobban haragudjon. – Pi odalépett Mollyhoz, aki Isabellel szemben ült, és megkopogtatta a vállát. A kislány fölnézett, felállt, átadta a helyét. – Kösz. Két dolog történhet. Összedobhatunk három-négyszáz eurót, elviszed Pedrónak, akkor talán nem fog annyira haragudni és talán nem ver meg. Mert amúgy meg szokta tenni, nagyjából mindennap.
  Nem kérdezte, állította. Isabel nem felelt, de a szemében ott volt a válasz.
  – Vagy pedig Pedro haragudni fog. Nagyon haragudni fog, ha elveszíti a ma esti bevételt, és ráadásul téged is.
  – Engem?…
  – Igen, és veled az összes pénzt, amit valaha kereshetnél neki. Mert nem mész vissza soha többé.
  – Hanem… itt akartok tartani?
  – Dehogy itt. Van egy intézmény, ami olyan lányoknak segít, mint te. Beszéltem velük, reggel már ott lehetsz.
  Isabel szeme gyanakvóan összeszűkült.
  – Hogy beszéltél volna velük, amikor este van!
  Erre előlépett egy férfi a vendégek közül.
  – Alfredo Ramirez vagyok, építési vállalkozó. A bátyám egy alapítvány vezetője, amely nehéz sorsú gyerekeknek segít Barcelonában. Fölhívtam, ő adta meg egy ilyen intézmény vezetőjének a számát. A mobilt, ami este is nála van. Jourdain úr és én is beszéltünk vele. Meg egy szakértővel, aki pontosan gyermekprostituáltak rehabilitációjával foglalkozik. Elég sokat tudunk már mesélni neked erről.
  – Szóval kóterba akartok dugni – kezdte Isabel, de Pi fölemelte az ujját.
  – Várj. Mielőtt ezt tovább mondod: oda csak önként mehetsz, és bármikor eljöhetsz onnan.
  – De hát Pedro iszonyúan dühös lesz, ha ott talál!
  – Nem talál ott. Az intézményt őrzik, éppen az ilyen Pedrók miatt, és nem engednek be senkit. Ráadásul őt egy darabig kiengedni se fogják, ha te megmondod, hogy hol találjuk. A többi lánnyal. Mert többen is vannak, ugye?
  Isabel lassan bólintott.
  – Te döntesz. Minket még nem ismersz, az intézményt még kevésbé. Nem tudod, mit várhatsz tőlünk vagy őtőlük. Pedrót ismered és tudod, mit várhatsz tőle. Amíg keresel annyit, amennyit jónak lát, addig megtart, elszórakozik veled. Ha már túl öregnek tart, elad valamelyik „kollégájának”, kézről kézre jársz, aztán egyszer megtalálnak egy parkolóban vagy akár a tengerben. Döntsd el, hogy amit mi kínálunk, lehet-e rosszabb.
  – Ráérsz a döntéssel – szólalt meg Niala. – Naponta harminc légijárat van.
  – Légijárat?
  – Szigeten vagyunk. Kocsival nem lehet innen elmenni.
  – De hová?
  – Madridba.

– Azért én egy kicsit izgulok. Mi van, ha nem tetszünk majd neki?
  – ?…
  – Jaj, figyelj már, én tudom, hogy állati csinosak vagyunk és kicsik, ha fölvesznek minket, a pedofilok ott fognak nyüzsögni virágcsokrokkal, és a szerénységünkről még nem is beszéltem. De mi van, ha nem illünk a cég arculatába?
  – Arcába, az mi az?
  – Arculat. Hát például amikor egy cégnél mindenki formaruhát hord, hogy egységes legyen és a vevők messziről fölismerjék az alkalmazottakat. Vagy amit fotómodelleknél szoktak, hogy mindenkinek másfél méter hosszú a lába, fél méter a felsőteste és öt centi a feje, de négyméteres szőke sörénye van.
  – Az összesen hatszáz és ötésötven centi.
  Kissy csuklott egyet.
  – Pontosan. Szóval mi van, ha nem felelünk meg?
  – Biztos egyenruha adnak.
  – Azt csak példaként mondtam. Ennél a cégnél biztos nincsen egyenruha, mert a munkát úgy végzik, hogy nem kell hozzá. Nemcsak egyenruha… semmilyen…
  Kissy eldöntötte, hogy fölleltárazza a konyhában a palacsintasütőket.
  – Nem aggódjad. Cég kap alkolman, hogy fölvehet állásba ilyen klassz, szexi kicsi állat kettőt, egész nagy szigetben senki szexprostitúciós lány nem dolgozódik ekkora nagy fülikékkel. Pasiak szeretik lányok nagy fülivel, mint Playboy-Häslein…
  Kissy döbbenten nézett össze Vanessával. A Playboy-nyusziknak tényleg nagy fülük van.
  Persze senki se viselt már egérfüles hajpántot, se jerrys pólót. Úgy voltak öltözve, mint bárki. Elkének éppenséggel volt pánt a hajában, sárga, egy kis virággal. Jól ment a haja színéhez.
  – Hát akkor lássuk – mondta Françoise –, van-e itthon valaki.
  Ezzel átsétáltak az utca túlsó oldalára és megnyomták a kapucsengőt. Ugyanekkor a kert végében egérkék másztak át a kerítésen és lopóztak a ház felé.
  Kissy osztaga a szomszéd ház előtt állt lesben, volt egy kiugró faldarab, az takarta őket. Niala csapata a sarkon várakozott. Silvióék a szomszéd utcában álltak a kocsikkal, velük egyetlen egér sem maradt, kaptak néhány Jerry-telefont minden eshetőségre.
  – Ti mit akartok? – kérdezte egy lányhang.
  – Szia – felelte Françoise. – Pedro itthon? Őt keresünk, szeretne beállni hozzá.
  – Aha, gyertek.
  Az órájukat kamerára állították, az mutatta, hogy végigmennek valami folyosón, aztán benyitnak valahová.
  – Szia, te Pedro?
  – Ki akarja tudni? – kérdezte egy férfihang. Elég mély volt, Kissy legalább negyvennek tippelte, de a kislányoknak még nem sikerült képen is megmutatni.
  – Mi. Szállás és munka keres.
  – Honnan jöttetek?
  – Svájc. Nem beszélek túl jól spanyolul.
  – Én csak néhány szó spanyol – szólalt meg Elke. A spanyol kiejtése nem volt rosszabb, mint a francia, de most szándékosan rontott rajta, és hirtelen elfelejtette az igeragozást, bár amúgy valamicskét ment. Nem túl jól, de ment.
  – Ki küldött hozzám?
  – Egy lány beszélget az utca sarok, az mondott, hogy jöjjünk ide.
  – Hogy nézett ki?
  – Piros ruha rajta, a haja… milyen színű is volt a haja? – kérdezte Françoise az anyanyelvén.
  – Barna – mondta Elke.
  – Nem tudom, hogy mondod az a szín, ami a haja – mondta Françoise spanyolul.
  – Értettem így is. És ő hol van?
  – Egy señor elvitte kocsi.
  – Mikor?
  – Félóra talán. Leül?
  – Aha, üljetek csak le.
  Kissy az utolsók között mászott át a falon. Az utcán csak Pi és Claude maradt, a kertben viszont nem lehetett volna leejteni egy darab sajtot úgy, hogy valaki meg ne rágcsálja.
  Ahogy a zsebek leültek, sikerült úgy rakni a karjukat, hogy láthatóvá váljon a pasas. Átlagos testalkat, dús hajzat, bajusz, arany nyaklánc. Egy fotelban ült, és egy lány ült a lába mellett. Először csak vállig látszott, de aztán fordult a kamera és egy pillanatra mutatta, hogy legalábbis a felsőteste csupasz.
  – Ha munka és szállás, akkor dolgoz mi jól.
  – Aha, és milyen munkára gondoltatok?
  – Ami van. Mi elhagy csoport, unalmas vakáció. Sziget másik végén ők. Csak nincs pénz már nekünk semmi.
  – Nincs pénz, nem – erősítette meg Elke. – Nincs eszik.
  – Mikor hagytátok el a csoportotokat?
  – Hát az két hét.
  – És miért?
  – Nem örül ők. Nem szeret mi. Csak egy ember mi szeret, vele ágyban éjszaka, és… akkora botrányt csaptak, hogy zengett a kemping – fejezte be a zseb franciául.
  – Szóval kempingben voltatok és lefeküdtetek egy pasival. Ketten egyszerre?
  – Sí, señor, egyik éjszaka.
  – Hány évesek vagytok?
  – Tizenhárom én voltam tavasszal. Hilde… wieviel Jahre alt du bist?
  – Dreizehn – felelte Elke. – Ősszel – tette hozzá franciául.
  – Értem. És a rendőrök nem keresnek?
  – Nem tudunk azt. Találkoz rendőr néha, de nem szól semmit ők.
  – Hogy hívnak?
  – Claudette.
  – Claudette mi?
  – Lavoisier.
  – És téged?
  – Hilde Habersetzer.
  – Svájcból?
  – Ja, die Schweiz.
  Kissynek nem tetszett a túl sok kérdés, a pasas kíváncsi, és a sebtiben kiagyalt fedősztori nem sok faggatózást bír el. Jelzett a fiúknak, induljanak. A ház nemcsak lakóhelye a lányoknak, hanem munkahelye is, Nimby a becsomagoljam vagy itt tetszik elfogyasztani elnevezést használta a szolgáltatásra – de csak azok vehetik igénybe, akik tudják a varázsigét.
  A kertben is hallották a csengetést, és csakhamar kibotorkált egy lány. A kertben teljesen sötét volt, semmilyen lámpa nem égett.
  – Jó estét. Señora Garcíát keressük – mondta Claude a varázsigét.
  Kissy kileskelt egy bokor mögül. A lány az évszaknak megfelelően volt öltözve, egy szál köntös vagy hálóing volt rajta. Megfordult és visszament a házba, a fiúk követték. Néhány pillanat múlva megérkezett a jelzés. Tátátá tátitá, PL, macskamentes!
  Kissy és Angélique volt az első páros. Kissy hirtelen fölrántotta az ajtót, Angélique csőre töltött fegyverrel belépett rajta, a nyomában ő is, mint tízcentis kommandósok, ketten kétfelé fordulva kezdték figyelni a terepet. Rosszul megvilágított, széles, hosszú folyosó, valaha talán középület lehetett. Összevissza elhelyezett, ócska bútorok. Ezek mögött lapultak meg, amíg a többiek is megérkeztek.
  Éppen jókor, mert a szobában Pedro azt mondta:
  – Jól van, elég a vacakolásból, lássuk az árut.
  – Ez nem ért én. Gyenge spanyol.
  Pedro megismételte tűrhető franciasággal.
  – Milyen áru?
  – Figyelj, csajszi, ez itt nem szeretetotthon. Dolgozni akartok? Jó. Először is dobjatok le magatokról mindent… te ki a franc vagy?
  – Helló. Señora Garcíához jöttünk – köszönt Pi, Kissy jól hallotta a hangját a fülhallgató nélküli fülével is.
  – Aha. Szórakozni jöttetek?
  Kissy megnyalta a szája szélét. Igen, pontosan azért.
  – Igen, az öcsémmel hallottuk, hogy ide érdemes eljönni, hát benéztünk.
  – Jó. Fejenként két lepedő egy órára. Válasszatok, akit akartok.
  Utána mintha a zsebekhez beszélt volna, nyilván azt, hogy vetkőzzenek, de Kissy már nem hallotta, sem senki közülük. Végre megadatott nekik az az élmény, amit minden kamralakó kisegér átélhet, ha öreg nénikét fogad a házába. Éppen Kissyvel szemben kinyílt egy ajtó, kilépett egy lány, ránézett Kissyre, és velőtrázó sikolyban tört ki.

Csak utólag lehetett összerakni, hogy történt. A sikításnak nem volt meg az a hatása, amitől tartottak, hogy összecsődül az egész ház, Pedro csak kikurjantott az ajtón, hogy csönd legyen. Föl sem egyenesedett, kényelmesen hátradőlve ült tovább. A házban gyakori lehetett, hogy egy lány sikoltozik. Rajta kívül csak egyvalaki reagált, egy ajtó kinyílt és kinézett egy újabb lány, akinek földbe gyökerezett a lába a rengeteg egér láttán, és amikor Martin megfenyegette a bicskájával, pont ellenkezően reagált, mint az előző, egy hang se jött ki a torkán.
  A sikítás nem a házbeliekre hatott rosszul, hanem a Jerryre, akik nem is gondolták, hogy itt senkit se fog érdekelni egy ilyen hang. Támadásba lendültek, föltépkedték az ajtókat és párocskákat rebbentettek szét, ketten berobbantak abba a szobába, ahol Pedro üldögélt, és pillanatok múlva hat csúzli szegeződött rá. A zsebek, a két fiú, Jennifer és Niala. A férfi motyogott valamit meglepetésében, és valahonnan a keze ügyéből elővett egy pisztolyt. Csak egyszer kiáltottak rá, hogy dobja el, aztán elsütötték a fegyverüket.

A mentőktől tudták meg, hogy az a férfi, aki rosszul lett, mikor az egyik lány mellől fölrángatták és meztelenül kikergették a kertbe, ismert ügyvéd, aki politikai ambíciókat is táplált. Miután volt már baj a szívével, egykettőre kórházba szállították – a villogó vakuk és a rohamtempóban érkező újságírók pedig pillanatok alatt véget vetettek politikusi pályájának. Pedrót is kórházba vitték, nagyon vérzett, sokkot kapott a lövedékek becsapódásától. Az öt további férfi és a tizenegy lány fizikailag nem sérült meg, de halálra voltak rémülve.
  Azért indítottak frontális egértámadást ahelyett, hogy szóltak volna a rendőrségnek, mert csendben el akarták menekíteni a lányokat abba a rehabilitációs intézménybe. És mert volt egy gyanús elem Isabel leírásában: a biztonsági intézkedések teljes hiánya. Sehol egy testőr vagy kidobóember, riasztó, semmi. Az sétált ki-be, aki akart. Az volt a gyanújuk, hogy a biztonságtechnikát a rendőrség működteti, korrupt módon a bűnözőt védelmezi az ártatlanok helyett.
  Amíg az akciót véghez vitték, Isabel egy közeli lakásban rejtőzött Silvio baráti körének néhány nőtagjával, és a rendőröknek már senki se szólt a hollétéről. Hajnalban két nő kivitte a reptérre, gépre ültek vele, és reggel már a madridi intézményben volt.
  De a többiek csendes kimenekítésének lőttek. Megindult a harc a rendőrség között, akik gyanúsítottként és tanúként is igényt tartottak rájuk, az alapítvány között, akik Madridba akarták őket vinni, és a gyámhatóság között, akik… nem csináltak semmit. Pedig kellett volna, mert a lányok egytől egyig kiskorúak voltak. Silvio baráti körének néhány befolyásos tagja is belépett a küzdelembe, a gyámhatóságot is próbálták mozgásra serkenteni, a rendőrséget is puhították.
  Silvio már nem vett részt a csatában, reggel elutazott Berlinbe tárgyalni.
  Ők hajnali kettőre kerültek haza a rendőrségről, még mindig Silvio barátainak kocsiján, mert kitartottak mellettük. Isabelt már nem látták viszont azután, hogy elindultak Pedróra vadászni. Reggel Pi bevitte a D’Aubisson egereket balhézni a rendőrségen, Vanessa szerencsére talált egy kapitányt, aki tudott franciául, így a kislány teljes szókincsét eredetiben élvezhette. Azt mondta, a bűntanyáról jött lányok se beszéltek olyan mosdatlan szájjal, mint Vanessa. De a mikró csak üvöltött vele tovább, azt mondta, ne az ő szájával foglalkozzon, hanem a saját nyakával, azt védje, ha tudja, mert ezek a lányok nem tettesek, hanem áldozatok, és így tovább, a végtelenségig. Csoda, hogy be nem rekedt.
  Niala egy másik irodában egy másik rendőrt szekírozott, és neki sikerült eljutnia egy közepesen magas rangú rendőrfőnökig, aki végre úgy reagált, ahogy rendőrtől elvárható ebben a helyzetben. Visszaüvöltött neki, és egy darabig üvöltöztek egymással.
  A lányok szabadon bocsátását azonban még nekik sem sikerült elérniük, nem is beszélhettek velük, semmit sem engedtek meg. Állítólag a körzeti vagy megyei vagy tartományi vagy ki tudja, hová való rendőrfőnök személyesen tiltotta meg.
  A csatát végül az alapítvány nyerte meg, de nem a D’Aubisson egerek révén, hanem a lányok ügyvédje által. Egy madridi kiválóság volt, Pi reggel kilenckor kötött vele szerződést az alapítvány nevében, és negyed tízkor az ügyvéd már az országos főkapitányságon volt, az itteni rendőrökre rá se nézett.
  Délután ötkor jött meg a parancs, hogy engedjék el a lányokat. A három egér még mindig ott volt a rendőrségen, a fogda előtti folyosón várták őket. Taxikat hívtak és irány a reptér, a tranzitban várták meg a gépüket, millió biztonsági kamera és őr tekintetének kereszttüzében.
  Mert délelőtt tizenegykor megtámadták az alapítványt.

Amikor megszólalt a telefonja, Kissy éppen a nappalin haladt át, de így az egyik ajtó helyett a másik felé kanyarodott és rutinszerűen ellenőrizte a fegyvereit. Pillanatok alatt több száz kisegér csatlakozott hozzá. A telefon pedig zavartalanul beszélt tovább.
  – Hát kinyitnám szívesen, ha eltennéd azt a mordályt. Tudod, mi vendégszerető népek vagyunk. De nem puskaszeretők.
  Ez Christian. Bátor egér.
  – Ne legyen olyan nagy a szád, öcsi. Nyisd ki a kaput és engedj be, különben megnézheted magad.
  – Jól van, kinyitom.
  Chantal villámgyors kézjeleket adott le, az egérkék szétspricceltek a különféle helyiségekbe. Néhányan itt-ott résnyire nyitottak szekrényeket, hogy meg kelljen nézni, nem rejtőzik-e ott valaki.
  – Te szépen itt maradsz a barátommal. Ha a bentiek valami disznóságot csinálnak, megnézheted magad.
  – Másodszor mondja, hogy megnézheted magad – susogta Kissy vállánál Françoise.
  – Mert nem nagyobb a szókincse – felelte Kissy.
  Megvárták, amíg a hívatlan vendégek besétálnak a nappaliba, körülnéznek, elismerően füttyentenek a berendezés láttán, és szétszélednek. Ez a második hiba, amit elkövettek: együtt, csoportban sokkal erősebbek lennének. Az első hiba az volt, hogy idejöttek.
  Kissy és Françoise a dolgozószobába surrant be. Françoise az ablakhoz ment, ezzel a belépő bandita figyelmét azonnal magára vonja. Ilyenkor senki se néz az ajtó mögé.
  Így is történt.
  – Muchacha – lépett be egy borízű hang tulajdonosa, Kissy széles vigyort hallott a hangjából. Még egy lépést megvárt, hogy a pasas hátába kerülhessen, és azonnal a kését használta. Hátulról. Lentről fölfelé.
  – Dobd el a stukkert, nem mondom kétszer. Vagy nem mondod többé, hogy muchacha… legfeljebb lemondó sóhajjal…
  A pisztoly földet sem ért, a szempillantás alatt ott termő Françoise elkapta, megfordította és a pasasra szegezte.
  – Kezeket tarkóra és hasra!
  A pasas valami káromkodásfélébe kezdett, de Kissy megnyomta a kést, amitől a szavak elfojtott sikollyá torzultak, és inkább mégiscsak lefeküdt.
  Kissy intett a zsebnek és átvette tőle a fegyvert. Françoise villámgyorsan egy fiókhoz surrant, zsineget és ollót vett elő, és pillanatok alatt összekötözte a pasas kezét.
  – Szorít – panaszkodott a bandita.
  – Nem szorítana, ha nem jöttél volna ide! Jól van, én megyek, segítek a többieknek hidegre tenni a társaidat. Ő itt marad és vigyáz rád. Ha megpróbálsz okoskodni vele, az két hónap a rabkórházban.
  De nem kellett segítenie. Harminc másodperccel azután, hogy beléptek a házba, az összes bandita hason feküdt különböző helyiségekben. Egy percen belül a csuklójuk is össze volt kötözve. Kivéve azt az egyet, aki Christiant tartotta sakkban, mert a fiúnál nem volt zsineg. Ezért a pasas mögé nézett és megkérdezte: – Hát ti? –, amire a pasas hátranézett, Christian pedig rúgott, háromszor, nem négyszer, a mellkasát kihagyta, fontosabbnak érezte lejjebb rúgni. Aztán elvette tőle a fegyvert és úgy őrizte. A pasas mégis megpróbált fölkelni. Egyetlenegyszer.
  – India Zulu Oscar Kilo? – kérdezte Jennifer, ők pedig a betűjelükkel válaszoltak, hogy igen, mindenki oké.
  – Akkor beszélgessünk – mondta Jennifer, a hangját az összes bandita hallotta őreinek telefonjából. – Ti nyolcan vagytok, és föltételezem, hogy mindannyian tudjátok a választ a kérdéseimre. Tehát minket nem ér veszteség, ha akár többet is megrongálunk közületek. Egyetlen kérdést se fogok megismételni. Ezek a kések borotvaélesek, és a pisztolyaitokat se félünk használni. Hogy ki lesz a szenvedő alany, azt majd eldönti a véletlen. Első kérdés: ki küldött?
  Csend. A nappaliban álló egerek egymásra néztek, és Kissy visszasétált a dolgozószobába, ahol Françoise célra tartott fegyverrel vigyázott a banditájukra.
  – Levágjuk egy-két testrészét? – tudakolta.
  – Esetleg – felelte Kissy –, de nem itt. Egy véres szőnyeget már ki kellett tisztíttatnunk.
  Ezzel megragadta a banditát a bokájánál és kivonszolta a nappaliba. A többiek is odahúzták a zsákmányaikat.
  – Mind megvan? – nézett végig rajtuk Jennifer. – Jól van, nem árt, ha együtt vannak, hosszú vallatás lesz. Utánatok jön valaki, ha nem mentek haza az esti mesére?
  – Ide figyeljetek – mondta az egyik bandita –, akármit csináltok velünk, nem fogunk beszélni, mert akkor még rosszabbul járunk.
  – Csak egyvalami van, ami rosszabb, mint akármi – mondta Nimby –, ha megölnek titeket. Erre számítotok?
  – Még a családjainkat is – mondta egy másik bandita.
  – De picikém – hördült föl Françoise –, akinek gyerekei vannak, az nem támad fölfegyverkezve más gyerekekre!
  – Nekem három van – felelte a bandita.
  – Nekem kettő… – mondta egy másik.
  – Jó – bólintott Elke. – Ha maffiók leöli tiéteknek gyerekekt, ha beszélitek magatokat, mi szívesen leöl ugyanazok gyerekekt, ha nem beszélitek magatokat, így akkor gyerekek egyszerűsítése képletből máris.
  Itt némileg szünetelt a kínvallatás, a tolmácsolás miatt.
  – Hát ezt nem nagyon hiszem – derült az egyik bandita.
  – Pedig jól hangzott – mondta Kissy. – Az itt a baj, hogy nem hisztek nekünk, hiába mondjuk, hogy le fogjuk vágni a fülecskéteket. Szerintetek nem fogjuk. Jól látom?
  – Hibátlan összefoglaló, csajszi – vigyorgott a bandita.
  – Csakhogy éppen ezért mégiscsak muszáj lesz bántanunk titeket, pusztán csak hogy higgyetek nekünk.
  Csend. A bandita jókedve lassan alábbhagyott.
  – Én uni ezt – mondta Elke. – Úgyse fogja hiszni nekünk semmit is. Mert mi jó gyerekek vagyunk, ők meg maffiók. Kell csinálni inkább ezt.
  Ezzel egy szempillantás alatt előkapta a Nimbuszát, a megszokott Jerry-gyorsasággal megtöltötte, és célzás nélkül, fél méterről fenékbe lőtte a legközelebbi gengsztert.
  A rendőrségnek már az összes adattal együtt adták át őket. A megbízó neve, címe, a megbízás célja, minden rajta volt a hangfelvételen, amit úgy készítettek, hogy a meglőtt banditának betömték a száját, különben csak az üvöltözése hallatszott volna.
  A megbízás arra szólt, hogy az egész csapatot vigyék el a nagyfőnökhöz, egy González nevű alakhoz. A tartományi rendőrfőnököt már maga Georges hívta föl azzal, hogy ha félórán belül nem kapja azt a hírt, hogy a gyerekei biztonságban vannak Mallorcán, akkor indul Madridba, a rendőrfőnök mérget vehet rá, hogy bejut a miniszterhez, és beszél az összes nagyobb spanyol hírlappal és tévécsatornával. Gondja lesz rá, hogy Mallorca nagyszámú turistát veszítsen a szezon végén.
  Ahogy letette, hívta a mallorcai szállodákat, éttermeket, mindenféle helyet, ami idegenforgalomból él.
  Még nem volt dél, amikor Silvio birtokát már egy osztag rendőr vigyázta.

– Azért nem egészen így terveztük ezt a nyarat – mondta Niala.
  – Szerencsére jobb lett, mint a terveitek – felelte Maverick.
  – Nyolc fölfegyverzett gengszter támadta meg a házat – emlékeztette Niala.
  Maverick csettintett a nyelvével.
  Kissynek, aki kétegérnyivel arrébb feküdt Mavericktől, déjà vu érzése támadt. Mintha látott volna már olyanokat, akik megőrültek mindenféle harcért, és egyszerűen nem volt veszélyérzetük. Az egyik barna volt, a másik vörös.
  Arról, hogy ezeknek sincs veszélyérzetük, nemcsak akkor győződhetett meg, amikor Elke áldozata még levegőt se vett az első üvöltés után, és Maverick már intézkedni kezdett, javasolta, hogy osszák szét a banditákat igazságosan, mindegyik egyforma számú golyót kapjon a popsijába – popsit mondott –, és azonnal rákezdte Molly is, hogy így azért nem sok jut egerenként – de azt a szót, hogy egér, nem mondta ki –, lőni kell a lábukba és a hátukba is, és már Christian is tódította, hogy ki kell deríteni, honnan jöttek, és a társaikat is így megtanítani sikoltozni. Akkor Jennifer leguggolt a bandavezér mellé, és elmagyarázta, hogy nem kell törődni velük, gyerekek még, nincs felelősségtudatuk, és fogalmuk sincs, hogy a csúzligolyó jobban fáj, mint a pisztolylövedék, pedig nem hatol át az ember bőrén, és ezek a felelőtlen gyerekek zavartalanul és pláne lelkifurdalás nélkül megkeresik az ő legérzékenyebb pontjaikat és szétlövik valamennyit, pusztán azért, mert élvezik, hogy hatalmuk van felnőtt, erős börtöntöltelékek fölött, egyszer már elkaptak egy csirkefogót egy órára, akkora nagydarab volt, mint Bud Spencer, és fél éve kórházban fekszik, és Jennifer csak mondta, mondta, mondta, úgy hazudott, mint a vízfolyás, és a banditák elkezdtek csicseregni.
  – A szüleitek nem lesznek elragadtatva – mondta Niala, telefonból persze.
  – Hát az lehet – mondta Molly, aki szintén néhány egérnyivel távolabb feküdt Kissytől. A fél csapat kijött ide a kertbe napozni, amíg a rendőrök őrködnek.
  – Ugyan – vont vállat Maverick fektében –, egeret akartak. Belevaló, stramm kisegeret, aki röptében puffantja le a gengsztert és késeli meg a maffiózót.
  – Az lehet – felelte Jennifer. – De azt biztos nem akarták, hogy a gyereküket tíz rendőrnek kelljen őriznie mindenre elszánt gazemberekkel szemben.
  – Szerintem nem is kell – mondta Maverick. – Nyolcat megfékeztünk csupán késsel meg csúzlival, még ki is vallattuk őket. Ezt csinálják utánunk a rendőrök.
  Kissy sóhajtott. Volt benne valami.
  – Éppen ezért lesz a következő támadás sokkal összeszedettebb – mondta Niala. – Nyaraló gyerekekre számítottak, akik ellen elég néhány pancser is. Másodszor nem fogják elkövetni ezt a hibát.
  Így is lett. Sem ezt a hibát, sem másfélét nem követtek el. Még aznap este horogra akadt a banda maradéka. A rendőrfőnök hangsúlyozta, hogy teljesen szükségtelennek tartja már az alapítvány védelmét, de fokozott óvatosságból még egy ideig fenntartja. Ezt mondta a riportereknek. Azt nem tette hozzá, hogy az ügyvéd és a sajtó miatt a madridi fölöttesei a nyakát szorongatják.

– A daru is meglesz – bólintott Nimby. – Otthon Franconville-ben van egy kis műhelyem a padláson, ott megcsinálom. És elkezdek új gépeket is építeni. Most viszont kérek egy önként jelentkezőt…
  Milliónyi egérmancs lendült a magasba.
  – …akinek jogsija van.
  A mancsok lehanyatlottak. Angélique odalépett Pihez, föltartotta a kezét, a férfi is a sajátját – ő papírt mutatott, Angélique ollót. Pilótának Nique-et, másodpilótának Michelt sorsolták, mert Kissynek nem jutott alkalma megcinkelni a sorsológépet.
  – Indulhattok is, egérkék. Mivel a navigációs könyvtárunk a Mapsre épül, igazán nem mutatvány berakni a programba, hogy kövessen egy utat, így vele tudtok menni. Van itt egy körforgalom Bravo Golf Hotel November méterre tőlünk, az Alfa November Echo November és az Alfa November Bravo Bravo utak találkozásánál. Ide elmegy a gép simán, aztán elindul északnak az Echo Novemberen. S’Arracó és Sant Elm felé jelez. Innentől robot. Nique elő se vegye a vezérlőt, csak képernyőn figyeljétek, mit csinál a gép.
  Cincogtak és mentek. Hamarosan jelentkeztek a körforgalom közeléből, Maverick pedig felröptette az Enterprise-t. A gép szélsebesen odasuhant, megkereste őket, leereszkedett a szélvédő elé és billegetett balra-jobbra. Angélique visszaintegetett neki.
  – Torony Andratxnak, kísérlet indul – mondta Nimby.
  – Itt Andratx – felelte Michel –, készen állunk.
  Nimby megérintette az indítógombot a táblagép képernyőjén, és az Enterprise föllibbent a magasba. Húsz méterre, mutatta a képernyő. Angélique már indíthatott is, mert a helikó is elindult, szép kényelmes sebességgel az út fölött. Pár perc múlva, egy erdővel borított völgy fölött a vezérlés jelezte, hogy közeledik a hatósugár határa.
  – Andratx, figyelem, kiléptek a hatósugárból – mondta Nimby.
  – Vettük – felelte Nique. – Mi tisztán látjuk magunkat fentről, Enterprise most öt óránál, hatvan méterre.
  Persze ők is látták, azután is, hogy az Enterprise kiért a hatósugárból, a kamerája képét vették a kocsiban levő Jerry-készülékek, és továbbították a hálózatra. Silvio ebédlőasztalán hat táblagépet támasztottak föl azokkal a kis összecsukható, zsebben elférő alumínium állványokkal, amiket Nimby csináltatott valahol. Egy a programozásra szolgált, egyen a térképet és a navigációs adatokat látták, egyen az Enterprise kamerájának képét, egyen Michel táblagépéét, ami a hátsó ülésen ülő két egeret mutatta, amint a táblagépet figyelik, egyre a Simca szélvédője mögé állított telefon adott képet, az utat vette, egy pedig közvetlenül Nimby előtt állt, információkat közölt a robotpilóta működéséről.
  Gond nélkül elérték S’Arracót, ahol a robot jobbra fordította a gépet az Alfa November Charlie November útra. Szűk kisvárosi utca, a forgalom minimális, délelőtt tizenegy óra volt, harmincnyolc fokos hőség. Kiértek a városból, fölmásztak egy szerpentinen, aminek a vonalát az Enterprise gépies pontossággal követte, mindig húsz méterrel a térképen jelzett magassági érték fölött. Szép lassan megkerültek egy hegyet és beértek Andratxba, négy és fél kilométerre hazulról, a hatótávolság másfélszeresére távolodva el az egyetlen bekapcsolt vezérlőtől.
  – Fog ez menni – mondta Nimby elégedetten. – Mindig csak egyenesen, egérkék, Echo Yankee Oscar Uniform Alfa November.
  – Milyen kislány? – hökkent meg Michel.
  – Nem kislány! Az út sorszámát mondtam…
  – Jaaaa…
  A tízes út megint fölvitte őket a hegyekbe, aztán ki a partra, azazhogy a part fölé. Jobbról az út mellett magas sziklafal, a szokásos omlásvédő hálókkal, balról hol sziklák, hol meredek lejtők a tengerig, amiket végig erdő borít. Hogy milyen magasan vannak, azt egy kis játékhajóról tudták megítélni, ami odalent ringatózott a hullámokon, akkorka volt, mint egy gyufásdoboz. Igazából pedig emberek utaztak rajta. A városlakó egérkölykök nagyon csavargatták a fejüket, pedig hát láttak már hegyet, amióta itt vannak, meg is mászták nemegyszer. Nekik Beaulieu-ben nevelkedett veteránoknak a fülük se rezdült.
  Végtelennek tűnt az út az első lakott helyig. Estellencs, légvonalban tizenöt kilométer hazulról – az úton persze sokkal több. Az Enterprise tökéletes pontossággal követte az út minden kanyarulatát, tartotta a magasságot, közvetítette, amit lát.
  De Estellencsből nem vezetett út haza, csak az, amin jöttek, azon pedig nem akartak oda-vissza végigmenni. Inkább továbbhajtottak, amíg elértek a sziget belseje felé haladó ezeregyszázas útig, az visszavitte őket Palmába. S’Esgleietában, egy falusi körforgalomnál mérték a legnagyobb távolságot hazulról, huszonhat kilométert. Az egész körút nyolcvannégy kilométer volt és majdnem két óra hosszat tartott. Az aksi félútig bírta, Ses Rotgetes de Canetban Nique lehozta a helikoptert.
  – Szeretem, ha valami elsőre működik – mondta Nimby szerényen.
  És az út egész folyamán a kölykök vagy a zsebek valamelyike minden egyes alkalommal jelentette, hogy hány óránál milyen színű macska sziesztázik.

Négytagú különítmény ment be Palmába a soros bevásárlásra. Nimby beugrott egy műszaki boltba, ők pedig a hipermarketbe, Kissy, Elke és Pi. Kissy kapta a felvágottakat, le is vett a polcról egy doboz sonkát, megfordult és beleverte az orrocskáját Nimbybe.
  – Nyikk… cin-cin… hát te hogy kerülsz ide, egérke?
  – Azzal az autóval, amivel te jöttél, egérke. Együtt nyaralunk ezen a szigeten, emlékszel?
  – Jaj, menj már. Csak az előbb váltunk el, zárva volt a műszaki bolt?
  – Dehogyis. Már végeztem, lepuffantottam a tulajdonost és elhoztam a cuccost.
  Kissy sóhajtott.
  Elkét az édességeknél találta, sokat kellett venniük, a szervezet üzemanyaga a cukor, a töméntelen egérke magas fordulatszámon pörög, ha naponta csak egy kis szelet csokit megesznek, az egy kiló is meglehet. Elke ennek megfelelően főleg apró csokikat rakodott, de kartonszámra. Amikor Kissy odaért, éppen kicsúszott a kezéből egy doboz és milliónyi csoki szóródott szét a padlón. Kissy odakanyarodott, hogy segítsen, de megelőzte egy fiú, aki már leguggolt és tevékenykedett, amikor Elke még egy hosszú, cirkalmas káromkodássorozat elején tartott. Ezt Vanessától tanulta, csak ő persze az anyanyelvén káromkodik.
  A fiú fölnézett. Elke káromkodott. Kissy le akart hajolni néhány csokiért. Ekkor megszólalt a fiú.
  – Elke?…
  A zsebnek torkán akadt a szó, pedig lett volna még mondandója. Rábámult a srácra. Kissy is, de nem látott rajta semmi különöset.
  – Jochen?… – cincogta a kislány elég hosszú szünet után. A srác fölegyenesedett. – Jochen… Schröder?…
  Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Kissy még értett. A srác mondott valamit, amire Elke bólintott és ő is mondott valamit, de rém gyorsan beszéltek, és Kissy tudása lassú beszédhez se volt valami sok. Sose volt rá szüksége, hogy többet tudjon, mint ami itt-ott ráragadt. Zürichben mindenki tudott franciául. Kielben mindig ott volt valamelyik Schneider, ha tolmácsolni kellett. Egy ideig ott téblábolt, hallgatta őket, aztán elballagott a dolgára.
  – Warum trägst du diese großen Ohren?
  Többet már nem hallott, de ezt kis gondolkodás után megértette. Csekély német szókincsében is szerepeltek a legfontosabb szavak, mint Maus, Käse, Katze, és persze Ohren. „Miért hordod ezeket a nagy füleket?”
  Elvigyorodott és megigazította a saját füleit.

Amikor megint arra járt, a kocsi ugyanott állt, csak már összeszedték és belerakták a csokikat, a kisegérnek pedig nyoma veszett. Kissyt nem zavarta. Elke arra mászkál, amerre akar.
  Amikor megint arra járt, jó negyedórával később, a kocsit valaki áttolta a folyosó másik oldalára, nyilván útjában volt, de minden ugyanúgy volt benne. Kissynek gyűrődni kezdett a homloka. Elkének is csak egy kocsija van. Semmit se vett azóta, hogy találkozott azzal a német sráccal?
  Elővette a telefonját és megkereste a zsebet a listában. Most már a központi névsorban is a Cheesebook állapotjelzéseit használták. Zöld: elérhető. Kék: alszik. Piros: ne zavarj. Sárga: akcióban, hangjelzést ne adj. Ezek színes egérfejecskék gyanánt jelentek meg az arcképek sarkában, Jennifer rajzolta őket. Elke arcán zöld egérke volt, aki nagy füleit szembefordítva, tágra nyitott szemmel nézett rá. Kissy tehát megnyomta.
  – Cin-cin?
  – Charlie Delta? – érdeklődött Kissy, hogy veszélyben van-e.
  – Fenét, egérke… izé, macskamentes. Maradszjad nyugias.
  – Várj már. És a bevásárlást ki csinálja meg helyetted?
  A válasz késett, de Kissy ezalatt sem tétlenkedett. Hiszen a Jerry mindig tudja, hol vannak az egerei. Vagy legalábbis amióta megcsinálták a GPS-térképet, azóta tudja. A térképalkalmazás automatikusan mutatja mind a huszonöt egeret, a megfelelő színes pontokkal, kivéve magát Kissyt, amíg el nem mozdítja a térképet, hogy ne ő legyen a középpontjában. Elke piros pöttye mintha az épület déli falán lett volna, a pontosság nem volt elég, hogy kiderüljön, belül-e vagy kívül. Kissy mindenesetre surranni kezdett abba az irányba.
  – Mindjárt jövik zsebike – mondta a telefon.
  Kissy surrant tovább. A pénztáraknál volt és készült átszaladni a kifelé tartó vásárlók lába alatt, amikor meglátta a túloldalon a zsebegeret. A messzire világító vörös hajkoronát nem volt nehéz fölfedezni. Elke egy padon ült vagy húsz méterre tőle, és egészen összedugta gombszerű orrocskáját a német sráccal. Jochen Schröder, Kissy megjegyezte.
  Egy megrakott kocsit toló férfi megállt Kissy mellett, ismeretlen nyelven mondott valamit, és kézzel is mutatta: parancsoljon! Kissy megrázta a fejét, megköszönte franciául, és visszafordult.
  Szóval Elke szerelmes. Ez hetekig is eltarthat nála.
  Aztán megtorpant. De hiszen ők nem lesznek már itt hetekig.

– És most? – kérdezte Pi, amikor mindnyájan összegyűltek a megrakott bevásárlókocsikkal. Mindnyájan, kivéve Elkét.
  Kissy rápillantott a telefonjára. A zseb ugyanott volt, ahol eddig, már félórája. „Mindjárt jövik zsebike”… ha most odamennének hozzá, azt hinné, csak egy perc telt el.
  – Megvesszük a cuccát – határozott. – Egy csomó mindent vettünk, ami hűtést igényel, nem ácsoroghatunk itt, mintha cica leskelne a kijáratnál. És ha nem kerül addig elő, akkor haza is visszük az egészet. Majd legfeljebb visszajövünk érte.
  – Helyes a cincogás – mondta Nimby. – Én hozom az üdítőket, te a mustárt meg effélét.
  – Én meg elindulok a pénztárhoz, az se két perc – bólintott Pi.
  Cincogtak és szétrebbentek.
  A kategóriánként csoportosított bevásárlólistákat már régóta a felület erre szolgáló alkalmazásával állítják össze, így bárki átveheti másnak a feladatkörét. A program azt is tudja, hogy ha valamit vettek egyszer, akkor megjegyzi, és legközelebb elég csak kiválasztani a listából, ami üzletek típusai szerint csoportosítva van. Nimby következő terve az üzleten belüli útvonaltervező, kimondottan hipermarketek számára: egyszer végigsurrannak mindegyik áruházon, megadják, hogy melyik sorban milyen áruk vannak, és a bevásárlólista alapján a program összeállítja, hogy ki merre menjen és mit hol talál, még élőszóban irányítja is. Persze szét is válogatja majd kategóriákba, nem kézzel kell csinálni, mint most. De ez nincs nagyon elöl a tennivalók listáján, mert a csapat gyakorlott bevásárlói szempillantás alatt körbesurrannak bármely áruház folyosóin és lekapkodnak mindent a polcokról, olyan gyorsan, hogy csak a pénztárnál veszik észre, hogy beraktak egy-két árufeltöltőt is. Most Kissy mindenesetre végigszáguldott Elke üzletrészén, vett egy csomó fűszerfélét, süteményekhez való nyersanyagokat, öt doboz tojást, és iszkolt a pénztárba.
  A zsebet ugyanúgy találta, ahogy legutóbb, a fagyizó előtt ült Jochen Schröderrel, és teljesen elmerültek a dumálásban. Kissy fejcsóválva ment ki a holmival a parkolóba.
  – Szamárság – mondta Vanessa. – Mindannyian el tudunk intézni egy bevásárlást. Hárman is vagytok ott rajta kívül, pontosan tudja, hogy nem okoz gondot őt helyettesíteni. No igen, szólhatott volna. De szeleburdi. Mi talán nem vagyunk azok? Együtt jár azzal, ha valaki egész nap a cica elől menekül. Figyelj, egérke, pöttyös vizet írtam a listára?
  – Nem…
  – Kellene hoznotok, valamelyik napra palacsinta vetődött föl a nagy fülem alatt. Két kartonnal mondjuk.
  – Mást még hozzá?
  – Nem, kösz, minden van.
  Nimby visszament vizet venni, Kissy pedig beleskelt az üzletbe megint. Hátha már csókolóznak is. De nem, továbbra is dumáltak.
  Elke csak vacsorára jött meg taxival, egy cincogással se kifogásolta, hogy otthagyták. Azt mondta, bocs.
  – Mostanáig szövegeltetek? – kérdezte Kissy.
  A zseb bólintott.
  – Ott az áruházban?
  – Nem, hálózat mutatta, hogy ti már hazajövődöttek, úgyhogy városban sétáltuk magunkt, meg elmentem szüleiek házhoz.
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – Ne nézd így magadat rám, egérke. Túl nehéz munka megverni tégedet. Otthon voltak szüleiek, öt éve láttam őket is, örülődtek nekem, és be se mentem Jochennek szobájábele. Hiába vagy gyanakszó.
  – Bocs, igazad van. És most?
  – Mi és most?
  – Fogtok még találkozni?
  – Persze. Mi nemsoká haza, ők később csak, de most már megtaláljam őt Hamburgban. Vagy ő Kielben zsebegéret.
  – Beleszerettél – mondta Kissy. Nem kérdezte, állította. Túl jól ismerte a kislányt, semhogy ilyet le ne tudott volna olvasni róla.
  – Persze. Zsebike mindig beleszeret fiút, ha nézi közelből legalább öt perc.
  Igen, gondolta Kissy. Csak ahhoz se kell sokkal több, hogy kiszeressen belőle.

Másnap reggeli után a zseb csak annyit mondott, cin-cin-cin, és már ott se volt.
  – Elmegyi magát srácnak – mondta Molly, amint a vörös lófarok kilibbent a kertkapun.
  – El – bólintott Kissy –, de ha megtudja, hogy a beszédét parodizálod, az egész kertben szórja szét a testrészeidet.
  – Kár lenne értem.
  – Szerintem is.
  Pár pillanatig nézték a zsebet, amint föl-le sétálgat a kapu előtt.
  – Én is elmehetek? – kérdezte a kislány.
  – Elke srácához?
  – Fenét. Akármilyen sráchoz.
  – Elmehetsz.
  – Azt hittem, vigyáztok ránk.
  – Rosszul hitted, egérke. Akcióban, ha veszélyes ellenséggel akadunk össze, mindenki megvéd mindenkit. De ha nem tudod megvédeni magad egy szimpla kis kan ellen, akkor mi se tudunk. Elkénél is van fegyver, és akkorát üt, mint egy kenguru. Attól nem kell félteni, hogy akarata ellenére lefektetik.
  – Hát?
  – Sokkal inkább hogy úgy fektetik le, hogy ő is akarja.
  Odalent az utcán ekkor állt meg a zseb taxija. A kislány magyarázott valamit a sofőrnek, valószínűleg a franciánál is jobban kerékbe tört spanyol nyelven, és beült hátra. Nyilván amit szokott, hogy ne bámulja az ő combjait, mert nekimennek valaminek.
  – Azt nem hiszem.
  – Hm?…
  – Hogy el lehetne csábítani. Akármennyire szerelmes, igazából lenézi a fiúkat.
  Kissy rábámult a kölyökre.
  – Lenézi?
  – Le. A mieinket nem, csak a mugli srácokat. Ez valami olyasmi, hogy ha már egér nem lehet valaki, legalább legyen lány. Ha se ez, se az, akkor mit akar? Szerintem nyugodtan becsukhatod a szádat.
  Kissy becsukta, de a gondolatait mintha a cica kergette volna. Honnan szed Molly ilyeneket?
  – Egyébként remek gondolat. Ha már valaki pechjére fiúnak született, legalább álljon be egérnek. Akkor kezdhet valami hasznosat is a világban.
  – Nem is tudnánk annyi fiút bevenni.
  – Nem is kellene. Minden városban megalakulnának a helyi egércsapatok, aki egymástól függetlenül működnének, legfeljebb időnként kisegítenék a testvérszervezeteket egypár fölösleges shindyvel.
  Kissy lassan bólintott. Molly is eljutott arra a szintre, hogy igazi, hamisítatlan Jerry-kisegér legyen belőle, té-em. A szükséges lököttséget már elsajátította.
  – Azért engeded el a sráchoz, mert különben megver, ugye?
  Kissy mérlegelt egy pillanatig. Kétségtelenül jól hangzik, de…
  – Nem. Azért, mert így helyes. Jogom se lenne visszatartani, nem vagyok az anyja… bár valójában Annénak se lenne joga hozzá.
  – Mert már tizenhárom?
  – És mert már rég felnőtt. Tudnia kell vigyázni magára, és tud is.
  – A kisegérségtől van?
  – Főként. Aki egyedül iszkol a cica elől, nagy darab sajttal a hátán, az meg tudja magát védeni egy sráctól is, aki dülledt szemmel bámulja a formáit.
  – Mekkora sajttal?
  – Naaagy. Ha már az életünket kockáztatva belógunk a hűtőszekrénybe, igyekszünk minél több sajtot elhozni.
  – A konzorcium akár működtethetne saját sajtgyárat is, nem?
  Kissy rábámult a kölyökre. De. Csakugyan.
  Sok-sok évvel később, egy saint-jeani villa emeleti tárgyalójában eszébe jutott ez a beszélgetés és sok másik, amit sajtgyárakról folytattak, és Nialával amellett szavaztak, hogy a konzorcium vásároljon részesedést egy Doubs megyei tejfeldolgozóban. Miután a többség ugyanígy szavazott, az elnök külön rájuk nézett, a közgyűlés két új tagjára, akik büszkén viselték a Jerry-fejecskés kitűzőt, és megígérte: gondjuk lesz rá, hogy a legszebb lyukak legyenek a sajtban.

A templom homlokzata jó magas volt, két kis toronnyal, köztük rácsos szerkezet kilenc nagy, hosszúkás, ablakszerű nyílással, alattuk hatalmas rózsaablak csúcsív alatt. Pi azt mondta, barokk. Església de Sant Bartomeu, ezt a térképről tudták. Helyes kis tér volt előtte, kávézóval, ahol turisták üldögéltek az asztaloknál és kíváncsian bámultak föl rájuk. Vagyis nem rájuk, csak az Enterprise-ra.
  Nique nem kapott engedélyt, hogy átrepüljön a hosszúkás, ablakszerű nyílásokon, és egyáltalán nem volt szabad megközelítenie semmit, se épületet, se fát, se hegyet. Ha az Enterprise most nekiütődik valaminek és lezuhan, soha többé nem szerzik vissza.
  Sóllernek hívták a kisvárost, nagyon jól nézett ki, hegyek közé épült, szűk utcácskáival hasonlított Monacóra, a Moneghettire vagy az óvárosra, csak nem voltak benne felhőkarcolók. Érdemes volt egy kicsit körülnézni itt, de sokat nem lehetett, csak megszemlélték a magasból, tettek néhány kört és visszafordultak. Mert a város harminchét kilométerre volt Port Andratxtól, a legközelebbi egérkétől és vezérlőtől. A rendes hatótávolság tizenkétszeresére. Nimby a műszaki boltban vett mobil routert, otthon leszedte a burkolatát, rakott bele SIM-kártyát, fölszerelte a helikopterre, megírta a szükséges programot – és egyszeriben kitágult a világ. Ahogy egyre messzebb küldték az Enterprise-t, egyre jobban érezték, mennyire korlátozta őket eddig a rádió hatótávolsága. Vanessa lemérte a távolságot Beaulieu-től, egész pontosan a D’Aubisson-villától addig a hegyi bányáig, ahol az elveszett gyerekeket megtalálták. Légvonalban húsz kilométer se volt, a Discovery negyedóra alatt odaért volna.
  Egyelőre csak az Enterprise kapott mobil routert, mert ha a kísérletek alatt valahol a távolban lemerül és elvész, kisebb a kár, mint a Discoveryvel. De majd azért az is kap, mert máskor is adódhat hasonló eset, mint a mentoni gyerekekkel, amikor a gép értéke nem számít.
  – Hogy haladtok? – nézett be Vanessa csípőre tett kézzel, abban a tartásban, mint amikor készül valamire.
  – Már visszafelé tart a gép – számolt be Nimby –, tökéletesen irányítható és látunk mindent, felkészültünk, hogy bármikor fedezékbe bújjunk.
  – Minek?
  – Ha a gép cicát venne észre.
  – Világos. Figyeljetek csak, Silviónak megígértem, hogy megrágcsáljuk a maradék kaviárját. Ja, te nem voltál ott, egérke, szóval fogadáson nyerte, csak azóta alig volt itthon. Blinire gondoltam, jó lesz?
  – Az mi fán terem?
  – Orosz palacsinta, tejföllel, citrommal, kaviárral.
  Nimby csettintett a nyelvével. Vanessa bólintott és ment, nyomában rohant egy sereg kisegér, hogy mire mesterük elkezdi osztogatni parancsait, ők már kesztyűben, sapkában, kötényben várakozzanak, és vigyázzállásban lessék a kívánságát.
  Kissynek eszébe jutott az az eset, amikor egy csapat eltökélt, mindenre elszánt férfi masírozott végig a Nakatomi-torony garázsszintjén, mindegyik tudta, mi a dolga, hol merre kell befordulnia, tökéletesen ismerte feladatát. Ők is effélék, csak nem géppisztolyt hordanak, hanem szép bársonyfüleket, amiket már a környékbeliek is ismerősként üdvözölnek.

Persze ők maguk is elmentek Sóllerbe, nemcsak a helikoptert küldték. Meg sokfelé. A sziget legtöbb tájára elkalandoztak a busszal, amit Figuera úr vezetett, hiszen egy egérnek se volt rá jogsija. Figuera úr idegenvezetést nem vállalt, viszont a volán mögött nem, illetve sehol sem szeretett hosszabban csendben maradni, főleg miután kiderült, hogy értik a nyelvét. Gyakorlatilag megtakarította nekik egy idegenvezető bérét, mert mindent elmondott a környékről, ahol jártak; igaz, rendre kihagyta a történelmi eseményeket, egész idő alatt semmit se tudtak meg arról, hogy szálltak-e partra Mallorcán valaha mór kalózok (de azért Niala tudta: számtalanszor), náci csapatok (azok nem, de az olaszok elfoglalták) vagy marslakók (azok sem), uralkodott-e fölöttük kegyetlen önkényúr vagy bölcs, jóságos király (ezeket már Niala se tudta). Egyszer Kissy megemlítette, hogy ő még azt se tudja, Mallorca mindig Spanyolországhoz tartozott-e, amire Niala emlékeztette, hogy érettségije van, illene tudni, hogy maga Spanyolország se tartozott mindig Spanyolországhoz, római provincia volt, aztán gótok éltek itt, majd jött hétszáz év arab uralom, és csak ötszáz éve spanyol. És hol éltek azelőtt a spanyolok, kérdezte Caroline. Molly leszamarazta, hol éltek volna, ugyanott, csak mások voltak az urak.
  Figuera úr tehát ezekről nem beszélt, a műemlékekről nem tudott többet, mint bárki más. Inkább olyanokat mesélt, hogy mik történtek kiterjedt rokoni és ismeretségi körében az adott helyeken, meg ami azokról eszébe jutott, meg ami eszébe jutott mindarról, ami korábban eszébe jutott. Niala az első hosszabb útjukon odaült mellé és két órán át hallgatta, javarészt a pihenőkben is, aztán azt mondta:
  – Írnia kellene, Figuera úr.
  – No mit, señorita?
  – Mondjuk könyvet. Maga lehetne a spanyol Bohumil Hrabal.
  – Ne higgye, hogy nem tudom, ki volt az, señorita Niala. Találkoztam én már egész sor íróval, jár itt mifelénk mindenki. Megfordult itt még George Sand is.
  – Mostanában? – érdeklődött Brigitte.
  – Ej, ne bolondozzon velem. És mielőtt megkérdezi, Agatha Christie is járt itt, de nem együtt jöttek. Ő egy évszázaddal később. Sokat jártam amoda fönt Deiàban, szívesen elviszem magukat is, ott mindenfelé híres emberek nyaralnak, szeretik a hegyi panorámát. Hát ott aztán kapnak belőle, hegyen épült az egész. No, ott sofőrködtem egy időben egy fiatal német színésznek, aztán őmellette találkoztam mindenkivel, még Michael Douglasszel is. Egyszer aztán…
  Itt Kissynek megszólalt a telefonja, anyáék hívták, mint rendesen, és nem tudta meg, mi volt egyszer aztán. De semmit se veszít, aki kihagy egy-két órát Figuera úr meséiből, ezt már megfigyelte, hiszen legközelebbre is jut bőven, s bármikor képes újabb, végeláthatatlan monológot rögtönözni.
  Bekóborolták hát a sziget nagy részét. Lentről figyelték, amint a Discovery sirályokkal kergetőzik a palmai kikötő fölött. Fölkaptattak Deià meredek utcáin, ahol éppúgy a lábuk alatt voltak a háztetők, mint otthon Beaulieu-ben. Fölmásztak a Formentor-foki világítótoronyba, amely huszonkét méter magas és egy több mint kétszáz méteres szikla tetejéről néz le a tengerre… illetve… oda nem mindannyian másztak föl. Halásztak ki kiskutyát valamelyik kisváros közepén a patakból, és szárítgatták az egeret, aki mentés közben szintén beleesett. A kiskutyát visszaadták a gazdijának, az egeret hazavitték magukkal. Félrerántották az utolsó pillanatban Kissyt, aki váltig állította, hogy ő nem bambult el, a hatalmas kaktusz akart mindenáron nekirohanni. Néztek utcazenészeket valamelyik városka főterén, doboltak, hegedültek, trombitáltak, aztán Niala bement a nem messze levő hangszerboltba, kölcsönkért egy szintetizátort, és Vanessa beállt közéjük. Nagy tapsot kaptak.
  S hipp-hopp eltelt a nyár. Kissy egyik reggel azon kapta magát, hogy alighanem utoljára figyeli, amint a kislányok macskát hajszolnak a kertben. Legalábbis ebben a kertben.

A kislányok mindennap hajszoltak macskát a kertben (bár mindig csak azután, hogy a macska megette a macskakaját és kiitta a tejet, amiknek a kirakását ugyanezek a kislányok tagadták vehemensen), de soha nem sikerült megfogni. Végül aztán be is ütött a katasztrófa, a macska összegyűjtötte a haverjait és csapatban támadnak, fegyveresen, késsel-villával, hoztak fűszereket, köretet, salátát, mindent hoztak, csak húst nem. Azok lesznek ők. Mint Bud Spencer a titkosügynökös filmben, amikor a négy kínai bemutatja, hogy ők a hagyma, a saláta, a mustár és a zsömle, és Bud lesz a fasírt. Egyetlen dolgot tehettek.
  – Figyelem, evakuáláshoz fölkészülni! – hirdette ki Maverick, végigrohanva a helyiségeken. – Ez nem gyakorlat, gyerünk, igyekezzetek, mindjárt itt a macskasereg, evakuáljuk a házat!
  Maverick hangja még hallatszott távolodóban, amikor az ellenkező irányból elszáguldott Kissy mellett Françoise, és ő is ezt rikoltozta. S volt még néhány szólam.
  Kissy becipzárazta a hátizsákját és letette a kiskocsira, aztán körülnézett a nappaliban, kihúzogatta a fiókokat, elmozdított tárgyakat, alaposan megvizsgálta, nem hagynak-e itt valamit. Ezt egy csomóan megteszik mindenhol, több szem többet lát. Egy órája rakodnak, és egyáltalán nem kapkodják el, messziről jön az a macskahad.
  Még akkor sem értek oda, amikor a fiúk kitolták a zsákokkal megrakott kocsikat. Mindent berakodtak a buszba, s az kigördült a kapun, amíg a D’Aubisson egerek bezárták a házat és élesítették a riasztót. Mindenfelé fegyveres kisegerek őrködtek, szemmel tartották a kapu környékét és a kertet, a magasban a két helikopter figyelt, a házat állig fölfegyverzett egérőrjárat kerülte meg. Macskát nem láttak.
  A csapat kivonult a kapun, utoljára a fegyveres őrjárat.
  – Névsorolvasást kérek – mondta Niala –, semmi kedvem telefonálgatni, hogy valaki odabentről dörömböl.
  Angélique végigmondta a neveket, de mindenki megvolt. A kertkaput is bezárták, rákapcsolták a riasztót, és Niala fölhívta a biztonsági céget, bejelentette távozásukat.
  A buszon újabb névsorolvasást tartottak, mert Niala nem vágyott megfordulni a hegyi utcákon a busszal, mert valaki ott ugrál és cincog a kapu előtt.
  Amikor a reptér előtt leszálltak a buszról, Nimby harmadjára is névsorolvasást kért, mondván, mi van, ha valaki elaludt a buszon, majd a garázsban ébred föl órák múlva és ott cincog riadtan, de lecincogták. Szamárság, úgyis megvannak mindannyian.
  A gépen jött a körüzenet Cheesebookon, Nimby kitalálta a névsorolvasás szupergyors módját. A huszonöt egeret fölosztotta öt brigádra, amiknek van egy főnöke. Ha ellenőrizni kell, hogy mindenki megvan-e, akkor csak a főnökök keresik meg a saját egereiket, és jelentik egymásnak, hogy mindenki megvan. Egyébként marad a Jerry hagyományos demokratikus működése, ez csak akkor kell, ha tudni akarják, hogy nem vesztettek-e el valahol útközben egypár egeret.
  Az indítványt elfogadták, s mikor francia földre tették a tappancsukat, ki is próbálták. Vanessa ellenőrizte, hogy Niala, Kissy, Pi és Nimby megvan. Angélique megszámolta Chantalt, Jennifert, Martint és Elkét – Elkét nem. Françoise Mavericket, Mollyt, Brigitte-et és Suzanne-t. Nique Caroline-t, Yvonne-t, Pierrette-et és Claude-ot. Artu pedig Michelt, Jacques-ot, François-t és Christiant.
  A módszer csalhatatlannak és bombabiztosnak bizonyult, azonnal kiderült, hogy melyik egér veszett el. Elke, aki a számlálás előtt beugrott Angélique háta mögé és közölte, hogy ő nincs meg. Angélique hiába kereste balra, jobbra, középen, nem találta. A többi négy brigádfőnök bólintott, és hozzáláttak begyűjteni a csomagokat.
  – És most? – kérdezte az elveszett. – Nem megkeresni kicsi ötéshuszadik egéret kellene?
  – Egyszer leülök veled és átvesszük a számneveket – sóhajtott Angélique. – Nem, egérke, illetve kellene, persze, csakhogy arra Nimby nem dolgozott ki technikát. A módszer csak arra jó, hogy megtudjuk, hiányzik-e valaki. Hogy mit tegyünk, ha igen, az nincs a használati utasításban. Tehát maradsz elveszve.
  Kissy elgyönyörködött a látványban, aztán odasurrant és becsukta Elke száját.

Három napjuk még jutott Beaulieu-ben, mielőtt a kölyköknek megkezdődik a suli. Valamelyik elejtett egy kérdést még a hét elején, hogy érdemes-e ennyi időre odamenni. Tizenegy veterán egér kórusa vágta rá, hogy Beaulieu-be bármilyen rövid vagy hosszú időre érdemes menni – de ugyanezt mondta az a három kicsi is, akik már jártak ott.
  Arra jutott idő, hogy megismerkedjenek a családdal, körülnézzenek, elámuljanak Beaulieu-n ugyanúgy, mint Port d’Andratxon, hisz mindkettő a milliomosok nyaralóhelye, ezek a gyerekek még csak hasonlót se láttak ezelőtt soha – de Beaulieu azért mégiscsak szebb. Meg még egy-két apróságra.
  Egy órával azután, hogy megérkeztek, Kissy éppen áthaladt Marie néni nappaliján, amikor Vanessa belépett a fürdőszobába és azt mondta:
  – Nocsak, csöpög a csap.
  Nimby elsétált Kissy mellett és bement az egeréhez. Kissy továbbment.
  Pár perccel később találkozott Maverickkel, akinek nagyon különös volt az arca.
  – Hát téged mi lelt, egérke?
  – Ööö… Nimby…
  – Mi van vele?
  – Csöpög a csap.
  – Igen, hallottam.
  – Stopperrel megmérte, hogy hány másodpercenként csöpög. Aztán valahogy lemérte a mosdókagyló területét, és megszámolta, hogy egy kisebb részen mennyi cseppet lát. Aztán kicsit számolt, és kijelentette, hogy a csap negyvenkilenc perce csöpög.
  Ettől kezdve Kissynek is elég különös volt az arca. Ámbár a tudományos eljárás után Nimby maga hívott szerelőt.
  Tettek egy kis körutat a hegyen, csak úgy fölsétáltak minden terv nélkül, nem is vittek semmi mást, csak a fegyvereket és a telefonokat. Egy-két kölyök megjegyezte ugyan, hogy legalább vizet vinnének, de Vanessa csak megvonta a vállát, hülyeség, ő nem fog magával vizet cipelni, nem a sivatagba mennek, a város kellős közepén vannak. Erre Jacques azt mondta, Andratxban és Compiègne-ben vittek magukkal vizet, pedig ott is a város közepén voltak. Persze, felelte Vanessa, csak ott nem ismernek senkit. És félóra múlva a legteljesebb lelkinyugalommal sétált oda egy autóshoz, aki éppen kihajtott a kertkapuján, és kérdezte meg, hogy akadna-e néhány korty vize a szomjazóknak. Még szép. Hiszen Alex Bourridon volt az.
  – Szolgáljátok ki magatokat – felelte Alex, és előhalászta a kulcsát –, de én már nem megyek vissza. Milyen volt Mallorca?
  – Csodás. Napsütés, zöld lombok, selymes orrú maffiózók, minden van, egyszer nézd meg.
  – Milyen maffiózók?
  – Selymes orrúak.
  – Az miért fontos?
  – Amikor az öklöd becsapódik – Vanessa jobbegyenest küldött a levegőbe –, kellemesebb a tapintása.
  – Értem. Jó tudni. Sziasztok!
  Alex elhajtott, ők pedig fölballagtak a házhoz.
  – És hogy kapja vissza a kulcsot? – kérdezte Molly.
  Vanessa vállat vont. – Ott megyünk el Lisette üzlete előtt, neki majd odaadjuk. Ő Alex felesége.
  Kissy automatikus mozdulatokkal vette ki a poharakat és nyitotta föl az egyik palackot – három nagy üveg kólának hágtak a nyakára –, és Mohira gondolt, aki sok-sok évvel ezelőtt olyan sok meglepetést szerzett neki azzal, hogy mindenkit ismer Beaulieu-ben és környékén, mindenkiről tud mindent. S ma már ő maga is ugyanúgy eligazodik, ismeri a járást ebben a házban is, tudja, hol találja Lisette-et és régóta tegeződik vele, s ez ugyanígy van végig az utca összes házával és lakóival, pedig ők a város másik részén laknak. Itthon vannak egész Beaulieu-ben. Azóta, amióta a legeslegelső nap, talán már az ideérkezés utáni percekben, a város magába szippantotta azt a szöszke árva kislányt, hogy soha többé el se eressze.

– Tisztelt elnökasszony, kedves kisfülűek, egértársaim, tisztelt Jerry Alapítvány! Megállapítom, hogy nagyszabású vállalkozásunk, a Jerry Alapítvány 2012-es Nyári Egérképző Tábora és az azt követő csapatépítő nyaralás teljes sikerrel zárult. Tanulóink egytől egyig elsajátították az anyagot, s az ügyvezető bizottságnak meggyőződése, hogy a későbbi edzések során kiváló egérharcosok lesznek belőlük, akik sikerrel teljesíthetik feladataikat. Kisebb csetepatékban már bizonyították bátorságukat és ügyességüket, az egyik során fölfegyverzett banditákat tettünk ártalmatlanná és kiszabadítottunk egy tucat kiskorú prostituáltat. A továbbiakban folytatjuk a kondíciójavító edzéseket, fegyverhasználati és egyéb gyakorlatokat, és figyelemmel kísérjük fejlődésüket. Köszönöm, cin-cin. Niala D’Aubisson sk.
  Niala bólintott a kamerák felé és helyet foglalt. A társaság jót mosolygott, amiért a szóbeli jelentés végére aláírást is mondott, és megbeszélték, hogy telt a tábor és a nyaralás. A panzió aulájában ültek, összevissza, veteránok, kölykök, kisfülűek, és az egyik falnál egy nagyképernyős tévén a többiek, Ange néni, az Île-de-France-ban élő egérszülők, a kölykök szülei is persze, akik valamelyikük kertjében gyűltek össze, hogy lássák az egereiket, és Yves bácsi vitt egy táblagépet. Csak persze az nagyon kicsi volt, úgyhogy egy idő után Vanessa elkezdte egyenként kinagyítani az arcokat, még így is kicsik maradtak, hiszen a sok ember csak messziről láthatta. De az alapítványnak csak egy kivetítője volt, és az itt volt őnáluk. Ezért meg nem lett volna érdemes venni egy újat. Holnapután úgyis hazamegy mindenki.
  Otthon a legelső feladat: összeismerkedni a Kismacska srácokkal. Három meglepett, gyanakvó pofi, a szokásos háromszögű fülek, nagy kék szemek, amik fölbámultak az ajtóban álló két egérre, Kissyre és Françoise-ra. Nem akarták őket egyszerre nagy tömeggel megijeszteni, de a csapat nagy része haza is ment, a délvidékiek otthon maradtak, Elkének is ment a gépe, csak néhány kölyök jött el Vaucressonba, körülnézni, kismacskát nézni.
  – Sziasztok. Françoise vagyok.
  Az egyik rájuk nézett és válaszolt.
  – Miau.
  Vörös cirmos volt. Françoise őt választotta.

Névadással innentől nem is kellett foglalkozni, a kiscica bemutatkozott, tudták a nevét. Françoise hamarosan elviszi, csak még nőjön egy kicsit. Megkapaszkodott Françoise blúzában és fölbámult rá. Többször is elismételte a nevét. Kissy föltett volna rá egy nagy karika Grand Cru ementálit, hogy Miau követni fogja a macskahagyományokat, és ennél többet nem fog mondani soha. Igaz, Macska még a saját nevét se mondta ki sose. Pedig Françoise vele is dumált, megbeszélték a gyerek nevelését, az egértiszteletet, mindenfélét. Közben a folyosón időnként cserélődtek a macskanézőbe érkezett egerek. De Macska nem szólt semmit.
  Végül Françoise visszaadta Miaut az anyjának, nyalja le róla az egérszagot, és búcsút vettek tőlük.
  – Szóval ezért kell mindig résen lenni – mondta Maverick. – Láttam ám, hogy nézte Macska a combjaimat. Majdnem akkora érdeklődéssel, mint a srácok az andratxi strandon.
  – Macska meg fogja tudni, hogy a családhoz tartozol, és nem nyúl hozzád – felelte Kissy. – Ami viszont a srácokat illeti…
  – Mallorcán nem jött össze – legyintett Maverick sajnálóan. – Itthon se próbálkoztak még.
  – Majd szerzünk neked pasit – vigasztalta Kissy –, jó nagyot, sok ütlegelhető felülettel.
  Négy kölyök jött el, Maverick, Brigitte, Pierrette és Caroline, nem csekély elégedetlenségére Kissynek, aki szerette volna, ha Christian is velük, konkrétan Maverickkel tart. Elkísérte őket az állomásig, el ne tévedjenek, és útközben Caroline bevallotta, hogy igazából nem félt.
  – Elég jámbor macskának tűnik. Mindhárom kölykét a kezembe vettem, és meg se moccant. Nehéz elképzelni, hogy az életemért menekülök előle.
  – Mert tudta, hogy nem bántod a gyerekeket – felelte Pierrette.
  – Amíg elég kövérek nem lesznek – tette hozzá Maverick, és megnyalta a szája szélét. Kissynek eszébe jutottak a Compiègne-ben hallott macskaevő mondókák.
  – Macska hozzászokott a társaságunkhoz – jegyezte meg. – Voltak már srácai máskor is, és bízik bennünk. Akármilyen vadidegen macskának nem fognám meg a gyerekét, mert ha engem nem is mer bekapni, mi van, ha az egérszagot megérezve magára hagyja a kölyköt?
  – Akkor ő egy őzike – jegyezte meg Brigitte. Ebben volt valami. Ilyet tényleg inkább erdei vadak csinálnak. De például Vanessa biztos nem hagyná magára a kisegerét, akármilyen szagot érezne rajta, pedig ő is eléggé vad.
  Kissy megpróbálta elképzelni Vanessát, amint egy kisbabát dajkál, és ez elég jól ment is, mert látta már kisbabával a karján, amikor Jacqueline csecsemőjére vigyáztak, de aztán azt is megpróbálta elképzelni hozzá, hogy a kisbaba Vanessa sajátja, hatalmas fülekkel, dióbél bölcsőben, és ez már egyáltalán nem ment. Sokkal könnyebben tudta elképzelni talpig fekete bőrszerkóban, motorbiciklin, vagy éppen fekete csuklyában és földig érő fekete klepetusban, hatalmas kaszával a kezében, amint odalép egy shindy mögé és a vállára teszi a kezét. Vagy esetleg…
  – Hé!
  A kölykök rántották vissza, mert majdnem lelépett a járdáról.
  – Nem arról volt szó, hogy mi vagyunk a kicsik, és te vigyázol ránk?!

Jennifer, Chantal, Kissy és Martin ment el a kölykök iskoláiba és mondta el a tanári karnak, hogy boldogultak védenceik Compiègne-ben és Mallorcán. Nimbynek és Françoise-nak tanulni kellett, de nekik négyüknek nem volt dolguk.
  Martin hamarosan megkezdi mérnöki tanulmányait a Diderot-n. Borzasztóan messze van, de nem bérel szobát meg semmi ilyesmi, azt mondta, ha elhúzódik a tanítás meg utána a verekedőskisegér-bemutató, akkor legfeljebb éjjel kettőkor vonatozik haza, két órára bebújik az egere mellé, aztán visszavonatozik. Ami persze túlzás, de jól hangzik. Ennyire nincs messze mégsem. De abban Martinnek igaza van, hogy egy Jerry akárhol és akármikor vonatozhat. Ugyan mi történhet? Legrosszabb esetben nem jön az éjszakai metrón egy csapat magáról megfeledkezett részeg vagány, nem próbálnak belekötni, és unatkozhat egész úton. Azaz persze visz egy táblagépet és olvasgat.
  Általános mérnök lesz, úgy mondta: egyelőre. Aztán majd meglátja.
  Jennifer útja jóval rövidebb lesz Neuillytől a Szépművészetiig, viszont, amint Mario megjegyezte, onnan még sokkal hosszabb az út a folyó másik oldalára. Mármint a Louvre-ra gondolt persze.
  Chantalt egyelőre nem vették föl, még keresgél. Bölcsészkarra jelentkezett, de azt mondta, a művtöri is szóba jöhet, Mr. Smith is oda járt. Ez némileg nyugtalanította Kissyt, nem nagyon vágyott a családban titkosügynökre.
  Niala nagyszerű helyet talált a hegyoldali La Madeleine negyedben, egy lépésre Nizza belvárosától, a Trotabas campuson, ahol turizmust fog tanulni.
  Egyedül Kissy nem talált semmit. Nem is keresett. Már megbeszélték, hogy kihagy egy évet, gondolkodik, esetleg ismerkedik az életnek azzal a részével, amiben nincsenek bevert orrok és a sarkában loholó macskák. Ezt anya mondta így, akit Kissy felvilágosított, hogy egy Jerry életének nincsen ilyen része, bevert orroknak márpedig lenni kell, és ha elviszik az üzleti vacsorára – készültek egyre éppen, amikor erről szó volt –, akkor úgy fog viselkedni, ahogy jó társaságban egy ifjú hölgynek illik, de ellenőrzi, hogy a pincér nem macska-e. De végül arra a vacsorára anyáék se mentek el, más kötelezettségük akadt.
  Angélique szeptember kilencedikén a Cheesebookon kapott üzenetet Georges-tól: szerezzen maga helyett új titkárnőt, saját magának meg egy másikat, ő mától kommunikációs igazgató. És addig is, amíg a titkárnők meglesznek, írja föl saját magának, hogy október tizenöt, délután kettő, Hilton La Défense, Akabane-Namboku Corporation, Angélique egyedül megy, adja el a találmányukat. Szeptembertől már az új fizetését kapja, a részleteket majd megbeszélik. Georges ugyanis ez idő szerint Genfben volt megint, egy ipari konferencián, ott akadt össze a japán cég képviselőjével és állapodott meg benne, hogy tárgyalnak a repülésbiztonsági találmányról. Mindmáig csupán három egér értette, hogy működik, maga Angélique és a feltaláló két lánya, bár Kissy birtokában volt a képességnek, hogy csillogó szemekkel, értelmesen bólogasson, mintha értene mindent, de hát családon belül ezzel úgyse tudott átverni senkit.
  Két nappal azután, hogy Georges megírta üzenetét, Nimby közzétette Jim nevű programját. Régóta léteznek PIM nevű programok, személyi információmenedzserek, hát ez meg a Jim, a Jerry-információmenedzser. Voltaképpen egy elektronikus füzet volt, tetszőleges hosszúságú „lapokkal”, amik mindegyikéhez dátumot lehetett rendelni, többet is, és ha a Cheesebookon valaki üzenetet küldött vagy kapott, amiben volt dátum, akkor az bekerült mindkettejük Jim-noteszébe. S az adott dátum előtti napon a Cirrus küldi majd a figyelmeztetést. De kapott a Cheesebook parancsokat arra is, hogy egy-egy üzenetet bárki noteszébe betegyen. A program hamarosan azt is tudta, hogy egyenesen egymás noteszébe írhassanak, új lapra, vagy meg lehetett osztani lapokat, amiket más Jerry-tagok is láthattak, ki lehetett választani egyenként vagy csoportosan, hogy kik, és ők is írhattak rá, a gép számon tartotta és jelezte, hogy melyik szövegrészt ki írta, javította, törölte. Nemsokára már rajzolni is lehetett, képet csatolni vagy videót, tudott mindent, amit az eredeti Jerry-felület, csak ez személyes volt, minden lapot csak az láthatott, akinek jogosultsága volt rá.
  S ekkoriban hallatott magáról Sorel úr cége. Nimby még Mallorcán elkezdte kidolgozni a problémát, Beaulieu-ben befejezte, s elküldte nekik. Csakhamar meghívták egy beszélgetésre. Nimby elment hozzájuk, és kellemes csevegés után egy állással tért vissza. Vagyis hogy állásnak nem állás, külsősként fog nekik dolgozni, időnként részt vesz egy-egy probléma megoldásában. A mostaniért is fizettek, használni fogják. Nimby mesélt a problémáról még Mallorcán, de Kissy hiába tudott programozni maga is, egy árva szót sem értett belőle.

Kissy kiment a postáért, megint egész halomnyit hozott be belőle, a nappaliba vitte, és elsikította magát.
  A fotel mögé valamilyen apró állat rohant be.
  Kissy ledobott mindent az asztalra, előhúzta kését, és óvatosan belesett a fotel mögé. Nem látott senkit. Nagy ívben oldalazni kezdett, és a másik fotel mögött egyszer csak meglátta. A szíve majdnem kiugrott a helyéből. Lassan megközelítette a betolakodót, aki érdeklődve bámult föl rá, félig bebújva a fotel alá. Kissy villámgyorsan eltette a kést és lecsapott, még mielőtt a ragadozó támadhatott volna, s kinyújtott karjában tartva a fenevadat lerohant az alagsorba.
  – Macska! Macska! Nem hiányzik egy gyerek?!
  Soha nem tudta meg, hiányzott-e neki. Macska két kölykét szoptatta éppen, és amikor Kissy letette mellé a harmadikat, csak egy fülbillentés volt a válasz, ami bármit jelenthetett.
  Kissy mindenesetre alaposan ellenőrizte, hogy az ajtó kilincsre legyen csukva, aztán átment a gépterembe, papírt vett elő és néhány filctollat, rajzolt egy kulcsot, egy rácsos börtönajtót és egy rémületesen vicsorgó macskaszörnyet, és kiragasztotta a cicaovi ajtajára. Csinált róla fényképet, elküldte a Cheesebookra, és visszament a postához.
  Szétrakta a szokásos szempontok szerint, külön anyáét, apáét, aztán feladó alapján a sür… hát ez meg mi?!
  Ránézett egy borítékra és megint sikított.

A képernyőkön összegyűlő egérkéket jobban érdekelte a második fotó, mert még nem tudták, hogy az első azt jelenti: Kissy innentől állandó macskaveszély közepette él. De a levélről se tudták, mi van benne, hát noszogatni kezdték, bontsa föl.
  – Nincs benne a shindy – mondta Vanessa –, ő csak megírta. Nyisd ki, egérke.
  Kissy sóhajtott és nekidurálta magát.

Tisztelt Jerry Alapítvány!
  
  Elnézést kérek, ha rossz helyre fordultam kérdésemmel, de csupán annyit tudok Önökről, hogy pedofilokkal foglalkoznak. Egy barátom kért meg, hogy írjak Önöknek. Ő pedofil, de soha nem bántott senkit. Csak engem avatott a bizalmába. Egyikünk sem tudja, létezik-e erre valamiféle gyógymód.
  Két éve barátom arról számolt be, hogy valamilyen furcsa szervezet figyeli minden lépését. A legváratlanabb időpontokban állítanak be hozzá, álarcos emberek, megfigyelik a számítógépét, a munkahelyét, a családját. A házassága tönkrement, azóta volt egy kapcsolata, az is tönkrement. Újabb kapcsolatba már nem mer kezdeni, mert fél, hogy azok az emberek beárulják megint, de így meg attól fél, hogy érdeklődése még jobban a gyerekek felé fog fordulni.
  Kérem, segítsenek, én majd továbbítom a válaszukat a barátomnak. Foglalkoznak Önök pedofilok gyógyításával?

– Nem is figyeljük – törte meg Françoise a hosszúra nyúló csendet.
  – De azt akartuk, hogy ezt higgye – mondta Vanessa.
  – Sikerült – felelte Niala.
  Hallgattak.
  – Azért egy shindynek mégse segíthetünk – szólalt meg Jacques.
  – Dehogynem, egérke – felelte Niala.
  – De miért?
  – Mert ez a munkánk – sóhajtott Vanessa. – A nővéremnek igaza van.

Kissy a rue Arras-n állította le a motort, a Luxembourg-kert kerítésénél, és átsurrant egy taxi alatt. Befordult a rue Vavinre, egykettőre megtalálta az üzletet, de mielőtt benyitott volna, óvatosan körbeleskelt. Cica sehol, csak egymillió járókelő. Körülnézett a kirakatban. Mobilok, táblagépek, mindenféle elektronikus kütyük. Nino az új helyén is ugyanazzal foglalkozik.
  Benyitott. Hétköznapi külsejű kis üzlethelyiség, polcokon mindenféle, egy vásárló és mellette Nino, aki valamit magyarázott. Kissy beljebb ment, az eladópult mellett talált egy magas bárszéket. Helyet foglalt és mérhetetlen érdeklődéssel tanulmányozni kezdett egy headsetet.
  Pár perc múlva Nino elbúcsúzott a vevőjétől – illetve csak érdeklődőjétől, mert nem vett semmit –, odajött Kissyhez, udvariasan köszöntötte, miben lehet a segítségére?
  Kissy nem felelt, elnézte a pasast. Megváltozott, amióta nem látta. Jócskán fogyott, és nem volt túl jó színben.
  – Kérem? – szólt Nino kicsit meglepve, mert Kissy másodpercek óta hallgatott. Föleszmélt, elővette alapítványi igazolványát, kinyitotta, úgy fogta meg, hogy az ujja takarja a nevét, és megmutatta a shindynek. Nino elképedve bámult az igazolványra, aztán Kissyre. – Ön tehát azért jött, mert…
  – Azért – szólalt meg Kissy most először.
  – Lenne szíves várni egy percet? Megkérem a kollégámat, hogy vegye át a helyemet, azonnal itt vagyok.
  – Kérem.
  Még egy percbe se telt, Nino már jött is vissza, előresietett, ajtót nyitott. Kiléptek az utcára.
  – Üljünk le valahol – javasolta Kissy. – Az ott egy fagyizó? – De nem is várt válaszra, már surrant is, nyomában a shindyvel, aki az utolsó métereken mégiscsak megelőzte és nyitotta az ajtót. Kissy biccentett és belépett.
  A harmincfokos hőség a kinti aszfalton legalább negyvenre nőtt, Kissy tehát rögtön a fagyikkal kötött ismeretséget. Egy grandissimo csésze cioccolato amorinót kért limone femminello di Sorrentóval, vaniglia Bourbon del Madagascarral és fragola camarosával, per favore, molto grazie. Perfetto! De amíg ezt megrendelte, már a macaronokra villogtatta reflektorait; később még velük is randizik.
  – Miért rendelt olaszul? – érdeklődött Nino, amikor leültek; ő valami tortaszeletet kért.
  – Olaszul? – Kissy meghökkent, aztán visszapörgette az eseményeket. Csakugyan. Már megint folyékony olaszsággal beszélt, anélkül hogy észrevette volna. – Hát… ez egy olasz fagyizó…
  – Értem.
  Kissy megkóstolta a femminellót. Mesés volt. A különféle ízeket virágszirmok gyanánt helyezték el az amorino körül.
  – Arra gondoltam – kezdte halkan, bár rajtuk kívül csak egy vendég volt bent, és tőle is, a kisasszonytól is a legtávolabb helyezkedtek el –, használjuk azt a kifejezést, hogy szívbaj. Érti, mi helyett… Ha valaki hallana minket.
  – Ó. Értem. Ön nagyon figyelmes.
  – Nos tehát, először is el kell mondanom, hogy az alapítvány nem foglalkozik gyógykezeléssel. Mi… hm… diagnosztikát végzünk. És őszintén szólva fogalmam sincs, hogy az ön szívbetegségére van-e gyógymód.
  Nino töprengve forgatta kezében a villát, a sütijéhez még hozzá se nyúlt. Aztán fölpillantott.
  – Mármint a barátoméra.
  – Mármint a barátjáéra – hagyta jóvá Kissy, megállapítva, hogy a camarosa is ragyogó –, persze, játszhatjuk ezt is.
  – Tehát… ön tudja az igazat.
  – Elég átlátszóan írta meg, már ne is haragudjon.
  Nyílt az ajtó, belépett egy nő egy hat év körüli kislánnyal, aki rögtön elkezdte végignézni a kínálatot. Kissy csak odapillantott rá, rövid, rózsaszín nyári ruhát látott, és máris vissza Ninóra, aki viszont a kislányt nézte. Kissy gratulált magának a helyszínválasztáshoz. A fagyi csodás, és itt aztán igazán minden esély megvolt, hogy betéved egy-két gyerek, amíg itt vannak.
  – Meséljen.
  – Miről?
  – A marcipán szívecskéről – biccentett Kissy alig észrevehetően a pult felé.
  Nino kényszeredetten elmosolyodott az elnevezésre.
  – Ön ezt úgysem érti.
  – Majd utána megmondom, hogy értettem-e.
  – Nézze… – Nino olyan halkan beszélt, ahogy csak tudott. – Nem vagyok szörnyeteg. Éppen ezért kerestem meg önöket. Én ugyanazt látom, mint ön, egy aranyos… ööö… marcipán szívecskét. Hogy jutott eszébe ez az elnevezés?
  Kissy szerény mosollyal kanalazta a Madagascart és nem mondta, hogy egy Jerrynek ez a legkevesebb.
  – Szóval nem vagyok az. Persze fölmerül a gondolat… ebben a tekintetben a legtöbb férfi elég egyforma, csak nálam… a marcipán szívecskék mérete más.
  Amazok közben helyet foglaltak. Kissy megint odasandított és megállapította, hogy a marcipán szívecske úgy ült le, hogy a shindy tetőtől talpig remekül megszemlélheti. És az amorino is isteni. Gyakrabban hozza majd ide a shindyjeit.
  – Egyébként mi már tegeződünk, nem?
  Kissy fölpillantott. Nino tekintete éles volt és fürkésző. Kissy kanalazott még a femminellóból.
  – Te melyik álarcot viselted?
  Kissy nyugodtan lenyelte a falatot.
  – Az elefántosat – felelte.
  – Miért jöttél ide?
  – Mert levelet írtál, Nino. – Még egy kis cioccolato.
  – Miért csináltátok ezt az egészet? – A shindynek a hangja is kezdett élesre váltani, a gyerek anyja odapillantott. Kissy figyelmeztetően fölemelte egy ujját.
  – Először is ne ijeszd meg a gyereket kiabálással vagy effélével, mert nem tehet semmiről, ő csak idejött fagyizni. – Hirtelen szemvillanás a gyerek tányérjára. – Sütizni – javította ki magát. – Másodszor: semmi jogod rajtam számon kérni bármit is. Emlékszel Vladekre?
  Nino bólintott.
  – Már hogyne emlékeznék. El kellett utaznom hozzá, mert rám parancsoltatok. Azt hittem, megöl.
  – Nincs már okod tartani tőle. Tavaly októberben szexrandit szervezett egy ifjú párnak, akik csak a netről ismerték egymást, és hogy, hogy nem, a fiú ő maga lett volna. A gond az volt, hogy a lány sem az volt, akinek hitte, hanem a mi alapítványunk. Az élmény után Vladek hosszabb időre visszavonult a nyilvánosságtól… bezárkózott egyéniség lett… – Megint egy kanál camarosa. – Mi együtt ismertünk meg benneteket, ugyanazt csináltátok, ugyanott, ugyanúgy. Kettőtök közül az egyik beültetett a kocsijába egy marcipán szívecskét és hazavitte, közben egész idő alatt… a szívbetegségéről beszélt vele, aztán elkezdett hazudozni, amikor megcsíptük. Mit vártál, kettőtök közül a másiknak majd kezet csókolunk?
  – A múlt heti dolgot is… ti csináltátok?
  Kissy mérlegelte a kérdést. Egy Jerry soha nem hazudik.
  – Nem. Nem tudom, mi az a múlt heti dolog, de biztosan nem mi voltunk.
  – Pedig erre gondoltam. Mármint azokra, akik két éve figyelnek. Ezért írtam az alapítványnak… persze eszembe se jutott arra gondolni, hogy a két csoport ugyanaz. Most is figyel valaki?
  – Hát én.
  – Úgy értem, rajtad kívül.
  – Elég vagyok hozzá én is.
  – És általában hányan figyelnek?
  Egy Jerry soha nem hazudik, ha meg is tudja kerülni a kérdést.
  – Nem kell hozzá sok ember.
  – Gondolom, egyikőtök magas, testes, szakállas férfi, akinek mindig sportlap van a kezében.
  Egy Jerry soha nem hazudik nyíltan.
  – Észrevetted?
  – Észre. Meg azt a kedves kis öreget, aki olyan barátságosan elbeszélgetett a szomszédasszonyommal, de állítólag nem rólam.
  Kissy sóhajtott. Egy Jerry soha nem hazudik anélkül, hogy bajba kerülne.
  – Azt nem tudom, kicsoda.
  – Szóval nem hozzátok tartozik?
  – Nem. Nem is hallottam róla. És a sportlapos pasasról sem. Lehet, hogy rossz ötlet neked ezt most megmondani, de egyáltalán nem figyeltünk. No jó, néha egy kicsit. De nagyon keveset. Azért mondtuk, hogy figyelünk, mert nem akartuk, hogy hozzányúlj marcipán szívecskékhez. De azt nem hagyhatom, hogy üldözési mániád alakuljon ki… nem szeretetből, csak akkor meg azért válnál veszélyessé. – Bekapott egy kis femminellót. – Neked pszichiáterre van szükséged. A szakirodalom ellentmondásos abban a tekintetben, hogy a szívbetegséged kezelhető-e, de mindenképpen érdemes megpróbálni. És nézess utána, hogy nincs-e már üldözési mániád. Szakemberrel, én nem vagyok az. De legelőször is edd meg a sütidet, mert öt perce ülünk itt és még hozzá se nyúltál, feltűnő lesz.
  Nino kis habozás után bólintott és beledöfte villáját a tortaszeletbe. Egy percig szótlanul ettek.
  – Sokkal kevesebbet tudok rólad, mint hiszed – mondta aztán Kissy egy kis camarosa után –, de azért elég sokat mégis. Te valószínűleg egy elég normális pasas vagy, Nino. Nyilván jól kijössz a kollégáiddal, mindenféle emberekkel. Csak van egyetlen tulajdonságod, ami miatt potenciálisan veszélyt jelentesz. Elhiszem, hogy ellen tudsz állni a kísértésnek. Mondjuk a marcipán szívecskét itt a fagyizó közepén nem próbálnád fölfalni, még akkor se, ha nem lennék itt. Csak nem tudjuk, és gondolom, te se tudod, hogy mekkora kísértésnek tudsz ellenállni. És hogy mi kell ahhoz, hogy ennél nagyobb kísértés érjen. Mi van az új barátnőddel? Azt írtad, szakítottatok.
  – Igen… nem tartott soká. Többek között a gyerek miatt… egyszerűen nem mertem vele kettesben maradni. Csináltam egy műbalhét és otthagytam őket. Tényleg nem nyúltam hozzá.
  – Elhiszem.
  – Tényleg?
  – Tényleg – küldött le Kissy még egy falat amorinót. – Tudjuk, hol laknak, meg tudjuk őket találni, megkérdezni. Nem mernél hazudni nekem. Egyébként – Kissy bájos mosollyal kivillantotta apró egérfogait – tudok veled olyat csinálni, amitől azt is bevallanád, ha tízéves korodban blicceltél a buszon.
  Egy Jerry soha nem hazudik, csak ha örömét leli benne.

A fagyi már csak emlék volt, Kissy intett a kisasszonynak, per favore, nem, még nem a számlát kéri. Inna egy kólát, és egypár macaront szeretne. Megbeszélték, hogy milyet, és a kisasszony már hozta is. Nino ezalatt kedvetlenül eszegette a sütijét. Ő is kért egy kólát, amikor a kisasszony megkérdezte, nem iszik-e valamit.
  – Mesélj még – mondta Kissy.
  – Miről?
  – Végül is te kerestél meg minket. Azt hittem, sokkal több a mondanivalód.
  – Mit mondhatnék azoknak, akik két éve figyelnek?
  – Most mondtam, hogy nem is figyeltünk.
  – No igen, persze.
  – Nem hiszed? Azt is mi mondtuk, hogy figyelünk.
  – Ez igaz. Nem tudom… azt mondtad, ti gyógyítással nem foglalkoztok, azt nem kérhetem, hogy védjetek meg azoktól, akik üldöznek, ha egyszer ti magatok vagytok azok… akkor mi marad beszédtémának?
  – Nem kell kérned. Leszállunk rólad, nem fogunk figyelni.
  – Most mondtad, hogy eddig se tettétek.
  – Úgy értem, mostantól nem is mondjuk, hogy igen.
  – Miért?
  – Nem látom értelmét. Egyszerűen nem vagy veszélyes. Túlságosan be vagy rezelve. És ha bármikor a jövőben nem lennél már berezelve és mégis veszélyessé válnál, akkor nem azért fogunk elkapni, mert téged figyelünk, hanem mert tipikusan az a fazon vagy, aki garantáltan szarvashibát követ el és gyakorlatilag a karjainkba fut. Mert a kommunikációs csatornákat viszont tényleg figyeljük, ahol beszélhetnél a többi shin… shinkyvel shem tudsz kapcsolatba lépni anélkül, hogy látnánk. És fölismerünk, nyugodt lehetsz. Akkor meg minek szegődjünk a nyomodba az utcán? Szóval innentől márpedig nem figyelünk és kész.
  Nino hallgatott pár pillanatig, a sütijét piszkálgatta a villájával.
  – Ez a szervezet hivatalos döntése?
  – Hogyne.
  Ezzel Kissy bekapta az utolsó macaront is, és bólintott a kisasszonynak.
  – Én… – kezdte Nino, de Kissy megrázta a fejét.
  – Szó se lehet róla. Mindenki a magáét.
  Fizetett, közben áradozott egy sort a kisasszonynak olaszul, aki megköszönte, ő is megköszönte, és fölállt.
  – Ne feledd, amit mondtam. Eddig nem foglalkoztunk veled, hát ne is adj okot rá. Keress egy nőt, akinek nincsen gyereke. Szia!
  Kisétált az üzletből, elégedetten, de az ajtóban azért körbeleskelt. De nem volt odakint cica.

– Nálunk igazából nincsen rangsor vagy efféle – magyarázta Kissy –, de az biztos, hogy Maverick a legjobbak között végezte a kisegérképzőt. A verekedés az egyetlen, amiben még nem profi, de az is meglesz, csinálja az edzéseket és fejlődni fog. Ragyogó pilóta, érzi a helikoptert, együtt repül vele. Ez nagyon fontos. A kölykök közül eddig hárman tudták a legtöbbször megcsinálni, hogy átvitték a gépet akkora lyukon, amin alul-felül, balról-jobbról félcentis hézag marad. Papírt vágtunk ki – mutatta kézzel, látva az értetlen arcokat –, pontosan akkorára, hogy a Discovery átférjen a nyíláson, és kifeszítettük a szoba közepén, hogy ne legyen szél. Át kellett rajta repülni, ha valaki hibázott, a rotorok elvágták a papírt. Maverick tízből nyolcszor tudta megcsinálni. A kölykök közül csak Nique-nek és Mollynak sikerült ennyiszer. Nekem is csak tízből kilencszer.
  – Tízszer is sikerült valakinek? – kérdezte monsieur Moreau.
  – Az csak Elkének és Vanessának. De az nem számít, ők nemcsak áttaszigálják a tevét a tű fokán, de két méterről áthajítják rajta, célzás nélkül. Apropó célzás, Maverick nagyon jól lő légpisztollyal… csúzlival még nem éri el a Jerry-szintet, de szépen halad. Késdobásból is egész jó, és ami legalább ennyire fontos, azt az ostoba szélhámos rablót igazán szépen kidíszítette a késével.
  Értékelésének tárgya ezalatt a fotelban ült közte és a szülei között, igazi egeres viseletben, rövid farmer, kék blúz, egérfüles hajpánt, a derekán telefon és fegyverek, a kezén a Jerry-óra, és roppantul meg volt magával elégedve. A szülei nem örültek ennyire.
  – Ez nagyon fontos, asszonyom, uram. Fegyver volt nála, és meg is ölhette volna Christiant, illetve aztán nyilván minket is, ha ők nem merik használni a késüket. Márpedig mindenkiben élnek bizonyos gátlások, ha bele kell vágni egy emberbe, és ezt leküzdeni, főleg első alkalommal, némi lelki vihart okoz. És akkor nem engedhettük meg magunknak, hogy tétovázzunk, ez nem volt az a helyzet.
  – Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ilyen veszélyes játékba kezdeni – mondta Moreau úr.
  – Ez nem játék, uram. Ez az élet. Az élet veszélyes. Maverick tizenhárom éves, éppen elég szép és fejlett ahhoz, hogy elég sok disznónak megakadjon rajta a tekintete, most már gyakorlatilag azoknak is, akik a felnőtteket szeretik, de még beleesik a pedofilok érdeklődési körébe is. Meg hát rabló is van a világon. Minden okuk megvan rá, hogy féltsék, ez a legkevesebb – akkor pedig pontosan az a megoldás, hogy tanulja meg megvédeni magát. Mert önök nem lehetnek mellette állandóan.
  – Igen, ezt már hallottuk. De azelőtt nem keveredett harcba fegyveres bűnözőkkel.
  – Most sem azért történt, mert megegeresedett. Hanem mert pont ott volt, amikor ezek jöttek. Bárhol jöhettek volna, bármikor, ha nem ezek, akkor mások. Azelőtt nem tudta volna megvédeni magát és másokat, most pedig igen. Ha minden gyerek elvégezne egy önvédelmi tanfolyamot, szomorú világ virradna a bűnözőkre.
  Egy pillanatra megállt a beszédben, megcsodálta, milyen bölcset mondott és milyen szépen mondta. Aztán folytatta.
  – Az alapítvány eddig több mint száztíz bűnözőt fogott el. Hogy hány gyereket mentettünk meg, azt senki se tudja, hiszen nemcsak azokat, akiket akkor kiszabadítottunk a karmaikból, hanem a későbbi potenciális áldozataikat is megmentettük. Maverick nyolcéves volt, amikor dolgozni kezdtünk, és ezen a környéken éppenséggel jó pár shindyt összeszedtünk. Bármelyik megtámadhatta volna akár őt is.
  – Nem végezhet minden gyerek önvédelmi tanfolyamot – mondta madame Moreau. – Maguk mondták, hogy ezek az alakok egészen kicsiket is megtámadnak.
  – Igen, madame. De ha egyszer pórul járnak, utána már nagyon óvatosak lesznek. Eredendő gyávaságukat egy lebukás sokszorosára fokozza.
  – Biztos benne, hogy mindegyik gyáva?
  – Hát amelyikkel két órája beszélgettem, az modellt ülhetne a gyávaság szobrának. Van veszítenivalója: a szabadsága, normális állása, az esélyei nőknél.
  – Szóval beszélgetnek is velük?
  – Csak ezzel az eggyel – nevetett Kissy.
  – De ha olyan gyáva, hogy mehetett bele?
  – Ő nem tudta előre, hogy kivel fog találkozni. De mivel nem követett el törvénybe ütközőt, jelenleg nincs oka tartani tőlem. Mégis gyáva, mert nem bízhat senkiben, ha kiderül a titka, eláshatja magát, senki nem áll vele szóba többé.
  – Végső soron ezek elég szerencsétlen emberek – mondta Moreau úr. – Nem mintha sajnálnám őket.
  – Éppenséggel akár sajnálhatjuk is őket. Nem kerül semmibe. Hogyne lennének szerencsétlenek. Olyasmire vágynak, amiért börtön és társadalmi számkivetettség jár. Elég szörnyű lehet ezzel élni, de minket nem ez érdekel, hanem hogy a gyerekek biztonságban legyenek tőlük.
  – Jövőre egérképzőket nyitunk országszerte, és ezrével avatunk tízcentis kommandósokat – vetette közbe Maverick éppen úgy, ahogy Kissy szokta tervezgetni a jövőt.

Maverick szülei éppen úgy fogadták a hírt, mint Mollyéi, akiknél Kissy előző nap járt: meghallgatták, hogy a lányuk bátor kisegér, aki nem fél a cicától, de nemigen tudtak ezzel mihez kezdeni. Tudtukkal sose félt. Kissy nem erőltette, az ő szülei is csak fokozatosan egeresedtek hozzájuk, s ma már természetesnek veszik, hogy Kissy mindig is kisegér volt, legfeljebb tizenhárom évig nem tudta magáról.
  Most már viszont nagyon is tisztában volt vele, és óvatosan ment be otthon a nappaliba, mint mindig az utóbbi időben. Sajnos a macskaovi kilincse mégsem a legjobb, ez akkor derült ki, amikor Kissy másodszor talált kölyköt odafent, a konyhaasztal mellől bámult föl Kissyre, aki villámgyorsan letartóztatta, mielőtt az meglóg és végigtomésjerryzhetik a házat. A zárat majd kicserélik az ajtón, de már nem sürgős, ezek napokon belül ki fognak költözni onnan. Legalábbis ez volt a terv, amíg Kissy meg nem jött Maverickéktől, meg nem állapította, hogy a nappali macskamentes, és el nem indult megnézni a családot. Belépett a konyhába, a lépcső felé kanyarodott, aztán villámsebesen a falhoz lapult.
  Ott voltak. A lépcsőn két pár fül kandikált ki.
  Kissy gyorsan lefotózta őket, hogy ha nem jelentkezne többé, az alapítvány tudja, mi lett vele, aztán odasurrant, az egyiket elkapta, a másikat üldöznie kellett le a lépcsőn, a legalsó fokon csípte el. Fölment, kivitte őket a konyhaajtón és letette egy bokor tövébe.
  – Itt várjatok. Marad! Ül!
  Lement a másik kettőért, de csak egyet talált, az anyjukat, aki délutáni álmát aludta és egyetlen kérdésre se válaszolt. Kissy fölvitte a gyerekeihez.
  – Vigyázz rájuk, én megkeresem a harmadikat. Jó, hogy nem nagyobb a család. Mostantól idekint laktok. Keressetek alkalmas macskafészket, de felőlem sátrat is verhettek.
  Megkereste, elég sokáig tartott, az kellett hozzá, hogy rájöjjön, egy kismacska semmi kivetnivalót nem talál abban, ha a cipősszekrény mélyén alszik.

– És? Mi közöm hozzá?! A te gyerekeid, mostanáig lett volna időd szólni nekik a kutyáról, nem?
  Macska nem válaszolt, csak nézte fiait, akik egy szempillantás alatt megtanultak fára mászni, Suzyt a fa tövében, aki lankadatlanul csóválta a farkát, és Kissyt, aki meg se moccant, hogy kimentse szorult helyzetükből a kicsiket.
  – Nem eszi meg őket. – Kissy egy pillanatig gondolkodott, aztán inkább úgy döntött, nem vállalja Suzyért a felelősséget. – Valószínűleg. De ha igen, az az ő bajuk. Nem foghatod a mancsukat egy életen át. Látod, máris tudják, mit kell ilyenkor tenni egy macskának.
  Macska nem szólt semmit, csak nagyon rosszallóan nézett Kissyre. De hát Macska mindig rosszallóan néz, ezért Kissy egy cseppet se zavartatta magát, búcsút intett és ment fölszámolni az alagsori macskabölcsőt. De kis habozás után a vészjelző táblát csak levette az ajtóról, de nem dobta ki, elrakta. Lesznek még Macskának gyerekei, mind csupa szörnyeteg macska, szükség lesz rá.

Már messziről látszott a kapuban silbakoló, fegyveres kisegér, aki csak az ő kedvéért nyitott kaput és jött ki, hisz látta a térképen, hogy közeledik. Kissy bekanyarodott a kapun, beállította a motort a szokott helyére, és cincogtak egymásnak a kapuőr egérrel, Mollyval.
  – Hányan vagyunk? – kérdezte, hiszen ő most nem vett részt a kisegér-telekommunikációban, motort vezetett.
  – Itt van már Maverick, Pierrette-ék és Nique. Chantal perceken belül itt lesz, a fiúk is befutnak hamarosan.
  – Jól van. Szia, Ködöcske, hogy vagy? Jól van, kicsim, jó, jó, jó. Jó kutya. Menj, hozz nekem cirmoscicát.
  – Honnan hozzon cicát?
  – Teljesen mindegy, addig se nyalna össze – egyenesedett föl Kissy, bár majdnem elrepült a lábára mért hatalmas farkcsapásoktól, Köd ugyanis egyáltalán nem indult a cicáért.
  – Ki érkezett? – kukkantott ki az ablakon François, akit Molly nem említett, de nyilvánvaló volt, hogy ha ő itt van, a bátyja is itt van. – Szia, Kissy, jó, hogy jössz, Nique szeretne még egy kuktát.
  Kissy nem mozdult.
  – Remek, te már úgyis odabent vagy, pont meg fogsz felelni. Ez Kisegérföld, nem tartunk ezeréves szabályokat, hogy a konyha a lányok dolga. A nyáron is meghámoztál pár mázsa zöldséget, nem?
  A fiú bólintott és eltűnt az ablakból.
  – Tessék keményen fogni – mondta Kissy Mollynak. – A fiúk hajlamosak ellustulni.
  – Mi is elég sokat heverésztünk a nyáron – volt a felelet.
  – Persze, François-nak majd azt mondom, hogy téged fogjon keményen.
  Molly meglepve bámult rá, aztán azt mondta, aha.
  Chantal után pár perccel megjött Claude, Artu és Christian, több egeret nem vártak, mindenkinek programja volt – csak Vanessát, aki persze az Északi-sarkra is elmenne egy egeres hétvégéért, Nimbyért meg pláne, de átadta a jegyét valami rokon rokona rokonának a rokonának, akit nem is ismert, de a beteg gyerekét hozta kórházba, és csak a gyereknek jutott jegy, az anyjának már nem, Georges-ot hívták föl, mint aki mindent tud az Air France-ról és akár azt is el tudja intézni, hogy megnőjenek a gépek, kihangosítóval vette föl, Vanessa is hallotta, annyit mondott, hogy oké, és hívta a repteret, hogy adják oda a jegyét. Aztán kiderült, hogy a következő gépre is minden hely elkelt, úgyhogy a szolgálati járattal jön, mint régen, amikor Georges még ott dolgozott, valaki a társaságnál azt mondta, nem érdekli, hogyan, de Vanessát tuszkolják föl arra a gépre, elég magas rangú vezető, persze személyes ismerősük, azt mondta, ha már csak a fülkében jut hely, akkor is. De azon lesz hely bőven, csak hát később ér ide. De az ebédjüket így is ő állította össze, telefonon irányítva Nique-et és egereit.
  – Tehát, kisegér hölgyeim és uraim – lépett Nimby a padlásműhely nagy asztala elé –, a nyaralás során a következő problémák, illetve elvárások léptek föl az alapítványi helikopterparkkal szemben. Először: robotpilóta és ezzel összefüggésben a hatótávolság növelése netes kapcsolattal, ezt még Mallorcán megoldottuk. Másodszor: a repülési idő növelése fedélzeti aksicserével, ezt még nem oldottuk meg. Harmadszor: fedélzeti lőfegyver. Negyedszer: daru. Ötödször: forgatható kameraállvány. Hatodszor: biztonsági világítás. Hetedszer: állandó mikrofon és hangszóró. Nyolcadszor: mindezek villámgyors cserélhetősége. Kilencedszer: a helikopterek praktikus, biztonságos, kényelmes szállítása az összes tartozékkal együtt.
  Kissynek megrebbent a füle. Ezek jó részéről ő nem is hallott.
  – Kezdjük az elején. Fedélzeti lőfegyver, kisegér hölgyeim és uraim. – Nimby különféle tárgyakat vett föl az asztalról. – Egy csőbe rugót helyezünk, a végén acéldugattyúval, ami a cső oldalán levő hosszanti hasítékon kilóg. Ezt a részét tudja elkapni egy elektromágnes. A rugó megfeszítésekor egy golyó pottyan a csőbe a felső oldalán levő lyukon át, egy másik csőből, és az elektromágnes kikapcsolásával a rugó kilöki a golyót. Ez az elmélet. A gyakorlati megvalósításnál számos probléma merült föl. Ha a golyó attól esik a kilövőcsőbe, hogy a rugó megfeszül, akkor logikus, hogy a kilazított rugó viszont elzárja a golyó beesését. Vagyis a golyó rajta fekszik a rugón, egy kicsiny nyílásban. Ez viszont azt jelenti, hogy a rugó megfeszítésekor beakadhat, a kiengedésekor pedig még inkább, és fékezheti a golyó kilövését. Fékezheti az is, hogy az elektromágnes nemcsak megfeszíti, hanem oldalra is húzza a rugót, így az a cső falához súrlódik. A lövés ereje csökken és félre is fog hordani. A legnagyobb probléma azonban az elektromágnes. A Morin és Morin cég szakemberei kiszámították annak a rugónak a paramétereit, amivel már egyáltalán érdemes ezt a fegyvert megkonstruálni, s ebből annak az elektromágnesnek az erejét, ami képes ennek a rugónak az egyik végéből magához vonzani a másik végén levő acéldugattyút, majd a rugót egészen összehúzni. Megtartani nem is kell, a lövés azonnal eldördül, hiszen a golyót nem tartja semmi, egyszerűen kigurulna a csőből. Nos, az ehhez szükséges elektromágnes több kilót nyomna, és olyan mágneses teret fejlesztene, ami megbolondítaná a helikopter elektronikáját.
  Ezzel Nimby egy könnyed mozdulattal csöveket, golyót, rugót, mágnest belehajított az asztal mellett álló kosárba.
  A Jerry Alapítvány döbbent szomorúsággal cincogott.
  – Egészen mást kellett kitalálni – szólalt meg újra a fiú, és megkerülte az asztalt. – Kérésemre a cég mérnökei megalkották a világ legkönnyebb lőfegyverét.
  Kivett valamit az egyik fiókból, megpördült, s a nyitott ablakban álló vizespalack hirtelen felrobbant.
  – Vagy legalábbis az egyik legkönnyebbet. – Nimby visszasétált hozzájuk és felmutatott egy kicsiny pisztolyt. – A háza műanyag, de a mechanika fém. A rugót motor feszíti meg egy emelőkar segítségével, alig fél másodperc alatt, és azonnal ki is enged, kilövi a golyót. Megtartottuk azt az elvet, hogy a megfeszülő rugó enged utat a golyó csőbe eséséhez, de beiktattunk egy mozgó lemezkét, ami a következő golyót visszatartja. A szerkezet súlya tizenhat deka, plusz a tölténytár, amiből négy- és tízdarabos változatot készítettünk, ezek öt, illetve kilenc dekát nyomnak… és persze plusz még a lövedékek. A kilövés sebessége nagyjából azonos a csúzliéval. Emberkézben szinte használhatatlan, mert nincs agya, nem lehet rendesen megfogni, a palackot is úgy tudtam szétlőni, hogy sokat gyakoroltam, és nem ugrált. No meg így a kezemben el se sül, nincs áramforrása. A lövés után kihúztam a kábelt.
  Az egerek kézről kézre adták a fegyvert, Nimby elővett egy másikat is, meg a tölténytárakat, megmutatta, hogy kell összeszerelni. A tár oldalán egy kis gombot kellett benyomni, ezzel ki lehetett húzni a fegyverből, és a helyére nyomni a másikat, a rögzítőpöcök automatikusan bekattant.
  – A fegyver tervezésekor fontos szempont volt, hogy a helikopterek egyéb funkcióival ne akadályozzák egymást, se elektronikusan, se férőhely szempontjából. Fontos volt, hogy pillanatok alatt föl lehessen szerelni a gépre, és tárat is pillanatok alatt lehessen cserélni. Ugyanakkor stabilnak, megbízhatónak kellett lennie. Természetesen szóba sem jöhet, hogy véletlenül elsüljön és megsebesítsen valakit, a fegyvert külön be kell kapcsolni a vezérlőn. De erről később. Lássuk a következő napirendi pontot. A daru. A Discovery két kilót, az Enterprise nyolcvan dekát tud megbízhatóan felemelni. Ez nem sok, és a darunk egymaga tíz dekát nyom, így az Enterprise-on már csak hetven deka marad – erre is találtunk megoldást, de az még nincs kész. Íme a daru. – Felmutatott egy kis kampós eszközt. – Műanyagból van, hiszen az emelhető teher úgyis legfeljebb két kiló. Két félkör alakú, egymásba csúszó pofa. Gondunk volt, hogy miképpen zárjuk őket, hogy megtartsák a terhet. Ha elektromágnest használunk, az folyamatosan fogyasztja az áramot. Próbáltuk motorral, de az eredmény nem volt kielégítő. Így visszatértünk az elektromágneshez. – Csatlakoztatta egy kis dobozhoz, amin lenyomott egy gombot. A két félkampó azonnal összezárt. – A mágnest csak arra használjuk, hogy megmozdítsuk a pofákat, s azok automatikusan egymásba akadnak, nem válnak szét, a mágnesre tovább nincs szükség, tessék, ki is húzom a vezetéket. De ha most egy kicsit jobban összenyomom a pofákat, akár kézzel, akár a mágnes újbóli bekapcsolásával, akkor kiold a rögzítőpöcök, és egy rugó szétlöki a pofákat. Így akár le is lehet dobni a terhet, mert teljesen szétnyitott állapotba kerülnek, a teher tartózsinórja nem akad fenn.
  Újabb tárgyat vett föl az asztalról.
  – Ez pedig a forgatható kameraállvány, amit készen meg tudtunk venni, kettő van belőle. Kis motor van benne, amit a vezérlőről tudunk irányítani. Csak bólogatni tud, az oldalirányú forgásnak egy helikopteren nincs értelme, viszont innentől függőlegesen is le tudunk nézni, akkor is, ha a gép orra éppen fölfelé áll. Az állvány súlya mindössze öt deka.
  Megkerülte az asztalt.
  – Ezek itt LED-es biciklilámpák, szilikonburokban, darabja egy deka. A gép vázára lehet őket csatolni, elég jó fényerejük van, figyelmeztetik is a rendes légiforgalmat, meg akár a gép környezetét is megvilágítják. Saját gombelem van mindegyikben, és persze kézzel kell őket egyenként kapcsolni. Vettem egy kosárral, mindenféle színűek, tudnak villogni is, úgy néz ki tőlük a helikó, mint egy ufó.
  – Ufokopter – dünnyögte Maverick.
  – Ez a kis doboz egy mikrofont és egy hangszórót tartalmaz, mindkettő jóval komolyabb, mint azok a telefonok, amiket Mentonban használtunk, ezért a mikrofont jelenleg nem is érdemes bekapcsolni, amikor járnak a rotorok, mert megsüketülünk. Tervezés alatt van a szoftver, ami majd kiszűri a rotorzajt. Az audiórendszernek saját tápja van, de azért kapcsolható vezérlőről is. Huszonöt dekát nyom a kicsike.
  Nimby átballagott az asztal másik oldalára. Ezt az asztalt a tavasszal szerezte, fantasztikus építmény volt, háromszor három méter, mind a négy oldalán egymillió fiók, polc, nyitható szekrényke, és kerekeken gurult, szét lehetett választani részekre, és így további fiókok és szekrénykék kerültek elő – hiszen valójában nem is egyetlen bútor volt. A lapjára már mindenfelől fa- és fémmegmunkáló gépek voltak fölcsavarozva, és tárgyak, könyvek feküdtek rajta. Valóságos szerelőálom.
  – Fontos probléma volt, hogy a bemutatott berendezéseket pillanatok alatt föl lehessen szerelni a gépekre, hiszen ha állandóan rajtuk vannak, akkor csak a súlyt növelik… ha viszont csavarozgatni kell, még egy shindyt is elszalaszthatunk. Viszont a rögzítésnek stabilnak kell lennie, a gép rázkódik. A Morin céggel közösen egy kereskedelemben kapható, egyszerű patentzárat találtunk a legalkalmasabbnak. – Kinyitott egy ajtót, lehajolt és kiemelte a Discoveryt, telerakva az előzőekben bemutatott készülékekkel. Az egércsapat köréje sereglett.
  – A gép törzse, mint tudjátok, lyukacsos, éppen azért, hogy bármit rá lehessen csavarozni. Mi azonban találtunk egy olyan záróelemet, ami beleillik a csavarlyukakba, de nem igényel csavarozást. Egy mozdulat az egész. – S levette a fegyvert, aztán ugyanolyan könnyedén visszarakta. – Hüp-hüp-hüp, egértrükk. A Discovery törzsén színjeleket helyeztem el, az Enterprise-on ez még nincs kész; az egyes készülékek célszerű helyét mutatják, nehogy siettünkben úgy rakjuk föl őket, hogy akadályozzák egymást. Megfognád, egérke?
  Pierrette kezébe nyomta a gépet és visszament az asztalhoz, most a túlsó oldalára. Fölvett két jókora tárgyat és visszajött. A Compiègne-ben vett nagy, áttetsző dobozok voltak, egy zöld és egy kék, láthatóan tele tárgyakkal, a kékben látszott az Enterprise. Az asztal szélére állította és kinyitotta őket.
  – Ahhoz, hogy mindez jól működjön, az is kell, hogy a gépeket és tartozékaikat egy helyen, áttekinthetően helyezzük el. Ezért mindkét gép saját, állandó dobozt kapott, amikben mindennek megvan a helye. Az a bőrönd klassz ötlet, de túl nagy, nekünk az kell, hogy a gép dobozát könnyen a helyszínre szállíthassuk, egy pillanat alatt kivehessünk mindent, és már indulhassunk is. És legalább ennyire fontos, hogy a gépeinket külön-külön szállíthassuk. Amint látjátok, itt mindennek megvan a kis rekesze, minden szilárdan rögzítve van, nem esnek a dolgok egymásra. Ami fontos, mert egy vagyont ér mind a kettő.
  A dobozok aljára és oldalára csatolva, precízen kiméretezett helyeken volt egy-egy videószemüveg, táblagép, telefon, Jerry-óra, az előbbi kiselőadásban bemutatott szerkezetek, tartalék aksik, töltő, hozzá való csatlakozók, egy doboz lőszer, még egy csúzli is. Az egyik végében, amelyik háton cipeléskor alulra kerül, külön kis műanyag dobozban pótalkatrészek: kábelek, csatolóelemek, rögzítődrótok, rotorlapátok, műanyagcsövek, egy tartalék motor. Csavarhúzó bitekkel, fogó, olló, Jerry-kés, kis forrasztókészlet, multiméter. És középen, két hevederrel biztosítva a helikopter, most a Discoveryt is berakták a helyére. A dobozok alján ügyesen elhelyezett szíjak, amikkel a hátukra vehetik, mint egy hátizsákot, de Nimby azt is megmutatta, hogy kell hátizsákra erősíteni. Még számzárat fognak kapni, nemcsak azért, mert akkor egy tolvaj csak együtt az egészet tudja ellopni – benne négy GPS-szel –, hanem úgy biztosabban zár majd a fedél.
  – Hát így állunk – mondta Nimby szerényen. – Az egeremmel úgy gondoltuk, hogy tudjanak csak az eszközeink mindent, majd a gyakorlat megmondja, mire lesz szükség. Ja igen, a vezérlő. – Kivette az egyiket. – Megbontottuk a burkolatot és új gombokat építettünk be a további berendezések számára, egy külön kapcsoló szolgál a tűzfegyver élesítésére, és ez a tűzgombja. Ezekkel mozgatjátok a kamerát. Ez kapcsolja a darut, ez a hangszórót, ez pedig a mikrofont. Ezek tartalék gombok. A vezérlőbe is raktunk egy hangszórót és egy mikrofont, de van fülhallgató is a dobozban, így a helikót akár telefonnak is lehet használni.
  Őrület, gondolta Kissy. Jövőre ezek a kisegerek űrhajót építenek nekik.

– Ez pedig egy bogár – mondta Nimby, és kivett valamit az egyik fiókból. – Még nem tud repülni, nincs bekalibrálva. Felderítő repülésekre szánjuk.
  A bogárnak három rotorja volt, és elfért egy kölyök tenyerén.
  – Ezt már teljes egészében mi építettük Piffel. Van rajta egy elég jó kamera, úgy hatvannal ez is fog menni, és a szabad ég alatt gyakorlatilag nem lehet hallani, egy légy is hangosabb nála. Elfér kis helyen, az a terv, hogy mindkét nagy helikó dobozába rakunk kettőt. Terhet persze nem tud szállítani, és a hatósugara is csak egy-két kilométer lesz.
  – Szóval négy bogarat építetek? – kérdezte Artu.
  – Sok vagy kevés?
  – Nem, nincs gondom a létszámmal, csak az jutott eszembe, hogy a bogár angolul beetle, és akkor lehetne a nevük John, Paul, George és Ringo.
  Kissynek végre megadatott, hogy most ő surranhasson oda és csukhassa be Nimby száját.

Kissy érdeklődve figyelte, ahogy az asszisztensnő telerakja a mellkasát tapadókorongokkal, és műanyag csipeszeket erősít mind a négy tappancsára.
  – És ebből mi derül ki?
  – Hogy milyen a szívműködése. Most ne beszéljen, ne mozogjon, feküdjön nyugodtan.
  Kissy nyugodtan feküdt. Amikor bejött ide, ellenőrizte, hogy nincsen cica.
  – Készen is vagyunk – mondta az asszisztensnő másodpercekkel később, Kissynek még ideje se jutott elkezdeni a nyugodtan fekvést. A nő leszedegette róla a csatlakozókat, Kissy fölkelt, begombolkozott.
  – És milyen?
  – Hát azt már az orvosnak kell megállapítania. Tessék, ezt adja oda neki és küldje be a következőt.
  Kissy a folyosón szemügyre vette a papírcsíkot. Mindenféle cikcakkos vonalak voltak rajta. Feltehetően van szíve.
  Az orvos is így gondolhatta, mert fél percig se nézegette, bólintott és aláírta a papírt. Ez volt az utolsó vizsgálat, kész volt minden.
  – Egészséges, mehet a tanfolyamra. Csak ne száguldozzon, mert akkor nem sokáig marad egészséges.
  Kissy megígérte, és megkezdte tanulmányait egy bajuszos úr mellett, aki valamikor a második óra folyamán talált rá alkalmat, hogy Kissy mögé lépve rátegye a kezét a vállára és ott felejtse.
  – Tudta egyébként, mivel foglalkozom, amikor nem vagyok itt? – érdeklődött Kissy barátságosan. – Egy alapítványnál dolgozom, ami a gyerekek szexuális zaklatása ellen küzd.
  – De maga már nem gyerek – mondta az úr lágyan, és előrébb csúsztatta a kezét. Fél másodperc múlva arccal nekicsapódott a falnak.
  – Teljesen igaza van. Ki fogjuk terjeszteni működési körünket. Most kezdem. Mondja, megállapodhatnánk abban, hogy végigcsinálom a tanfolyamot, és ezt maga soha többé nem próbálja meg, se velem, se más nővel? Semmi kedvem kirúgatni magát az állásából, aztán elölről kezdeni a következő disznóval, de megteszem, ha szükséges.
  – Maga megőrült – sziszegte a pasas. – Én csak barátságos akartam lenni, maga meg rám támad, azonnal eresszen el, vagy rendőrrel vitetem el. Én rúgom ki magát, nálam maga az életben nem csinálja meg a tanfolyamot!
  Kissy sóhajtott, elengedte, és bement az iskola igazgatójához, ahol azzal kezdte, hogy ha ő itthagyja a tanfolyamot, akkor az egész alapítvány is, és ez csak a kezdet. Az oktatót följelenti zaklatásért…
  Itt az igazgató leállította, elnézést kért, az oktatót is behívatta, letolta és ráparancsolt, hogy kérjen bocsánatot – ez meg is történt, és Kissy megbocsátott. Átkerült egy másik oktatóhoz, aki szintén férfi volt, de normális. Chantal, Jennifer és Martin is őnála járja végig a tanfolyamot. Niala meg egy villefranche-i iskolában.
  Novemberre a Jerry Alapítványnak hét jogsitulajdonos egere lesz.

De ez egyelőre legyen titok, kérte Niala.
  – Nézd, se Mariónak, se nekem eszünk ágában sincs a bácsinak rosszat kívánni, bár meggyógyulna és örülne még az életnek. De kilencvenhárom évesen ilyen súlyos betegségekből már nem fog meggyógyulni. Akkor pedig a fia eladja a házat, ez olyan biztos, mint sajtban a lyuk, ő is már hetvenéves, ő sincs jól, ide se tudott utazni Floridából, amikor az apja kórházba került. Nomármost az ott nem egy városi utca, hanem lakópark. A lakóközösség beleszól, hogy ki költözhet oda, akárkivel nem közösködnek, és elhiheted, hogy válogatósak. Az elárvult házakat ők maguk veszik meg, hogy aztán kiválaszthassák az új lakót… no meg keresnek is az ügyleten. Van egy hattagú bizottságuk, akik ebben döntenek, mi természetesen mind a hattal jóban vagyunk. Tehát foglaljuk össze. Trappista: a ház márpedig el lesz adva, amint a bácsi lehunyja a szemét. Ementáli: a bizottság dönti el, hogy kinek. Camembert: minket ismernek és elfogadnak, tehát akit mi ajánlunk, annak eleve jók az esélyei. Brie: a ház se túl kicsi, se túl nagy, éppen megfelelő. Rokfor: elég messze van a vasúttól, annál közelebb mihozzánk, még közelebb, mint az Edith Cavell utcai. Gouda: a város szíve, mégis egészen elszigetelt, csendes környék. Gruyère: természetesen méregdrága, de a bizottságot aztán végképp nem fogja zavarni, ha részletekben kapják az árát. Sőt kimondottan így akarják eladni, hiszen többet kérhetnek. Mimolette: a lakópark is üzleti kapcsolatban áll a konzorciummal, így a vételár egy kisebb hányada végső soron visszajut hozzájuk, amint Johann belép a konzorciumba és mondjuk egy éve már tag lesz, amit természetesen el fogunk intézni. Hát ennyi. Cincogtam, uff.
  Kissy lent a gépteremben nézte Nialát az egyik nagy monitoron, amint az ujjain számolta a sajtokat.
  – Hol van ez?
  Niala már nyúlt is egy táblagépért, kiadta a képet és elindította a Mapset. Egykettőre megvolt, csak a D’Aubisson-villára tett könyvjelzőt kellett használni, és onnan egy kicsit arrébb.
  Kissy csettintett a nyelvével. A lakóparkban nem járt még, de tudta, hol van. Afféle zárt létesítmény, belépés csak ottlakóknak, meg akiket ők meghívnak. Voltaképpen a D’Aubisson-villa is egy effélében van, csak az nincsen intézményesítve, nincsenek saját biztonsági őrei, külön költségvetése, effélék.
  – És miért legyen titok?
  – Mert ha kipattan, az a kis vörös azonnal rohan a reptérre és meg sem áll a házig.
  – És ez baj? Legalább látjátok megint.
  – Láttuk már – mondta Niala, mintha lehetne Elkét eleget látni –, de csak öt percet lenne ott, azonnal kijelentené, hogy ez kell neki, és iszkolna megvenni. Csakhogy a ház még nem eladó, él a tulajdonosa, és nagyon kellemetlen lenne, ha közülünk valaki ajánlatot tenne, amikor Jean-Luc bácsi kórházban fekszik.
  – Sokkal tapintatosabb ennél a kisegér.
  – Viszont be van sózva, hogy Franciaországba akar költözni, méghozzá ide Beaulieu-be, és kapna az alkalmon. Akárhogy is, nem kockáztatok. A tervről csak mi tudunk Marióval és Vanessával, meg te. Maradjon is így.
  De már másnap kiderült, hogy az ötlet Mariótól függetlenül másnak is eszébe jutott. Vanessa akadt össze az utcán Gérard bácsival, aki javasolta neki, hogy ha eljön az ideje – így mondta –, tegyenek ajánlatot a házra. „Ezzel nincs mit tenni, és ahova ő megy, oda nem viheti magával” – idézte Vanessa az öreget –, „a szükséges iratokat megírta, dolgait elvégezte a földön. Az a kislány meg mindig is vidámságot hozott közénk, és ez így lesz akkor is, ha megtanul franciául”, mondta még Gérard bácsi, de Vanessa kifejezte kételyeit, mondván, aki ennyi idő alatt, gyerekfejjel nem tanult meg, az már nem is fog.
  De ebben nem lett igaza, annak ellenére, hogy mint köztudott, Vanessának mindig igaza van. Elkének arra volt szüksége, hogy állandóan a francia nyelv légköre vegye körül. Franciaországba költözésük után már csak otthon hallott német szót, a szüleivel, testvéreivel persze soha nem beszélt más nyelven, de amikor francia iskolába kezdett járni, lassan elkezdett javulni a nyelvtudása. De eltartott pár évig, hogy eltűnjön az a millió nyelvtani hiba, amiket egyébként mindenki imádott, főleg mert a kislány úgy adta elő őket, mintha az lenne az egyedül helyes francia beszéd.

Majdnem egy hónapba telt – hisz mindenki dolgozik, százféle elfoglaltsága van –, de Kissy lelkiismeretesen végiglátogatta mind a tizenkét egérkölyköt nevelő családot, beszámolt a gyerekük előmeneteléről, válaszolt számtalan kérdésre. Ez nem mindig volt könnyű feladat, különösen Mollyéknál, akik külön kérték, hogy szeretnének beszélni vele azok után, hogy a gyerekük megvert két húszéves fiatalembert az utcán.
  – Én se tudok más választ adni, mint amit tőle magától már hallottak – közölte Kissy, a kölyökre pillantva, aki szörnyen büszke volt magára, s persze teljes egéri díszben ült a fotelban, mint látogatásai alkalmával a többiek. – Az alapítvány valóban csak a bántalmazott gyerekek védelmével foglalkozik, de maga Vanessa is vert már rasszistát. Ha egyszer Molly volt az egyetlen, akinek volt bátorsága megvédeni azt a fiút, mi mást tehetett volna? Szerencse, hogy arra járt.
  – És kár, hogy én nem voltam ott – mondta François, aki Kissy jobbján ült, a húgával szemközt, szintén teljes egéri díszben, az egérfüles hajpántot se mulasztotta el föltenni. Egérfül nélküli hajpántot a fiúk aligha viselnének, de az egérfüles egykettőre alapítványi jelkép rangjára emelkedett.
  – Talán azért mégse kellett volna úgy megverni őket, hogy kórházba kerüljenek – mondta Lavanant úr epésen.
  – Nem haltak bele – vont vállat Kissy kisegér-nagyvonalúsággal, jól tudva, hogy bárkit megverhetnek, csak élje túl az illető. – Mindenkit kórházba visznek, akit az utcán fekve találnak testszerte zúzott sérülésekkel, mert nem tudhatják, mi baja, amíg meg nem vizsgálták. Ez a dolguk. A kórházban kivizsgálták őket, mert nekik meg az a dolguk. Molly nyolc-tíz egészségügyi szakembernek adott munkát néhány rúgással, ezzel is hozzájárulva megélhetésükhöz és Franciaország gazdasági jólétéhez. – Kissy rávigyorgott a szülőkre, mint egy reklámfigura. – Igen, tudom, önök a per miatt aggódnak. Nem lesz per. Az alapítványt eddig már számtalanszor be akarták perelni, de mindig letettek a szándékukról. Nem mintha mi tettünk volna visszautasíthatatlan ajánlatot, az ügyvédeik győzték meg őket, hogy hülyeség. Szóval fölösleges emiatt aggódniuk… egyébként pedig az alapítvány helytáll az egereiért, és ha valaha mégis beperelnék valamelyikünket, a Jerry gondoskodik a védelemről. Kártérítést is az alapítvány fizet, ha netán valakinek sikerülne kiharcolni.
  – Ez… hogy is mondják… hivatalos döntés?
  – Hogyne, benne van az alapító okiratban. Ugyanis az alapítók, vagyis a mi szüleink sem akartak a mi tetteinkért kártérítést fizetni, sőt arról vitatkozni sem, hogy ha csoportosan vagyunk jelen egy elfogásnál, akkor ki mennyiben felelős és mekkora részt vállaljon a kártérítésből. Az alapítvány a felelős és kész. Ami nem jelenti azt – Kissy rávillogtatta piros szemecskéit a kölykökre –, hogy utána magunk között meg ne mosnánk a fejét annak, aki megérdemli. De hát rasszistaverésért csak dicséret járhat.
  – Egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a jó megoldás – mondta madame Lavanant.
  – Hát nem is az. Nincs jó megoldás, madame. Viszont amikor Suzy kiskutya volt, apa megtanított kutyát nevelni. Ha rossz fát tesz a tűzre, azonnal meg kell büntetni. Rögtön. Kizárólag tettenérés esetén szabad büntetni. Ha csak utólag találjuk meg a… hm, bűnjeleket, akkor már nem büntethetünk, mert azt fogja hinni, hogy azért bűnhődik, amit éppen akkor csinált. Nos, a rasszistát helyben, azonnal megbüntetni csak veréssel lehet.
  – De hát ő nem kutya.
  – Csakugyan, a kutya sokkal értelmesebb, ráadásul helyesebb is – értett egyet Kissy.

Arribrox egészen átlagos pedofil volt. Nem szelídebb és nem vadabb a szokásosnál. Minden korosztály érdekelte, lányok is, fiúk is. Az isten is arra teremtette, hogy bármilyen pedofillal barátkozni tudjon és szót értsen velük.
  – Pontosabban mi teremtettük erre – mondta Nimby, és elküldte a regisztrációt.
  Arribrox bemutatkozó szöveget is írt, mert ezen a fórumon ezt megkövetelték. Ebből derült ki minden érdeklődő számára, hogy negyvenéves, egyedül él, még nem volt gyerekkel, de szeretne, és még sok minden. Az írásművet a mikrók állították össze, mint általában az efféléket, aztán a csapat jóváhagyta. Nagyrészt magától értetődő volt minden. Nyilván azt kellett írniuk, hogy Arribrox még nem fektetett le gyereket, különben kifaggatják az élményeiről, és kiszúrják, ha valami nem valószerű. Mert köztük viszont többen is voltak, akik állításuk szerint már csinálták. Ramona–Garlomik is, aki itt Profen néven szerepelt, ő főleg fogdosós shindy volt, kislányevő, de egy tizenkét évest már ágyba is vitt. Még egyet fog, már szervezik neki. Ő hozta ide az alapítványt, tudtán kívül. Belépett a fórumba, jót beszélgetett bajtársaival (ezt a szót Molly találta ki), s ezzel elárulta a fórum hollétét az egérlyukból figyelő piros szemecskéknek.
  A fórum egy kanadai szerveren volt, kétségkívül az üzemeltető tudta nélkül, CPLV Incorporation, Castelli azt mondta, jó nevű cég, nem fognak örülni. Az Interpolon keresztül lépnek kapcsolatba velük, a leghatározottabban azt kérik majd, hogy ne zárják be a fórumot, viszont adjanak ki minden adatot. Van mit, mert a fórumnak hatvan tagja van, és egy szupertitkos képarchívuma, amihez az új tagok hozzáférést se kapnak, így Arribrox nem is láthatja majd. Amit nagyon sajnál, hiszen megrögzött pedofil, ráadásul a képeken látható elkövetőket le akarja nyomozni és rács mögé juttatni.
  Profen hétfőn délután négykor lépett be a fórumba és két órát maradt. Ők fél ötkor láttak munkához, és hét órára készen állt Arribrox egész személyisége, teljes élettörténete, aminek csak egy töredékét írták le a bemutatkozásban, de a többit is kitalálták előre, nehogy ellentmondás legyen, ha bármikor kérdeznek tőle valamit. Hétkor elküldték a regisztrációs kérelmet, amit a moderátorok majd valamikor jóváhagynak.
  A neve úgy lett, hogy Nimby rengeteg apró játékszere között volt egy programocska, aminek meg lehetett adni egy szót, néhány betűjét véletlenszerűen kicserélgette, és egész halom eredményt dobált ki. Nimby a saját nevét adta meg: Asterix. A listában volt olyan, hogy Arrbrox, ebbe berakott egy i betűt, ez lett a shindy neve.
  Az IP-címüket persze titkosították, már csak azért is, hogy a shindyk föl ne fedezzék, ha ugyanonnan lépnek be két tag nevében is. Mert pár nap múlva újabb jelentkezőt készítenek, hogy ha az egyiket bármiért kitiltanák, a másik megmaradjon.
  Castellivel aznap este tucatnyi hívást váltottak, ő először ellenezte az egércsalit, aztán beleegyezett. De Párizsban. Ramona, Garlomik, Profen, azaz Michel Darko tart egy barátnőt Párizsban, nagyon kényelmes helyen, az egyik magasházban a Lyoni pályaudvar mellett, a rendőrök már tudják, hogy keddenként érkezik az esti vonattal, ott alszik, reggel bemegy a városba üzletelni, szerdán vissza. És pont most kedden fog történni, hogy abban a házban egy hajléktalan kislány fog üldögélni a mélygarázs kijáratánál, ahova már nem lát a térfigyelő kamera.
  – Lehet fiú is – vetette ellene Christian.
  – De Françoise lány – közölte Nimby olyan arccal, mint aki hírt jelent be.
  – És ő lesz az?
  – Ő. A kiképzésetek még nem fejeződött be, eszünk ágában sincs titeket csaliként bevetni. Ilyen helyen legalábbis biztosan nem.
  A barátnője nem lesz otthon. Ezt Ramona még nem tudja, sőt a barátnő sem, a vonat érkezése előtt félórával fognak becsöngetni hozzá, megkérik, hogy küldjön SMS-t a pasijának, melyben közli, hogy egy barátnője bajban van, segítenie kell neki, hamarosan hívni fogja – aztán kapcsolja ki a telefonját és jöjjön velük. Legyen olyan szíves. Önként, nincs letartóztatásban. Ha nem megy önként, akkor lesz.
  Így a kégli üres, és az esti hancúrozás is kétségessé vált. Ramonának pedig tetszenek a sportos barnák, ezt a képekről lehet tudni, amiket egyszer fölrakott. A barátnője is sportos barna, csak hát harmincegy is elmúlt már, nem tizenegy – Françoise annyi lesz.
  Igaz, Ramona ízlését kritika is érte, akadt valaki, aki jobban örült volna, ha a sportos vöröseket szereti. De holnap estére az északnémet partvidékre komoly vihart jósolnak, Elkét aznapra letiltották a repülésről, és különben is, a jó kisegér önzetlenül, boldogan megosztja társával betevő shindyjét.

Egyetlen egér kísérte el Françoise-t küldetésére: Kissy. A többi veteránt leköti a suli, a kölyköket Castelli nem engedte oda, de a legfontosabb szempont az volt, hogy a hatodik emeleti kislakásban éppen elegen lesznek így is. Mert a shindy barátnője ilyen helyen lakott, madame Griffard pedig a szomszéd lakásban. De lehet, hogy Buffon. Kissy abban a pillanatban elfelejtette a nevét, hogy besétáltak, bemutatkoztak, aztán madame Griffon (de lehet, hogy Bruffard) rögtön távozott is, nem lehet jelen az akció alatt. Senki civilt nem engednek oda, közölte Castelli, madame Groffert (de lehet, hogy Grafit) pedig rámeredt Françoise vidáman lengedező lófarkára, aztán Kissyre, aki éppannyira nézett ki rendőrnek, mint ő maga.
  – Még egyszer köszönjük, hogy átengedi az otthonát, asszonyom – mondta ki Castelli félre nem érthetően, hogy a hölgy végre tűnjön a fenébe. A hölgy pedig ment, akárhogy is hívták. Nem kérdezte, hogy a két civil hogy lehet ott.
  – Tíz perc múlva nyolc – jelentette egy rendőr.
  – Köszönöm. Françoise, légy szíves, készülj föl, hamarosan indulnod kell.
  A zseb szalutált és bevonult a jelmezével a fürdőszobába. Castelli fölhívta a mélygarázs parkolójában posztoló civil ruhásokat, náluk minden rendben volt.
  – Hagytam magam lebeszélni arról, hogy valakit felküldjek velük a liften – mondta Castelli Kissynek –, elfogadom, hogy ha látják őket együtt, akkor kétszer meggondolja, hozzányúljon-e.
  – És aztán inkább nem nyúl hozzá – jegyezte meg Kissy aggodalmasan.
  – Szóval elfogadom. De ha az ürge próbálkozik, akkor a bizonyítékunk megvan, és Françoise legyen szíves végigfektetni a lift padlóján.
  – Szó se lehet róla – jött a zseb hangja a fürdőszobából.
  – Sajnálom, ebben nem engedek. Nem fogod megvárni, amíg odáig merészkedik, hogy darabokra vagdoshasd. Az első próbálkozásnál bevered a képét és kész. Ha most nem mondod, hogy értettem, felügyelő, akkor mindketten mehettek haza.
  – És honnan szerzel másik lányt?
  – Az már nem a ti gondotok lesz.
  Lemondó sóhaj a fürdőszobából.
  – Értettem, felügyelő. De figyelmeztetlek, hogy öt év múlva szavazhatok már.
  – És?
  – Olyan politikusokra fogok szavazni, akik a rendőrség felügyeletét az állampolgárok kezébe adják. – Hirtelen résnyire nyílt az ajtó és egy apró mancs jelent meg benne, ami megfenyegette a felügyelőt. – Vagy az öklébe.

A vonat éppen begördült az állomásra, amikor a tizenegy éves hajléktalan kislány helyet foglalt annak a liftnek az ajtajánál, amin Ramona fölmegy a mélygarázsból. Volt egy nagy, széthajtott hullámpapír doboza, azon feküdt és egy pornóregényt olvasott, ez volt hivatva megadni a beszélgetés alaphangját. Póló és rövidnadrág volt rajta, tiszta, nehogy a pasasnak elmenjen a kedve az ágyába cipelni.
  – Szervusz, drágám, most szállok le a vonatról – szólalt meg Kissy fülében és Françoise órájában egy ismeretlen férfihang. A rendőr, aki Ramonát követi. A mélygarázsban négy kocsiban lapultak nyomozók. Egy fiatal rendőrnő álldogált Françoise közelében, hamarosan elindul majd, szembe Ramonával, a telefonját nyomogatja, rá se néz a pasasra, és mire az odaér Françoise-hoz, ő már hallótávolságon kívül lesz. Csak persze addigra fölrak egy fülhallgatót és pont Ramonáékat fogja hallani. És hat rendőr várakozik egy műszaki helyiségben, aminek a járókelők a létezéséről sem tudnak, Françoise-tól pár méterre. Itt pedig, madame Büfé lakásában Castelli, még hat rendőr és egy mindenre elszánt, fölfegyverzett kisegér.
  Tisztán hallották a shindy lépéseit, ahogy közeledik a lifthez és a mellette fekvő kislányhoz. Aztán a kopogás elhallgatott.
  – Helló, bácsi. Van egy euród?
  A kamera ekkor már mutatta is a pasast, Françoise valahogy megmozdította a kezét a könyvön és képbe hozta. Sokat gyakorolták, amikor megvették az órákat.
  – Hallod? Van egy euród? Reggel óta nem ettem.
  Minden tökéletesen zajlott le, ahogy a Shindyvadászat című kézikönyvben le van írva. Illetve lesz, ha majd ők megírják. Françoise elmesélte, hogyan mérte végig a shindy nagy-nagy érdeklődéssel, és nézett óvatosan körül, amíg arról kérdezte, hogy került ide. A zseb előadta a jó előre betanult mesét, hogy eddig a pályaudvaron dekkolt, de új őr van és az elzavarta. Csak neki ott megvoltak az állandó pénzszerző helyei, és most nincs pénze.
  A shindy nem kérdezte, hogy akkor miért hever itt, ahelyett hogy bevétel után nézne. Belenézett a sapkába, amiben öt eurót helyeztek el apróban, és megakadt a szeme a pornóregény címlapján.
  – De látom, könyvre van pénzed.
  – Á, dehogyis! Csórtam. De kár volt, hülyeség az egész, tele van disznóságokkal. Kell, bácsi?
  Ramona érdeklődve átvette tőle a könyvet és belelapozott.
  – Nem disznóság ez, ha jól csinálják – mondta pontosan az ellenkezőjét annak, amit Woody Allen állított; márpedig Kissy sokkal inkább hitt egy elismert szakértőnek, mint egy shindynek, aki állítása szerint csupán egyszer volt olyannal, aki igazán vonzotta.
  – Hát én még nem csinálok ilyet – felelte a zseb.
  – Pedig ha mégis csinálnád…
  – Akkor mi lenne?
  – Akkor nem sajnálnék több pénzt…
  Tökéletesen ment minden, ahogy a shindybecserkészésről szóló szakirodalomban áll. A barátnője félórája írt, hogy nem lesz otthon. A kislány csinos és éppen a megfelelő korosztály, már szóba hozták a szexet, és éppen fölajánlhatta a pénzt, amire Françoise persze komoly követeléssel áll majd elő, de az csak aprópénz bárkinek, akinek rendes állása van. Tíz-húsz euró. Két perc múlva a kislány ott vetkőzhet a hálószobában, és három perc múlva vérben ázhat a szőnyeg.
  Minden tökéletesen ment, eddig a pillanatig.
  – Maga mit művel itt?! – csattant föl ekkor egy női hang. Egyikük se tudott megszólalni. Françoise később azt mondta, egyáltalán nem tűnt föl neki a lift mozgása, pedig abból macska is jöhetett volna, csak amikor nyílt az ajtó… de akkor már késő volt. Egy gyerek hevert a földön, fölötte állt egy férfi egy pornóregénnyel a kezében, és éppen pénzt ajánlott. Nem volt kétséges, hogy a hölgy hallotta.
  Ramona próbált mondani valamit, de a hölgy túlharsogta.
  – Ne közelítsen, mert magára hívom a rendőrséget! Állj föl, te velem jössz! Gyerünk!
  Hallották, hogy csukódik a liftajtó, és a hölgy dohogását, hogy milyen emberek vannak. Kissy és Castelli kétségbeesetten bámult egymásra.

– Nem állíthattam minden emeletre egy rendőrt – dünnyögte Castelli, de hirtelen elhallgatott, mert megszólalt Françoise határozott hangja.
  – Macskamentes. Uniform Alpha?
  – Oscar Kilo – felelte Kissy.
  – Hányadikra tartunk, asszonyom?
  – A kilencedikre.
  – Françoise Chandeau, Jerry Alapítvány. Ön egy alaposan megszervezett rendőrségi akciót tett tönkre.
  – Majd adok én neked rendőrségi akciót!
  Castelli fölállt, intett Kissynek, indultak az ajtó felé. Kissy kikapcsolta a kihangosítót, csak a fülében szólt a telefon, amíg kisurrantak a shindy barátnőjéével szomszédos lakásból és fölszaladtak három emeletet a lépcsőn. Szerencsére Ramona még nem jött föl a másik liften.
  – Uniform Romeo – susogta Kissy, amikor már egy emelettel följebb voltak, de a kislány valószínűleg nem hallotta, mert a hölgy szitkozódott, hogy micsoda emberek vannak, de amint hazaér, kihívja a rendőrséget.
  – India Alpha November – mondta be a lakásszámot Françoise, amikor Kissyék a nyolcadikon jártak, és ahogy kettesével véve a lépcsőket fölértek, ott találták őket az ajtó előtt, a hölgy a lakáskulcsa után kotorászott és gyanakodva bámult rájuk.
  – Castelli felügyelő, bűnügyi rendőrség – mutatta fel az igazolványát Castelli. – Jó napot, asszonyom. Legyen szíves ajtót nyitni és beengedni minket, hogy tisztázhassuk, mi történt, a lépcsőházban nem beszélhetünk.
  Kissy is fölmutatta a sajátját.
  – Maga igazi rendőr?
  – Annyira, madame – sóhajtott Castelli –, hogy ha nem segít nekünk rendbe hozni a helyzetet, akkor hívok két egyenruhás rendőrt, akik őrizetbe veszik önt a hatósági eljárás akadályozásáért. A ház tele van az embereimmel. Nyisson ajtót, kérem.
  A hölgy elképedve kinyitotta az ajtót, Castelli udvariasan előreengedte a nőket, és becsukta maguk mögött.
  – Castelli! – szólalt meg azonnal a jól ismert hangon. – Á, épp hívni akartalak. Elhúzódik az ügy, nem várt nehézség adódott, tartsd bent a nőt. Mit? Nem, szó sincs róla. Az anyjával se, senkivel. Istennel beszélgethet. Jó, pereljen, akkor viszont tedd lakat alá… micsoda?! Nem tudom. A kocsiról vett minta?… értem. Jó, kérd meg Henrit, hogy futtasson egy keresést arra is, és szólj át Lyonba, látták-e azóta. Kösz. Elnézést, más ügyekkel is kell néha foglalkoznom. Asszonyom, tudom, hogy jót akart, de alaposan beleköpött a levesünkbe. Most törhetjük a fejünket, hogy hozzuk helyre ezt a katyvaszt. Castelli! Igen? Jól van, akkor a garázsban lefújom a készültséget. Pierre-ék el is mehetnek, sok dolguk van. Én a kilencediken vagyok a két egérrel, a hölgy lakásán. Mindjárt kitalálunk valamit. A garázsból hívtak, a macskátok fölment a lifttel.
  Kissy helyeslően megbillegette nagy füleit. Már a rendőrség is az ő elnevezéseiket használja.

A hölgy mentegetőzését Castelli rövidre zárta azzal, hogy a helyében más is ezt tette volna, legalábbis reméli, hogy senki sem megy el szó nélkül amellett, ha ilyet lát. Ő a hibás, több embert kellett volna kérnie, akik minden emeleten megállítják a lefelé igyekvőket, viszont ennyi embert úgyse kapott volna. A hölgytől annyit kér, hogy legyen szíves a segítségükre lenni a helyzet megoldásában. Ha tud.
  És a hölgy a segítségükre volt. Végighallgatta, hogy mi is történt voltaképpen, aztán azt mondta:
  – Nézzék, én gondoltam valamit, de szóljanak, ha képtelenség. Én nyugdíjas tanárnő vagyok, már nem is nagyon egészséges, nem hiányzik nekem a gond, ami egy hajléktalan gyerekkel jár. Így amikor ráébredtem, hogy mit is tettem, rövid úton kiraktam a lakásomból ezt a kedves kislányt, immár nyugodt lelkiismerettel, hiszen az a ragadozó úgyse várakozik odalent mozdulatlanul. Ő pedig egyszerűen becsönget hozzá, hiszen pénzt remél.
  – De honnan tudom, hogy hol lakik? – kérdezte Françoise. – A sztori szerint fogalmam sincs róla.
  – Hát… lássuk csak… természetesen sehonnan. Találomra becsöngetsz mindenféle lakásokba, hátha rábukkansz. És az egyik alkalommal pont őhozzá.
  – Kockázatos – mondta Castelli. – A lakók észreveszik, hogy sorra csengeti a lakásokat, és kihívják a rendőrséget.
  – De hiszen ön a rendőrség, monsieur.
  – No persze. Fölhívhatom a kerületi kapitányságot és megkérhetem őket, hogy egy ilyen bejelentést hagyjanak figyelmen kívül. De ha pont az nem tud róla, aki fölveszi a telefont…
  – Akkor ne csöngessen be sehová, csak mondja azt, hogy már megtette.
  Françoise csettintett a nyelvével.
  – Ez az.
   Kész vagyok a ház összes lakásába becsöngetni, hiszen pénzt remélek a mukitól. Madame, önnek tökéletesen igaza van. Lássuk csak. Mennyi időbe telhet, amíg ön belátja, hogy mégse szeretne velem éjszakázni, és kirak a lakásából?
  – Mondjuk negyedóra – mosolygott a hölgy.
  – Legyen csak tíz perc – mondta Castelli, a telefonjára pillantva. – Mindjárt indulunk.
  – Várj, még számold hozzá a lakások csöngetését is. Azt is itt szeretném csinálni, a madame konyhájában.
  – Hát odamész, becsöngetsz, előkászálódnak, ajtót nyitnak, rájuk bámulsz, elnézést, továbbmész, ez mondjuk lakásonként egy perc. Öt-hat lakás után már nyugodtan sorra kerülhet az övé. Várjunk még pár percet és menjünk.
  – Nem jó – szólt közbe Kissy. – A konspirációs lakásba ne menjünk vissza, nem kell, hogy a shindy túl nagy mozgást halljon. Hiszen otthon van.
  – Hát aztán, egy ekkora házban folyton jön-megy valaki.
  – De mi van, ha ismeri azt a hölgyet és tudja, hogy nem szokott ilyenkor mászkálni? A szomszédja. Ne kockáztassunk, maradjunk itt, ha a madame még megtűr minket.
  – Szívesen látom magukat. Talán tartozom is ennyivel a történtek után…
  – Castelli! – kapta föl a telefonját a felügyelő; kész csoda, hogy ilyen sokáig nem hívták. – Mi? Persze hogy tart. Addig, amíg én le nem fújom! Húsz óra húszkor a gyerek becsönget a shindyhez és élesben leszünk. Készüljenek föl. Végeztem. Ti mit vigyorogtok?
  – Shindyt mondtál – nevetett Françoise.
  – Ja… mindegy, azt is megértik. Mi a rendőrségnél ismerjük az egész titkos nyelveteket.
  – Charlie Charlie Uniform Lima India Zulu? – kérdezte Françoise. – Papa Zulu?
  – Negatív – legyintett Kissy. – Tititi tá tititá titi titititi tá egy árva szót sem Uniform Lima India Zulu, csak fogalma sincs, hogy a mi titkos nyelvünknek milyen mélységei vannak. Azt hiszi, hogy ezzel a pár szóval, hogy egér, macska meg shindy, tud mindent. Jobb, ha meg is hagyjuk ebben a hitében.
  – Oscar Kilo, India Kilo – bólintott Françoise. – Alpha Golf – nézett az órára. – India Foxtrot Uniform Romeo Charlie Kilo Charlie X-ray India Whisky.
  – Örültem volna, ha nem nevezed szexrandinak – sóhajtott Kissy, és felállt. – Jól van, Uniform Romeo. Fordulj körbe, hadd nézzelek… cin-cin. Hibátlan. Mindened megvan.
  – Mindenem – nyúlt a kislány a zsebébe, és indult az ajtóhoz –, kivéve egy-két lenyisszantott… de hát mindjárt az is meglesz.
  Kinyitotta az ajtót, óvatosan kileskelt, mint mindig, amikor előbújik az egérlyukból, s már ott sem volt.
  Kissy az ajtóban maradt, három emelet választotta el a shindytől, tehette. Elnézett Françoise után és egy cseppet sem izgult. A kislány félelmetes verekedő, az összes fegyvere nála van. Nem eshet baja.
  Izgatottan várta, hogy megszólaljon a csengő.

– Nahát, bácsi, te vagy az?!
  – Te… hogy kerülsz te ide?
  – Hát valami pénzt emlegettél, de nem tudtam, hogy hol laksz, úgyhogy elkezdtem találomra csöngetni lakásokba, hallod, marha sok lakás van ebben a házban, de alig van itthon valaki. A néni is elmegy hazulról, aki hazavitt, úgyhogy ki is rakott. Szóval? Megvan még az a pénz, amiről beszéltél?
  Françoise külön zsenialitása volt, hogy bevonta a történetbe: a néni elmegy hazulról. Hiszen csakugyan éppen leért a mélygarázsba, amikor találkoztak, és azzal, hogy ezt a zseb elmondta, a házból és a történetből távozott az egyetlen tanú, aki látta őket együtt.
  – Ne álldogálj az ajtóban, gyere be.
  Ajtócsukódás, kulcszörgés. Françoise később elmondta, hogy a vállát fogta meg és valósággal behúzta.
  – Van valami kajád, bácsi? A néni se adott semmit, azt mondta, nem ér rá, megy a vonata.
  – Ide hallgass – szólalt meg a shindy –, én nem vagyok jótékonysági intézmény.
  – Oké, szóval tűnjek a francba. De akkor minek hívtál be?
  – Még nem fejeztem be. Ha pénzt akarsz, kaphatsz, de meg kell dolgoznod érte.
  – És kapok valami kaját is?
  – Kapsz.
  – Rendben. Ez itt a konyha? Muti a kaját, és meséld el, hogy mi a meló.
  – Nem nevezném pont melónak. Emlékszel, miről beszélgettünk, amikor az a nő megjelent?
  – Aha, a könyvről, amit csórtam. Ebben mi van?
  – Nem tudom, valami húsgombóc.
  – Megmelegíted nekem?
  – Persze. Szóval a könyvről beszéltünk. Azokat kellene csinálnod, amik a könyvben vannak.
  Kissy nagy fülei ekkor kapták el a kopogást. Intett Castellinek, hogy jöjjön oda, elővette a telefonját és írni kezdte, amit Françoise kopog, hétköznapi nyelven.
  ajtó zárva retesz előszoba egyenesen konyha
  A felügyelő bólintott, elindultak a folyosón, aztán le a lépcsőn, lassan, halkan, hogy el ne nyomják a fülhallgatóból szóló közvetítést.
  – Muti a könyvet, bácsi. Aha, mondjuk ezt a részletet? Te, ez marha jó! „Berakta a pulykát a sütőbe és hozzálátott a krumplihámozáshoz.” Oké, imádom a krumplit!
  Kissy pedig Françoise-t imádta, amiért percek alatt idegroncsot csinál a pasasból.
  – Nem ezt a részét. Mondjuk… add csak ide… nézd meg itt.
  – Hé, ez disznóság, én még csak tizenegy éves vagyok, én nem csinálok ilyet.
  – Pedig most muszáj lesz.
  – Miért lesz muszáj?
  – Mert innen el nem mész, amíg meg nem tanítottalak, mi az a disznóság. Vetkőzz csak le szépen.
  – Nem lehet, szégyenlős vagyok.
  – Előttem nem kell szemérmeskedned. És nem is lehet, mert letépek rólad mindent.
  – De hát nem érted?! Nem mutatkozhatok meztelenül húsz rendőr előtt!
  Kissy és Castelli megállt a lakás ajtajában, és a rendőrök is érkeztek már.
  – Mi van?
  – Az van, picikém, hogy magammal hoztam a fél kapitányságot, és rögtön le leszel tartóztatva.
  – Hű, de jó blöff – sziszegte a shindy –, ezért külön megszorongatlak egy kicsit.
  – Blöff, Ramona?
  Csend.
  – Vagy Garlomik? Profen? Melyik nevedet szereted a legjobban, Michel? Michel Darko. Ezt a nevedet is tudom. Honnan tudom, ha én csak egy hajléktalan kiscsaj vagyok? Papa Foxtrot!
  – Kés van nála – mondta Kissy, és Castelli azonnal dörömbölni kezdett az ajtón.
  – Rendőrség! – harsogta. – Kinyitni!
  A pasas káromkodása azért így is hallatszott.
  – Hallod, bogárkám? – folytatta Françoise, mialatt az egyik rendőr hatalmasat rúgott a zárba. – Semmit sem érsz el azzal a félméteres bicskával. Kilyukasztják a bőröcskédet, aminek nem örülnék, mert le akarom teríteni az ágyam elé. Ne hadonássz a késsel! Hopp, látod, nekem is van! És az enyém nagyobb!
  Több hasztalan rúgás után egy rendőr lépett elő valami fegyverrel, ők félrehúzódtak, s a rendőr szétlőtte a zárat. Castelli berúgta az ajtót, és beözönlöttek.
  Kis előszoba, a végében konyha, az ajtóban Françoise, beljebb a pasas késsel a kezében.
  – Rendőrség – mondta Castelli. – Tegye le azt a kést, ennek semmi értelme!
  – Zsaruk – motyogta Ramona. – Átkozott, mocskos zsaruk, engem nem kaptok el élve, számítottam rátok! – Bal kézzel hirtelen fölkapott valahonnan egy apró tárgyat. – Tudjátok, mi ez? – Kis pálinkásüveg volt, benne kék folyadékkal. – Nitroglicerin, zsarukáim. Ha ezt elejtem, az egész épület eltűnik a föld színéről, velünk együtt! Felfogtátok?
  – Felfogtuk – mondta Castelli sápadtan, és a két egérre nézett, akik ott álltak mellette, Françoise-nak kés a kezében, Kissynek semmi. – Mit akar, mit tegyünk?
  – Én most szépen kisétálok innen. A gyerek velem jön túsznak. Ha elsütitek a puskátokat, ő is meghal és ti is. De azért jobb lesz, ha lerakjátok a fegyvert a földre. Gyerünk!
  – Oké – mondta Castelli, és lehajolt, hogy letegye a fegyverét. – Oké, Darko, letesszük. Fegyvert letenni! Csak nyugalom, rendben?
  – Egy pillanat türelmet – szólalt meg Kissy. – Lehetne egy szerény alternatív javaslatom?
  – Te meg mit akarsz? – förmedt rá a shindy.
  – Ezt – mondta Kissy, a zsebébe nyúlt, kivette a csúzliját, megtöltötte, célzott és elsütötte, egy szempillantás alatt. A kis pálinkásüveg egy csattanással eltűnt, a pasas felüvöltve hátraugrott, elejtette a kést, a kezét a melléhez kapva összegörnyedt. Françoise rálépett a késre, Castelli pedig már indult is a bilinccsel. A konyha nyomban tele lett rendőrrel. A két egér egymásra vigyorgott és kiment az előszobába.

– Castelli vagyok, a gyanúsítottat őrizetbe vettem. Kell egy mentőkocsi. Természetesen neki. Ahol az egerek megjelennek… Rendben. Végeztem.
  Kissy csendesen vigyorgott. Françoise is.
  – Egypár ujja bánhatja a kalandot – mondta a felügyelő. – Üvegből volt az a vacak, amit szétlőttél a kezében. Hogy jutott eszedbe?
  – Láttál te már kék nitroglicerint?
  – Hát… azt hiszem, ez kimaradt a kiképzésemből.
  – Mi viszont láttuk a Jég és föld között című filmet, amiben zöldessárga volt a nitroglicerin, és utána Nimby elmondta, hogy ez a film látványossága miatt volt, mert az a szer színtelen, akár a víz.
  – És akkor mi volt a palackban?
  – Mosószer. Bodzaszörp. Festékes víz. Kit érdekel?
  – Értem. Hát ezzel mindenesetre összehozta magának a gyerekmolesztálás mellé a terrorizmus vádját is.
  – Cin-cin.
  – Szerintem is.
  A két egér visszabaktatott a kilencedikre, megnyugtatni a hölgyet, hogy a veszély elmúlt. A másik hölgyet, madame Gruffacsórt Castelli hívta föl és visszaengedte a lakásába.
  Egy héttel később telefonált a felügyelő. A kis üvegben valami konyhai tisztítószer volt, aminek kilyukadt a flakonja, és a shindy barátnője hamarjában egy pálinkásüvegbe töltötte át, pár nappal az eset előtt, tehát Darko azelőtt nem is látta. Nyilván akkor jött a hirtelen ötlet, amikor észrevette az üveget a kék folyadékkal. Súlyos évekbe fog kerülni.
  – Hát megvagyunk – jött oda Castelli, Kissyék már a garázsban voltak megint, a szokásos látványt szemlélték, ahogy egy rendőr beszáll a mentőbe, és elhajtanak. – Az életünket nem mentetted meg, de egy elég nagy lebőgéstől megóvtál.
  – Seráfütty.
  Kezet szorítottak. A bűnüldözés két profi harcosa.
  – Holnap hazamegyek Nizzába, mondanám, hogy végre, de hát belőletek ott is akad bőven.
  Kissy bólintott.
  – Veletek sose könnyű. A doki szerint a pasas keze teljesen össze van vagdosva, bármi lehet, lebénulhat pár ujja, lehet, hogy némelyiket le kell vágni, majd kiderül. Csak hát ez az őrizetbe vétel közben történt, úgyhogy írnom kell egy kötetnyi jelentést.
  – Fogd rá az egérre – tanácsolta Kissy.
  – Nem, a nitroglicerines üvegre kell fognom, és igazából legalább olyan nehéz lesz kimagyaráznom, hogy sérthettük meg a robbanószerekkel való bánásmód szabályait, amikor nem tudtuk biztosan, hogy az nem az, mint elszámolni a pasi sérüléseivel. Mindegy, megoldom. Szóljatok, ha van hír arról a fórumról.
  – Szólunk. Ha akarod, meg is könnyítjük a munkádat, és csak akkor szólunk, amikor a következő shindy már vértócsában… izé, megkötözve fekszik a földön.
  Castelli nevetett, megsimogatta Françoise fejét, és elment.
  – Azért ezt a nitroglicerines cuccot meg kellene gondolni – tűnődött Françoise, amíg a motor felé surrantak. – Már le tudjuk dobni helikóról, egyenest a shindy orra elé.
  – Aha, csak elég egy rossz mozdulat, és belőled lesz egérpüré, még mielőtt fölaggatnád a nitrót a gépre. Sokkal jobb orrba verni őket.
  Hirtelen megtorpantak és egymásra néztek.
  – Már esélyünk sincs utolérni a mentőt – mondta ki Françoise, amit Kissy is gondolt.
  – Nincs. Azt se tudjuk, merre ment.
  – A kórházban kell megkeresni.
  – Valószínűleg egyből a műtőbe viszik, oda nem engednek be. Túl szőrösek vagyunk.
  – Meg kell várni, amíg kijön.
  – Meg.
  – Az orra még sértetlen.
  – Érintetlen.
  Nagy egyetértésben mentek tovább a motorhoz.

A csapat legtöbb tagja élőben nézte Ramona elfogását, akiknek pedig órájuk volt még az egyetemen, azok felvételről másnap. Françoise megírta a nitroglicerines részt a Cheesebookon, amire perceken belül válaszolt az apja. Ezért kell tudni a kémiát, közölte, és engedélyt kért felhasználni a történetet az óráin. Nyugodtan, felelte Kissy, és magában eldöntötte, hogy ha most csak Jean-Frannál lesz tananyag, jövőre az összes egyetemen őt tanítják majd.
  Ennek megfelelően némileg magasra tartotta gombszerű orrocskáját, amikor negyedórával később leszállt a motorról az Aurenche egerek lakótelepi háza előtt, eltette a sisakját és a visszapillantóban ellenőrizte frizuráját és nagy fü…
  Hát ez meg mi?!
  Egy szempillantás alatt ott termett a parkolóban és döbbenten bámult be a kocsi ablakán. Hátul gyerekülés. Benne egy mozdulatlan gyerek.
  Kissy körülnézett, keresett valakit, aki a kocsihoz tartozhat és választ adhat, de a parkoló néptelen volt. Az aszfalt fölött vibrált a levegő. Délután két óra volt, harmincfokos forróság. Kissy keze lecsapott az órájára, egy pillanat alatt leadta a Jerry-vészjelet, és a külső hívót is benyomta a tizenötössel.
  – Mutat életjeleket? – ez volt az első kérdés, amikor eldarálta a helyet és hogy mit lát.
  – Nem tudom. Nem mozog, de hogy lélegzik-e, arról fogalmam sincs.
  Beszéd közben már fegyvert is rántott, és gondolkodás nélkül belelőtt az ablakba.
  – Ez mi volt? – kérdezte az órája.
  – Szétlőttem az ablakot. Mikor érnek ide?
  – Néhány perc. De mivel lőtte szét?
  Kissy benyúlt az ablakon, kinyitotta az ajtót, aztán behajolt rajta, hátranyúlt a gyerekhez és kinyitotta azt az ajtót is. Ahogy kibújt a kocsiból, két egérbe ütközött.
  – Mi történt, mi történt?
  – Söprés az utamból! Mentő, hallasz? Elértem a gyereket – hajolt be a hátsó ajtón, két nyisszantás a szíjakon a borotvaéles Jerry-késsel, s míg a jobb kezével elrakta, a ballal már emelte a gyereket. Megfogta a jobbal is, és ahogy fölegyenesedett, valósággal hűvös levegő csapta meg, pedig nagyon meleg volt. De az autóbeli forróság minden képzeletet felülmúlt. Két másodpercig lehetett odabent. – Beviszem a házba. Michel, maradj idelent, igazítsd útba őket! Pierrette, nyisd az ajtókat!
  Hogy elevent visz-e egyáltalán, azt csak a lépcsőn tudta meg, amikor a gyerek mocorogni kezdett a kezében. Nem vártak a liftre, száguldottak a másodikra. A lakás ajtaja nyitva volt, az előszobában az egerek anyja csodálkozva, aki csak annyit tudott, hogy a gyerekei fölpattantak és lerohantak. Kissy meglátott egy asztalt az előszobában, és azonnal fékezett.
  – Leraktam egy asztalra, mit tegyek?
  – Nézzen életfunkciókat, vetkőztesse le, próbálják hűteni!
  – Hideg víz – mondta madame Aurenche, és indult érte, de Pierrette gyorsabb volt. Kissy nem törődött velük, előkapta a kését és végighasította a gyerek rugdalózóját nyaktól hasig, aztán a karján, majd a másikon, bal kézzel megmarkolva és húzva a szövetet, hogy eltartsa a bőrétől. Leszakította róla, aztán lekapta a zoknijait.
  – Te jó ég, késsel vetkőzteti?
  Kissy most sem hallotta a szavakat. Valami vizesedény jelent meg mellette, lerakta a kést, belenyúlt a vízbe és fröcskölni kezdte a gyerek arcát, testét.
  – Vizet fröcskölök rá, éledezik – jelentette.
  – Ez jó hír – felelte az óra. – Mindjárt ott vagyunk.
  – De hisz ez madame Roissier kisfia – mondta madame Aurenche. – Nem értem, mi történt.
  – Bezárta a kocsiba – felelte az egere.
  – Igen, erre rájöttem, de hát ő mindig olyan gondos anya volt…
  A két Jerry egymásra nézett. A kisbaba ekkor tért magához, még nem bömbölt, de már nyöszörgött.
  – Vigyázzon rá, madame. Mentő, hallasz?
  – Mindent hallottam – jött a válasz.
  – Úgy néz ki, az anya is bajban van, indulunk. Mutasd az utat, egérke.
  – A hatodikra – iramodott meg a kislány, és már surrantak is föl a lépcsőn. Pár pillanat múlva Kissy ráesett egy csengőgombra, a másik kezével dörömbölt. Pierrette csatlakozott hozzá.
  Eltelt öt másodperc, aztán tíz. Kissy elengedte a csengőgombot, és intett a társának, hogy lépjen arrébb. Két lépést hátrált, megpördült és rúgott, kétszer.
  Különösebben már meg se lepte, hogy a hölgyet eszméletlenül találta az előszoba padlóján.

A Jerryben szokva voltak az életmentésekhez, de az, hogy Kissy két embert mentett meg legfeljebb három perc alatt, még őket is meglepte. A mentők egyenesen a hatodikra rohantak a nőhöz, azt mondták, agyvérzés, nyilván nem tudta, mit csinál, ösztönösen fölment a lakásba, alighanem telefonálni akart. De az ajtót kinyitotta és bezárta, felelte Kissy. Hát ez az, mondta az ápoló. Ha magánál van, nem zárja be, hisz a gyerek még odalent van.
  S már vitték is. A gyerekért közben küldtek egy másik mentőt, az orvos azt mondta, nem lehetett sokáig a kocsiban, madame Aurenche meg azt: mert jött Kissy. A gyereket is elvitték. Közben madame Aurenche hívott lakatost, Michel már fölment a hatodikra fegyveres egérposztnak, mert Kissy leszakította az ajtót a zsanérról, már csak szakember tudja rendbe hozni. Pierrette az ablakból figyelte a kocsit, amíg félóra múlva megjött Yves bácsi az egyik emberével, elég sokáig tartott elérni, hogy egyáltalán beleülhessenek, a sofőrülés tele volt szilánkokkal. Elviszik a műhelybe, aztán leteszik egy sarokba, ha a hölgy csakugyan agyvérzést kapott, jó darabig nem fogja tudni vezetni.
  Márpedig azt kapott, és Yves bácsi egy évig tárolta a kocsit a műhelyhez tartozó egyik melléképületben, időnként feltöltötte az aksiját, fölpumpálta a gumijait, elvitte műszakira, elintézte a biztosítását – valami zseniális trükkel, hiszen mindenhol csak a tulajdonossal állnak szóba, de ő elérte, hogy elfogadják a pénzét és a hölgy nevére könyveljék. A Jerry ki akarta fizetni neki, de Yves bácsi legyintett, nem ügy, azt mondta.
  A gyereket pár napig megfigyelték a kórházban, aztán csecsemőotthonba került, őt nem lehetett csak úgy elvinni és időnként feltölteni. Az anyja fél év múlva jött annyira rendbe, hogy magához vehette megint, Aurenche-ék és más közelben lakó egerek jártak hozzájuk segíteni, bevásárolni, efféléket.
  Kissy ugyanúgy nem ment el hozzájuk hálálkodást besöpörni, ahogy Masoudi doktor barátjához, akinek betörte a kapuját a piros Suzukival. Öt évvel később találkoztak, a hölgy már elég jól rendbe jött, a gyerek szaladgált, de Kissy akkor sem akarta, hogy a nyakába boruljanak, üdvözölte őket és surrant tovább.

– Hát így megy ez – mondta Kissy, amikor Michel bezárta a megjavított ajtót és lejött, a lányok elköszöntek Yves bácsitól és feljöttek, s a madame is elkészült az előszobai csatatér feltakarításával. Leültek a nappaliban, a kölykök megigazították az egérfüleiket és szörnyen büszkék voltak. – Folyton akad valami, és a bátor kisegérnek harcra készen kell állnia. Az élet egy kaland.
  – Kissy ugrott már autó alá is, hogy kisbabát mentsen – mondta Pierrette.
  – A tetejére ugrottam, nem alá, de hát ebből a szempontból mindegy. Pár hétig az ágyat nyomtam, viszont ha nem ugrok, az a kisbaba már nem élne. Jó, hogy ott voltam, a többi meg nem érdekes. Well, mice. Szóval amint látható, rátermett, elszánt, magabiztos egerei vannak, madame. S az alapítványnak éppen ilyenekre van szüksége. Meg a gyerekeknek.
  – Voltaképpen hogy hívta őket? Én nem hallottam semmit.
  – Az óra nem hangos, de akinek a kezén van, az hallja. Ha valaki kopogni kezd az óráján, a rendszer azonnal közvetíti a többieknek, és négy vagy több rövid koppintás a vészjel. S az egérfegyelem azt mondja, hogy ilyenkor eldobunk mindent a kezünkből és rohanunk a társunkhoz. Tátott szájú cica is állhat fölötte. Ők meg ugye tudták, hogy már itt vagyok.
  – Tényleg lehetett volna odakint cica – ismerte el Pierrette –, és mi egyáltalán nem néztünk körül.
  – Hát a körülmények ismeretében ezt a legkevésbé se bánom – felelte Kissy.
  – Most már nem is nézhetünk körül egyáltalán – mondta Michel ünnepélyesen –, választottunk magunknak fedőnevet. – No halljuk.
  Pierrette udvariasan bólintott ültében, bemutatkozott.
  – Gyalogkakukk.
  – Prérifarkas – kontrázott a bátyja.
  Kissy gondterhelten az anyjukra nézett.
  – Hát, madame, sok szaladgálnivalója lesz.

Ők voltak az első kölykök, akik fedőnevet választottak maguknak, de hamarosan lett a többieknek is. Molly: Csőrike. Brigitte: Sylvester. Jól ellesznek majd egymással, esetleg majd kaphatnak egy kalitkát meg egy serpenyőt is. Suzanne: Bambi. Jacques: Magilla Gorilla, őszerinte remek választás, mert egyáltalán nem nagydarab. Claude: Chip. Christian: Dale. Kissy óvakodott szólni nekik, hogy ezek után mindkettejüknek szerelmesnek kellene lenniük Françoise-ba, hiszen őt hívják Sziporkának. Maverick: Malacka. Yvonne: Rebecca Cunningham. Nique: Fiona (mármint madame Shrek). Artu: Scooby-Doo. François: Speedy Gonzales, végre egy egér!
  De a legjobb nevet Caroline találta. Hát persze hogy Coraline!

A vadászat váltakozó sikerrel folyt. Először a macska volt előnyben, aztán viszont az egerek hátrányban. Nimby szerint a kis létszám nem lehet probléma, mert ha mind a huszonöten itt lennének, ezt a macskát márpedig akkor se fogják meg és kész. Françoise föl akart mászni utána a fára, de Kissy lebeszélte, először is ő nem Vanessa, azonfelül pedig ennek a macskának az semmiség, csapni néhányat a nagy füleivel és átröppenni egy másik fára. Nagy fülem nekem is van, felelte a zseb. Kissy legyintett és megcsóválta a fejét. Oscar Romeo, kérdezte Françoise. Kissy bólintott. Oscar Romeo, felelte, és mindhárman elindultak a konyhaajtó felé, tudva, hogy Miau minden lépésüket figyeli a fáról.
  Már csak ő volt az anyjával, a testvéreit elajándékozták helybeli ismerősöknek, őérte is eljött volna Françoise, ha nem jött volna közbe a költözés, Véronique-nak sikerült némi bankkölcsönnel, ezzel-azzal hozzájutni egy helyes kis házacskához Bièvres-ben, s mivel Miau letagadhatatlanul macska, aki a házhoz ragaszkodik, inkább itt hagyták még a költözés idejére, ne kelljen kétszer is új helyhez szoknia. A költözésben persze az egerek segítettek, főleg a kölykök, Kissy, Nimby meg egypár éppen ráérő egérszülő. Négy napig dolgoztak vele, az új házban még minden a feje tetején áll, de persze a rendrakásnál, berendezkedésnél is segíteni fognak a szorgos egérmancsok – Françoise most már eljöhetett Miauért. Csakhogy neki megvoltak a saját elképzelései, amik között nem szerepelt, hogy bevonuljon a macskadobozba.
  Ám az Oscar Romeo hadműveletre nem számított. A három egér bevonult a konyhába, az ajtót nyitva hagyták, és Kissy elővett egy dobozzal Miau kedvenc macska-bébiételéből. Amíg fölbontotta és kitálalta, a másik kettő lezárta az összes többi kijáratot.
  – Azért nem viszi a macskanépség soha semmire – magyarázta Nimby tudományosan –, mert a rövid távú memóriájuk legfeljebb egy percre rúg. Mint az a srác Barrymore filmjében, aki tíz másodpercenként újra bemutatkozott, mert nem emlékezett semmire. Miau természetesen észben tartja, hogy meg akartuk fogni, és ő nagyon haragszik ezért – még tíz-tizenöt másodpercig. A másik gond, hogy semmi helyzetfelismerésük nincsen, és noha ragadozók, akik vadászni szeretnek, soha nem használtak csalétket. Így nem tudják elképzelni, hogy valaki őrájuk vadászhat csalétekkel.
  Kissy letette a tálkát a helyére, és arrébb sétált. Vártak. Nimby az ajtó mögött. A cicaajtót már rögzítették, hogy ne lehessen rajta kisurranni.
  Vártak. Türelem macskát terem.
  Miau végül lejött a fáról és elindult a ház felé. A távolság a fától a tálkáig tíz méter sincsen, ez neki egytized másodperctől több óráig bármekkora idő lehet. De ezúttal néhány másodperc alatt megtette, s ügyet sem vetve rájuk odament a tálkához. A konyhaajtót becsukták és vártak, amíg meguzsonnázik. Az anyja kint aludt egy alacsony ágon, és egyáltalán nem érdekelte az egész.
  Miau végzett az evéssel, és macskaszokás szerint azon tűnődött, hogy akar-e valamin tűnődni egyáltalán, amikor Françoise nesztelen léptekkel a háta mögött termett, fölkapta és az arcához emelte. Egymás szemébe néztek.
  – Hazaviszlek, jó, kiscica?
  Miau nem szólt semmit. Nimby tartotta a dobozt, Françoise belerakta a kölyköt, s már kattant is a zár.
  – Macskát fogtunk, cin-cin – mondta Nimby elégedetten.
  Amíg a taxira vártak, Kissy odaóvakodott a dobozhoz. A rácson egy farkinca lógott ki. Meghúzta. A farkinca eltűnt és egy rosszalló macskapofi jelent meg a rács mögött. Kissy megkerülte a dobozt. Ott is ugyanazt a rosszalló macskapofit látta.
  – Hát viszlát, cicus – mondta, amikor megjött a taxi. – Találkozunk még, eljössz majd meglátogatni anyut, ugye?
  Válasz most sem érkezett. Françoise fölkapta a dobozt, cincogott nekik és beszállt a taxiba.

Kissy befordult az étterem elé, leszállt, levette és eltette a sisakját, belenézett a visszapillantóba, megigazította a haját, megvárta, hogy nagy fülei kirúgják magukat rendes állásukba, és besétált az étterembe. A vörös pultoslány elképedt tekintete előtt lecsatolta a hátizsákjáról a helikósdobozt, lerakta a pultra, levette a hátizsákot, azt is lerakta, aztán lábujjhegyre állva áthajolt a pulton, két ujjal becsukta a pultoslány száját és rávigyorgott.
  – Szia! Légyszi, adj nekem egy kólát, mindjárt szomjan veszek, és kérem a főnököt.
  – Mi az ördög ez – méregette a lány a hatalmas, áttetsző zöld műanyagdobozt, amiben gépek és szerszámok sokasága ködlött –, valami bomba?
  A vendégek is bizalmatlanul meredtek rá.
  – Bolond vagy – nevetett Kissy. – No! A kóla? A főnök?
  – Nem rakhatod a cuccodat ide a pultra!
  – De hisz látod, hogy ott van. – Szerencsére arra jött egy pincérlány. – Egy kólát pohárban, egy főnököt pohár nélkül, köszi!
  A lány csak bámult rá, ő pedig kinyitotta a hátizsákot, kivette a borítékot és az egérfüleit, utóbbiakat gondosan a fejére tette és visszanézett a pincérlányra, aztán a pultosra, akik a füleket bámulták.
  – Itt mindenkiben lemerült az elem?
  – Valami gond van? – lépett ki egy férfi hátulról, s megakadt a tekintete Kissy szépséges bársonyfülein. – Semmi, ha a kislányok aludni járnak ide. Maga a főnök?
  A férfi bólintott, és már nyitotta is a pult felhajtható lapját. – Lisette, ugrás! – sziszegte. – A hölgy rendelését, de nagyon gyorsan! – Tudom, miért jött – nyújtott kezet Kissynek. – Bousquet vagyok, üdvözlöm. Már nagyon vártuk.
  – Jöttem, amint megkaptam az utasítást. Kissy Chaton.
  – Tessék, parancsoljon – kínálta hellyel Bousquet. – Lisette! Foglaljon helyet, érezze otthon magát… illetve hát, ugye, ha nem visszautasítással jött, akkor…
  – Dehogy. Szerintem arra telefon is elég lenne. Tessék.
  Leültében adta át a borítékot, és biccentett a lánynak, átvette a kólát és egy hajtásra kiitta a felét. – Ez az. Már ki voltam tikkadva. Ne haragudjon, hogy szóvá teszem, Bousquet úr, de a huszonegyedik században igazán lehetne itt egy fax.
  – Teljesen igaza van. Sajnos csak a szállodában volt, és amikor az tönkrement, nem tudtam megcsináltatni. Sajnálom, hogy alkalmatlanságot okoztam.
  – Nem tesz semmit. Lisette, hoznál még egy kólát? Kösz.
  Lisette unottan bólintott és elcammogott.
  – No de mit csinál? – nézett Kissy Bousquet úrra, aki épp csak kivette a papírköteget, s már nyúlt is a tolláért és kezdte aláírni.
  – Tudom, mi van benne, mademoiselle Chaton. Ha nem bíznék önökben, ön most nem lenne itt. Lenne kedves itt aláírni?
  – Kérem. – Kissy átvette a tollat, aláírta a mutatott helyen.
  – Nagyon köszönöm. Ön megmentette a szállodámat, kisasszony.
  – Azt se tudtam, hogy önnek szállodája is van.
  – Csak egy egészen kicsike. De most majd lesz pénzem, hogy egyenesbe hozzam a dolgait. Ön bizonyára tudja, hogy mikor.
  – Hát nekem most telefonálnom kell, hogy aláírtuk a szerződést, aztán szerintem hamarosan utalnak is.
  Lisette meghozta a második kólát, lerakta Kissy elé, megfordult.
  – Lisette, szívem – szólította Kissy. A lány visszafordult. – Nem tetszik a stílus, ahogy kiszolgálod a vendéget. Lennél kedves változtatni rajta? Az én kedvemért? Mondjuk legkésőbb holnapra?
  Lisette olyan arcot vágott, mint aki azt akarja mondani: „Hé, csajszi, tudod, kit oktass ki”, de megszólalt a főnök.
  – Lisette, a hölgy az új tulajdonos. Most már ő parancsol.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Talán nem éppen én, monsieur Bousquet.
  – Most írta alá a szerződést, mademoiselle.
  Kissynek olyan érzése volt, mint amikor egy gyönyörű doboz bonbont kap, és amikor kinyitja, macska van benne.
  – Csak az lehet a tulajdonos, aki kifizeti a vételárat.
  – Pontosan úgy van, ahogy mondja. A konzorcium nevében ön vállalta a kötelezettséget, de nyilvánvalóan nem ön fog fizetni. Jelenleg azonban – Bousquet Kissy elé tolta a példányát – önnek aláírt szerződése van arról, hogy ez az étterem az öné. A vételár kifizetéséig én vezetem és húzom hasznait, a fizetés napjától pedig a konzorcium, illetve aki fizet. Bizonyára nem haragszik meg, ha zsenge korára való tekintettel megkérdezem: ugye csak azért írta alá olvasatlanul a szerződést, fél perccel azután, hogy énnálam ugyanezt szóvá tette, mert bölcsen tudja, hogy a konzorciumban végtelenül korrekt emberek vannak, akik semmiféleképpen nem fogják önt cserben hagyni ennek az összegnek a kifizetésével, valamint én is az vagyok, és abban az elképzelhetetlen esetben, ha a vételár nem érkezne meg, nem próbálom önön bevasalni ezt az anyagi lehetőségeit nyilván meghaladó összeget? mert egyébként ugye soha semmilyen iratot nem ír alá olvasatlanul, ha azt nem a Claudel konzorcium bocsátotta ki?
  Elég nagy macska volt, és jó hosszú körmondat, de Kissy az alapítvány kisegere volt és megbirkózott vele.
  – Igen – felelte kisvártatva –, azért írtam alá.
  – Köszönöm. Akkor pedig engedje meg, hogy ugyanúgy az új tulajdonosnak tekintsem és nevezzem, ahogy Clairvaux asszonnyal vagy Girotti úrral tettem volna, ha ők jönnek el.
  Kissynek ugyan sejtelme sem volt, hogy Clairvaux asszony ki lehet, de Mariót ismerte, és persze megengedte. Később tudta meg, hogy Clairvaux asszony Georges-nak valamilyen oldalági rokona, Marióval ketten csinálták ezt az üzletet, de ő Belgiumban él, így egyszerűen, az aláírogatás leegyszerűsítése végett, Kissyt kérték föl. A vételárat Clairvaux asszony és még egy rokon fizette ki, s egy alkalmazottat vettek föl a hely vezetésére, két nappal Kissy ottjárta után. Két napig Kissy volt a tulajdonos, de a jogait csak ezen az egy délelőttön gyakorolta: körbesétált Bousquet-vel az étteremben, a konyhában, a kamrában, az irodában, az öltözőkben, mindent megnézett, megismerkedett az alkalmazottakkal, és adott néhány tanácsot, például Lisette-nek és a pultoslánynak, hogy sürgősen kapják össze magukat, mert Mario nem fogja hagyni, hogy bambáskodjanak, a nyegle kiszolgálás pedig aztán végképp nem tetszik neki.
  Nem örültek, de Kissy tudta, hogy ha az új vezetőség meghagyja őket, akkor lesz alkalmuk megismerkedni Mario elvével: ha valaki önhibáján kívül dolgozik rosszul, például nem tanították be rendesen vagy beteg a gyereke, azzal végtelenül türelmes, de aki jellemhibából eredően elfogadhatatlanul viselkedik, annak nem ad időt új jellemet kialakítani – és aki elveszi a vendég kedvét attól, hogy visszajöjjön, az gyorsabban távozik, mint a vendég.
  – Ó, igen, és ez pedig az étlapunk – adott át a főnök egy példányt, amit Kissy érdeklődéssel tanulmányozott, bár nem tervezte, hogy enni fog, de elég étteremben járt már ahhoz, hogy az étlapok mindig érde… miiii?!
  – Talált valamit? – kérdezte a főnök, látva Kissy vibráló füleit és a szemecskéiben villogó piros-zöld jelzőfényeket. – Bármit elkészítünk önnek, természetesen ingyen.
  – Hogy sütik a rókagombát? – tudakolta Kissy.
  Remekül sütötték, két adagot evett meg, a szakács kitett magáért, végül is az új munkaadójának csinálta. Kicsit más volt a fűszerezése, mint Plumailnél, de szintén kiváló.
  Bousquet kikísérte a motorjához, a csomagokat a pultoslánnyal és Lisette-tel cipeltette ki.
  – Azt hittem, bomba – vallotta be Ninon, aki a Discoveryt vitte.
  – Majdnem. Ezzel a jószággal akár a fél városon át üldözni lehet egy bűnözőt, sőt még le is lehet puffantani… bár azt még nem próbáltuk. Egértársamtól viszem haza, azt akarjuk, hogy ne egy helyen legyenek, hanem két különböző városba jusson belőlük. – Fölvette a hátizsákot, aztán jobb oldalára csatolta a helikódobozt, könnyedén átbillentette bal oldalra, elkapta és ott is becsatolta. Elfordította a kulcsot és visszaintett lelkesen integető alkalmazottainak.
  Kedves emberek. Ezentúl gyakrabban fog éttermeket vásárolni. Jövőre néhány luxusszállodát is!

Péntek délután egykor Kissy a kamrában egérkedett a telefonjával a kezében, a bevásárlólistát állította össze, ilyenkor könnyebb dolga van, mert nem őrzi cica az ennivalót. Kint alszik a fán. Még egyetlen kérdést sem tett föl a gyerekei hogylétéről.
  Fűszereket is kell venniük, állapította meg Kissy. Egész és őrölt feketebors, fehérbors… nem, fehér még van egy zacskóval, köménymag, szerecsendió, gyömbér… Vanessát is meg kell majd kérdezni, milyen fűszerekre van szüksége. Hopp, a koriander, Vanessa rak néha salátába.
  Ekkor a feje búbján elfordultak és irányba álltak nagy fülei. Hallgatózott egy másodpercig… kettőig… két egész egy tized…
  Kilépett a kamrából és kinézett a konyhába. A döngő zajt Suzy okozta, aki a konyhaszekrény előtt állt és lelkesen csóválta a farkát. Kissy örült az örömének, de vajon minek örül?
  Pontosan tudta, hogy Suzy egy betörőt is éppilyen lelkes farkcsóválással fogadna, ha jó szaga van, mondjuk betörés előtt kolbászt evett. Ezért ahogy a konyhaajtó felé indult, a keze a derekára csúszott.
  – Egérke! – robbant elé valami nagyon zajos dolog, és Kissy nyakába ugrott, amitől neki kiugrott a szíve és visszagurult a kamrába. – Ugye meglepődülted, máris jötte zsebike?
  – Cin-cin – nyögte Kissy, de azért valahogy átölelte. – Hogy kerülsz te ide?
  – Zsebike nem megvárta Yves bácsi többiek Flugzeugrepülőgép késik összeszed egérek taxial haza gyorsabban Kissyhez kiskutya csóvafarok zajjal elég baj! – Kissy ennyit tudott kihámozni a féktelen sebességű hadarásból.
  – Lass…
  – Két tonna süti hűtőbele gépen nem ráérte vacakozni várakolás, jötte gyorsan, borulta kiskutya, süti már hűtődik előszobábele sofőr cipelte, hol van ciiiicamiiiica? mindegy, majd előjövik, szólsz miért semmit, egérke, örülöd kicsi nordnémet…
  – Lass…
  – …zsebegéret, többiek tudtak amúgy engem jövök taxial, csak te nem nézed Cheesebook, mgmbmgm…
  Kissy végre rátenyerelt a zseb szájára.
  – Hallgass már el egy pillanatra! Ha hadarsz, teljesen elfelejtesz franciául! Ha elengedem a szádat, elmondod lassabban újra?
  A zseb gondolkodott, aztán bólintott. Kissy elengedte a száját.
  – Jerryes kiképzésen tanulódik, ha befogik szájunkat, kell megölni őt – jegyezte meg a kislány.
  – Ilyen tananyag nincs a kiképzésben.
  – Én fogok tanítani ezt – közölte Elke baljósan.
  – Rendben, addig is mondd el, amit eddig, csak érthetően.
  A zseb sóhajtott.
  – Pedig mondtam teljesen úgy. Tiéd fejed lassú. Szóval nizzai gép kési húsz percek, ezért zsebike nem megvárta Yves bácsi és délvidéki egérek, hiszen ők még előbb összeszedi kölykök egérek több városokben, de zsebike hozta két tonna sütiek ládáben, kellett neki elektrikus konnektör, gépen sztuvárdesz rakta külön konnektörre, taxiben szivargyújtó, jöttem sietva, mert süti szereti hűtéset, nyittam szárzámot és sofőr hozta láda…
  – Számzárat.
  – Szárzámot!
  – Számzá… mindegy, nem érdekes. Milyen süti?
  – Jó süti. Csináltuk együtt odahazáben. Most kint várakoz, láda hűtődik. Akartalak lopózódik meglepődíteni, csak kiskutya nem tudja csömbe lenni farkát, csinálhattam csak egy dolgot volna, mondok neki, hogy menjen ki levadássza cicát, de nem tudok suttog annyira halkat, neked éles nagy füleideknek. Most beszéltem elég lassan, rendes francia, értettesz?

A kisegér-nagytanács teljes megértéssel fogadta Kissy tervét. Csak fogalmuk se volt, hogy kezdjenek hozzá.
  – Még mit tehetnénk, amit eddig nem tettünk meg? – kérdezte Nimby. – Még németül beszélő egeret is szereztünk neki.
  „Neki.” Mintha Jennifernek pont Elke kedvéért lenne a német az egyik anyanyelve.
  – Elvittük Spanyolországba – tette hozzá Martin –, ahol végképp muszáj volt jól beszélnie franciául, mert nekik sem az anyanyelvük.
  – De ehelyett elkezdett spanyolul beszélni – jegyezte meg Angélique. – Hogy hogyan… azt borítsa jótékony feledés.
  A delikvens csak ült és vigyorgott.
  – Nem tudom, mit tehetnénk – vette vissza a szót Kissy. – De gondoljátok el, ez a kisegér ide akar költözni Franciaországba. Beiratkozik az iskolába, bemegy, és nem értik, amit mond.
  – Mindenkik értik, amit zsebike mond – állította Elke. – Csak vigyorganak közben. És? Tetsződeni szeret zsebike.
  – De azon vigyorognak, hogy kerékbe töröd a nyelvet!
  – És? Baj? Mit számít, min vigyorgi valaki, ha lesz napja kicsit örömösebben. No, ezt tényleg nem tudok helyesen mondani.
  – Ha egy kicsit több öröm lesz a napjában – felelte Kissy, de a csapattagok egyszerre ontották a változatokat.
  – Jó, elég, elég. Szerintem ha valaki csak háromtizen éves és tíz centi magas, lehet neki szabad nem tökéletes beszélje franciául. Ma reggel fölkeltem magamat olyan országben, ahol legtöbbek emberek nem beszélik franciául, pedig hogyha sokkal öregek és magasak, viszont nevetséges pici füleiek fejeiken. Ha jövődök ide lakni egyszer, itt meg németül nem beszélik legtöbbek, én meg perfekt és még olaszul is. Aki nem tetszi francia beszédemet, inkább nézze saját maga tükörre, hogy néz ki azok mini fülelőkkel, és farkincája se is nem nincsen. Ezzel foglalkozza, kinöveszteni, nem nekem nevetszje beszédemet. Beszéltem, cin-cin!
  Egyikük sem sejtette, hogy Elke mégiscsak megteszi az első lépést a rendes nyelvtanulás felé – ezen az egeres vaucressoni hétvégén.

– Jó, egérke! Hát még lett erő is ha benne!
  – Ennyi van – fújtatott Maverick, lehajolt, két karjával megtámaszkodott a térdén. Elke tovább ugrált.
  – Kevés! Cica nagyon nagy állat, tudtál, hogy felnőtt cica öt kiló vagy még több is? Tied súlyodnak ötvenszer, százszor! Behívok Macska és megmutassak?
  – Kösz, egérke, már láttam. Nekünk shindyre kell fölkészülnünk, nem?
  – Az rosszabb sokkal! Ciiiicamiiiica nem hordja semmi fegyvéret, csak karmaiak meg fogaiak! Shindyet soha is nem tudhatsz, mi fegyvérek vannak zsebjeiben! Lehet neki verős bot, pisztoly, nukuláris bomba!
  Maverick fölegyenesedett, megcsóválta fejét és egy legyintéssel hátat fordított harcias tanárnőjének. Aztán megpördült és támadott, olyan tökéletes pontossággal rúgva Elke orrába, hogy még Vanessától is kapott egy elismerő nyelvcsettintést, noha Elke orra addigra tíz centivel hátrébb volt.
  – Cin-cin! Megy ez, egérke! Tanár néni orrocskája kellett kicsi zsákmányodnak volna, ugye? Jó egér vagysz. Kapod legközelebb jutalom jóképű shindynek orrocska lenyissz.
  – És ha nem lesz jóképű?
  – Akkor is. Jerry kisegérek nem választósak.
  – Válogatósak!
  – Nem, most mondok, hogy nem!
  Az alapítvány egy egérként sóhajtott.

Mindenki haladt a tananyagban Mallorca óta, ami nem lepte meg a tanári kart, hiszen folyamatosan figyelemmel kísérték edzéseiket, otthon mindig kamera előtt tornáztak és verekedtek egymással, amikor meg futni mentek, a rendszer mutatta, merre járnak, mérte a megtett távolságot, számolta a lépéseket. Napi edzéskövetelmény nem volt, mert a suli éppen elég megterhelő, de valamennyit mindennap kellett edzeni. Iskola után futottak egy kört, aztán tornáztak, erőnléti edzéseket tartottak, mert a macska legalább öt kiló, a shindy meg annál is nagyobb. És kétnaponta összegyűltek kettesével vagy négyesével valamelyiküknél, védőfelszerelésbe bújtak és megverekedtek.
  Nique és Claude, illetve Maverick és Christian is. Kissy mindig külön figyelte ezt a négy egeret az edzéseken, lát-e valamit, ami arra enged következtetni, hogy… de nem látott. Viszont hiába rakta le verekedés előtt a lány is, a fiú is úgy a telefonját, hogy figyelje őket, ez még véletlenül sem úgy adódott, hogy egyszerre mindkettejük arca látható legyen, hiszen ugráltak, forogtak, és ha egyikük arcán nem látszott olyasmi, attól a másikukén még lehetett. És a telefon nem volt ott mindenütt. Edzés után, Vanessa szigorú előírásának megfelelően, elvonultak zuhanyozni, kő-papír-olló döntötte el a sorrendet, hiszen mindegyik lakásban csak egy fürdőszoba volt; aki várakozott, többnyire Kissyvel dumált. Aki éppen zuhanyozott, arról meg honnan lehetett volna tudni, nem arról ábrándozik-e éppen, milyen jó lenne, ha egértársa is ott lenne vele?
  Most, ezen a hétvégén végre elkapja őket a nagy füleiknél fogva és kikérdezi.
  Maverickkel sikerült elsőként, a házban átmenetileg lecsökkent az egérszag, amikor a csapat egyharmada elment bevásárolni, akkor fülön fogta és kivonszolta a kertbe.
  – Sürgősen át kell raknunk ezeket a fákat amonnan emide – magyarázta –, azokat eminnen amoda, emezeket meg fejjel lefelé fordítani.
  Maverick nevetett.
  – Bolond vagy, egérke.
  – Ezt fogjuk mondani, ha megkérdezik, mit keresünk idekint.
  – És ha nem kérdezik, akkor mit csinálunk?
  – Ide hallgass. Mi van azzal az egérrel?
  – Melyikkel? – kérdezte Maverick logikusan.
  – Christiannal.
  – Mi lenne? Növeszti a füleit, mint mi mindannyian.
  – Nem ezt kérdeztem. Mondott már végre valamit?
  – Miről…
  – Tetszel neki, te szamár.
  – Jaaaaa…
  Kis csend, a kislány hirtelen talált egy mérhetetlenül megpiszkálatlan helyet a fűben, amit muszáj volt a cipője orrával piszkálnia.
  – Tényleg tetszem neki? – kérdezte kisvártatva.
  – Ha egérnővéred ezt mondja, mérget vehetsz rá.
  – De ő nem mondta?
  – Nekem nem.
  – És másnak?
  – Tudtommal nem.
  – De te biztos vagy benne.
  – Láttam már párokat négy nagy füllel. Két naggyal és két kicsivel… két naggyal és két nemlétezővel… négy kicsivel… négy nemlétezővel… két kicsivel és két nemlétezővel…
  – Jó, jó. Kinek nem volt füle?
  – Például Chantalnak voltak mugli srácai, még mielőtt összejöttek Andreasszal. Vagy mondjuk ott van Sylvie Lacrosse, aki szegről-végről kisfülűnek számít, mert Germaine lánya, aki unokahúga a fiatalabbik Charrière-nek, és Vercors úr révén…
  – Jézusom, csak a beaulieu-i családfát ne!
  Kissy elnézően mosolygott.
  – Szóval őutána is egy mugli srác koslat, bár eddig még csak a fagyizásig jutottak. Ráérnek, ketten együtt is csak tízévesek. De ti már nagyobbak vagytok, és neked már Mallorcán is rezgett a füled, amikor ránéztél. Az övé is. Nem kellene ezen elgondolkodni, egérke?
  S Kissy jó dramaturgiai érzékkel visszasétált a házba, magára hagyva a kislányt a tépelődésével.

Egerek, egerek, egerek. Kissy végigsétált a házon, és mindenhol ők jöttek szembe, legtöbbjük egérfüles hajpántban, aztán egyszer csak egy, akinek nem volt hajpántja, de nagy füle és farkincája neki is.
  – Helló, cicus. Jó sokan vagyunk, mi?
  Macska nem szólt semmit. Ült és bámulta a csak ő tudja, mit a távolban.
  – Unatkozol? Rendezzünk egérhajszát? Szívesen eltomésjerryzünk veled.
  Macska nem szólt semmit.
  – Esetleg cserélhetünk is, a kislányok Mallorcán jól belejöttek a macskaüldözésbe.
  Macska továbbra se szólt semmit.
  – Jót beszélgettünk, cica – mondta Kissy.
  – Nem unatkozik, csak nincsen dolga – közölte Nimby. – Ez egy vadállat, végeredményben. Mit tudna csinálni? Olvasson? Nézzen tévét? A vadonban is így szokták, naphosszat lustálkodnak, mert aztán rohanni kell a zsákmány után.
  Macska fölnézett a fiúra, akitől végre megtudta, hogy ő egy vadállat, és továbbra se szólt semmit.
  – Erről jut eszembe, amott az egérkékkel, akiknek azok a nagy füleik vannak, a sajtozásról beszéltünk, ők ugye jókat sajtoznak mostanában. Mi már elég rég nem csináltuk. Arra gondoltam, rendezni kellene egyszer egy nagy összegérségi sajtozást.
  – Akkor változtatnod kell a szabályokon, egérke – jött arra Vanessa, leguggolt Macska mellé és játszani kezdett a füleivel. – Nekünk nagyobb a gyakorlatunk.
  – Hát aztán, a sajtozás nem versenysport.
  – Nem, de ha egypár veterán egér már a fél várost végigsajtozza, mire a kölykök néhány saroknyit haladnak, akkor úgy fogják érezni, hogy kisebb lett a fülük. Pedig csak kezdők még.
  – Értem. Jó, találjunk ki valamit. Lent leszek a szerverteremben, némi tárkapacitást hoztam, beépítem, meg hátha találok ott valami csókolóznivalót.
  Kissynek megrebbent a füle. Csókolózni? A kétszer két lépésnyi szerverteremben, ahol nincs más, csak egy asztalon a szerver és a falon a légkondi? Mégis kivel?
  De Vanessa már meg is szólalt.
  – Mit gondolsz, én is találnék ott valakit csókolózáshoz?
  – Fogalmam sincs, hónapok óta nem jártam ott. Gyere és nézd meg magad.
  Kissy elnézte a két egeret, amint nagy egyetértésben elballagnak Nimby táskájáért, és bólintott. Ez az. Hogy lehetne leküldeni oda a másik két egérpárt is?

De aznap már nem sikerült összeboronálnia az egérkéket. Vacsorára házi pizzát ettek, és megnézték Az utolsó akcióhőst, jókat nevettek, és Vanessa megállapította, hogy a srác fantasztikusan hasonlít Vanessára, mármint az ő névadójára, pedig nincs benne semmi lányos. Aztán nekiláttak szivacsokat cipelni, elkészülni éjszakára. Most persze fiú- és lányszobák lesznek megint, egy kivétellel, Vanessa emeleti szobáját ők ketten kapják Nimbyvel, mert ők csak ilyenkor lehetnek együtt.
  Csak délután mehetnek a paintballpályára, teljesen be vannak táblázva, Kissy már kezdett arra hajlani, hogy fegyverrel fenyegeti meg őket, hogy legalább valami kis időt adjanak, de nem tudta megoldani telefonon. Azért két órát így is kaptak, Vanessa pedig reggeli után negyedórával kizavarta őket a konyhába, kétszázötven kisegérre kell főzni, ideje munkához látni, csattogjanak a kések, sercegjen az olaj, lobogjanak a fülek a szakácssapkák alatt, mozgás, mert jön a cica! Ők pedig sikoltozva rohantak a konyhába, mert jön a cica, és egyáltalán nem zavarta őket, hogy a cica történetesen ott aludt a konyha sarkában egy polcon, ami húsz centivel magasabban van annál, ameddig a kutya fölér, és a szemét se nyitotta ki a nagy egérzsivajra.
  Kissy azt a feladatot kapta, hogy daraboljon föl egy krumplihegyet, főzze meg olyan vízben, amibe sót és szódabikarbónát rakott, közben rozmaringot vágjon apróra, fokhagymát préseljen össze, olajban párolja meg, szűrje le, ebben az olajban forgassa meg a krumplit, sózza-borsozza, aztán tepsiben süsse ki, és amikor kész, a rozmaringos-fokhagymás keverékben forgassa meg és szórja meg friss petrezselyemzölddel. De Vanessa az egész receptet egyben mondta el a legelején, és neki meg kellett jegyeznie arra az egy percre, amíg előkapja a telefonját és leírja. A mikró nem ellenőrzött semmit, surrant tovább más projektekhez, ha Kissy elront valamit, az már csak az asztalnál derül ki, vagy amikor fölrobban az egész konyha. Hisz ez végeredményben egy bonyolult vegyi labor, amiben sok száz kisegér garázdálkodik ellenőrizetlenül. Még szerencse, hogy nem járnak erre shindyk a nitroglicerines flaskáikkal.
  Vanessának könnyű, neki a kisujjában van a szakácsművészet. Fölkap egy szakácskönyvet, átlapozza, van benne száz recept, abból nyolcvanat fitymálva átugrik, tud azoknál jobbat is, húszat megjegyez azonnal, de rögtön fejben át is költi őket, hogy jobbak legyenek, és mire felhasználja őket, a feléből csinál négyféle átdolgozott változatot. Valószínűleg az idén utoljára. Jövőre már ő írja a szakácskönyveket.
  – Hm – mondta a mikró, és láthatóan elgondolkodott. – Nem is rossz gondolat.
  Kissy ugyanis, mint általában, most se tudta magában tartani, ami eszébe jutott. A shindyktől megmentett gyerekekről akkor se árulna el semmit, ha macskafészekbe dobják, de amikor a csapat jövőbeli terveit bővítgeti, azt ki is böki pillanatok alatt.
  – Szerintem se – mondta Françoise. – Írj szakácskönyvet. Szakácskönyveket. Vanessa levesei. Vanessa sültjei. Vanessa palacsintái.
  – Jó – mondta a mikró, és már mutatott is Maverick felé –, ehhez viszont az kell, hogy legyen miről írni, márpedig ha elalszol keverés közben, akkor nem lesz tészta, egérke! Pörögjön a kis mancsod! Te meg ott, a nagy fülekkel, ne simogasd, hanem hámozd! Mintha élnétek, egérkék!
  – Vanessa katonai vezényszavai – folytatta a sorozatot egy halk cincogás valahonnét a sokaságból.

Az asztal közepén már minden addiginál nagyobbra nőtt a pénzhalom. A szakállas bedobta a lapját.
  – Én kiszálltam.
  – Én tartom – mondta a sebhelyes, és előretolt néhány zsetont. – Ezer… és emelem még ezerrel.
  – Tessék az ezer – felelte a bajuszos. – Elég is lesz. Nem akarom túl gyorsan elnyerni mindenedet.
  – Nagy a szád – mordult a sebhelyes. – Lássuk, mid van.
  – Két király… meg egy harmadik.
  – Nekem is három van… de ezek ászok.
  – Ez meg egy kilences.
  – Ez éppen egy nyolcas.
  – Ez meg még egy kilences.
  – Ez meg még egy ász, öregem. Hehehehe.
  A sebhelyes besöpörte a pénzt, a bajuszos dühöngött.
  – Hát jó – mondta végül. – Akkor most ide hallgass. Hajnalodik; ideje kinyújtóztatni a tagjainkat. Én fölteszek mindent egy lapra, ha te is.
  – Nem megy a dolog – felelte a sebhelyes; közben a szakállas kevert és készült osztani. – Alig maradt valami zsozsód.
  – Nyolcezer dolcsim van. Azt fölteszem.
  – De nekem húszezer, kispofám.
  – Fölteszem a kocsimat is.
  – Mennyit ér, kétezret?
  – Ez egy antik darab, akármelyik gyűjtő ad érte egy ötöst. És itt az órám. Nem épp Rolex, de arany. Valódi.
  – Tegyük föl, hogy elhiszem és beszámítom neked egy ötösbe.
  – Fölteszem a kiscsajt is. Hé, Wanda Nevada!
  Háromszor kellett szólítani, mire előjött valahonnan hátulról. Alig volt magasabb, mint a kártyaasztal, álmos volt és ingerült.
  – Mi a fenét akarsz, Bill?
  – Fred vagyok, nem Bill.
  – Ki a fenét érdekel, Bill? Mi van?
  – Tizenhárom éves. Tegnap nyertem ötezer dolcsi értékben.
  – Hát akkor még talán frissebb volt. Mi a fenét kezdjek ezzel?
  – Majd kitalálsz valamit – röhögött a bajuszos Fred. – Nekem még nem is jutott időm rá.
  – Gyere ide – mondta a sebhelyes, de a lány nem mozdult.
  – Láthatsz onnan is, Bill. Mi a fenét akarsz?
  – Nem vagyok Bill. Na jó, tedd föl és egálban vagyunk.
  – Nekem hiányzik egy ezres – mondta a szakállas osztás közben. – De van egy gyűrűm, megér annyit. Nézzétek.
  Megnézték.
  – Egye fene, rakd be – mondta a bajuszos. – Akkor mindhárman föltettünk mindent. Ossz.
  A szakállas osztott. Megnézték a lapjukat. Szemük se rebbent.
  – Ki kezdi? – kérdezte a sebhelyes.
  Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy ismeretlen jelent meg a betűző hajnali napsugarakban táncoló porszemcsék örvényében. Szálfatermetű, erélyes alkat, tekintélyt parancsoló megjelenés. Keményen nézett rájuk, és döngő léptekkel megindult feléjük.
  De csak tíz centi magas volt, és nagy volt a füle.
  – Nekem is osszatok lapot – mondta.
  – Hé, menet közben nem lehet beszállni – mondta a bajuszos. – Ki a fene vagy te?
  – És ha olyan tétet rakok be, amit nem tudtok visszautasítani?
  – Például?
  – Mindhármótok életét.
  – Nagyon vicces – mondta a szakállas. – Tűnj el, tökmag.
  – A lányt magammal viszem.
  Wanda Nevada csodálkozva fölnézett.
  – A lány az enyém, amíg el nem nyerik tőlem – mondta Fred, a bajuszos, aki nem volt Bill. – Tűnj el, tökmag.
  – Mid van? – kérdezte a nagyfülű. – Lehet royalflösötök is, ezt nem veri meg.
  Ezzel megvillant a keze és megjelent benne egy töltött csúzli.
  – Hű, a mindenit – mondta a sebhelyes. – Ne várd meg, amíg fölkelek és ellátom a bajo… áááá!
  Golyót kapott a mellébe és lefordult a székről.
  – Akar még valaki?
  – Te mocskos kis… – kezdte a szakállas, de ő is kapott egyet.
  – Fő az egyenlőség – mondta a nagyfülű harcos, és lelőtte a bajuszost is. – Jól vagy, kislány?
  – Ki vagy te?
  – Jerry Alapítvány. Gyere, menjünk, mielőtt ezek összeszedik magukat.
  – Ne siessetek – nyögte a sebhelyes, és kezdett föltápászkodni. – Ez baromira fájt, ezért a véreddel mosom föl a…
  A mondat nem ért véget. A sebhelyes megállt félig fölállva, és nagyon reszketett.
  – A kés borotvaéles – mondta az alapítványi harcos. – Egy rossz mozdulat, és úgy fognak hívni, hogy Fületlen Bill.
  – Én se vagyok Bill…
  – Kit érdekel, Bill?
  Ezzel az alapítványi harcos megpördült és mellbe rúgta a zajtalanul közeledő szakállast, aki átrepült a termen. S egy pillanat múlva a kés megint rajta volt a sebhelyes fülén, aki nem volt Bill.
  – Lányokat föltenni kártyán nagyon csúnya dolog, Bill. Azt hiszem, az csak a kezdet lesz, hogy lenyisszantom a füledet.
  Ezzel megint megpördült és tökön rúgta a bajuszost, aki szintén nem volt Bill. A bajuszos üvöltött, hátratántorodott, és előkapott egy Smith & Wessont.
  – Hát jó! Az enyém nagyobb!
  Az alapítványi harcos harmadszor is megpördült, és a kését a bajuszos vállába vágta. Aztán odasétált, kihúzta, visszament a sebhelyeshez, aki nem volt Bill, és a ruhájába törölte a kést.
  – Ezentúl szépen fogtok játszani, mint a jó gyerekek, ugye, Bill?
  – I-i-i-igen…
  – Jól van. Ugye te vagy itt a tulaj?
  – Én…
  – Akkor erről majd megjegyzed.
  Ezzel a Jerry kirúgta a játékautomata egyik lábát, s a gép ízzé-porrá tört. Aztán kézen fogta Wanda Nevadát és kisétáltak.

A fogadtatás lelkes volt. Jacques Magilla Gorilla Jerry Thibaut, a kisegér-eposzirodalom legújabb szerzője, azazhogy a legelső, aki ismert filmek egész sorába írja bele az alapítványi hősöket! Mármint megígérte, hogy megteszi. A Jerry elszánt, belevaló egerei nemcsak Wanda Nevadát mentették meg (csak aztán a filmbe egy másik változat került), de harcoltak Pearl Harbornál, Waterloonál és a Halálcsillag ellen is – csak hát nem látszottak, mert túl kicsik.
  Chantal pedig azt ígérte meg, hogy tanácsokat ad és együtt átnézik a szövegeket, mert ez azért még kicsit kezdetleges – neki már van némi gyakorlata, évek óta dolgozik azon a krimisorozaton, már egész csomó történet van készen, gondolt is már rá, hogy megkeres egy kiadót.
  – A konzorciumnak nincsen könyvkiadója? – tudakolta Molly.
  – Hát az pont nincs – felelte Niala.
  – Csak merthogy nekem van egy.
  Kissynek megrebbent a füle. Már járt Lavanant-éknál, de könyvkiadót nem látott. Nyilván a másik szobában tartották.
  – Van egy könyvkiadód? – érdeklődött Vanessa, és megállt a nappali egy pontján, a tűnődve üldögélő Macska mellett.
  – Nem az enyém, de a nagybátyám főnök egy kiadónál. Adtak már ki krimit, olvastam.
  Vanessa leguggolt és játszani kezdett Macska füleivel. Macska nem adta jelét, hogy örülne neki vagy egyáltalán tudomást venne a mikró jelenlétéről, de Vanessát ez máskor se zavarta.
  – Hát csináljátok meg a könyvet és adjátok ki. Irány a világhír.
  Hanyatt fordította Macskát és dögönyözni kezdte. Ezt az egész világon egyedül ő tehette meg.
  – Jó – mondta Molly, előkapta a telefonját, kicsit nyomogatta és már cincogott is a nagybátyjával.
  Kissy helyeslőn megbillegette füleit. Jövőre bestsellerük is lesz!

Már összecsomagoltak mindent, ki is cipelték a kapuhoz, de a buszuk pontosan érkezik, ők készültek el túl hamar. Vártak. Artu egyszer csak odafordult Mollyhoz és egy ujjal megveregette a vállát.
  – Cin-cin?
  – Milyen képlet adja meg a cica füleinek számát?
  – Nem tudom…
  – Kettő mínusz x, ahol x a találkozások száma Jerry-egerekkel.
  Nevettek. Macska persze bent volt a házban vagy a kertben, nem helyteleníthette a macskás vicceket. Mert volt több is.
  – Miről ismerték meg régen a repülő cicát?
  – ?…
  – Sast vitt a hátán. És miről ismerik meg ma? Hátrafelé repül és egérmancs alakú lenyomat van a szeme körül.
  – Mi a különbség – szólalt meg Nique – a nindzsa és a cica között? Az egyik egy állig fölfegyverzett, könyörtelen gyilkos, aki testhezálló öltözékben oson az éjszakában, a másik viszont beszél japánul.
  Kissy Martin vállára borult nevettében.
  S ebben a pillanatban szólalt meg a shindyriasztás. Csapkodó fülekkel rántották elő a telefonjaikat.
  – Nahát – szólalt meg Nimby az anyagot tanulmányozva. – Milyen helyes kislány.
  Kissy zsebében mocorogni kezdett a csúzli.
  – Mit csináljunk? – kérdezte Caroline. – Két perc múlva itt a busz.
  Kissy elnézett a kislány egérfüles hajpántja fölött, és megállapította: ha az ott a távolban az ő buszuk, márpedig nyilván az, akkor fél perc múlva.
  – Természetesen elmegyünk vele shindyt fogni – mondta Jacques.
  – No várjunk csak – felelte Françoise. – A shindy nem szalad el. A pályát lefoglaltuk. Szerintem menjünk csak el szépen, puffantsunk le egypár egeret, aztán ráérünk elkapni azt a shindyt.
  – Csak azért mondod – közölte Maverick –, mert olyan jól haladunk az egértanulmányokkal, hogy mielőbb le akarsz minket puffantani, mielőtt veszélyessé válunk.
  – Jól hallottam, hogy gyávának neveztél, egérke?
  – Mi az hogy! Mi mással hergelhetnélek föl, hogy rám támadj?
  – Vigyázz a kis egérbundádra, mert ha fegyver lesz a kezemben…
  – Szóval fegyver nélkül már nem is küzdesz?
  Kissy tisztán hallani vélte a morgásukat, ahogy egymásnak esnek, mint a kutyakölykök, de valójában mindent elnyomott a busz motorja, ahogy beállt melléjük. Vanessa fölhágott a lépcsőn és beszédbe elegyedett a sofőrrel, ők pedig nekiláttak a rakodásnak. Közben Kissy elkapta azt a kettőt a farkincájuknál fogva és földobta a buszba. Roppant elégedett képet vágtak.
  – Rendben, egérkék – jött hátra a mikró –, a sofőr beszél a céggel, kibéreljük a buszt egész délutánra. Paintball után a maradék megfogja a shindyt.
  – A maradék? – cincogták.
  – Hát akiket lelövünk, természetesen ott helyben el is fogyasztjuk.

Zsákmányolók és zsákmányoltak nagy egyetértésben szálltak le a buszról Drancy egyik utcasarkán, egy jól sikerült paintballparti után. A sofőr belemélyedt a könyvébe, amivel meglepte Vanessát: a Nyomorultakat olvasta. Azt mondta, az ilyesmit tartja a legjobbnak ilyen munkában, ahol sokat kell várakozni.
  Elindultak. Pár perc séta persze, hiszen jóval távolabb álltak meg. A kliens neve Káposztaleves, valódi neve Paul Deboffe, szoftvermérnök, harminckilenc éves, elvált, szőke haja és ápolt szakálla van, imádja a csilibabot és a metálzenét. Mindezt másodpercek alatt derítették ki róla, az IP-címből megvolt a lakcíme, abból a telefonkönyv alapján a neve és a foglalkozása, abból a Facebook-oldalának a címe, ahol mindezeket közzétette. A Cirrus most már ezeket a kereséseket is elvégzi, és az összes adatot egyben szállítja. Ha több lakás van az adott címen, akkor az összes lakóról.
  A szoftvermérnök négy képet töltött föl a Fokhagymára, amik egészen kicsiket ábrázolnak. Pornó. És negyedórát beszélgetett Vakablakkal arról, milyen technikai nehézségekbe ütközik a szex ilyen kisgyerekekkel, és hogy lehet megoldani a problémát. Aztán barátságosan elköszöntek, mert Vakablaknak dolga volt, de az ő IP-címe erősen le volt titkosítva még a Fokhagyma ellenére is, nem tudtak utánamenni. Káposztaleves nem titkosított, hiszen azt hitte, hogy a Tort használja. Hogy Vakablak miért, nem tudni.
  Útközben született az ötlet, hogyan fognak becsöngetni hozzá, és egész idő alatt ezt próbálgatták, a sofőr nem tudta mire vélni, hogy egy halom űrlényt visz, a fiúkat is, bár ez a shindy kislányevő. Mindenesetre végül a lányok közül választottak: Maverick volt a legélethűbb, ő áll majd a kapuban. A csapat fele előrement és visszafordult, a másik fele lemaradt, kétoldalt álltak, elég távol, hogy a shindy ne lássa őket, amíg ki nem jön a kapuhoz és körül nem néz.
  – Ki az? – szólt ki egy férfihang, Maverick mikrofonja jól közvetítette. Aztán közelebbről: – Tessék, kit keresel?
  – Lülülülülü – felelte Maverick, pont ugyanúgy pörgetve a nyelvét és mozgatva a kezét, mint Villeret a filmben. A shindy még közelebb jött. – Lülülülülü!
  S egyszer csak megszólalt a zsebéből a filmzene.
  A pasas nevetett.
  – Eddig értem, űrlény vagy a filmből. S mi járatban énnálam? Hol a csészealjad?
  – A film címét is tudod? – tegezte vissza Maverick.
  – Hogyne, Káposztaleves.
  Az egérhad elindult kétfelől.
  – Ezért jöttem. Beengedsz?
  – Űrlényt bármikor, gyere csak.
  Ahogy a kislány belépett a kapun, már ott volt mögötte Nique és Jennifer, ők is mondták, hogy lülülülülü, és mentek befelé. Mire a pasas kimondta, hogy „Hé, mi folyik itt?”, már öt-hat egér lülülülüzött a kertjében. A pasas pontosan az volt, akit a Facebookon láttak, szakállas, szőke. Egyáltalán nem félt tőlük, meglepett mosollyal nézte a csapatot.
  – Eljöttünk megkérdezni, mi a véleményed a káposztalevesről és a vakablakról – közölte Nique, mialatt az egerek még egyre-másra sorjáztak be a kapun, lülülülü, lülülülü.
  – Ez valami kandi kamera? Milyen ablakról van szó?
  Kissy Nialára nézett. Nimby Vanessára nézett. Jennifer Artura nézett. Françoise Martinre nézett. Mindenki mindenkire nézett.
  – Nem hiszem, hogy az úr ilyen jó színész lenne – szólalt meg aztán Niala.
  – Hé, kösz a bizalmat. A gimiben tagja voltam a színjátszó csoportnak. Miért, el kellene játszani valamit?
  – Nem. Arra gondoltam, hogy nem tudja ilyen élethűen játszani az értetlent, ha beállít egy csapat idegen és azokat a szavakat mondja, amiket a legjobban szeretne eltitkolni.
  – Mely szavakat?
  – Káposztaleves, vakablak.
  – S miért kellene nekem ezeket a szavakat titkolni? Vagy hogyan? Tépjem ki őket a szótárból?
  – Lakik még valaki a házban? – vette át a szót Vanessa.
  – Hogyne, a fiam.
  – Beszélhetnénk vele?
  Deboffe bólintott és beszólt a házba.
  – Michel, téged keresnek!
  Beletelt egy percbe, amíg Michel előjött. Az alapítványnak leesett az álla. Kisfiú volt, talán tizenkettő. Már a láttukra ideges lett, és falfehérre vált, amikor Vanessa odalépett hozzá és kimondta a két shindy nickjét.
  – Szóval mi folyik itt? – kérdezte az apa már egészen más hangon, keményen, számonkérően, amit egyelőre nekik címzett.
  Nimby elővett egy táblagépet, kicsit nyomkodott rajta és átnyújtotta.
  – Mi ez a…
  – Ez egy mai beszélgetés egy pedofil fórumról. Káposztaleves kilétét lenyomoztuk. Ebből a házból lépett be, ott vannak az időpontok, hogy mikor.
  – Kicsodák maguk?
  – Jerry Alapítvány – csapták föl az igazolványukat.
  – Pedofil bűnözők után nyomozunk – tette hozzá Vanessa.
  Kis csend megint.
  – És azt hitték, hogy én vagyok az.
  – Már nem hisszük, a gyerek arca mindent elárult.
  Deboffe a fiára nézett, aki reszketett, mint a nyárfalevél.
  – És most mit tesznek?
  – Semmit. A gyerek még nem büntethető, igaz?
  – Igaz.
  – De a gépén, vagyis az ön házában gyerekpornó van, ami bűncselekmény.
  – Majd mindjárt nem lesz.
  – Viszontlátásra – mondta Vanessa.
  – Viszontlátásra.
  Sarkon fordultak és visszasétáltak a buszhoz.

Nem volt vidám kedvük, és igazából nem is azért, mert nem verhették meg a srácot.
  – Az életkora szempontjából teljesen normális, hogy érdekli a szex – mondta Niala. – De nem óvodásokkal.
  – Óvodások… – morogta Nimby. – Vakablak már kétévesekkel is kísérletezett.
  Ebben a pillanatban az egyik kapun kitoltak egy kisgyereket babakocsiban. Rózsaszínbe volt öltöztetve és csakugyan kétévesnek nézett ki. Érdeklődve nézett föl az egerekre, amíg az anyja bezárta a kaput, visszafordult a kocsihoz, és a kétfelé váló egércsapat sorain át távoztak.
  Kissy sóhajtott. Alighanem valamennyien sóhajtottak.
  – Vakablakot kellene elkapni – mondta Martin. – Csapda kell.
  Nimby lenyomott néhány gombot a telefonján.
  – Káposztalevest a mi kezelésünkbe vontam. Vakablak ma már nem jön vissza, de azt ígérte, hogy majd benéz. Értesítést kapunk és Káposztaleves pont akkor lesz gép előtt.
  – Bébiszitteljünk egy kétévest – javasolta Claude. – Pont akkor, amikor Vaki belép.
  Kissynek megrebbent a füle. „Vaki”?
  – Nem jó – felelte Artu. – Akkor Vaki mindenféléket javasol, amiket Kápi nem tud élethűen elmesélni. Inkább legyen jövő idő, a kislányt majd csak ezután fogjuk szittelni, pár nap múlva, addig ki lehet tervelni mindenfélét, találkozót is.
  – Nem sok mozgásterünk lesz – jegyezte meg Martin. – A gyereket két-három óra múlva vissza kell adni, látható külsérelmi nyom nélkül.
  – A szülőknek el kell utazniuk egy hétre, és ránk bízzák.
  – Két hétre – cincogott bele Molly.
  – Nem életszerű – csóválta a fejét Nimby. – Kápi olyannak írta le magát, akinek soha semmi köze nem volt kisgyerekekhez, ezt már nem tudjuk visszacsinálni, a szülőknek semmi okuk őhozzá vinni a gyereküket.
  – De van – szólalt meg Jennifer. – Meghaltak.
  – Cin-ciiiin?!
  – Nem értitek? Kápi bátyja meghalt a feleségével együtt, autóbalesetben, és ő az egyetlen rokon. A gyámhatóság Kápihoz viszi a gyereket. Mégpedig azonnal, hiszen gondoskodni kell róla addig is, amíg az ügyintézés lezajlik.
  – És eddig messze éltek, a gyereket azelőtt nem is ismerte – tódította Chantal. – Ez az, egérkék, ez kell nekünk.
  Ekkor értek a buszhoz, a sofőr már nyitotta is nekik az ajtót.
  – Kell egy ház – mondta Kissy –, ahol a szokásos bűntanyát berendezzük. Beszélek Masoudi doktorral, talán elkérhetjük az étréchyi házat.
  – És gyerek? – állt meg Elke a lépcsőn. – Mi túl nagyok már. Honnan kétévest most hirtelen kölcsön megerőszakolásni?
  A sofőr elejtette Victor Hugót.

Két hetet irányoztak elő, addig Kápi nem jelentkezik, mégse legyen az, hogy egyik nap még beszélgettek a kisgyerekekről, másik nap meg már hipp-hopp van neki egy. Útközben összeállították az egész tervet, írásban, hogy a sofőr ne tudjon semmiről – akkor meg kellene ölniük. Kápi alig ismerte a bátyját, nagy volt a korkülönbség, a bátyja akkor költözött el hazulról, amikor ő még kisgyerek volt. Tizenhat évet szavaztak meg. A gyerek huszonhétnek mondta magát, eszerint a bátyja negyvenegy volt, a feleségével Kápi egyszer találkozott, a gyerekkel azelőtt soha. Más rokon nincsen, a gyerek őhozzá került, de csak három napja van ott (függetlenül attól, hogy mikor beszélnek Vakival, három napot mondanak), azóta ő a frissiben tanulandó apaszereppel küzd és csitítja Kelbimbót, aki a szülei után sír, úgyhogy még egyáltalán nem jutott alkalma bármit disznólkodni a gyerekkel.
  – De hát mi neveljük föl Kelbit – mondta Nimby, és csettintett a nyelvével –, lesz rá bőven alkalom.
  Kissy eltűnődött egy összecsukható, zsebben hordható palacsintasütőről.
  – Kápi maximálisan felelőtlen alak – szögezte le Niala. – Mint minden pedofil, aki hozzányúl egy gyerekhez. Csak Vaki buzdítására fog ráállni a dologra, bár nyitva hagyja a kérdést, hogy magától megtette volna-e.
  – Mennyire felelőtlen? – kérdezte Vanessa. – Beengedi a páciensünket a házába, vagy inkább semleges területen veszi először szemügyre?
  – Jó kérdés – bólintott Kissy. – A semleges területre persze nem viszi magával a gyereket.
  – Miért viszi nem? – tudakolta Elke.
  – Mert ennyire mégse felelőtlen, a gyereket biztonságban hagyja otthon, ha a pasas veszélyes lenne.
  – Ha Kápiat éri bármi baj, gyerek éhen vesződik odahaza. És ha pasi mégse veszélyes, de gyerek közben otthon fejére húzi nejlonzacskó?
  – Kápi tapasztalatlan szülő, fogalma sincs, mire kell vigyázni – felelte Chantal. – És idáig nem is terjed a felelősségtudata, csak egyedül megy el a találkozóra. Ha ezt szavazzuk meg, persze.
  – Vannak előnyei – mondta Niala. – Nem kell házat kölcsönözni. Viszont könnyebben olajra lép.
  – Fenét lép – vont vállat húga. – Huszonöt fölfegyverzett kisegér gyűrűjéből egy bogár se szökik meg. Különben is valami zárt helyen találkozunk, kocsma vagy ilyesmi, és az összes kijáratnál egérőrszem posztol.
  – Kocsmában feltűnő lenne a sok gyerek – mondta Kissy. – És túl sok a civil, nem lövöldözhetünk.
  – Akkor múzeum vagy könyvtár, ott nincsenek sokan. Shindytalálkára különösen jó, hiszen ki gondolná, hogy a két pasi, aki van Gogh önarcképe előtt cseverészik, egy kétéves kislány molesztálását tervezi?
  – Egész jó ötlet – nevetett Niala –, leszámítva, hogy ahhoz el kellene utaznunk Amszterdamba. De ha múzeum vagy könyvtár, ahol nincsenek sokan, akkor hova tesszük az egérőrszemeket?
  Fejvakarás, fülbillegetés.
  – Majd csak összeáll – mondta aztán Vanessa. – Ha például Djaballah úr háza éppen üres, akkor egyszerűen odamehetünk és kész.
  Ez könnyen kiderült, Kissy rájött, hogy nem kell Masoudi doktort zavarni, Djaballah száma is megvan, tehát egyből őt hívta. A háznak jelenleg lakói vannak, de több házat is ismer, ami szóba jöhet, csak mondják meg, milyen szempont alapján. Szempontjuk nem volt. Djaballah úr megígérte, hogy hétfőre két-három házzal mindenképp szolgál.

– Kár, hogy kell várni idővel – rótta Elke nyugtalan léptekkel föl-alá a nappalit. – Akkor kicsi vörös nordnémet zsebegérke muszájja megint megpuhíti szülőjeit, elengedjék megfogni világrekord ronda, kétéveskéket evő szörnyeteg.
  – Miért akkor? Már ma hozzákezdhetsz.
  Elke Pire meredt, aztán bólintott.
  – Igaz. De kell akkor is másodikszor. Lenne persze nehezebb sokkal, ha kellene puhítjuk Frau Strassmann und férjéje.
  – Azok kik?
  A zseb csettintett a nyelvével.
  – Szülőjei kétéves kislány. Ilyen – Elke megcsókolta összecsippentett ujjai hegyét, mint egy olasz mesterszakács – gyönyörű szép. Szőke hajai vannak fejikéjén, és vigyorja szebb, mint festék.
  – Festmény.
  – Vagy az. Ha nem lak olyan messzi, legjobb csakis ő. De az a másik is, aki jár a lila autó.
  – Lila kocsival jár? Kicsoda?
  – Nem tudok a nevét. Itt lak Strassensarok mögötte, néha találkoz, egyszer Vanessa kapta neki csokit.
  – Adtam neki csokit. Igen, emlékszem, tényleg van egy kislány a szomszéd utcában. Nyilván csak amatőr megoldás a szomszéd gyerekeket kölcsönkérni, mi profik vagyunk, az alapítvány székházában majd lesz egy polc, amin különböző méretű gyerekek ülnek, és ha shindyt kell csábítani, csak előveszünk egyet. Ideje némi sütit alkotni, kérek egypár kuktát.
  – De várjad már. És micsinálik, amikor kell csábátini nem?
  – Csábítani.
  – Aha, én is mondtalak éppen úgy.
  Vanessa sóhajtott.
  – A nemet pedig nem kell a mondat végére tenni. Amikor nem kell csábítani, akkor ülnek a polcon és kockát tekergetnek. Molly, François, gyertek, ti is éppen önként jelentkeztek.
  – Jó, ülődjenek polcra gyerekek, tetsződik ötlet, csak hát ez még most nem van. Honnan kétévest akkor mégis? És ha bőgődik, amíg várakozzuk shindyet, mert unatkoz megerőszak helyett?
  Kissy elgondolkodott. Vajon használhatja Elkéhez és Nimbyhez ugyanazt a palacsintasütőt?
  – Nincs – mondta Françoise.
  – Cin-cin?
  – Mondom: nincs. Azt mondtad, hogy „nem van”, de az helyesen nincs. Valahogy mégiscsak meg kellene téged tanítani franciául.
  – Jó. Költöződjük ide magunkat, járódok iskolába franciába bele, és…
  – Ez már intéződik a szüleiddel – emelte föl a kezét Françoise –, végül is az is egy eredmény, hogy már hajlandók egyszer majd idejönni. Én azon gondolkodom, hogy addig mit lehetne… hm. Cin-cin… ide figyelj, van egy dolog, amit még a francia beszédnél is rosszabbul csinálsz. Amikor írsz franciául. Az egyszerűen borzalmas. Szerintem te még nem láttál tíz szónál többet leírva franciául.
  – Kilencet – értett egyet a másik zseb.
  – Nomármost, apa nekem kiskoromban egy-két dolgot megtanított úgy, hogy maga mellé ültetett, és fölolvasta a könyvből, pedig én is tudtam már valamicskét olvasni, csak még nem folyékonyan. Ezt meg lehetne próbálni.
  – Nem rossz gondolat – mondta Pi. – Az írott szövegből esetleg jobban rögzülnek a nyelvtani szabályok, de Elke jelenlegi tudásszintjén tényleg föl is kell olvasni, mert leírva semmit se fog érteni.
  – Jó, ülődess melléd és olvasj. Mit?
  – Valami jó könyvet, gyere, keressünk valamit.
  Fölpattantak és elszáguldottak, nem is néztek körül, hiszen Macska veszélytelen.

Csak a vacsoránál kerültek elő, és rávetették magukat a szendvicsekre, mint a kiéhezett, vad egerek – semmiben sem különböztek a többitől.
  – Olvasjunk Das doppelte Lottchen – újságolta Elke. – Azt olvastalak én már odahazáben németül, tudok elég jól emlékeződik vissza, és szövegje hasonló eléggé ennek. Ez mi ez?
  Mindenki megdermedt, azt keresték a szemükkel, mire vonatkozik a kérdés, és van-e nála fegyver.
  – Hol?
  – Tizenkét óránál – mondta a kislány, a tányérját nézte, és mozgott a gombszerű orrocskája.
  – Szendvicsek – felelte Vanessa.
  – Nem! Benne szendvicsnek. Fehér, zöld pöttyökös, paradicsom, sajt, kocka jószág alatt.
  – Ja, az feta sajt, tejföl, aprított snidling és egy kis bors. A kocka jószág pedig uborka.
  Elke csettintett a nyelvével és hozzálátott.
  – Meg is beszélünk dolgokat – folytatta Françoise. – Hogy ezt-azt hogy kell franciául mondani, és miért éppen úgy. Hátha valamit megjegyez belőle.
  – Hátha – bólintott Kissy.
  Nem fűzött nagy reményeket a tanuláshoz. Elke egy nyelvi antitalentum, már hároméves korában is járt Rocard-éknál, de máig nem tud összerakni egy normális francia mondatot. Az olasszal sem áll jobban, angolul és spanyolul kész rémület…
  Este, amikor összegyűltek a nappaliban, Elke odakacsázott Vanessához, a szemébe nézett és azt mondta:
  – Igenis hasznos Françoise módszere. Csak két óra odafigyelés kellett és máris hibátlanul beszélek franciául. Kár, hogy nem fogadtunk.
  A mikró nagy szeretettel nézett rá és megsimogatta a fejecskéjét.
  – Tényleg hasznos, csakugyan. Ezt a három mondatot már remekül betanultad.
  A kislánynak lekonyult a füle, s visszafordult zsebtársához.
  – Látod, rájövött. Vannak rengeteg agyája sejtjeiek nagy füle alatt.

Vasárnap délelőttre nagy összegérségi edzést terveztek be, csak Nimby kért felmentést, mert a héten új munkát kapott Sorel úréktól, és csak most van ideje dolgozni rajta. Ezért kiraktak egy asztalt a konyhaajtó mellé, Nimby rápakolt két netbookot és két táblagépet, s míg azokat nyomkodta, őket is figyelte, ahogy edzenek. Vanessa nagyrészt ott volt mellette, segített neki, susmusoltak, csókolóztak. Ők pedig nagy ugrálást csaptak a kertben, de már törték a fejüket, hol verekedjenek a télen, mert az itthoni edzőteremben ennyien nem férnek el.
  – Ez nem jó lesz, egérke, ütjed shindy, ne simogítjad – pirított rá Elke Claude-ra, és behúzott a bokszzsáknak, amit most egy faágra akasztottak. – Szabad rúgjad is!
  Claude rúgott, a bokszzsák meglódult, Elke ügyesen félrehajolt.
  – Ez az, látsz, ha tönkreteszed bogzsákt, alapítvány veszi másikt. Ha shindy teszed tönkre, alapítvány találi másikt szintén. Vesztés tehát semmi.
  – Veszteség – javította ki Claude.
  Elke fölcsattant.
  – Ne beszélje tanít egéret, hanem rúgsz! Majd Françoise tanít, te ölöd shindyet!
  Kissy vigyorogva továbbsétált.

– Jól van, egérkék – hirdette ki Vanessa –, jöhet a pihenő, mindenki ügyes volt, mindenkinek nőtt a füle! Igyatok vizet, harapjatok pár falatot, öt perc múlva támadunk.
  Kissynek megrebbent a füle. Ugyan kire?
  – Kire? – kérdezte kórusban az alapítvány.
  – Shindyre – volt a tömör válasz.
  Kissy el volt bűvölve. Hát mégiscsak szerveztek nekik ide shindyt!
  De öt perc múlva, ahogy átmasíroztak a kerten a D’Aubisson nővérek vezetésével, már elbizonytalanodott. Shindyre? Itt?
  – Itt is vagyunk – mutatott Niala a kert hátsó falára, ami szakasztott úgy nézett ki, mint mindennap, amióta fölépítették. – A fal mögött egy elrabolt gyereket tartanak fogva. Meg kell mászni és kiszabadítani.
  A kölykök fölbámultak a kétméteres falra, Kissy nem, látta elégszer.
  – Masoudi doktor nem shindy.
  – Persze hogy nem – vágta rá Vanessa. – Gyerünk, egérkék!
  Pi bakot tartott, s Niala már mászott is.
  – De hát ez birtokháborítás – cincogta Artu, és Kissynek már nem is volt szüksége Vanessa rosszalló fejcsóválására, hogy rájöjjön, az ügyvédékkel rég meg van beszélve az egész. Pillanatok alatt fönt termett a falon, átvetette tappancsát, és Nialával fönt maradtak. Pi is fölmászott, aztán leugrott a túloldalon.
  – Most Claude – szólt le Niala. – Te vagy a legnagyobb és a legerősebb kölykünk. Ha a túloldalon bárki megcsúszik, ti kapjátok el. Ha ezen az oldalon, akkor Angélique és Martin. Mi Kissyvel fönt maradunk és őrködünk.
  – Kinyuffantani cicát, ha kell – magyarázta Elke. – Ilyen falakmászás veszélyes főleg, mert látszódolsz falon tetején nagyon messzi, és kicsi szexi nordnémet zsebike combikákt szereti shindy is meg cica. Mustárval. Achtung!
  A megcsúszó Mollyt fentről Kissy, lentről Angélique tartotta meg, amíg újra megtalálta a kapaszkodót.
  – Kösz… már jobb… – nyögte, és fölhúzódzkodott. – De miért…
  – Mit miért, egérke, mit gondoltál, hogyan jutunk be kertekbe, ahol shindyk lapulnak?
  – Becsöngetünk és orron ütjük.
  Kissy nevetett, de közben mindkettejük egyensúlyára ügyelt, ahogy lábukat átvetve ültek a falon.
  – Most mindenesetre mássz le, egérke, hadd jöhessen a következő. Á, doktor úr, jó napot!
  – Üdvözlöm önöket – bólintott Masoudi doktor a fal felé tartva, és a felesége is közeledett már. – Látom, boldogulnak a feladattal.
  – Muszáj, ügyvéd úr – felelte Niala. – Lehet, hogy nekik kell megmászni a következő falat, mert mi épp nem leszünk ott, de amögül kell kiszabadítani egy gyereket.
  – Mindig nagyra tartottam működésüket. Mostanában is elfogtak valakit?
  Kissy sóhajtott.
  – Szerettük volna, de még nem büntethető. Viszont a következő páciensünkre az ön barátja, Djaballah úr segítségével fogunk vadászni.
  Maverick helyet foglalt a fal tetején és kezet nyújtott Kissynek. Kissy barátságosan parolázott vele. A kislány lecsatolta az övtáskáját, ledobta Yvonne-nak, fölállt a falon és leugrott. Kissyben meghűlt a vér. Maverick ügyesen bukfencet vetett a fűben és föltápászkodott.
  – Legközelebb fölfelé is így fogom csinálni.

Ahogy visszaértek Masoudiéktól – gyalog, az utcán, egy nagy doboz sajtos sütivel –, összeült az egértanács.
  – Erről szó sem lehet – jelentette ki Niala.
  – De hisz nem lett semmi bajom – felelte Maverick.
  – Nem ez a kérdés. Ha összetöröd magad, neked lesz rossz, de nekünk is, mert nem vigyáztunk rád. Semmi kedvem kórházba járni megint. Mohi és Kissy nem hősködésből került oda, de ha most egy kórházi vizsgálóban feküdnél, az azért lenne, mert hősködtél.
  A kis csendet Pi törte meg.
  – Ti itt mivelünk belevaló, klassz gyerekek lettetek pár hét alatt, remekül megtanultatok verekedni, lőni meg mindenfélét. De szuperlények nem lettetek, a fizika törvényei rátok is érvényesek. És a Jerry Alapítványban szabály, hogy fölösleges kockázatot nem vállalunk. Jut éppen elég kockázat akcióban. Ezért sajnálattal, de határozottan ki kell jelentenem, hogy ha még egyszer valaki ilyet csinál, akkor szavazást fogok kérni az illető alapítványi tagságának felfüggesztéséről – bár ilyen fogalom egyébként nincs is az alapító okiratban.
  Mavericknek egyre lejjebb konyult a füle. Niala odalépett hozzá és átkarolta a vállát.
  – Semmi baj, egérke. Csak nem hagyhatjuk, hogy elvaduljatok és egyre nagyobb hőstettekbe lovaljátok magatokat, amíg aztán valaki tényleg megsérül – vagy a szüleitek kivesznek titeket az alapítványból. Gyermekmentők vagyunk, nem extrém sportolók.
  – De… én ugrottam ilyen magasból korábban is.
  – Akkor örülj, hogy megúsztad – felelte Pi. – A bokád, a térded és a fejed egyaránt veszélyben volt. Ha a fal tetején egy élessel lövöldöző shindy célpontja vagy, akkor ugorj persze, amilyen gyorsan csak tudsz. De tartogasd az ilyen dolgokat vészhelyzetekre.
  – Akkor ugorhatok fölfelé is?
  – Vészhelyzetben akár egyből a tizedikre – nevette el magát Pi, és összeborzolta a kölyök haját. – És ugrás közben is lövöldözhetsz.

Kissy magára öltötte kötényét, sapka alá gyömöszölte nagy fü…
  – Hát téged mi lelt? – nézett csodálkozva Mollyra, aki berontott a konyhaajtón, becsapta, a hátát nekivetette az ajtónak és nagyot fújt.
  – Hűűűű.
  – No? – kérdezte Vanessa. – Mit láttál?
  – Kiscicát!
  Kissy most jött a nappaliból, ahol a cica akkor fordult a fotelban a másik oldalára.
  – Milyen cicát?
  – Szőröset!
  – De hát minden cica szőrös!
  – Akkor – Molly nagyot nyelt és bólintott – valóban cicát láttam.
  Vanessa megpróbálta másképpen megközelíteni a kérdést.
  – Milyen színűt?
  – Cirmosat!
  – Hol?
  Molly a háta mögé bökött a hüvelykujjával, és fölfelé mutatott.
  – Szóval egy fán. Mit csinált?
  Molly kidülledt szemekkel rámeredt a mikróra.
  – Értem. Macska, azt hiszem, hozzád jöttek!
  A nappaliból semmi válasz.
  – Most mit tegyünk? – kérdezte Yvonne, és kinézett az ablakon. – Nyilván látta már Mollyt… van odakint még egy csomó egerünk, azokat is…
  – Behívom őket – bólintott Molly –, idebent elbarikádozzuk magunkat, az ablakokba fegyveres őrszemek ülnek…
  Yvonne buzgón helyeselt.
  – Az első négyet lepuffantjuk, a bundájukat kitesszük a ház négy oldalára, a többi nem mer már támadni!
  A két veterán egér egymásra nézett.
  – Nos – mondta Vanessa, s felhúzta kesztyűjét –, részemről pizzát fogok sütni.
  – Ahhoz kell még valami – vágta rá Molly, s már nyitotta is az ajtót. – Gyere, egérke, kapjuk el azt a cicát!
  S már ott sem voltak.

De nem volt aznap cica a vacsorához, a cirmos odébbállt. Kissy nem is látta, de már nem kételkedett a létezésében. Ha egy kölyök látta, akkor ott is volt.
  Egyébként is már más kötötte le a figyelmét.
  Elke és Françoise elkésett a vacsoráról, ami nem kis teljesítmény, mert sem Chatonéknál, sem Kisegéréknél nem lehet elkésni a vacsoráról, ha valaki később érkezik, hát később eszik, és ha már elfogyott, Vanessa bármikor nekiáll pótadagot készíteni. Hiszen egy panzióban nevelkedik tizenegy éves kora óta, ahol a vendégnek nem lehet megszabni, hogy mikor étkezzen és mit, legfeljebb kedvezményekkel ösztönözni arra, ami a cégnek is jó. A zsebek mégis el tudtak késni, akkor jöttek, amikor a kuktasereg éppen elrakott mindent. Vanessa annak rendje-módja szerint elővette műszereit és hozzálátott salátát gyártani, amíg Kissy pizzát melegített.
  – Bocs – cincogta Elke –, állati érdekes Lottchen, rengetegt tanulódok és akartam nem kettészakítani olvasásat fejezet végi előtt. Csak nem sietős így olvasódani, mert magyaráz mindig rengeteg sok zsebike.
  Vanessa nem szólt semmit. Kissy veszélyt szimatolt.
  Elke gyorsan hozzálátott paprikát szeletelni. Françoise elmélyülten kavargatta a salátaöntetet. Egy percig mindenki szótlanul dolgozott.
  Kissy tudta, hogy valami nincs rendben. Csak még azt nem tudta, hogy mi. A mikrosütő csengetett, a pizza kész. Kivette, tett rá friss reszelt sajtot, fűszereket, ahogy szokták.
  – Ez kész – mondta Vanessa, s lehúzta a kesztyűjét. – Egyetek, zsebikék, és szóljatok, ha már nem akarjátok hülyének nézni egérnővéreiteket.
  A kicsik ijedten néztek egymásra. Kissyre. Vanessára. Megint egymásra.
  Kissy fölkészült a verekedésre, bár még nem tudta, hogy kivel.
  – Tudtamuk – sóhajtott Elke.
  – Tudtuk – bólintott Françoise.
  – Jobb igazt mégis megmondszjuk.
  – Jobb… igen. Szóval… tényleg kiolvastunk pár fejezetet a könyvből.
  Vanessa bólintott, várta a folytatást.
  – De nagyrészt inkább csókolóztunk.

Kissy tűnődve nézte a tükörben a kisegeret, amíg a haját kefélte. Olyasmit érzett, mint amikor egy kirakós játékban a helyére kerül egy fontos darab, és láthatóvá válik a kép lényege. Ezzel – biztos volt benne – a két zsebegér életében egy korszaknak

VÉGE.

Életük új szakasza kezdődik.

---