F, a, c, b, g, a, g, a, c, b, g, e. A, c, e, d, b, c, b, c, e, d, b, g…

Kissy mosolyogva hallgatta az emeleti szobából kiszűrődő halk hangokat. Vanessa már egy órája idefönt dolgozott, szüksége volt a fák látványára és illatára, a lombsusogásra. Ahogy megállt az ajtóban és benézett, összeakadt a tekintete Nimbyével, aki kedvese mellett hevert az ágyon, ölében a netbookkal, és és ő is dolgozott. Aztán fölnézett a kislány is, és összeráncolta a homlokát.
  – Megjött?
  Kissy megrázta a fejét.
  – Telefonált, hogy késni fog.
  Vanessa helyeslően bólintott és visszatért a zenéléshez. Igen, Jean-Frant megkedvelte, de a kémiát még mindig nem, márpedig a férfi azért jön. Azt ígérte, hogy elfogadható szintre hozza a kislány kémiatudását, és ami még ennél is nagyobb dolog, megszeretteti vele ezt a tudományt. Meg a fizikát is persze. Egyelőre még nem sikerült, de Jean-Fran egyből azzal kezdte, hogy Róma sem egy nap alatt épült.
  Vanessa is az ágyon hevert, de ő nem az ölében tartotta a szintit, hanem egy kis asztalon. Nimby csinálta neki a padláson talált régi bútorlapból meg esztergált lábakból, alig harminc centi magas volt, s úgy állt az ágyon, mint egy reggelizőasztalka. A szinti jól elfért rajta.
  Vanessa azt mondta, egy dalt két irányban kell megírni, hosszában és mélységében. Hosszában már talán kész, vagyis elejétől a végéig minden hang meg van írva, de lehet, hogy még változni fog, ahogy megírja mélységében is. Az meg az, hogy ne csak egy hangszer szóljon egyszerre, hanem kíséret legyen, akkordok, más hangszerek. Az majd ezután jön.
  Kissy elálldogált még egy kicsit az ajtóban, figyelte, hogy dolgozik a kislány. Lejátszott egy részletet, igazgatott rajta valamit, megint lejátszotta kicsit másképpen. Mellette az ágyon feküdt egy diktafon, az fölvett mindent. Ha egy részlet elnyerte Vanessa tetszését, cincogott egyet. Aztán amikor összerakja, csak azokat a részleteket kell fölhasználni a felvételről, amiknél ott van, hogy cin-cin.

Kissy leballagott az alagsorba, hogy rápillantson madame Faubourg-ra. A hölgy éppen befejezte a műhely felporszívózását.
  – Így ni – mondta. – Azért csak elkészültem, mire a vendég megjön.
  – Nem ide jön – bökött Kissy a műhely padlójára. – És nem vendég. Vanessának ez az egyik otthona, az ő apja nálunk nem lehet vendég. És ne kérjen még egyszer bocsánatot, madame Faubourg.
  A hölgy bólintott.
  – Jól van, nem kérek. Legközelebb már rendesen, hét közben jövök. Lecossois-ék elutaznak, nem lesz rám szükségük, de ha lenne, akkor is nektek adom az elsőbbséget.
  Ezzel kimasírozott a porszívóval.
  – Kösz – mondta Kissy, míg a hölgy elrakta a készüléket. – De miért?
  – Hogy miért? – pillantott rá madame Faubourg. – Mert különlegesek vagytok. Én pedig tisztelem a különleges embereket. Úgy, ez kész is. Azt hiszem, minden megvan.
  – Miért volnánk mi különlegesek, madame Faubourg?
  – Mert alig két éve találkoztatok azon a beszélgetős valamin, és olyanok vagytok, mint egy nagy család. Mindenkinek segítetek, és szembe mertek szállni azokkal a rémes alakokkal. Hidd el nekem, hogy ez különleges dolog.
  Kissy csak hümmögött, amíg kikísérte madame Faubourg-t, aztán nem a házba indult vissza, hanem körbesétált. Suzy eleinte mellette baktatott, aztán elszáguldott valamerre.
  Madame Faubourg természetesen téved. Egy jóindulatú, de naiv hölgy, aki abból indul ki, hogy a világ olyan, amilyennek a tévéhíradóból meg az akciófilmekből ismeri. Nem. A világ nem olyan. Persze vannak benne gonosztevők is bőven, de amúgy a világ tele van rendes emberekkel. Lássuk csak, hány rendes embert tud felidézni kapásból. Itt van például Vanni, aki alkalmi munkákból él, nincs lakása, de soha nem bántott még senkit, nem szegte meg a törvényt, és első szóra ugrik, ha kérnek tőle valamit. Nemcsak nekik. Valamelyik nap a panzió egyik vendégének rosszul lett a kislánya, Vanni pedig azonnal kocsiba ültette őket, bevitte a kórházba, aztán hazament a gyereknek pár holmiért, azokat is bevitte, néhány óra múlva pedig hazavitte őket, és egy centet se fogadott el. Azt mondta, ha várost nézni akartak volna, az más lenne, de ő egy gyerek betegségéből nem fog hasznot húzni.
  Vagy itt van Gaston. Már nem verekszenek vele, kiismerték a harcmodorát, de azért eljön néha, elbeszélgetnek, és egyik nap találkozott vele a munkahelyén, Gaston éppen egy jól öltözött hölgyhöz lépett oda, és nagyon udvariasan, diszkréten kérdezte meg, hogy nincs-e nála valami, ami az áruházból származik és elkerülte a figyelmét. A hölgy rémülten nézett körbe a kocsiban, aztán a zsebeit tapogatta, és kihúzott egy kis dobozt, talán kozmetikum lehetett. A szalagra tette és vörös arccal mentegetőzött, hogy figyelmetlenség, ilyesmi, de Gaston még az előzőnél is udvariasabban a szavába vágott és megnyugtatta, hogy nem történt semmi, mindenkivel előfordul, csak azt kéri, hogy legközelebb jobban vigyázzon. Udvariasan bólintott és továbbment. Később, amikor Kissy kijött a pénztárból, mondta neki, hogy látta az esetet, Gaston pedig bólintott és azt mondta, ez nem fog többször próbálkozni náluk. Kissy csak ekkor értette meg, hogy Gaston egy pillanatig se hitte el a nő meséjét a figyelmetlenségről, de elég volt, hogy a lopást megakadályozta és elvette a nő kedvét a későbbi trükközéstől, anélkül hogy mindkettőjüknek rabolta volna az idejét és az energiáját jegyzőkönyvvel meg ilyesmikkel.
  Nem, ők egyáltalán nem különlegesek. Imádják egymást és tűzön-vízen át összetartanak, de mindenkinek van valakije, akit imád és tűzön-vízen át összetart vele.
  Suzy hirtelen sarkon fordult, Kissy felé rohant és elvágtatott mellette. Hát igen, neki a leginkább. Ő mindenkivel tűzön-vízen át…
  Ekkor értette meg, hova lohol a kiskutya. Csengettek.

– Nahát, ügyvéd úr… – állt meg Kissy csodálkozva a kapuban. – Milyen kellemes meglepetés.
  – Bocsásson meg a zavarásért – hajolt meg Masoudi doktor. – Inkább telefonálnom illett volna, de…
  – Ugyan, ne törődjön vele. Jöjjön be.
  – Köszönöm, de amit mondandó vagyok, csak egy percet vesz igénybe. Meghívást hoztam.
  Kissy meglepve nézett föl az ügyvédre.
  – Nekem?
  – És tisztelt szüleinek, ez magától értetődik. Csütörtök este fogadást, amolyan kisebb ünnepséget tartunk, aminek fényét emelné Chaton kisasszony bájos jelenléte.
  Kissy gyanakodva húzta be farkincáját. Sose gondolta volna, hogy neki bájos jelenléte van.
  – Mit ünnepelnek? – kérdezte, hogy időt nyerjen.
  – Egy igen fontos pert nyertünk meg, ami öregbíti irodánk hírnevét és mellesleg tekintélyes bevétellel is jár. Nyolc órakor veszi kezdetét hajlékomban. Irodánk több üzlettársa muszlim, így bár magam nem tartom a vallást, alkohol nem lesz. Feleségemmel bízunk benne, hogy szerencsénk lesz önökhöz.
  Kissy igyekezett végre összeszedni magát. Ez borzasztó, hogy az ügyvéd örökké csak mondja ezeket a csiszolt mondatokat, ő meg mindig hétköznapi nyelven válaszol.
  – Megtiszteltetés számomra, hogy eszébe jutottam ügyvéd úrnak – kezdte kicsit bizonytalanul. – E pillanatban nem tudok választ adni. Értekeznem kell szüleimmel, akikkel majd a végső döntést meghozzuk. – Ez egy kicsit drámaian hangzott, mintha legalábbis egy vádlott fölött kellene ítélkezniük, de most már mindegy. Jobb nem jutott eszébe.
  – Magától értetődik – felelte Masoudi doktor, és kissé meghajtotta magát. – További kellemes hétvégét kívánok.
  Kissy udvariasan bólintott.
  – Örültem a találkozásnak.
  Az ügyvéd mosolygott és nem mozdult. Kissy egy pillanatig csak állt, aztán észbe kapott és kezet nyújtott. Te jó ég, majdnem faragatlanságot követett el, hiszen az ügyvéd soha, egy pillanatig se tekintette gyereknek, mindig magázta és elvárta tőle, hogy elsőnek nyújtson kezet. Az orvos barátjának ugyan előbb őt mutatta be, de az nyilván azért van, mert az illető magas rangú ember.
  Míg visszaballagtak a házba, Kissy Suzy csapkodó farkát figyelte és arra gondolt, mennyivel egyszerűbbek náluk az illemszabályok. Suzynek bizonyos lovagiasság jár a fiúkutyák részéről, attól a pillanattól kezdve, hogy nincs már kölyökszaga, hanem felnőtt lányszaga van. Kissy nem nagyon tudta, hogy az mikor van, de ők tudják, és ez a lényeg. De például teljesen mindegy, hogy ki csóválja meg elsőként a farkát vagy ki szuszog először a másik fülébe. És egészen bizonyos, hogy ha Masoudi doktor kutyája hívta volna meg Suzyt, neki nem kellene azon törnie a fejét, ami neki, Kissynek most komoly gondot fog okozni: hogy melyik bundáját vegye föl.

– Ruha kell – mondta Niala rögtön. – De addig nem dönthetjük el, hogy milyen, amíg nem tudjuk, hogy kivel mész. Hívd föl apádat.
  – Minek? – kérdezte Kissy. – Mi az összefüggés a ruha színe és… mit csinálsz?
  – Szia – szólt a telefonba Niala. – Bocs, de ez most sürgős, Jean-Jacques bácsi. Masoudi doktor estélyre hívott benneteket, és most azonnal tudnom kell, hogy el tudsz-e menni. Csütörtök, nyolc óra. Értem. Biztos? Jó, kösz. Szia!
  Niala kinyomta a telefont és hadvezéri tekintettel nézett végig a nappaliban szétszórt egereken.
  – Oké. Szóval Martinnel fogsz menni. Tehát a piros ruhádat fogod fölvenni, és ragyogsz majd a szerelemtől. Világos?
  Kissy mosolyogva legyintett.
  – Nincs is piros ruhám…
  De mire kimondta, már tudta, hogy addigra lesz.

– Elragadó ebben a ruhában, kisasszony – fogta meg a kezét az ügyvéd, de ahelyett, hogy megszorította volna, kezet csókolt neki. Kissy igyekezett úgy tenni, mintha ez mindennap megtörténne vele, miközben mellette Martin a háziasszonynak csókolt kezet, mint aki mindig így üdvözli egértársait.
  Masoudiék nappalija mintha óriásira nőtt volna, és mindenhol emberek voltak, jól öltözött urak és káprázatos hölgyek. Az urak némelyike hagyományos arab fejfedőt viselt az öltönyhöz, bár ezek nem voltak sokan.
  Pár percbe beletelt, míg megszokta a forgatagot és tájékozódni tudott. Csakhamar fölfedezte, hogy bár a legtöbb vendég túl van a negyvenen, sőt sokan kimondottan idősek, nem ők ketten a legfiatalabbak. Az egyik sarokban, egy asztal körül néhány gyerek csoportosult, tíz-tizenkét éves fiúk és lányok, süteményt ettek és monopolyt játszottak.
  – Szerinted mihez kezdjünk? – súgta a fülébe Martin.
  – Halkabban – intette Kissy. – A macska lépteit is meghallom. Fogalmam sincs. Mégse ülhetünk le közéjük monopolyzni.
  Ekkor egy nyurga kamasz állt meg előttük, fehér öltönyben, és rávigyorgott Kissyre.
  – Blablabla blabla blablabla? – érdeklődött. Kissy nyugtalanul figyelte. Arról nem volt szó, hogy mielőtt idejönnek, meg kell tanulniuk arabul. A srác ugyanis kétségkívül ezen a nyelven beszélt. Ámbár nem látszott arabnak. Vörösesszőke volt, elég világos bőrű, keskeny arcú. Egy kicsit emlékeztetett Donald Sutherlandre fiatal korában, csak nem volt olyan rokonszenves.
  – Blabla bla blabla blablabla – mondta, és a kezét nyújtotta. Kissy egyetlen szót se tudott kihámozni a szövegéből. Akár visszafelé is mondhatta volna. Mindenesetre ő is kinyújtotta a kezét.
  – Értitek, amit beszélek? – kérdezte hirtelen a srác franciául.
  Kissynek nagy kő esett le a szívéről.
  – Most már igen.
  A lakli nevetett.
  – Akkor nem te vagy Leïla. Pedig már örültem, hogy megismerhetlek.
  – Nem. Én Françoise vagyok. Ő pedig Martin.
  – Günther, ha ragaszkodtok a keresztnevekhez.
  Kezet fogtak.
  – Szép, ősi arab név – mondta Martin.
  – Aha – vigyorgott a srác. – Én amúgy francia vagyok, de az anyám svájci német. A mostohaapám viszont arab, úgyhogy én is megtanultam. Saïd bácsi szerint már úgy beszélek arabul, mintha ott születtem volna. De persze túloz. Szeret engem.
  – Mármint Masoudi doktor?
  – Aha. A fateromnak nagybátyja. És ti kinek a kije vagytok?
  Kissy csak egy szempillantásig gondolkodott.
  – Ő a fiúm – mutatott Martinre. – Én pedig az ő barátnője vagyok.
  Günther nagyot nevetett.
  – Ez klassz. De az itt levők közül?
  – Senkinek senkije. Tulajdonképpen nem is tudom mire vélni a meghívást. Az ügyvéd úr ugyan azt állítja, hogy megmentettem az életét, de…
  Günther hosszúkás képéről hirtelen eltűnt a vigyor.
  – Mi? Csak nem te csúzliztad hátba azt a szerencsétlen pacákot?
  Kissy sóhajtott. Mindjárt kiderül, hogy ez ellenkezik a svájci arabok ősi törvényeivel, ráadásul Günther mostohaapja fizette ki a kártérítést a lelőtt pasasnak. Mindegy, a srácot két ujjal hanyatt pöcköli.
  – De, én voltam – ismerte be, fölvéve azt a lezser testtartást, amit Vanessa már régesrég megtanított nekik. Ebből a tartásból pillanatok alatt bármilyen támadást el lehet indítani.
  – De hát ez állati frankó! – mondta Günther, de a mondat vége elveszett egy jajkiáltásban, mert közben rácsapott Kissy vállára, ő pedig gondolkodás nélkül reagált, és a srác elvágódott a padlón.
  – Jézusmária – kaptak utána Martinnel egyszerre, mert közben már felfogták, hogy ez csak barátságos vállveregetés akart lenni. – Jól vagy?!
  Günther a padlón ült és köhögött. Kissy hirtelen érzékelte, hogy ez az egyetlen zaj a teremben. Fölnézett.
  A vendégek szótlanul álltak és őket bámulták. Néhányan elindultak feléjük.
  Kissy tekintete összevillant Martinével. A fiú ugyanabban a laza tartásban állt, amiben az előbb Kissy. Most ő is fölegyenesedett Günther mellől. Igen, a házigazda unokaöccse nevelt fiának bántalmazásáért kétségkívül súlyos büntetést szabnak az arab törvények. De itt nem lehetnek többen ötvennél, abból is sok a nő meg a gyerek. Kizárt, hogy le tudjanak gyűrni két elszánt kisegeret.
  – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte egy hang Kissy háta mögött. Megpördült. Egy idősebb arab volt, azok közül, akik arab fejdíszt viseltek az öltönyhöz. Nyilván a rendfenntartó és kivégzőosztag vezetője. Te jó ég, gondolta Kissy, vannak bűnök, amikért az arabok levágják a bűnös kezét. Vagy az csak a középkorban volt? És a verekedés vajon köztük van?
  – Én… mi…
  – Félreértés – nyögte Günther. – Hülye voltam…
  Szava köhögésbe fúlt. Egy másik arab lépett oda és talpra segítette.
  – Azt látom – mondta a fejdíszes. – Örülnék, ha a harci játékokat a kertben folytatnák. Egyébként kit tisztelhetek?
  – Françoise Chaton – cincogta Kissy, és kezet nyújtott. A fejdíszes mindkettejük kezét megszorította. Kemény volt a kézfogása.
  – Ibrahim Djaballah. Ha nem csalódom, maga lőtte hátba azt a féleszűt. Gratulálok.
  Kissyben éledezni kezdett a remény, hogy szabadon elsétálhatnak, legfeljebb egy-két puskagolyó repül majd utánuk.
  – Mi történt? – hallatszott Masoudi doktor hangja, s egy pillanat múlva megjelent ő is. – Valami baj van?
  – Ugyan – legyintett Djaballah. – Günther nem figyelt, amikor ezekről a gyerekekről meséltél. Alighanem óvatlanul közeledett hozzájuk.
  – Ó – mondta az ügyvéd. – Csak nem vágtak orrba?
  Kissy magában megjegyezte, hogy a derék doktor édeskeveset ért a verekedéshez. Ha valakit egy Jerry orrba vág, akkor az még jó ideig látszik. Nagyon látszik. Günther fehér öltönyén nyoma sincs vérfoltoknak.
  – Nem, a gyomromba kaptam egyet.
  Kissy odalépett hozzá.
  – Ne haragudj.
  – Dehogyis – felelte Günther. – Az én hibám. Ez a vállon veregetés régi rossz szokásom… még sose ütöttek meg érte, de volt már, aki szólt, hogy nem örül neki. Le fogok szokni róla. De most innom kell valamit, és ti is velem isztok, nincs vita, helyes?
  – Alkoholt nem – felelte Martin határozottan.
  – Á – mondta Günther letörten. – Amíg Ibrahim urat látod, szó se lehet alkoholról. Már megpróbáltam, hogy hátat fordítok neki, de az se segített.
  Djaballah elmosolyodott, de a tekintete szigorú volt.
  – Nem lenne szabad innod. Ha így folytatod, egyszer alkoholista leszel.
  – De hát én nem vagyok muszlim!
  – Akkor bizonyára májbetegséget se kaphatsz, ugye?
  Djaballah udvariasan bólintott Kissy, majd Martin felé, és visszatért beszélgetőpartnereihez.
  Kissy úgy érezte magát, mint aki a cica torkából szabadult ki.

Günther alkoholmentes narancskoktélba fojtotta bánatát. Ugyanabból töltött nekik is, és kétségkívül az volt. Aztán helyet kerestek maguknak az egyik sarokban.
  – Úgy ütsz, mint a lórúgás – mondta Günther a hasát tapogatva. – Hány éves vagy egyáltalán?
  – Tizenöt múltam. De nem ettől függ. A tanítómesterünk tizenegy évesen is hülyére vert felnőtt pasikat. Egy apró szöszke kislány.
  – Jézusom. Én meg húsz leszek, és én is verekedtem már életemben, de…
  Kissy elnézően mosolygott. Dehogyis verekedett. Ez a nyápic alak legfeljebb pofozkodásra jó, meg olyan birkózós verekedésre, amikor összekapaszkodva fetrengenek a földön. A Jerryben ezt szigorúan tiltják, mert a shindyk nagyok és erősek, biztosan legyűrnék őket. Ha a shindy alá kerülsz, elvesztél – tehát a lehető leggyorsabban ki kell onnan szabadulni. A lehető leggyorsabban és a lehető legtöbb fájdalmat okozva.
  Hirtelen fölriadt.
  – …Kissynek – mondta éppen Martin. – A csapat egy része ugyanis mindmáig a becenevét használja. Én valaha Süni voltam, de nem sokáig.
  – Ez jó – vigyorgott Günther. – Nekem Tengerimalac a nickem. Van egy odahaza, terráriumban.
  Tengerimalac, gondolta Kissy bizonytalanul. Az vajon rokon? Hirtelenjében nemigen tudta volna megkülönböztetni az aranyhörcsögtől. Nem akart kérdezni semmit, hátha Martin nem fedte föl egér mivoltukat, amíg ő elbambult.

Vagy negyedórát beszélgettek Güntherrel, amikor szóltak neki, hogy megjött Leïla. A fiú fölkelt és azt mondta:
  – Megyek, szeretnék vele megismerkedni. Ti is ismerkedjetek, de ne tűnjetek el. Klassz fejek vagytok.
  Ezzel elballagott. Kissy Martinre nézett, aki visszanézett rá.
  – Cin-cin – mondta Martin.
  – Cin-cin – felelte Kissy.
  Az este hátralevő részében ismeretséget kötöttek vagy féltucat ügyvéddel és ügyvédfeleséggel, akik között volt arab, francia, olasz, de még egy norvég is, aki francia nőt vett el és itt ügyvédkedik. Mindenki nagyon barátságos volt és senki se kezdett sikoltozni meg asztalra ugrálni az egerek láttán.
  De azért Kissy nem bánta, amikor oszladozni kezdett a vendégsereg, és ők is elköszönhettek. Günther búcsúzóul azt mondta Martinnek, hogy szerencsés fickó. Tudom, felelte, azzal kezet szorítottak és hazaindultak.
  – Miért mondta, hogy szerencsés fickó vagy? – kérdezte Kissy, amikor befordultak a sarkon.
  – Hát miattad. Mert te vagy a kisegerem.
  – Ja, értem.
  – Szerintem tetszel neki.
  Kissy fölpillantott.
  – Gondolod?
  – Gondolom. Nagyon meresztette rád a szemeit. Ha én nem vagyok ott, és te nem vagy életveszélyes, biztos kísérletezett volna.
  Kissy megtorpant.
  – Csak nem gondolod, hogy shindy?!
  – Hé, egérke – nevetett Martin, és átkarolta a vállát. – Elmúltál tizenöt. A srác még nincs húsz. Alig négy évvel idősebb nálad, hol itt a shindység?
  Kissy pislogott és továbbindult.
  – Jé… tényleg…
  Mentek tovább.
  – A fene egye meg – mondta Martin pár lépéssel később.
  – Szent merevlemez, mi történt?
  – Csak eszembe jutott, hogy a tizenötödik születésnapunk után alkalmatlanok lettünk a shindyk csábítására. Már csak a két mikroegér számít igazán gyereknek.
  – Ugyan már. Eddig is alig használtunk csalétket. Roger-nél bevetettük Vanessát, de ha ő nem lett volna kéznél, akkor is találunk másik gyereket. Megoldjuk. Nialáéknak rengeteg rokonuk van, fiúk, lányok, mindenféle korúak.
  – Persze – bólintott Martin. – De azért ez mégiscsak más érzés, mint amikor a shindy föléd hajol… megsimogatja a hajadat… – Martin ekkor megállt Kissy előtt és megsimogatta a haját. – Aztán gyengéd brutalitással hozzálát levetkőztetni, és…
  – …és akkorát ordít, hogy egy hónapig járok fülészhez – fejezte be Kissy nevetve. – De ha ezt a kézmozdulatot folytatni próbálod, te is ordítani fogsz.
  A fiú keze megállt Kissy combján.
  – Miért? Nekem szabad.
  – Az utcán még neked se.
  Martin ijedten nézett körül, aztán Kissyre megint.
  – Akkor gyerünk haza gyorsan. Játsszuk azt, hogy a nyomunkban van a cica, jó?
  Kissy nyugodt léptekkel megindult.
  – Mi van? Nem érted?! Üldöz minket a cica!
  – Hallottam – felelte Kissy igazi kisegér-nyugalommal. – Ha rohanni kezdesz, ő is rohanni fog. Csak hidegvér. Emelt fővel. Így csak fokozatosan fog gyorsítani, mi meg addigra besurranunk a lyukba.

– Joannának nem volt igaza – jelentette ki Niala határozottan. – Már elsőre sem, és másodikra végképp nem. Tednek csak elsőre nem volt igaza, másodjára viszont határozottan neki volt igaza, mégpedig azért, mert ő testesítette meg a gyerek igazát.
  – Kifejtenéd ezt egy kicsit részletesebben? – kérte apa, és vett még a salátából.
  – Persze. Joanna bűnt követett el, amikor elhagyta a hatéves gyerekét. Megbocsáthatatlan, végzetes bűnt. Egy hatéves gyereket nem hagyunk el. Egészen egyszerűen nem tesszük, ugyanúgy, ahogy a csokitortára nem rakunk mustárt és nem huzigáljuk a cica bajuszát.
  Apa mosolygott.
  – Hanem mekkora gyereket hagyunk el?
  – Semekkorát – vágta rá Niala. – Megvárjuk, amíg felnő. A gyereknek két szülőre van szüksége, és egy szülő hétköznap meg egy szülő vasárnap az összesen nulla egész öt tized szülő. Néha kevesebb. A két szülő együtt kell. Szóval Billyt elhagyni megbocsáthatatlan bűn volt.
  – Egy anyának nem lehet megbocsátani néha? – kérdezte anya szelíden.
  – Dehogynem – felelte Niala, lendületes mozdulatot téve villájával. – De nem olyasmit, ami maradandó törést okoz. Persze, Billy mondhatja ezután, hogy én nem haragszom rád, mami, én megbocsátok, mami, de a Joanna eltűnését követő időszak véglegesen nyomot hagyott a lelkivilágán. Megkockáztatom, hogy legjobb esetben is kihat az egész gyerekkorára.
  Anya letette a kóláspoharát és fölemelte az ujját.
  – De akkor mit kellett volna tennie?
  – Beszélni a férjével. Várj, tudom, mit akarsz mondani, hogy évekig próbálta. De ha nem sikerült közös nevezőre jutniuk, akkor nem jól próbálta. Tudatosítani kellett volna Tedben, hogy amit tesz, azzal árt a házasságuknak. És ha tudatosult, és még mindig teszi, vagy ha nem is tudatosult, akkor újra. Egy kapcsolatot soha nem csak egy fél tesz tönkre. Ketten kellenek hozzá. Igen, elsősorban Ted hibája, hogy zátonyra futottak, szerintem döbbenetes, hogy a hetvenes években éltek férfiak, akik képtelenek voltak elfogadni, hogy egy nőben is lehet szakmai ambíció.
  – Ó, de gyerek vagy – sóhajtotta anya.
  – Ezt ne nagyon terjeszd, mert Pit lecsukják – vágta rá Vanessa.
  Nevettek.
  – Nem, elhiszem, hogy azon a téren már felnőttél. De ha azt hiszed, hogy ma már nincsenek olyan férfiak, akik szerint a nőnek a konyhában a helye, akkor… Nem, bocs, tudom, hogy nem hiszed ezt.
  – Igen, tényleg vannak ma is ilyenek – felelte Niala –, de ez nem menti Ted Kramert. De Ted hibája se menti Joannáét. Egy házasságot nem elég megkötni, azt meg is kell tartani. Évtizedeken át meg kell maradni olyannak, akit a másik szerethet, tisztelhet és elfogadhat.
  Kissy többedszer figyelte meg a beszélgetés folyamán, hogy anyáék összenéznek. Nem is titkolták, hogy mit gondolnak: fantasztikus, mennyire okosan, éretten, intelligensen gondolkodik ez a lány bonyolult felnőttproblémákról, pedig csak tizenöt éves és még alig vannak együtt Pivel. Pedig tudják, hogy Niala mindent megbeszél a szüleivel.
  – Szóval a kapcsolat felbontása kettejük hibája – folytatta Niala, közben Vanessára nézve –, de elsősorban – és hirtelen elhallgatott.
  – Joanna bűne – folytatta a kislány habozás nélkül. – Mert elhagyta a gyerekét, amivel súlyos kárt okozott neki. Ezt a kárt pedig csak tetézte azzal, hogy megpróbálta felrúgni Billy kialakult, rendezett életét és elvinni őt az ismeretlenbe. Még szerencse, hogy ezt a hibáját végül belátta.
  – Összebeszéltetek? – nézett apa egyikről a másikra.
  – Nem, csak hálózatra van kötve a fejünk.
  Nevettek.
  – A dolog másik része viszont – folytatta Niala –, amikor Joanna pert indított. Abban már egyedül ő a hibás, Tednek senki nem róhat föl semmit. Márpedig ez nagyobb disznóság, mint amikor elhagyta.
  – Nocsak – mondta anya. – Miért?
  – Mert amikor elhagyta, megfosztotta az egyik szülőjétől. A perrel is ugyanezt akarta, csak most a másik szülőjétől akarta megfosztani. Ezenfelül az otthonától, a megszokott környezetétől, az ő távozása után kialakított életrendjétől, egyszóval szinte mindentől, ami biztonságérzetet jelentett neki. Cserébe Billy visszakaphatta másfél éve elvesztett anyját, aki viszont már csökkent értékű szülő, nem tőle kapja a biztonságot, nem kap tőle semmit. És megtarthatja a ruháit meg a játékait, amik fontosak, de nem elegendőek. Nem jó csere.
  Anyáék összenéztek, már többedszer a beszélgetés folyamán. Apa hümmögött.
  – Ugyan már, Jean-Jacques bácsi!
  Apa meghökkent.
  – Mit „ugyan már”?
  – Mindenféle csacsiságok jártak a fejedben az én zseniális meglátásaimról, emberismeretemről és etikai érzékemről, és megállapítottad, hogy alighanem Yoda mester és a dalai láma törvénytelen gyereke vagyok. Pedig ez csak egyszerű, hétköznapi tökéletesség.

Igen, gondolta Kissy, ez valamiféle tökéletesség. Valamennyiükben megvan az a törekvés, hogy minél többféle dologhoz értsenek, minél többféléhez tudjanak hozzászólni, és hogy mindenről önálló véleményük legyen. Niala átfogó műveltségét már sokszor megfigyelte. Többen is vannak köztük, akik sok filmet ismernek, Chantal meg ő maga például valaha, a Jerry előtt folyton moziba jártak – de Niala sokkal több filmet ismer, olyanokat is, amik egyáltalán nem híresek. De ért más művésze…
  – Kissy?
  – Tessék – kapta föl a fejét riadtan. Hirtelen azt se tudta, ki szólította.
  Vanessa mosolyogva nézett rá.
  – Imádom ezeket a bambulásaidat, egérke.
  Kissy nevetett.
  – Kösz. De ne énértem rajongj.
  – Másokért is rajongok. Például Piért, mert boldoggá teszi a nővéremet. Meg Chantalért, amiért olyan izgis történetet ír. – De beszéd közben egyre Nimbyt nézte, s nyilvánvaló volt, kiért rajong igazán.
  – Szóval – mondta Jennifer – éppen arról beszéltünk, hogy mikor helyezzük újra üzembe a Cumulust.
  Kissy eltűnődött.
  – Hogy jutott ez most eszetekbe?
  – Lassan letelik a fél év – mondta Nimby –, és nyilvánvaló, hogy már eleve nem volt szükség rá, az a maffia mindenestül megsemmisült.
  – Szerintem huszonegyedikén, csütörtökön kellene bekapcsolni – felelte Kissy.
  – Ugyan miért?
  – Mert május huszonegyedikén, csütörtökön kapcsoltuk ki.
  – Világos – felelte Nimby. – A gond csak az, hogy huszonegyedike szombatra esik.
  Kissy eltűnődött egy kicsit.
  – Akkor kapcsoljuk vissza most.

A menet lassan vonult végig a folyosón és át a nappalin, ahol az egerek felállva köszöntötték. A menet Piből állt, aki a Jerry netbookját hozta, valamint Martinből, aki a zászlót tartotta, külön ezért kirohant a mikrobuszba.
  Pi az asztalra helyezte a netbookot, és ünnepélyes arccal megköszörülte a torkát.
  – Hölgyeim és uraim, egértársaim! Ünnepi beszéd, dagályos szónoklat. Kenetteljes szavak, megható frázisok, komoly gondolatok. Szócséplés. Egy-két mulatságos fordulat. A végén elgondolkodtató, szép szállóige. Köszönöm a figyelmüket.
  Megtapsolták. Fantasztikus beszéd volt, állapította meg Kissy, benne volt…
  – …minden, aminek egy ilyen beszédben benne kell lennie – mondta ki Chantal pontosan azt, amire ő is gondolt.
  Nimby az asztalhoz lépett és hátraarcot csinált. A szemközt álló Angélique-re nézett.
  – Cin-cin? – kérdezte feszesen, katonásan.
  – Cin-cin – bólintott Angélique.
  Nimby szalutált, aztán két kezét a feje tetejére tette és meglengette őket, mintha fülek volnának. Majd visszafordult a géphez, és ünnepélyes képpel lenyomta az Entert.
  Kissy közelebb lépett, hogy rákukucskálhasson a képernyőre. A központi szerverlista volt rajta, három gép a Vilma bázison, négy a Frédin, kettő a Bénin és Clémentine – a többi csak kliensgép volt. Persze Flipper hiányzik. Minden gép kockájában égett a Cirrust jelző kék lámpa, hármon a felület zöld lámpája is. Most pedig sorban kigyulladtak a Cumulus piros lámpái. Ezt az ábrázolást ő maga csinálta pár hete, és most először látta a piros lámpákat úgy kigyulladni, hogy nem tesztelési célból hazudta a rendszernek, hogy fut a Cumulus – hanem most már tényleg fut a Cumulus.
  A Jerry Alapítvány ismét harcba száll a shindyk ellen.

A következő shindyket mindazonáltal mások fogták el helyettük. Vanessa találta a hírt a neten. Már nem volt friss, éppenséggel október elején történt a dolog, de a kislány ugyanúgy robbant volna föl tőle akkor is, ha tízéves hír lett volna. Még csak nem is azon, amit a három gazember elkövetett, noha párját ritkító aljasság. Egészen kicsi, alig egyéves gyerekeket molesztáltak és fényképeztek, valóságos klubéletet éltek bántalmazott kisgyerekek fotóival. De a kislánynál nem ez verte ki a biztosítékot – hanem a nevük. A főkolompos bölcsődei nevelőnőt, aki úgy beszélt a kislányokról, mint egy hentes a hússzeletekről, Vanessának hívták. Vanessa George. Férfi pályatársának neve pedig Colin Blanchard.
  Vanessa tombolt dühében, ami abból állt, hogy föl-le járt a szobájában, zsebre dugott kézzel, és időnként egy-egy szitokszó hallatszott ki összeszorított fogai közül. Kissy sóhajtott. Borzasztó ez az óriási távolság, hogy nem tud most odamenni és jól behúzni neki, hogy verekedjenek egy jót és levezethesse a mérgét. Közelebb hajolt a webkamerához.
  – Ide figyelj, egérke. Ezek az emberek angolok, egész másképpen ejtik a neveket. A…
  Vanessa ránézett.
  – És ettől mivel jobb?
  Kissy elhallgatott. Nem tudott mit mondani. Nem, nem jobb semmivel.
  – Szólok apának – határozta el Vanessa hirtelen. – Írunk az angol bíróságnak és megkérjük őket, hogy kötelezzék névváltoztatásra azt a két vadállatot.
  Kissy nem mert nevetni. Később Nialától megtudta, hogy Georges igen. Amikor a kislány elmondta, mi történt és mit talált ki, a pilóta nevetett, magához ölelte és csak annyit mondott: mindig tudta, hogy nagyszerű döntés volt.
  – Micsoda? – kérdezte Kissy bambán.
  – Hát az, hogy magunkhoz vettük a kisegeret – felelte Niala. – Új színt hozott az életünkbe. Tudod, mi jutott az eszembe? Láttad te már valaha fáradtnak?
  Kissy eltűnődött. Vanessát, fáradtnak?
  – Csak amikor agyrázkódása volt.
  – Az nem számít, az betegség. Egyébként képes reggeltől estig rohangászni, mint akit üldöz a cica. Én rájöttem, mitől van ez.
  – No?
  Niala körülnézett, s közelebb húzta magához a kamerát.
  – Kiskutya.
  Kissy nevetett.
  – Hiába nevetsz. Szerintem ez a magyarázat. Vanessa valójában egy kiskutya. Egész nap rohangál, mindent megszaglászik, és ha ingerlik, harap. Tipikus.
  Kissyben hirtelen fölrémlett egy régesrégi kép. Amikor az első, emlékezetes beaulieu-i nyaralás előtt bevásároltak Mohinak, és ő körbeszaladgált az áruházakban, mindent megnézegetett…
  – Igen – mondta Niala, amikor elmesélte neki. – Már akkor is kutya volt, csak még kisebb. Egy alapos génvizsgálat biztos rátalálna a kutyagénekre.
  – Az úgyse lesz – mondta Kissy. – Az apasági tesztet se hajlandó megcsináltatni.
  – Nem hát. Fél az eredménytől, de még ő maga se tudja, hogy mitől fél jobban: attól, hogy Jean-Fran az apja vagy attól, hogy nem. Pedig egyik se hozna semmi változást az életébe, márpedig csak a változástól fél.
  – Miért?
  – Mert bátor gyerek, aki szembenéz bármivel. De az élete korábban tele volt változással, és azt nem szerette. Egyetlen változás volt, ami boldoggá tette: a 2007-es év, az, hogy ránk talált. Nem akarja, hogy ebben bármi megváltozzon. Ha nem lenne annyira biztos benne, hogy Jean-Fran nem tudja megváltoztatni az életét, nem is engedte volna, hogy a gyámhatóság megadja neki az adatokat.
  Kissy tűnődve bólogatott. Aztán eszébe jutott valami.
  – Emlékszel… valamikor régen Nimbyről állapítottuk meg, hogy kutya.
  – Mert mindig a nyakunkba ugrik és összenyal minket, igaz?
  – Igen. Lehet, hogy ezért illenek olyan remekül össze?
  Niala nevetett.
  – Biztos lehetsz benne. És egyszer eljön majd az a nap, amikor itt cincognak körülöttünk a kiskutyáik.
  – Vagy a kisegereik csaholnak majd – vágta rá Kissy.

– Bevallom, kicsit reménykedtem – forgatta Jean-Fran a poharát tűnődve –, hogy karácsonyra meglephetlek a nagyszüleiddel. De már látom, hogy nem fog menni.
  Vanessa közömbösen lebiggyesztette az ajkát.
  – Igen, tudom – felelte az apja. – Neked a rokoni kötelék nem fontos. De látod, velem is milyen jól elvagy, pedig a rokoni kötelék hozott minket össze.
  – Az egerekkel nem az hozott össze, és velük még jobban elvagyok – felelte Vanessa. – És lehetnél te százszor az apám, ha nem lennél normális, értelmes fazon, a közelembe se engednélek.
  – Igen, ezt is tudom. De azért, tudod, jó dolog, ha tudjuk, honnan származunk, kik voltak az őseink.
  Kissy csak mosolygott. Akárcsak eddig, most is pontosan tudta, mit fog a kislány válaszolni.
  – Ismerem az őseimet. Volt egy dédapám, aki félig gyerek volt még, és segítség nélkül bújtatott egy családot a nácik elől. Volt egy kisbabájuk is, aki aztán a dédapám húgát vette feleségül. A nagyapám villamosmérnök. Már nyugdíjas, de lépést tart a szakmája fejlődésével, és még ezernyi más dologhoz is ért. Ő még Georges találmányát is érti, pedig nem repülő.
  Jean-Fran hátradőlt a pamlagon és megcsóválta a fejét.
  – Gondolom, hiába is emlékeztetnélek, hogy te nem vagy az ő leszármazottjuk.
  – Nem vagyok szenilis – vágta rá Vanessa nyersen, aztán elhallgatott és lehajtotta a fejét. – Bocs, ne haragudj. Nem akartam durva lenni. – Megint fölszegte a fejét és az apjára nézett. – De meg kell értened, hogy én nemcsak D’Aubissonékhoz tartozom, én D’Aubisson vagyok. Mindenestül. Megtalálhatod az összes vérrokonomat Kleopátráig visszamenőleg, akkor is így van. Mégpedig azért, mert ez olyan, mint egy házasság. – A kislány előredőlt és lenyúlt Suzy egyik füléért, amit a tulajdonosa boldogan átengedett egy kis morzsolgatásra. – Egy házasságban mindennap meg kell dolgozni azért, hogy működjön. Mind a kettőnek. Hát nálunk is – mind a négyünknek. Amikor hazavittek, azonnal olyan volt, mintha mindig ott éltem volna, hiszen mindent tudtam róluk, Beaulieu-ről, a rokonokról és ismerősökről. De… akkor is össze kellett hangolódnunk. Nem volt nehéz, szó sincs róla, de egy család akkor család, ha kötelékek tartják össze, azok pedig nem maradnak meg gondos ápolás nélkül. Hát mi ápoljuk őket, és ez tesz engem igazi D’Aubissonná.
  Kissy meghatottan hallgatta. Jean-Frannak is tetszett a fejtegetés, de ő inkább mosolygott.
  – És mondd csak… honnan tudtad, hogy ezt kell tenni?
  – Természetesen a nővéremtől és a szüleimtől – vágta rá a kislány azonnal. – Én sose éltem igazi családban, ahol törődtek egymással. Meg kellett rá tanítani.
  – És könnyen megtanultad?
  Vanessa válasz helyett Kissyre nézett, aki egy pillanatig nem értette, de aztán bólintott.
  – Vanessa pillanatok alatt megtanult mindent, ami Beaulieu-vel kapcsolatos. Még provanszálul is.
  Jean-Fran teátrálisan sóhajtott egyet.
  – Ó, de jó lenne megértetni veled, hogy Beaulieu-ben is minden anyag a kémia törvényei szerint épül fel…

Kissy már feladta a reményt, hogy ebben az évben még verekedhetnek egy igazit. Olyan régóta nem verekedtek… mióta is? Igen… még soha életükben. Egyszer se akadtak méltó ellenfélre, mindenki elterült előttük pillanatok alatt. Aminek örülni kell, tanította Vanessa, mert a méltó ellenfél veszélyes, és inkább legyen unalmas az összecsapás, mint feküdjenek utána kórházban.
  De ő azért kicsit reménykedett, amikor egyik délután összeakadt két sráccal a hipermarketbe menet. Kivételesen egyedül volt, Martin hazaugrott Neuillybe, csak estére jön meg. A srácok nem őt választották, egy másik lányt szemeltek ki, nagyjából akkorát, mint ő. Jóval nagyobbak voltak nála. Mellette mentek, kerülgették, ajánlatokat tettek neki és röhögtek. A lány paradicsompiros arccal menetelt előre, Kissy felé.
  Kissy sóhajtott. Az őrangyal egérkéje remélhetőleg figyel, és nem hagyja, hogy két ütéssel vége legyen a gyakorlatnak, a túlerő ellenére. Szegények csak ketten vannak egy egész Jerry ellen.
  – Hé, srácok! – kiáltott oda, amikor pár méterre értek tőle. – Nem féltek, hogy valaki összekócolja a fogaitokat?
  Azok rámeredtek. Egy fekete kabátos, fülbevalóval, meg egy barna kabátos, sapkában.
  – Mi van? – kérdezte a fekete.
  – Hallottad!
  – Te, ez nem rossz – bökte meg társát a barna.
  – Aha – mondta az, és röhögött.
  – Hagyjátok békén azt a lányt – parancsolta Kissy ellentmondást nem tűrően.
  – Hé! – mondta a barna. – Hozzá sem értünk. Te meg ki a franc vagy, hogy beleszólsz, mi?!
  Kissy elszántan megindult feléjük. Egy méterrel a barna előtt megállt.
  – Én vagyok az, akitől megkaphatod a régóta esedékes pofonodat. Van nálatok karácsonyi díszpapír?
  A fekete röhögött.
  – Jó a dumád, törpe! Nem, díszpapír nincs nálunk. Becsomagolnád a pofont, mi?
  Kissy felé fordult és rámosolygott, közben figyelve, ahogy a két srác háta mögött a másik lány óvatosan elpárolog. Jobb is, legalább őrá nincsen gondja.
  – Még masnival is átkötöm szívesen.
  – És aztán mit csinálsz vele?
  – Elhelyezem az arcodon.
  – Tényleg jó a dumád, törpe – mondta a fekete. – Mi, öreg? Jó duma, jó karosszéria. Gyere, megiszunk valamit, oké?
  Kissy megrázta a fejét.
  – Nem baj – röhögött a barna –, majd viszünk!
  És elindult felé. Kissy boldogan nézte. Jó dolog a szópárbaj is, de a verekedés az igazi. Azzal kezdte, hogy amikor a barna odaért hozzá, kényelmesen odébb sétált. Dolgozzon meg érte a pofa, ha hozzá akar érni.
  A barna gyorsított, Kissy pedig kanyarodott egyet és megint arrébb sétált, de most már közeledett a feketéhez, akit a szeme sarkából figyelt.
  – Táncolunk? – röhögött a barna, akinek szintén nem kerülte el a figyelmét, hogy Kissy közelít a társához, és nyilván úgy értékelte, hogy kettejük között harapófogóba kerül. Fájdalmas meglepetés fogja érni.
  A fekete lépett egyet Kissy felé. Néhány lépés még és rúgótávolon belül lesz. A barna is közeledett. Kissy nem változtatott a testtartásán, lazán, nyugodtan állt, az előírásos Jerry-tartásban, amiből bármelyik karját vagy lábát egy pillanat alatt ki tudja biztosítani és elsütni. Persze volt nála fegyver is, de esze ágában se volt komolyan bántani ezt a két maflát. A barna tovább közeledett és beért Kissy lábának hatósugarába. Ebben a pillanatban megszólalt egy hang a hátuk mögött.
  – Mi folyik itt?!
  Kissy villámgyorsan megpördült. Egy rendőr állt ott.
  – Mit műveltek ezzel a kislánnyal?!
  – Mi csak… – kezdte a fekete.
  Kissy dühösen meredt a rendőrre.
  – A fenébe! Minek kellett elrontania?
  – Mit? – kérdezte a rendőr.
  – A délutáni tornámat. Ez a két féleszű meg akart verni. Kettő egy ellen. Utána valószínűleg elhurcolnak egy félreeső helyre, némi anatómialecke, aztán elvágják a torkomat. Miért avatkozott bele?
  A rendőr a homlokát ráncolta.
  – Miket hablatyolsz itt össze?
  Kissy vigyorgott.
  – Hát mondani éppen nem mondták, hogy ez a szándékuk, de lehetett sejteni. Egy másik lányt hecceltek, amikor magamra vontam a figyelmüket. Mindenesetre a verekedés biztos meglett volna, ha magában nem buzog túl a hivatali kötelesség.
  – És ez miért olyan nagy baj? – kérdezte a rendőr, miközben a fiúk, akikről Kissy egy pillanatra se vette le a szemét, sokatmondó pillantásokat váltottak.
  – No várjon. Demonstrálom.
  Odalépett a feketéhez.
  – Láttad A hét mesterlövészt?
  – Neeem…
  – No jó. Van benne egy érdekes társasjáték. Tartsd így a két kezedet. – Fölemelte a két kezét mellmagasságba, és kétoldalt lazán tartotta őket. A fiú bizonytalanul követte. – Jól van. Most tapsolj. – A srác tapsolt egyet. – Még egyszer. Gyorsabban. Még gyorsabban!
  Amikor a fekete negyedszer tapsolt, Kissy egy követhetetlenül gyors mozdulattal előkapta a Nimbuszát és a srác két tenyere közé lökte.
  – És te akartál megverni engem, kisöreg…
  A két srác összenézett. A rendőr nevetett.
  – Oké, elhiszem, hogy nem félsz tőlük, de jobb, hogy erre jártam. Egy verekedésnél nem az nyer, aki gyorsabban üt, hanem aki nagyobbat. – Végigmérte Kissyt, szemlátomást túl kicsinek találva. Kissy mérgesen nézett vissza rá. Ő nem nőhet túl nagyra, neki el kell férnie a lyukban a többiekkel, és fontos, hogy át tudjon szaladni a bútorok alatt, amikor jön a cica.
  – A számból vette ki a szót, főtörzs – mondta a barna. – Persze ne higgye, hogy komolyan bántottuk volna ezt a féladagot. Mégiscsak egy lány.
  – Ebben igazad van – vigyorgott rá Kissy. – Én is éppen ezért nem bántottalak volna titeket komolyan. Mégiscsak lány vagyok. Milyen nap van ma?
  – Csütör…
  – Hétfőre kint lettetek volna a kórházból.
  Mindhárman nevettek. Kissy nem nevetett velük, csak szelíden mosolygott rájuk. Aztán hirtelen gyomron vágta a barnát, aki nagyot nyögött és összegörnyedt.
  – Ejnye! Azt mondtad, én csak féladag vagyok. Egyenesedj ki, légy férfi! Hisz épp csak megsimogattalak!

Több ütés nem volt, a rendőr kijelentette, hogy ebből elég, és elkérte mindhármuk iratait. A srácokat figyelmeztette, hogy ha a környéken támadás ér egy lányt, akkor legyen nagyon jó alibijük, aztán elzavarta őket. Kissyre pedig rosszallóan nézett.
  – Nem jó ötlet fölhergelni ezeket az alakokat.
  Kissy nevetett.
  – Fölhergeltem én már veszélyesebbeket is, főtörzs.
  – Nem vagyok főtörzs, tizedes vagyok. És rosszul tetted. Veszélyessé válhatnak.
  Kissy végignézett a tizedesen. Jó kiállású, nem túl magas férfi, az a fajta, akin nem nagyon látszik az ereje, de gyanútlan ellenfélnek meglepetést okozhat.
  – Mondja, tizedes úr, ha megütöm magát, az hatóság elleni erőszak, ugye?
  – Még szép. Bilincsben vinnélek el.
  – No jó. Akkor vesse le az egyenruháját. Hazamegyünk, kap valamit az apám tréningruháiból, és megmutatom, hogy ha tényleg meg akarom magát verni, akkor azt a bilincset már ereje se lesz rám kattintani. Persze csak szimulálva, szóval ne reszkessen.
  A rendőr a fejét csóválta.
  – Nagy a szád, tudod?
  – Még nagyobbra növesztem. Akar egy kis keresetkiegészítést?
  – Mi?…
  – Ha van szabadnapja a hétvégén, meghívom edzőpartnernek a Jerry Alapítvány főhadiszállására.

Mindenki sajnálta, hogy a rendőr nem fogadta el a meghívást. Még sose vertek rendőrt, egyedül Vanessa, azon az emlékezetes bemutatón tavaly télen. Jól emlékszik az eredményre, nyolc-négy Vanessa javára, és gratulációk rengeteg rendőrtől, tisztektől is.
  De a rendőr meghívása is adott egy ötletet: Vanessáék nekilátnak megkeresni azokat a rendőröket, akikkel a kislány annak idején megverekedett, és meghívják őket edzeni a csapat beaulieu-i hétvégéire. De nem most, kicsit később. Ők is, a rendőrök is a karácsonyi készülődéssel vannak elfoglalva.
  Az egerek most először töltik együtt a karácsonyt. Blanche-ék és Isabelle néniék az egész csapatot meghívták az ünnepekre, a szüleikkel együtt, hiszen a karácsony a család ünnepe. El fogják árasztani a panziót, de ez senkit se zavar, elférnek a mellett a pár vendég mellett, akik ilyenkor jönnek, megelégedve a csökkentett kiszolgálással is.
  A D’Aubisson lányok osztották föl a szobákat. Az egykori szobáiknak már csak egy részét használják, hiszen ők a párjaikkal mindketten átköltöztek a villába, már rég nem úgy van, mint eleinte, amikor Niala a kedvükért odaköltözött a panzióba. Ez afféle udvariassági gesztus volt, de őközöttük ilyesmire régesrég semmi szükség nincsen. Úgyhogy egér csak négy szobában maradt, a hármasban Angélique, a négyesben Kissy és Martin, az ötösben Chantal, a hatosban pedig Jennifer. De fölmerült, hogy a karácsonyi szünetben a villa vendégszobáját is hasznosítsák egérlyuk gyanánt. Vanessa javasolta, hogy sorsolják ki, amire Angélique ajánlotta a kő-papír-ollót. A shindymacskákat is legyőzték vele, most is jó lesz. De ő nem indul, jól érzi magát a panzióban.
  – Mindenki jól érzi magát a panzióban – vetette közbe Nimby. – Nem azért sorsolunk, mert menekülni akarunk a pan…
  – Nyugi már – szakította félbe Niala. – Angélique-nek jó oka van a panzióban maradni.
  Angélique nevetett, és nem mondta, hogy nem úgy van.
  Vanni ugyanis még mindig a panzióban lakik. Az állását meghosszabbították január elsejéig, és van rá kilátás, hogy tovább is. Ami azt illeti, a tizennégyesben lakik, ami szemközt van az egyessel, tehát csak két szobányira Angélique-től. És időnként elég jókat beszélgetnek, amikor odalent vannak. Egyelőre semmi több.
  A vendégszobáért vívott harcban Kissy képviselte párosukat.
  Chantal és Jennifer kezdte. Chantal nyert: ollót mutatott. Kissy azonban legyőzte őt egy kővel, mert Chantal ragaszkodott az ollóhoz. Aztán megküzdött Jenniferrel is, hogy egyenlőek legyenek az esélyek. Ha Jennifer nyer, akkor mindhármuknak egy győzelme és egy veresége lesz, újra kell harcolniuk. De Jennifer vesztett, ollót mutatott, Kissy viszont követ.
  – Akkor Kissyék alszanak a villában – írta föl Niala. – Lássuk a szobabeosztást.
  A nevek már listába voltak szedve. Blanchard-ék, Chatonék, Clément-ék, Fordék, Rochefort-ék, Vaillant-ék. Egy szobát fenntartottak Jourdain úrnak, aki nem biztos, hogy eljön. Ange néni biztosan nem jön, az unokáival karácsonyozik, de gondol rájuk. Morgómedve hasonlóképpen. Nimby testvérei se jönnek. Andreas jön, de persze ő nem kap külön szobát, Chantallal alszik. Már amennyit alszik, tette hozzá Chantal nevetve. Jean-Fran viszont kap szobát, ezt a karácsonyt az újonnan megtalált lányával akarja tölteni; ünnep után aztán hazamegy a régihez. A legcsodálatosabb az, hogy a többiek mind meg tudták oldani, hogy a két ünnep között végig maradhassanak.
  És lehet, hogy eljönnek Schneiderék is. Egyelőre nem tudják biztosan, és lehet, hogy csak a két ünnep között, mert hát a fiaikkal is szeretnének lenni, és nem biztos, hogy nekik van kedvük.
  – Én azért buzgatom őket – ígérte Elke. – Heinrich szereti Schneemann építeni. Hogy mondják franciául?
  – Bonhomme de neige – kereste ki Nimby a szótárból, hogy hóembert jelent.
  – Bon? Miért jó?
  – Csak – felelte Vanessa. – Miért, téged bántott már valaha Schneemann?
  Elke meglepve nézett rá.
  – Hát nem. Sose is. Engem bántott csak húsember, de jöttek szőregerek és nem hagytak neki időt rá. És legkisebb egér lyukalta fejét neki.
  Vanessa rávigyorgott a kamerára.
  – So was ist… ach ja. Heinrich szereti építeni derék jó ember hóval, és én ígértelem neki építhesse ekkora hatalmas jó ember – és két ujja között pár centit mutatott. – Ez óriási, csak messzirőleg.
  Az egerek nevettek.
  – Und Alex szereti tengerpart mászkálja, úszi, szörpözik meg nap alatt feküdje. Neki mondtam, Beaulieu bele hatalmas tengerpart van, napsüti, mindig meleg, és fürdőruhás lányok. Rengeteg lányok fürdőruhásak. Így egyik bátyájamat biztos látom boldognak, milyen ötlet?
  Biztosították, hogy zseniális.

Senki se gondolta, hogy a karácsony előtti hetet a meleg délvidék két kisegere azzal tölti, hogy gondterhelten néz ki az ablakon. Havazott. Egyre többet és többet. A pálmafákról jégcsapok lógtak. A kerteket hóréteg fedte. Vanessa egyik reggel, iskolába menet megcsúszott egy jeges folton és majdnem felborult a biciklivel. Leszállt, hazatolta és onnantól csak gyalog járt.
  Persze sokfelé havazott ekkoriban, Vaucressonban is, de ott ebben nem volt semmi különös. De hát Beaulieu a trópusi napozók paradicsoma, nem pedig Garmisch-Partenkirchen!
  – De – mondta Niala. – Most éppen az. De nem kell azzal bíbelődni, hogy lesiklópályát alakítsunk ki a turistáknak. Egy sincs már a városban.
  Kissy teljesen meg volt döbbenve. Beaulieu-höz a turisták úgy hozzátartoztak, mint Vanessához a vigyora vagy Macskához a hegyes fülei. Ha megkérdezték volna, mi van Beaulieu-ben, azt felelte volna: turisták, hegyek, tenger, turisták, napsütés, erdők, turisták, paloták, jachtok, turisták.
  – Egyetlenegy sincsen? – kérdezte Nimby.
  – Nem tudom. Lehet, hogy itt-ott rábukkanunk egyre, ha elolvad a hó.

Hét egér, tizenkét szülő, egy testvér, egy vér szerinti apa, egy kutya és egy macska, azazhogy Macska. Összesen huszonhárman helyezkedtek el a bérelt buszon, nem kevés nyüzsgéssel és lármával. A Clément házaspár kora reggel érkezett Nimbyékhez, ahonnan a két család egy kisebb mikrobuszon jött át Vaucressonba, amit Victor vezetett, a behemót autószerelő. Fordék előző este jöttek taxival, ami kapóra jött Chantaléknak, már ezt az éjszakát is együtt tölthették. Chantal és Martin szülei csak reggel érkeztek, Jean-Fran pedig az utolsó percben futott be.
  Kissy megállt az ajtóban és végignézett a társaságon. A Jerry Alapítvány ugyancsak zajosan viselkedett, legalább harmincan mászkáltak az ülések között, további negyvenen holmikat rakodtak, és csak a maradék ötven volt nyugton. Kissy pislogott. A buszt ők bérelték ki, üres volt, mielőtt felszálltak. Honnan ez a milliónyi…
  – Hé, emberek! – kurjantotta. A legközelebb állók ránéztek, a zaj csökkenni kezdett, s ettől a távolabbiak is sorban elhallgattak.
  – Helyes – mondta Kissy hangosan. – Így már jobb. Sofőr úr, becsukhatja az ajtót. Most pedig tudni szeretném, hogy mind megvagyunk-e.
  – Mind megvagyunk – szólt közbe Chantal.
  – Az nem úgy van. Nem fogok a reptérről hazarohanni szegény itthon hagyott Kevinhez. Itt a névsor, jelentkezzen, aki a nevét hallja. Julie Blanchard! – olvasta az első nevet a zsebéből kivett lapról.
  – Jelen – nevetett Julie néni.
  – Yves Blanchard!
  – Jelen!
  – Jean-Fran Chandeau!… Marie Chaton!… Jean-Jacques Chaton!… Yvonne Clément!… Jean Clément!… Inge Ford!… Tom Ford!… Andreas Ford!… Cathérine Rochefort!… Alexandre Rochefort!… Lucy Vaillant!… Albert Vaillant!… Suzy!… Macska!…
  Mindenki válaszolt, a két utolsó helyett Nimby vakkantott, aztán Chantal miákolt egyet.
  – Helyes, lássuk a sajtevőket. Angélique!… Chantal!… Jennifer!… Martin!… Nimby!… Pi!… No hát akkor, mindenki megvan.
  – Kissy! – csattant föl Jennifer.
  – Mi az?
  – Úgy, szóval te is megvagy.

A megérkezésük a panzióba tényleg olyan volt, mint a Reszkessetek, betörők, amikor a félelmetes méretű család elözönli a repülőteret. A D’Aubissonok két tizenöt személyes kisbuszt béreltek, és csak a csomagokat tíz percig rakodták. Most nem a színes fonalakat alkalmazták, ahhoz túl sok volt a csomag. Nimby már napokkal előbb szétosztott egy köteg laminált kartonlapot, mindegyiken volt egy szám és egy lyuk, amin át föl kellett kötni a csomagra. Kihirdette, hogy a címke nélküli csomagokat már indulás előtt letaszítják Kissyék pincéjébe, ahol egyedül reszkethetnek újévig – ezt senki nem kockáztatta, úgyhogy minden csomag be volt számozva. Huszonhat csomagjuk volt.
  Kirakodni már kisebb munka volt a panzió garázsában, mert nem kellett helyet keresni nekik. A panziónak voltak kis kézikocsijai, négy kerék, egy lap és egy fogantyú, azokra rakták a csomagokat, aztán Georges, Mario, Vanni és Luigi elfuvarozta őket a szobákba. Hármuknak jutott kocsi – Vanni kézben szállított – és mind kaptak abból a listából, ami a csomagok sorszámait a szobaszámokhoz társította. Niala szervezőtehetségének ez semmiség.
  Ők nem várták meg a csomagokat, nem kellett őrizni őket – a garázs külső kapuját bezárták, sőt kivételesen még a panzió mindkét utcai kapuja is zárva volt. Vendég se volt rajtuk kívül, az övék lett az egész panzió. Körbevezették a szüleiket, megmutatták az épület beosztását és nevezetességeit – az aulát, a recepciót, az ebédlőt, a fürdőszobákat, a tévészobát, a kertet, s végül a konyhát, ahol Isabelle néni, Blanche, Jeanne, Niala és Vanessa szorgoskodott már reggel óta, hogy a hadseregnyi éhezőt jóllakathassák.
  Macskát rögtön érkezéskor kivették az utazódobozából, de nagyon haragudott, amiért már megint kirángatták az otthonából, és sértődötten elvonult a kertbe. Suzy viszont lelkesen rohant végig az ismerős folyosókon és rengeteg szagmintát gyűjtött össze. Csak ott nem szaglászhatott szegény, ahol a leginkább szeretett volna, a konyhában, de Isabelle néni szigorú higiéniai szabályai alól nem volt kivétel. Semmilyen szőrös lény nem léphet a konyhába, rajtuk kilencükön kívül.
  Kissy mindenhol azt figyelte, mennyi havat lát. Nem sok volt, legnagyobbrészt eltakarították, Nizzában is, Beaulieu-ben is. De azért akadt persze, főleg a tetőkön. A panzió teteje is be volt havazva, s a kertben is jócskán akadt hó.
  Igen, egy fél vendég azért maradt persze, gondolta, amikor Vanni szembejött a folyosón három jókora táskával. Vendég, mert fizet a szobáért, de mégsem egészen, mert nemegyszer adtak neki feladatot az elmúlt hetekben, amit szabályszerűen megfizettek, alkalmi munkaként, az adóhivatal is tudni fog róla. Most ingyen segít, az egerek nagyon a szívéhez nőttek.
  Különösen az egyik, remélhetőleg. Vanni rendes pasi, ráadásul jóképű is. Igazán ideje, hogy összejöjjenek Angélique-kel.

A panzió ebédlőjében ettek persze, sehol máshol nem fértek volna el ennyien együtt. Négyszemélyes asztaloknál helyezték el őket, két-két párt mindenhol. Kissyék Chantalékkal ültek egy asztalnál. Csak ketten voltak a társaságban, akiknek semmiféle párjuk nem volt, Jennifer és Jean-Fran, úgyhogy őket egymás mellé ültették Vanessáék asztalánál. Azazhogy Jeanne és Luigi is pár nélkül volt, hiszen Luigi felesége és Jeanne barátja nem volt jelen, de ők csak a konyhaajtóban ültek le Isabelle néniékkel, hogy föl tudjanak ugrani, ha valakinek kell valami.
  Máskor nem itt esznek. Télen, ha szabadságon vannak, egyáltalán nem jönnek be hetekig. Nyáron pedig a konyhában, egy kis benyílóban kialakított személyzeti ebédlőben esznek, akárcsak Isabelle néniék.
  De lehet, hogy a néniék már nem sokáig. Isabelle néni már gondolkodik a nyugdíjon. Jövőre, vagy talán a következő évben, még nem döntötte el, abba akarja hagyni és pihenni akar. Az egészsége már nem a régi. Mario jobban bírja magát, ő még néhány évig csinálni akarja. Úgyhogy alighanem hamarosan fölvesznek egy szakácsnőt, aki csökkenti a néni terheit.
  Kissy járt már a lakásukban. A földszinten jókora területet foglal el a konyha, a hatalmas éléskamra, a személyzeti fürdőszoba meg az iroda – mindezek fölött van az ő lakrészük. A néniéknek kétszobás lakásuk van külön fürdőszobával és vécével, a nappaliból még egy kis alkóv is nyílik, egy dívánnyal és egy asztalkával; Niala kicsi korában nemegyszer ott aludt, később sokszor ott ült le olvasni, leckét írni délutánonként. A lakás mellett van az emeleten három kis szoba, itt alhatnak az alkalmazottak, ha nincs idejük hazamenni, ami gyakran megesik. Az emelet többi része a padlás.
  Fura lesz, ha Isabelle néni majd odafenn tölti napjait. Eddig is megesett gyakran, hogy egész nap nem találkoztak, a néninek is megvolt a maga dolga, nekik is. De ha látni akarta, mindig megtalálta a konyhában vagy a recepción, esetleg az irodában, bár ott inkább Mario dolgozott. Egyszer majd talán az kell hozzá, hogy hátramenjen a lépcsőhöz, fölballagjon és bekopogjon az emeleti lakásba. És az is fura lesz, ha Mario nem szaladgál egész nap, hanem odafönt ül a nappaliban és krimit olvas vagy keresztrejtvényt fejt. Akkor persze lesz majd egy ügyvezető, meg a szakácsnő is, még két szobát fognak leválasztani a padlástérből. A néniék súlyt helyeznek arra, hogy az alkalmazottaiknak, legalábbis azoknak, akik egész nap itt vannak, legyen egy-egy saját kuckójuk, ahova bevonulhatnak szusszanni egyet. Azt úgyse ők döntik el, hogy mikor és mennyi időre, hanem a vendégek. Mario egyszer régen azt mondta, ő soha nem szabja meg, hogy hol legyen valaki, csak ha olyan munkája van, amit adott időpontban kell elvégezni. Egyébként csak az számít, hogy amit a vendég kíván, az meglegyen. A Terence Hilton olcsó hely, a vendég nem sok mindent kívánhat, főleg nem különdíj nélkül, de annak tüstént meg kell lennie. Ám amikor a vendég nem kér semmit, felőle akár le is dőlhetnek.
  Au!
  Kissy fölkapta a fejét. Valaki oldalba bökte.
  – Elbambultál – közölte Martin.
  Kissy bólintott. Persze hogy elbambult, mindig el szokott bambulni. Még a levesét is megette valaki időközben, pedig nagyon finom volt.
  – Azt kérdeztem, mit szólsz Chantalék ötletéhez. De szerintem nem hallottad.
  – Nem – vallotta be Kissy. – De ha szerepel benne vérző orrú shindy, akkor benne vagyok.
  – Az nincs benne – mondta Chantal. – Andreasszal éppen megbeszéltük, hogy mit csinálunk ebéd után.
  – Mit? – kérdezte Kissy meggondolatlanul, aztán megértette. No persze, még hogy mit. Hát kérdés ez? – És én is kellek hozzá?
  – Ha jönni akarsz – mondta Andreas –, én igazán nem… – itt elkapta Martin tekintetét –, mármint, úgy értem, nem, nem kellesz hozzá, dehogyis.
  – Azért ébresztettelek föl – mondta Martin –, mert az ő terveik nekem is ötletet adtak.
  – Sejtem – mosolygott Kissy. – Hát majd meglátjuk.

De a téli szünet jelentősége nem abban állt, hogy Chantalék találtak maguknak elfoglaltságot. Az otthon is megvolt. Chantal idejében fölkészítette a szüleit, hogy Andreasnak egyáltalán nem lesz külön szobája.
  Nem is azért volt emlékezetes, mert Angélique végül is összejött Vannival. Végül is legfőbb ideje volt már.
  Hanem – Vanessa.
  Kissy sose fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor rájött. Ő fedezte föl, ahogy azt is, hogy Vanessa szerelmes.
  Reggel volt, indult a fürdőszobába, és szemközt nyílt az ajtó. Vanessa hátrafelé jött ki rajta, mert éppen csókolóztak. Pizsamában volt, Nimby pedig átölelte. Mint mindig. Vagyis…
  Kissy pislogott, megpróbálta kidörzsölni az álmot a szeméből. Ha az segített volna, akkor rálehel a szemeire és megdörgöli őket egy ronggyal.
  Nimby keze máskor többnyire Vanessa derekán volt, de gyakran a fenekén. Kétoldalt. Most a jobb keze Vanessa derekán volt, a bal pedig a fenekén – de nem oldalt.
  Hm.
  Kissy sokért nem adta volna, ha előhúzhatna egy rejtett kamerát a füle mögül, de mivel ezt nem tehette, igyekezett minél jobban megfigyelni mindent, egészen addig, amíg az egerek befejezték a csókolózást, s Vanessa megfordult, a fürdőszoba felé indult és intett neki.
  – Szia.
  – Szia – felelte Kissy automatikusan, de a gondolatai másutt jártak. A tekintete követte Nimbyt, amint leballag a földszintre a másik fürdőszobába, aztán nyílt a harmadik ajtó és Kissy farkasszemet nézett Nialával.
  – Szia – mondta az. – Mi baj?
  Kissy Vanessáék ajtajára nézett.
  – ?…
  Kissy ölelő mozdulatot tett a két karjával, a száját csücsörítette, aztán hátat fordított Nialának és a fenekére tette a kezét, ugyanoda, ahol Nimby ujjai voltak Vanessa fenekén.
  – Hm – mondta Niala.
  Kissy visszafordult és bólintott. Ő is ugyanezt gondolta egy perccel ezelőtt: hogy hm.

– No mi van? – nézett rájuk Vanessa, amikor beléptek a fürdőszobába. – Nem láttatok még egeret?
  Nem feleltek, csak nézték merőn. Vanessa közben kibújt a pizsamafelsőjéből és megint rájuk nézett.
  – Aha – mondta. – Miből jöttetek rá?
  Niala nem fárasztotta magát azzal, hogy egy ilyen csacska kérdésre feleljen, így hát Kissy is hallgatott.
  – No és? – állt meg Vanessa harciasan, csípőre tett kézzel. – Akkor mi van? Nem csináltunk semmi rosszat.
  Niala elmosolyodott.
  – Rosszra mi se gondoltunk. Inkább jóra.
  Vanessa arcán is megjelent egy mosoly, de a tekintete hideg maradt.
  – Jaj, ne nézz így rám, egérke. Csak tudni akarunk mindent, mert…
  – …kíváncsiak vagytok – bólintott a kislány.
  – Nem, hanem mert szeretünk, fontos vagy nekünk, és…
  – …és kíváncsiak vagytok – vágta rá Vanessa.
  – Tudni akarjuk, hogy jól vagy, boldog vagy, meg persze Nimby is, és… – Vanessának nyílni kezdett a szája, így Niala gyorsan befejezte a mondatot: – és kíváncsiak vagyunk!

Az elbeszélés nem volt hosszú, Vanessából nem lehetett részleteket kicsikarni. Annyit mondott, hogy este levettek magukról mindent és hajnalig nem aludtak. Ugyanazok voltak a játékszabályok, mint Kissyéknél, és be is tartották.
  Kissy úgy döntött, nem kérdezi meg, milyen volt. Illetlenség lenne.
  – Milyen volt? – kérdezte abban a pillanatban.
  Vanessa nevetett és azt felelte, nagyon klassz.
  – Imádom az egeremet – tette hozzá.
  Kissy boldogan sóhajtott. Végre. Mióta is vártak erre… ezer éve. Voltaképpen azóta, amikor a születésnap estéjén ezek ketten rádöbbentek az érzéseikre, vagyis hát Vanessa csak valamivel később jelentette ki, hogy szó se lehet köztük semmiről. Azóta próbálják rávenni, hogy belássa ezt a tévedését.
  – Szóval végre eljött az ideje – mosolygott Niala.
  Vanessa visszamosolygott rá és bólintott.

Ekkoriban a panzióban ettek mind, az ebédlő négyszemélyes asztalainál. Igyekeztek váltogatni az ültetésrendet, első reggelinél például Kissy és Martin a Ford házaspárral ült egy asztalnál, ebédnél Vaillant-ékkal. Aznap, amikor félbeszakadt a reggelijük, Kissy éppen Tomnak nyújtotta oda a sót, de rémületében elejtette. Mindenkinek megállt a szívverése, de Kissy még riadtában is észrevette, hogy az arra haladó Vanessa kezében csak meginog a tálca, de nem ejti el, hanem a lehető leggyorsabban leteszi egy asztalra, aztán futásnak ered. Kissy fölpattant és követte. Egy Jerry nem fél semmitől. Akkor se, ha éppen szívinfarktust kapott valami egetverő tülköléstől. Sebzett bantha, gondolta Kissy, miközben Vanessa nyomában az emeletre vezető lépcső felé rohant. Alighanem a lépcső alatt esett csapdába. A lovasait nyilván legyilkolták. Ugyancsak rémisztő alak lehet, aki el tud bánni egy taszken hordával.
  A lépcső alatt ugyanazok a polcok voltak, amik mindig is. A panzióban használatos holmik festői egyvelege, néhány karton gyufa, fogpiszkáló, játékok, útikalauzok a környékről, egy köteg összehajtott reklámszatyor, hajgumik, kozmetikai szerek, fogkefék bolti csomagolásban, rengeteg mindenféle. A sebzett bantha nem itt volt. Míg Vanessa mögött fölszáguldott a lépcsőn, néhány egeret pillantott meg, akik mögöttük szaladtak.
  Aztán megálltak az emeleti folyosó végén, egy számzáras, nehéz ajtó előtt. Vanessa beütötte a kódot és fölrántotta az ajtót, amit Kissy még sose látott nyitva. Egy nagy képernyő volt mögötte, billentyűzet, kapcsolók, jelzőlámpák. A képernyőn valami térképvázlat volt, amin sárga fények villogtak. Kissy azonnal tudta, mit jelentenek. Azokon a pontokon szivárog a reaktor burkolata, bármelyik pillanatban felrobbanhatnak. Akkor pedig lezuhannak a legközelebbi lakatlan, vulkanikus bolygóra.
  Vanessa lenyomott egy zöld gombot, aztán egy hármast, az ebédlő számát.
  – Itt vagyok – szólalt meg Mario hangja.
  – Jean-Michel bácsiéknál jelez – mondta Vanessa, közben gombokat nyomogatva. Pillanatok múlva megjelent egy kép. – Mondom, mit látok. Egy sunyi sutyerák slattyog a ház felé, a kapun belül. Á, többen vannak – folytatta, másik kamerára váltva. – Két őslény baktat a nappali közepén. Egy rovott jövőjű a konyhában. A kertben legalább kettő harapja a friss levegőt. Terített asztal, egérkék!

Kilenc kisegér surrant át villámsebesen a D’Aubisson-villa kertjén, ahol kétfelé váltak. Kissy Vanessa csapatával tartott, akik fölfelé indultak az utcán és pár házzal följebb benyitottak egy kapun. A kislány persze az itteni kódot is tudta. Átvágtak a kerten és be a következő kertbe. Kissy ekkor a sor végén volt, és éppen készült becsukni a kaput, amikor a szíve megint kiugrott a helyéből és elveszett a hóban. A kert csendjét erélyes csaholás törte szét.
  – Jól van, Simone, jól van – térdelt le Vanessa, és átölelte a házőrzőt, aki lelkesen csóválta a farkát. Kissy nagyot nyelt. Ha kutya van, macska is lehet. Nem mintha még számítana. A kutyának rémületes agyarai vannak, és nem biztos, hogy tudja, hogy ő az egér legjobb barátja.
  Valahol kinyílt egy ablak.
  – Á, ti vagytok? – kérdezte egy férfihang. Alighanem Vanessát ismerte föl, mert Kissynek nem volt ismerős az arca.
  Vanessa elengedte Simone-t, intett a házigazdának és fürge léptekkel a jobb oldali falhoz szaladt, ahol volt egy kertkapu. Számzáras, magas, tömör fém. Nem lehetett átlátni rajta.
  Az öttagú csoport – Vanessa, Martin, Jennifer, Kissy és Simone – itt várakozott. Egy perc múlva csatlakozott hozzájuk a házigazda és a felesége, ötvenes házaspár, akiknek gyorsan elmesélték, mi történt. Közben Niala csoportja is célhoz ért, ők két kerttel távolabb vártak egy hasonló ajtó előtt.
  Ekkor már tudták, hogy a páciensek hatan vannak, a személyleírásuk is megvolt. Isabelle néni figyelte őket a panzióból, és jelentette a mozgásukat.

– Itt Maci Laci – érkezett Angélique suttogó hangja. – Most fordulok be a sarkon. Az utcán senki. Becsöngetek.
  – Ki fognak jönni – szólalt meg Pif. – Nem értenek a kaputelefonhoz.
  – A kaput ki tudták nyitni – vélte Tom. Mármint nem Martin, hanem Tom Ford. Ők Maci Laci mögött jöttek és a sarkon túl várakoztak.
  – Igen, meg a riasztót is kiiktatták – felelte Pif –, de többre nem futja a tehetségükből. Hiszen a mi külön kis riasztórendszerünket nem vették észre.
  – Csend! – szólt Maci Laci. Tudták, hogy ezzel egyidőben kikapcsolja a telefonján a hangszórót.
  Hallották, ahogy kinyílik a kapu. Aztán egy férfihang:
  – Tessék?
  – Jó napot, monsieur Bourridon – mondta Maci Laci barátságos mosollyal. – Amélie Duvivier vagyok. Elnézést, amiért nem a megbeszélt időben jövök… de hát tudja, hogy van ez.
  Jerry tudta, hogy a pasasnak fogalma sincs róla. Maci Lacinak se volt. Senki se tudta közülük, „hogy van ez”, de ennek nem volt jelentősége. Az volt a fontos, hogy jól hangzott. Homályosan. Bármit jelenthetett.
  – Igen… és?…
  – Elhoztam a pénzt – felelte Maci Laci magától értetődően.
  Ez Jean-Fran ötlete volt. A betörők nyilván megpróbálják lerázni, nem akarják, hogy bemenjen. Hacsak nincs nála pénz. Talán még be is rántják a kapun, mint Sheila Mohit.
  Nem rántották be. Kis tanácstalan csönd, aztán megint a lány hangja:
  – Bejöhetek? Nem lenne jó, ha idegenek meglátnának itt…
  – Persze… jöjjön csak…
  Ez meg Georges ötlete volt. Valami sötét ügy miatt hoz pénzt. Akkor neki se fog eljárni a szája, talán le se kell ütni vagy elvágni a torkát, elég elvenni tőle a pénzt, úgyis hallgatni fog.
  – Jó napot – mondta Maci Laci pár másodperc múlva, tehát még valakivel találkozott. – Szép kocsi. Látom, rakodnak megint. Bemehetünk a házba? Üzenetet is hoztam, meg mindent.
  Megint kis csend, nyilván szótlanul mennek a ház felé. Ajtó hangja.
  – Huh – mondta Maci Laci. – Elképesztő, milyen hideg van odakint. Az ember nem is gondolná…
  – Bent van – mondta Pif, és lenyomkodta az ajtón a számokat. – Kódot!
  – Kód kész – jött Hercules hangja. Jerry előkapta a fegyverét és két golyót vett a másik kezébe. A többiek ugyanezt tették. Pif résnyire nyitotta az ajtót, kidugta a fejét, kukucskált.
  – Indulok – lehelte a mikrofonba, és kicsusszant a résen. – Cin – jött a hangja egy pillanat múlva, amire Törpilla habozás nélkül követte. – Cin, cin – mondta Pif, és ők is csatlakoztak.
  A hátsó kertben voltak, fák tövében, egy melléképület mögött. Innen nem is láttak a házra, tehát őket se láthatták onnan. Pif elóvakodott a sarokig és kikukucskált. – Macskamentes. Gyertek.
  Felzárkóztak mögé és fedezték, amíg átsurran a nyílt térségen, a foteltől a kanapéig – azazhogy ezúttal a melléképülettől a házig. Aztán Tom is követte, majd ő, végül Törpilla, egymást fedezve.
  Pif körbekémlelt, sokadszor, aztán óvatosan nyitni kezdte a hátsó ajtót.
  – Egerek a lyuk előtt, cin-cin – suttogta.
  – Vettem, indulok – felelte Hercules. – Cin… cin… cin. Bent vagyunk, macskamentes. Michel háza mögött osonunk. Cin-cin.
  Pif bekukkantott, aztán óvatosan bebújt a résen. Egy-egy cincogásra követték. Egy hátsó folyosón voltak. Nagy ház lehetett, jóval nagyobb, mint a D’Aubisson-villa. Hogy Michel ki lehetett és hol volt a háza, arról Jerrynek sejtelme se volt, de úgyis Pifre kellett hagyatkoznia, ő még sose járt itt.
  Később tudta meg, hogy Michel háza, az a garázs. Az öreg Bourridon így becézte valamelyik régi kocsiját, a Michelin gumik után.
  – Egerek a lyukban, cin-cin.
  – Vettem, cin-cin.
  Mindeközben végig hallották Maci Laci beszélgetését a betörők főnökével, ha ugyan a főnökük volt. Valami hosszú és bonyolult történetet mesélt neki arról, hogy mit üzent César.
  – Magának el kell mennie a közös ismerősükhöz Londonba. A szokásos úton menjen. Párizsban keresse meg a pincért, tőle kapja meg az utasításokat London számára. Az Étoile recepcióján keresse Marcelt. Kap tőle egy csomagot, benne lesz a pénz meg ami kell. Londonban beszéljen a spanyollal, tőle megkapja az adatokat Jackson számára. Fegyvere van?
  A betörőt váratlanul érhette a kérdés.
  – Hát…
  – Bourridon úr, előttem nyugodtan beszélhet. Személyesen beszéltem Césarral. Tehát van fegyvere?
  – Szerezhetek…
  – Jó. Szerezzen. Vigyázzon, hogy milyen forrásból szerzi be. A németországi vonalat felszámoltuk, azt ne használja. És ne keresse Pedrót. Ugye nem próbált meg kapcsolatba lépni vele?
  – Nem…
  Ez színigaz volt. Jerry, aki ez idő szerint egy ajtó mögött lapult, biztos volt benne, hogy a betörő soha nem beszélt Pedróval, aki egy mondattal korábban még nem is létezett.
  Egyedül volt, Pif más-más helyekre vezette őket a házban. Megigazította fülében a telefon hallgatóját és igyekezett résen lenni, ha esetleg valaki benyitna az ajtón.
  – Ennek örülök. Veszélyes lett volna. Az itt levő társait ugye magával viszi?
  – Aha… – A betörő alighanem igyekezett a legjobb választ adni, hogy a nő gyanút ne fogjon.
  – Oké. Nekik sincs fegyverük?
  – Nekik is szerzek.
  – Bourridon úr, kérem! Ha nincs fegyverük, az se baj, de tudnom kell a spanyol miatt. Tehát most van maguknál fegyver vagy nincs?
  – Nincs.
  – Világos. Akkor hasaljon a padlóra, mielőtt szétkenem rajta.

– Első osztag, hajrá! – szólalt meg Pif a fülhallgatóból. – Támadás!
  Jerry kinyitotta az ajtót és bekukucskált. Egy folyosót látott, amin egy pofa éppen távolodott tőle. Az ajtónyitás hangjára visszafordult.
  – Hát te…
  Jerry kilépett és rászegezte a fegyverét.
  – Hasra!
  A pasas nevetett, ő pedig hirtelen előrelépett, megpördült és gyomron rúgta, aztán térddel az orrába. A pasas összecsuklott.
  – Azt mondtam, hasra – állt meg fölötte Jerry, és beleszólt a rádióba: – Itt Jerry, egy madár fekszik.
  Maci Laci egy pillanattal később jelentette, hogy az övé is fekszik. Tom is leterített egyet, Pif és Törpilla viszont nem talált ellenfélre. Hárman odakint voltak, őket Hercules csapata intézte el: maga Hercules csak figyelt, amíg Tintin, Asterix és Obelix elintézett egy-egy pácienst.
  – A számláló hatot mutat – összegezte Hercules. – Tereljétek őket a kocsihoz.
  Jerry ügyfele mostanáig a padlón fetrengett és nyögött. Most fölszólította, hogy keljen föl. Mivel nem engedelmeskedett, odalépett hozzá és egy kicsit megrúgta az oldalát.
  – A következő erősebb lesz. Mozgás!
  Miközben a pasas föltápászkodott, a rádióból fülrepesztő ordítás hallatszott.
  – Úgy kellett – mondta Tom. – Máskor nem próbálsz csapkodni. Még egy ilyen és hordágyon visznek el.
  Jerry ellenfele is kísérletezett: elhaladtában fölkapott egy kis asztalról egy szobrocskát, de ő egyszerűen hátramaradt. A pasas megfordult, hogy üssön, de látta, hogy nem éri el.
  – Ez nem vízipisztoly – mondta Jerry, látványosan célozva. – Ha nem rakod azt azonnal vissza, az életben nem nézel többé nőre.
  A pofa csak állt és félhangosan szitkozódott. Aztán letette a szobrot.
  – Fordítva! Az előbb nem arra nézett!
  A pofa dühöngve megfordította, aztán továbbindult. Az ajtók nyitva maradtak mögöttük, hiszen ő folyamatosan a pasas hátára célzott. Aztán kiértek a ház elé, a kocsihoz. Mellettük jött Maci Laci is a páciensével. A többiek már ott voltak mind. A kocsinál gyűjtötték össze őket, az egerek jóval távolabb több csoportban. Ha egy megmozdul, féltucat golyót kaphat anélkül, hogy a társainak nőnének az esélyei.
  – Oké – mondta Obelix, amikor a hat madár fölsorakozott a kocsi mellett. – Akkor most visszavisztek mindent oda, ahonnan elhoztátok.
  Azok egymásra néztek, aztán mind az egyikre, az lehetett a főnök. Az kényszeredetten megvonta a vállát.
  – Nem tehetünk mást…
  – Nem hát, duma pedig nincs – szakította félbe Pif. – Gyerünk, mintha élnétek!
  A pasik kelletlenül kivettek egy-egy tárgyat a furgonból, és elindultak. Az egyik viszont hirtelen odaugrott Pifhez és maga elé rántotta. Kés csillant a kezében, amit a kislány nyaka felé vitt, de csak egy villanásra látták, mert Pif elkapta a másik kezét, hirtelen leguggolt, amitől a pasas előrebukott, aztán oldalba rúgta. A rabló elterült a füvön. Pif rátaposott a kezére és elvette a kést.
  – Te bántani akartál engem?! – rivallt a pasasra.
  Válasz nem érkezett, csak nyöszörgés.
  – Itt maradtok – figyelmeztette Maci Laci az egyiket, aki elindult a ház felé egy gyertyatartóval.
  – Kelj föl! – csattant föl Pif. A pasi nyögve négykézlábra állt, de akkor megint kapott egy rúgást. Aztán Obelix föltámogatta. A kislány megállt a dülöngélő alak előtt és az orra alá nyomta a jókora bicskát.
  – Hogy képzelted ezt?! Meg akartál késelni egy gyereket?!
  – Én nem…
  – Hanem?!
  – Én csak…
  Nem volt folytatás, hiába várták. Aztán Pif odaadta a bicskát Asterixnek, megpördült és orrba rúgta a pasast. Az három métert szánkázott a hóban és fekve maradt.
  – Hé! – szólalt meg a rablók főnöke. – Engedelmeskedünk… miért vertek minket?
  Pif odasétált és megállt a pasas előtt, karnyújtásnyira. Az rémülten nézett rá, pedig egy nagy doboz volt a kezében.
  – A haverod úgy nézett ki azzal a haleffal, mint aki engedelmeskedni akar?
  A pofa nem felelt.
  – Tedd le a dobozt a földre – mondta a kislány csendesen –, nehogy baja essen, amikor lerúgom a fejedet.
  – Ne!
  Pif nevetett.
  – No jó. Akkor vezessük be azt a szabályt, hogy aki mostantól ellenkezik vagy a száját jártatja, az nagyobb verést kap, mint az előző. Az is, aki nem száguld a szajréval, mint Schumacher. Még mindig itt tátod a szádat?! Schumi fél körrel előtted jár, és túl sok fog van a szádban. Párat kiverek belőle, jó?
  A végét már a pasi hátához intézte, mert az rohanni kezdett a dobozzal. Pif utánaszáguldott.
  – Mozgás – intett a következőnek Tom, és követte.
  Amíg azok öten egy-egy egérrel elvonultak, Obelix eltette a fegyvert és nekilátott kicibálni a megvert rablót a hóból.
  – Mit csinálsz? – kérdezte Tintin.
  – Nem akarom, hogy tüdőgyulladást kapjon.
  – Munkahelyi ártalom – vélte a lány. A férfi nevetett, fölnyalábolta a nyöszörgő alakot és lezökkentette a ház lépcsőjére, egy csöppet se kíméletesen.
  Jerry eltette a fegyverét és odasétált hozzá. Pif alapos munkát végzett, gondolta. Alighanem betörte az orrát és kiverte pár fogát, akárcsak Törpilla Grevinnek azon az emlékezetes napon. A pasas képe véresebb volt, mint a nőé.
  – Nagyon megharagítottad Gyilkos Bálnát – mondta neki, abban a pillanatban találva ki egy fedőnevet a rendes fedőnév helyett. – Lehet, hogy meg fog verni. Előfordult már, hogy megütött olyanokat, akik illetlenül viselkedtek. Persze aggodalomra semmi ok. Általában nem öl meg senkit… egyből…
  Társai nevettek, a rabló pedig nyöszörgött.
  Ekkor visszatértek a többiek, Asterix társaságában, aki plusz emberként biztosította őket.
  – Mi lenne, ha élnétek?! – harsogta Gyilkos Bálna. – A maradékot tessék egy fordulóban elvinni. Elég hamar itt voltunk, ha az az idő elég volt, hogy ezt mind kihozzátok, akkor visszafelé is tudtok sietni. Hé, te! – dörrent rá az egyikre, aki elejtett egy jókora festményt. – Ha kárt teszel valamiben, azért fogsz könyörögni, hogy inkább öljelek meg. – Jerry igyekezett elrejteni vigyorát. – Aki eltör valamit, azt hasra fektetem és a lábánál fogva levonszolom a partra, aztán a víz alá nyomom. Utána kitalálunk valami büntetést. Ezzel a földigilisztával mi van? – pillantott oda a késesre.
  – Megmarad – vélte Obelix.
  – Igen?! – kérdezte Gyilkos Bálna olyan hangon, mintha csínytevésen kapta volna az emberét. – No sebaj, mindjárt jövök vissza.
  Ezzel követte az ügyfelét, aki jókora teher alatt nyögött, és eltűnt a házban.
  Ők hárman összemosolyogtak a megvert rabló fölött. Hát igen. A kislánynak ez ünnepnap, kedvére verhet pasikat, kiabálhat velük, ugráltathatja őket. Fölér egy karácsonyi ajándékkal. Pláne hogy hatan vannak.
  Tintinnek fölcsillant a szeme.
  – Meg kellene védeni – intett a pasas felé, aki nyögve bólintott. – Ha a Gyilkos Bálna visszajön, kitapossa a belét, pedig már így is egy csomót szenvedett.
  – S hogy akarod megakadályozni, Véreskezű? – érdeklődött Obelix.
  – Egyszerű dolog, Emberevő. Ha a Gyilkos visszajön és azt látja, hogy mi hárman felváltva rugdaljuk, akkor ő már nem bántja. Te vagy a legnagyobb, te rúgd a hasát. Én a fejét, te meg tökön, Húsdaráló.
  A pasas rémült ordítása elnyomta nevetésüket.

Pár pillanat múlva megjöttek a rablók és az egerek. A Gyilkos Bálna és Hercules megállt az ajtóban, a zárat tanulmányozták. Az Emberevő is odament.
  – Durva munka – mondta. – Ha a riasztót ilyen szépen hatástalanítottátok, a zárat miért kellett így szétverni?
  A kocsihoz terelt rablók a földre szegezték a tekintetüket.
  – Szerintem aki így elbánik egy védtelen zárral – emelte föl a hangját a Bálna, odasétálva hozzájuk –, azt érdemli, hogy vele is így bánjanak. Melyikőtök volt?
  Csend. A betörők lapítottak.
  A Bálna rájuk nevetett, kivillantva gyöngyfogait, aztán társaira nézett.
  – Szerintetek mi legyen velük? Estig verjük őket, ebéd- és vacsoraszünettel, vagy reggelig?
  A Húsdaráló együtt nevetett a többiekkel. A kislányt meg kell enni, olyan édes.
  – Félórát se bírnának ki – mondta az Emberevő. – Nem érdemes vacakolni velük. Egyszerűen nyissuk ki a kaput és kész.
  A rablók vágyakozó pillantásokat vetettek a kapura.
  – Ellenzem – mondta Asterix. – Hetek óta nem lőttünk célba élő emberre. És az a pasi se bírta sokáig.
  A Húsdaráló összeszorította a száját, hogy ne nevessen, és elkapott egy szerelmes pillantást, amivel a Gyilkos Bálna jutalmazta kedvesét.
  – Ez jó ötlet, Hasfelmetsző – mondta a Véreskezű, alighanem csak azért, hogy a betörők még egyet halljanak ezekből a rémisztő álnevekből.
  – De könnyített lövedéket használjunk, hogy tovább szenvedjenek – mondta a Bálna, és megnyalta a szája szélét.
  Aztán megszólalt a fülükben Lucas hangja.
  – Nem hagynátok végre abba? Az embereim már lépni se tudnak a röhögéstől!

Úgyhogy kinyitották a kaput és beengedték a rendőröket. Rengetegen voltak, ahhoz képest, hogy ez csak egy betörés. Valamelyest azért sikerült komoly képet vágniuk, mialatt megbilincselték őket. Lejeune otthagyott négy embert, amíg ki nem jön a lakatos. A rablók furgonját otthagyták, majd megkeresik a gazdáját. Nyilván lopott.
  Az utca hemzsegett a rendőröktől, Lucas ugyan csak három járőrkocsit küldött oda, de a jelek szerint nemigen akadt rendőr Beaulieu-ben, aki ellen tudott volna állni az egerek legújabb, nagyszabású balhéja csábításának.
  Ott voltak a szüleik is, csak Isabelle néni maradt a panzióban, meg Macska. Suzyt anya hozta pórázon. Blanche-nál volt egy Jerry-telefon, azon át hallgatták őket, elébe tartottak egy rendőrségi rádiót. Ott volt a háztulajdonos rokona, meg egy csomó további helybeli. A Húsdaráló elégedetten nézte a sokadalmat, amíg a járőrkocsik el nem hajtottak a földigilisztákkal. Akkor visszaváltozott Kissyvé, és úgy nézte tovább a sokadalmat. Úgy gondolta, igazán megérdemelnek egy kis fölhajtást. A furgon nem volt éppen kicsi, ebben minden értékeset el tudtak volna vinni, ami van a háznál.
  Egy egyenruha utat tört magának a tömegben és megállt a kapuban csoportosuló egerek előtt.
  – Szép kis társaság vagytok, tudjátok?
  – Hát persze, Lucas – felelte Niala. – Mi nagyon meg vagyunk magunkkal elégedve.
  – Klassz. Hát még ha megjönnek a feljelentések testi sértésért.
  Vanessa legyintett.
  – Á, ezek nem jelentenek föl minket. Évekig sikoltva fognak fölriadni a cellájukban, mert velünk álmodnak.
  – Nem hiszem, hogy ezért éveket kapnának – mondta Lucas –, bár persze lehet más is a rovásukon.
  – Nem azért – mondta a kislány ragadozópillantással. – Ők fognak esengeni azért, hogy ne kelljen kijönniük a vastag falak védelméből.
  Nevettek. S Kissy elkapta a kapitány arcán azt a szeretetteli kifejezést, amit oly sok férfin és nőn figyelt meg, ahogy Vanessára néztek.
  Hát őt is az ujja köré csavarta.

A betörők nem shindyk voltak, de a bicskát azért hadizsákmánnyá nyilvánították. Ekkor derült ki, hogy Angélique is elszedett egyet az emberétől, zsebre vágta, meg is feledkezett róla.
  Lucas-t nagyon érdekelte a történet, amivel a hamis Bourridont szórakoztatta. Voltaképpen kém volt, drogfutár vagy mi az ördög? Angélique őszintén bevallotta, hogy fogalma sincs róla, de ha lehet választani, akkor gyermekkereskedő, a pedofil maffia lelkiismeretlen pribékje. Miért, kérdezte a kapitány meglepve. Az mégiscsak szakmabeli, felelte Angélique.
  Aztán elbúcsúztak a rendőröktől és vidám énekszóval hazavonultak. Angélique kezdte a dalt szép kisegérhangon, s még a szüleik is csatlakoztak.
  U-i-u-a-a, ting-teng walawala bingbeng,
  u-i-u-a-a, tingteng walawala bengbeng!

Ahogy hazafelé tartottak, már erősen esett a hó, és mire befordultak az utcájukba, valamennyien fehérek voltak már. Járkáló hóemberek és hóegerek, gondolta Kissy, ahogy Tomra pillantott. Szaporázták mindannyian, mert hideg időre öltöztek ugyan, de hóviharra nem. A Côte d’Azurön?! Vanessa villámgyors mozdulatokkal kezelte a kapu kódzárját, beszáguldottak, aztán át a kerten és be a panzióba, nagy huhogások közepette.
  – Huh – mondta Kissy pont ugyanakkor, amikor mellette Jennifer.
  – Huh – mondták még vagy öten a hátuk mögött.
  – Mindenki dobálja le magáról a nedves holmit – rendelkezett Isabelle néni. – Oda a földre, ráérünk gondoskodni róla. Irány az ebédlő, följebb csavartam a fűtést.
  – Nincs nagyon hideg – mondta Nimby –, csak nagyon hópehely van.
  – Az biztos – bólintott a néni, miközben utánuk trappolt az ebédlőbe. – Vanessa, nem fáztál meg, kislányom?
  – Dehogyis – felelt a kérdezett. – Nagyon jó idő van, csak kicsit fúj a szél.
  És megborzongott. Kissy jól látta, de Isabelle néni még jobban. Vanessa túl lengén öltözött ehhez a kiránduláshoz, vékony kabát, alatta még vékonyabb pulcsi.
  – Úgy hát. Luigi, forró teát mindenkinek! A reggelit pedig fejezzük be, ilyen időben kell az energia.
  – Ugyan, energia – mondta Nimby, aki már az asztalánál ült –, maga a műélvezet is éppen elég ok. Úgyhogy én nem is fejezem be a reggelit. Kezdem elölről.
  S már hozzá is látott. Kissy is visszaült az asztalához és folytatta, ahol abbahagyta. Olyan éhesnek érezte magát, mintha egyáltalán nem evett volna még. És megivott egy nagy bögre teát is, amit Luigi perceken belül fölszolgált, egy nagy zsúrkocsin semmi mást nem hozott, csak azt. Mindent hozott hozzá, ami kellhet, citromlevet, cukrot, szaharint, mézet, tejet. Kissy citromosan szerette, kevés cukorral.
  Úgyhogy ezen a napon a reggeli átnyúlt az ebédidőbe, mert mindenkin kitört ugyanaz az éhség, ami Kissyn. Az időtől, mondta Isabelle néni. De azért beszélgettek is az asztaloknál.
  Blanche kérésére Angélique elszaladt a notebookért, ami ekkor éppen az ő szobájában volt, és megnézték rajta az előrejelzést. Igencsak gyászosan festett. Hó és hó. Hozzá még szél is. Itt, ahol a parkokban, az utak mentén, a kertekben ezerszámra állnak a pálmafák.
  Chantalnak eszébe jutott, hogy vannak a rokonságban, akik téli álmot alusznak. A pele, meg talán a pocok. Nekik is meg kellene próbálni. Erre apa ellenzékbe vonult, mondván, ő azért jött Beaulieu-be, hogy egérkék szaladgáljanak körülötte. Akkor Nimby javasolta, hogy tegyenek úgy, mint a medve. Az is téli álmot alszik, mondta apa. Dehogyis, felelte Nimby. Behúzódik a barlangjába, és tavaszig olvas, tévét néz meg kártyázik a családdal. Luigi úgyis hozott a teához mézet, megeszik és máris vastagodni kezd a bundájuk. Anya erre azt felelte, az övé aligha fog, otthon van a szekrényben.
  Mindenesetre a panzióból csakugyan nem jöttek ki, amíg így szakadt a hó; ehelyett azon töprengtek, ne költözzenek-e át mindannyian. Vanessának jutott eszébe, hogy naponta hússzor átjárnak a két épület között, ha ideköltöznének, nem kellene folyton kabátot venni. Legalábbis ritkábban. Niala bólintott, jó ötlet. Úgyhogy ők beköltöztek az egyesbe, Vanessáék a kettesbe. A hármastól a hatosig a többi egér volt, a hetesben Jean-Fran, a szemközti oldalon az egérszülők, fordított ábécérendben, mert a számozás itt a fürdőszobától távolodva növekszik, de ők az aulától érkezve osztották ki a szobákat. Vagyis a nyolcasban lakik a Vaillant házaspár, a tizenhármasban Yves bácsiék, a tizennégyesben Vanni, s ezzel meg is telt a jobb szárny. Blanche-ék a tizenötöst kapták. Azazhogy kapják majd, ha kicsit alábbhagy a hózápor és áthozhatnak néhány holmit.
  Öt órakor hazaért Vanni, aki valahonnan már tudott legújabb kalandjukról és rögtön gratulált. Megköszönték.
  – Semmiség – mondta Nimby. – Pillanatok alatt bármilyen betörőt padlóra küldünk. Emlékezz erre, amikor te leszel a biztonsági főnök a szállodában. De figyelmeztetlek, hogy nem olcsók a szolgáltatásaink, és ha ott macska is van, akkor veszélyességi pótlékot kérünk.
  – Hát ezt ráérünk megbeszélni, ha én ott valaha főnök leszek – vigyorgott a férfi. – Az pedig nem valószínű, mert se ők nem akarnak megtenni főnöknek, se én nem vállalnám. Macskát amúgy nem láttam.
  – Van egy a kertben – nevetett Jean-Fran.
  – Kizárt dolog, hogy ilyen időben odakint legyen – mondta Vanessa. – Hortyog valamelyik szobában.
  – Hát tényleg elég szörnyű – bólintott Vanni. – Bár valamelyest már tisztul.
  – Akkor hamarosan áthurcolkodunk – mondta Niala apjának, aki bólintott.
  – Átköltöztök? – kérdezte Vanni, majd látva a bólogatásokat gyorsan számolt valamit az ujjain. – Szívesen átadom a szobámat.
  – Minek? – nézett rá Blanche.
  – Hát hogy együtt legyetek. Nincs annyi szoba ezen a szárnyon, hogy elférjünk mind.
  De lehetne, gondolta Kissy. Te már rég beköltözhettél volna Angélique-hez, ha nem lennétek ilyen élhetetlenek.
  De ezt nem mondta ki.
  – Ugyan, hülyeség – felelte Blanche. – Hónapok óta laksz abban a szobában, nem foglak kirakni. Jó nekünk a másik szárnyon is.
  – Én nem lakom itt hónapok óta – szólalt meg Jean-Fran.
  – Menj már! Marad mindenki ott, ahol volt. Nem mindegy, hogy az aula melyik oldalán alszunk?

Egészen elállt már a havazás, amikor a különítmény elindult a villába. A költözőkön kívül Yves bácsi, Jean-Fran és Vanni jött, teherhordónak, ámbár megmondták, hogy nem lesz olyan sok holmijuk, csak a legszükségesebbeket hozzák. Olyan időjárást még Szent Péter legelvetemültebb segédje se tud kitalálni, hogy még a villába se szaladjanak át, ha kell valami.
  Amikor kiléptek az ajtón a fagyos levegőbe, Nimby körülnézett és kihúzta zsebéből a fegyverét. Kissy automatikusan követte példáját, csak aztán súgta oda:
  – Shindy?
  Nimby megcsóválta a fejét és megfontolt léptekkel óvakodott a kertkapu felé.
  – Macska? – kérdezte Yves bácsi.
  Nimby megint megcsóválta a fejét.
  – Azt nézem, nincs-e Vampa jéglény a közelben – mondta. – Most van a szezonjuk.
  A többiek összenéztek a háta mögött. Kissy a maga részéről csak annyit tudott a Vampa jéglényekről, amennyit Luke rövid kalandja során megfigyelhetett, és ebből nem derült ki, hogyan keletkezhet a tél beálltával Vampa ott, ahol nyáron nem volt egy darab se. Az is kérdés, hogy ha felbukkanna egy, harcolni kellene-e vele, hisz az egerek a fél fogára se elegendőek. Akkor pedig fölösleges bántani, az is lehet, hogy védett állat.

Vampa nem akadt, sőt jegesmedve se, amit Vanessa kezdett keresni a második fordulóban. Kissy részvéttel szemlélte barátnőjének igyekezetét, amint körbeszimatol a kertben, benéz a bokrok alá, mindenhova. Úgy örülne szegény egy jegesmedvének, még ha ez telhetetlenség is, hisz ma már verekedett, igazi betörőnek lapíthatta szét az orrát, ráadásul kés is volt nála.
  Később, amikor visszatértek a panzióba, Nimby megkérdezte Nialától, nem szoktak-e medvék lejönni a hegyekből. Nem, felelte Niala, helyettük vannak a betörők, de nem folytatta, mert Nimby ide-oda forgolódott az aulában, a falakat és a mennyezetet tanulmányozta és a fejét csóválta.
  – Mi lelt? – kérdezte Kissy.
  – Csak azt nézem, nincsenek-e barlangrajzok valahol.
  Megint összenéztek a háta mögött.
  – Milyen barlangrajzok? – kérdezte Blanche.
  – Ősegerektől. Amilyenek a Cin Magnon-i barlangban vannak, lándzsás kisegerek medvére, mammutra vadásznak, shindyt vernek, ilyesmik.
  – Nem hiszem, hogy nálunk akad efféle. Nem elég régi a ház.
  – Ez gond – mondta Nimby. – Hát majd kutatok tovább. Apropó, nem emlékszik valaki, hol is láttam én egy doboz zsírkrétát?

Amióta megvolt a panzió, a karácsonyfát mindig a recepcióval szemközti benyílóban állították föl; ez elég nagy volt ahhoz, hogy a fa kényelmesen elférjen benne, és ne hasson úgy, mintha csak belökték volna egy sarokba – de a közlekedést se akadályozza. Év közben a benyílóban egy asztalka volt néhány székkel, rajta a hírlapok, egy palack ásványvíz papírpoharakkal és egy tálban némi cukorka. Ezeket Luigi mindig egy héttel karácsony előtt szállította el, az asztalt szétszedte, s hátul, a személyzeti folyosón raktározta el három hétre. Mindig január hetedikén bontották le a fát. A panzió kétméteres műanyag karácsonyfája év közben ládában pihent a padláson, a díszekkel együtt. A díszítést Jeanne végezte Nialával és Vanessával, de ha volt akkortájt gyerek a panzióban, az mindig segíthetett.
  Ez volt az első alkalom a panzió történetében, hogy huszonnegyedikéig vártak a karácsonyfával. Mint nyilvános hely, amely igyekszik becsalogatni az embereket, a panzió mindig már egy héttel előbb ünnepelt. Ez volt az első eset, amikor teljesen bezártak, nem vártak vendégeket. Ami azt illeti, ezt nem elsősorban az egércsaládok érkezése okozta, hanem a gazdasági válság, egyszerűen nem számíthattak annyi vendégre, hogy megérje fizetni az embereket. Jeanne és Luigi karácsony előtt még csak-csak beugrott pár órára, később már annyira se, a takarítónőket pedig egyáltalán nem hívták. A kapun kint volt a tábla, hogy január negyedikén nyitnak, alatta pedig egy kis Beaulieu-térkép néhány panzió helyével és telefonszámával. Vanessa csinálta, előtte fölhívta a tulajdonosokat, akarják-e, hogy a panziójuk szerepeljen a táblán. Mindegyik akarta; az elsőtől megkérdezte, mennyit ér ez neki. Egy eurót, mondta a tulaj. Kettőt, felelte Vanessa. Kiegyeztek egy ötvenben. A többiektől már eleve ennyit kért. Az egyik azt mondta, felárat ad, ha az ő panzióját nagyobb pöttyel jelöli. Vanessa kétszázezer eurót kért, a tulaj fölajánlott egy hatvanat, végül két euróban állapodtak meg. Úgyhogy a tábla jelentős reklámbevételt hoz, vagy tizenöt eurót, de Vanessa sose fogja ezt behajtani, játék volt az egész. Ha egy másik panzió tartana szünetet, ők is föltüntetnék a táblájukon a Terence Hiltont. Már ha csinálnak ilyen táblát egyáltalán. Itt se lenne, ha Vanessa nem áll neki bütykölni vele.
  Idén tehát csak huszonnegyedikén állították föl a fát. Vanni délben ért haza a munkából, akkor fölment Marióval a fáért, aztán ketten rakták össze. A díszítésre ott volt a töméntelen kisegér. Közben a szülők áthozták az asztalokat és székeket az ebédlőből, mostantól itt tanyáznak majd.
  Kissy megcsodálta a díszeket. Négy nagy papírdoboz tele volt velük, és egyáltalán nem volt köztük törékeny. Csupa műanyag meg papír. Persze, mert ez a fa nyilvános helyen áll, folyton jönnek-mennek körülötte, s hiába szoktak kordont húzni elé, csak megesett már, hogy nekimentek. Az is előfordult, sok éve, hogy egyszerre nyitották ki az utcai és a kertre néző ajtót, és az aulán átsöpört egy szélroham, ami feldöntötte a fát, a fél aula tele lett a díszekkel. De csak föl kellett állítani és visszarakni, ami leesett. Ez éppenséggel az idén sincs kizárva, mert szélrohamok akadnak jócskán, és lesznek látogatóik, akik az utcai kapun át jönnek. Elke már féltucatszor telefonált és közölte, hogy feltétlenül jönnek. De a fát már sok éve lehorgonyozták. Erre két eszközük volt, egy lent, egy fent. A karácsonyfatalp a szokásos háromágú volt, de alatta el volt rejtve egy kis tárgy, amiből ha valamit látott az ember, akkor egy hordócska volt, ugyanolyan sötétzöldre festve, mint a talp. A tetején fogantyú volt, az oldalán három kampó, azzal csatlakozott a talphoz. Kissy először akkor látta, amikor Mario letette a padlóra, és nem tudta, mi lehet. Föl akarta emelni, hogy jobban megnézze, de a kis hordó belekapaszkodott és majdnem lerántotta magához.
  – Szent merevlemez, mi a csuda ez?!
  – Egy ólomtömb – mondta Mario. – Ez lesz a talp alatt, hogy föl ne boruljon a fa. Vigyázz vele, húsz kiló, nehogy a lábadra ejtsd!
  – A lábamra? – méltatlankodott Kissy. – Ekkora súlyt meg se tudok mozdítani, hacsak nincs bicska a kezében.
  Mario nevetett és hozzálátott a fa kicsomagolásához.
  A benyílóban egy festmény is volt, délfrancia tájkép, Luigi ezt is leakasztotta és elvitte; Mario hamarosan kivett egy csinos ezüstláncocskát a fa dobozából, s a végét a képet tartó kampóra akasztotta. A másik végén kis bilincs volt, amit a fa csúcsa alatt néhány ágnyival a törzsre erősítettek. Most borulj föl, ha tudsz, bólintott Kissy.
  A díszítéssel az egérsereg egykettőre elkészült. A dobozokban sokkal több dísz volt, mint amennyi elfért a fán, Isabelle néni évtizedek óta gyűjtögette őket, és hol ezek, hol azok kerültek föl. A csúcsra ezúttal egy nagy aranycsillagot raktak; Vanessa választotta, az egerek egyetértettek, Yves bácsi pedig azt mondta, akkor tegye fel ő. Vanessa fölnézett a fa égbe vesző csúcsára és csapkodni kezdett a karjával, de ez nem használt. A bácsi mosolygott, fölvette a csillagot és odanyújtotta a kislánynak, aztán megfogta a derekát és fölkapta, mint egy pelyhet. Vanessa halk sikkantást hallatott, ahogy a levegőbe emelkedett, de szakszerűen a fa csúcsára illesztette a csillagot.
  Megtapsolták.

Szokatlan karácsony volt. Kissy ahhoz szokott hozzá, hogy a karácsony bensőséges családi ünnep, vagyis csak hárman vannak. Most huszonnyolcan voltak, plusz a két háziállat, sőt délelőtt még eggyel többen, mert Jeanne átjött segíteni az ünnepi sütés-főzésben. Cserében ők is segítettek neki, együtt készítettek el mindent, ami a panzióba kell meg ami Jeanne-éknak, aztán taxival vitte haza.
  Azazhogy három háziállat, javította ki magát Kissy. Luluről mindig megfeledkezik. De nem csoda, a háza a kapu mellett van, és szinte ki se mozdul onnan. Suzyvel összeismerkedett, aztán alighanem értésére adta, hogy nem vágyik a fiatalok társaságára. Lulu már öreg kutya, Mario egyik nap említette is, hogy beszerez egy fiatalt. Lulu szépen nyugdíjba vonul, továbbra is ellakik a házában, de a házőrzést egy éles szemű, gyors mozgású süldő kutya látja majd el. Lulu házát Mario már a havazás kezdetén bevitte a garázsba. A belső ajtó nyitva van, Lulu bármikor be is jöhet közéjük, ha szüksége van valamire.
  Persze van itt több háziállat is, de azok nem csatlakoztak hozzájuk, maradtak az egyik melléképület pincéjében, nevelgetik a gyerekeiket és többnyire csak barátságtalanul néznek arra, aki vizet és ennivalót visz nekik reggelenként. Aligha tetszik nekik a panzióból áradó tömény egérszag. Ők viszont éppen azért érzik jól magukat a panzióban, mert a macskanépség visszavonult a melléképületbe.
  Karácsony délutánján egyetlen háziállat volt velük. Lulu a házában aludt, Macska a személyzeti folyosó sarkában elhelyezett macskakosárban. Suzy volt az, aki mint társasági hölgy mindenütt megjelent, minden beszélgetésben részt vett, és persze mindent szeretett volna megkóstolni. Ha rajta múlik, kétszer annyit kellett volna csinálni mindenből, a felét nekik, a másik felét őneki. Mindenesetre a húsféléből ő is kapott.

Huszonnyolc ember közös karácsonya egészen másféle volt, mint amit bármelyikük el tudott volna képzelni. A felnőttek között voltak, akik karácsonyoztak már szállodában, de idegenek között, akikkel nem vettek részt közös gyertyagyújtáson. Most nem idegenek vannak együtt, és Kissy egy hirtelen sugallatra úgy döntött, hogy ezt meg is mondja nekik. Megállt az aula közepén és cincogott egyet. Aztán még egyet, hangosabban. Nem sok eredménnyel.
  – Cin-cin! – ordította Nimby, amire mindenki ijedten elhallgatott. A fiú vigyorgott és őrá mutatott. – Az a kerek fülű ott középen mondani akar valamit.
  A társaság Kissyre fordította figyelmét, aki zavartan nézett vissza rájuk.
  – Én csak… annyit szerettem volna elmondani, hogy mielőtt hozzálátunk a közös karácsony megünnepléséhez, jó tudni, hogy mi voltaképpen egyetlen nagy család vagyunk. Még ha ez nem is tudatosul bennünk általában. Persze összeköt minket az alapítvány, az egérségi kötelék, de azon kívül is. Teszem azt, Vanessa… hova lett…
  – Cin-cin – szólalt meg egy hangocska a háta mögött. Kissy hátranyúlt, kézen fogta a kislányt és kiállította az aula közepére.
  – Tehát Vanessa. Neki Nimby a párja. – A fiú fölugrott és odaszaladt Vanessa mellé. – Niala pedig törvény szerint a nővére… gyere ide, légy szíves… Nialának Pi a kedvese, te állj ide Niala mellé. Én Vanessának amolyan tiszteletbeli nővére vagyok. Az én párom Martin. Vanessa és Jennifer távoli rokonok. Jennifer bátyja Andreas, akinek a párja Chantal. Angélique-et pillanatnyilag csak annyi köti velünk össze, mármint az egérségi köteléken kívül, hogy ő Pi exe, de ez még változhat, hiszen Chantal és Pi se állt kezdettől rokonságban a csapat többi részével. A többi jelenlevők mind az egércsapat egy vagy több tagjának hozzátartozói, tehát egymással is rokonságban állnak a megfelelő egereken keresztül. Úgyhogy – családi körben ünnepelünk…
  A végét már ő maga se hallotta, elnyomta a szavait a fölzúgó taps. Az egerek meghajoltak, még mindig ott állva, ahogy Kissy sebtében elhelyezte őket a rokonsági kapcsolatok szerint. Középen Vanessa, aki valósággal világított boldogságában, amiért az összes egér ővele áll valamilyen kapcsolatban. Ő az egész csapat középpontja. Éppen ő, aki egykor attól félt, hogy kiteszik maguk közül, ha megtudják a titkát.

– Kivéve engem – mondta Vanni valamivel később, amikor az egerek visszamentek az asztalokhoz.
  – Tessék? – pillantott rá Kissy.
  – Én vagyok itt az egyetlen, aki senkivel nem áll semmilyen kapcsolatban.
  Kissy hamarjában nem tudta, mit tudna felelni vigasztalásul. De akadt valaki más, aki rögtön tudta a választ.
  Angélique.
  Odalépett Kissy mellé és az asztalánál ülő Vannira nézett.
  – És nem gondolod, hogy ezen változtatni kellene?
  A férfi válasz helyett fölállt és odament hozzá. Kissy óvatosan odébb somfordált, igyekezve láthatatlanná válni – Jerry is így párolog el, amikor rajtakapják valami disznóságon.
  Most végre tisztázzák az érzelmeiket. Csodálatos. Éppen karácsonykor, mint egy romantikus filmben!

Ez volt az egyik legszebb dolog ebben a karácsonyban. Angélique és Vanni. Amikor kimentek, mind a nyolc egér lelkesen vigyorgott – amikor pár perc múlva visszajöttek, már tizenhat egér vigyorgott. Legalábbis olyan benyomást keltettek, mintha mindenki kettő helyett vigyorogna. Azok ketten leültek egy asztalhoz, roppant komoly arccal, aztán Angélique visszavigyorgott rájuk, azzal a jól ismert Mohi-féle vigyorral, amit mindenki eltanult már, még ha nem is tudták tökéletesen utánozni az eredetit. Azt csak Vanessa tudta. De ez az utánzat is elég volt, hogy az egerekből kirobbanjon a boldogság és kurjongatva rohangásszanak körbe-körbe. A rohangálásból csakhamar kergetőzés lett, amikor pedig Vanessa utolérte Martint, akkor lerántotta a földre és kitört az általános verekedés. Nem sokáig tartott és nem is lehetett túl komoly, hiszen nem volt rajtuk védőfelszerelés, inkább csak birkóztak, de utána nagyon lelkesen ugrottak föl. Szinte vezényszóra fordultak Angélique felé, kihúzták magukat és egy egérként zendítettek rá a Tom és Jerry főcímzenéjére.
  Pi az ugrabugrában nem vett részt, ahhoz már túl nagy volt, de lelkesen énekelt velük, aztán fölvett az asztalukról egy sajttálat és letette az ifjú pár elé.
  – Virágcsokor helyett – mondta.
  A másik legszebb dolog az volt, hogy mind együtt voltak és remekül érezték magukat. Angélique és Vanni egymásra találását látva kirobbanó jókedvük kerekedett, ami még sokszor megismétlődött, és nemegyszer körbeugráltak az aulában. Egy csöppet se zavarta őket, hogy nem kiskölykök már, például Martin hamarosan betölti a tizenhatot. Ezen a karácsonyon igazi kiskölyköknek érezték magukat, nagy fülekkel persze, és rengeteg sajtot ettek. Meg más mindenfélét is, olyannyira, hogy egyik nap, amikor egy jól sikerült ebéd után elnyúltak az aula székein, Vanessa kijelentette, hogy januárban óriási edzéseket fognak tartani, több száz kilót kell leadniuk.
  Angélique huszonnegyedikén este bement Vannihoz, és ettől fogva nem is aludt már a saját szobájában. Persze kifaggatták, és megnyugodtak, hogy jól érzi magát a sráccal, minden remekül megy. Ami azt okozta, hogy a következő napokban legalább hússzor figyelmeztették Jennifert, hogy most már igazán rajta a sor, a csapatból mindenkinek van párja, tessék bepasizni végre. Jennifer azzal védekezett, hogy itt élnek a panzióban, négy fal között, legfeljebb a kertbe mennek ki hógolyózni, a pasifölhozatal a nullával egyenlő. Ami szentigaz, mert Jean-Fran kijelentette, hogy az egyik kolléganőjével jár, úgyhogy sajnos foglalt.
  A kertbe csakugyan sokat jártak hógolyózni, amit Kissy soha nem gondolt volna, hogy Beaulieu-ben lehetséges. Építettek hóembereket és hóegereket, nagy fülekkel, bár azokat a szél egy idő után levitte. Nem baj, mondta Vanessa, az a fő, hogy a sajátjaink megvannak. És megvoltak, senkié se fagyott le, ámbár Vanessa csak egyszer próbálta föl Isabelle néni gyerekkori kötött sapkáját, amin fülvédő is volt, odakint mindig fedetlen fejjel járt. Vagy baseballsapkában. Kabátot csak akkor vett, ha nagyon fújt a szél, egyébként a kedvenc pulcsiját hordta, a fehéret, amiben meglátta magát visszatükröződni Nimby szemében, és ezzel megoldotta a kamera rejtélyét. A pulcsi elég rugalmas, de ezzel együtt se hordhatja már sokáig, így is csak azért viselheti, mert nem nő olyan gyorsan. Úgy tűnik, Vanessa kicsi marad, legalábbis középtermetnél kisebb, ámbár Isabelle néni látott már olyat, hogy valaki tizenhat évesen nőtt meg hirtelen, szóval ezt még nem lehet tudni. Jean-Fran se magas, Giselle se volt az. Niala szép nyúlánk, sokat nőtt, amióta összekerültek, már fél fejjel magasabb a húgánál. De mindenki nagyon hasonlónak találja őket.
  Vanessa egyébként reménykedett benne, hogy kicsi marad, és remélhetőleg lapos is. Hogy vonzhassa a shindyket. Erre persze leszamarazták, hogy neki elsősorban Nimbyt kellene vonzania, ahhoz pedig normális méretű mellek kellenek, amire Vanessa nevetett és azt mondta, Nimbynek tökéletesen megfelelnek az ő mellei úgy, ahogy vannak. Biztos, kérdezte Niala. Vanessa megint nevetett, nagyon csillogott a szeme és azt mondta, egészen biztos.

Azért az persze túlzás volt, hogy csak a kertbe mennek ki, bár tény, hogy nem sokat mászkáltak a városban. Még D’Aubissonék csak-csak, ők az ünnep második-harmadik napján meglátogatták néhány rokonukat, környékbeli barátjukat. Az egerek nagy része napokig ki se mozdult, köztük Jennifer se, így csakugyan nem találhatott pasit. De hát lesz még tavasz is.
  Egészen huszonötödikéig bizonytalan volt, hogy Georges szülei jöhetnek-e. A nagypapa egészsége ingadozott, és arról ugyan szó se volt, hogy ne utazhatna, de az orvosa rendszeresen látni akarta. Végül aztán azt mondta, rendben van, menjenek, és huszonhatodikán meg is jöttek.
  Georges és Mario ment ki eléjük a vonathoz. Nem repülővel jöttek, mostanában annyi járatot töröltek, hogy inkább nem is számítottak a légi közlekedésre. Ámbár amint Yves bácsi megjegyezte, Georges-nak elég lenne kölcsönkérni egy kis gépet és elugorhatna a szüleiért Bretagne-ba.
  – Ne hidd, hogy nem gondoltam rá – mondta a pilóta. – Csak hát ha törlik a járatokat, azt nem viccből teszik. Abban az időjárásban, amiben a nagy, erős gépeket nem indítják el, istenkísértés egy kis lélekvesztővel fölszállni. Más lenne a helyzet, ha sztrájk miatt törölnék a járatokat. Akkor gondolkodás nélkül elmennék értük egy Cessnával vagy ami akad.
  – Te mindenféle repülőgépet tudsz vezetni? – kérdezte Jennifer.
  – Szó sincs róla. De ezek a kis gépek elég hasonlóak, aki egyet ismer, mindet ismeri. Indulás előtt át kell nézni a könyvet, megismerkedni a gép paramétereivel, a műszerekkel, ez nagyjából elég, ha az ember nem akar műrepülő-bemutatót tartani. A nagy gépeknél más a helyzet. Soha nem ülnék föl a Concorde-ra, akkor se, ha szabad lenne. Nincs rá vizsgám, nem értek hozzá.
  – Pedig gyönyörű gép – mondta Nimby.
  – Igen, nekem is nagyon tetszik. De az egy másik tudomány, én azt nem tanultam meg. És ma már nem is repülnek, eljárt fölöttük az idő.
  – Lehetnének helyette más deltaszárnyúak – ábrándozott Nimby –, utánégetővel, süllyeszthető nózival…
  – Lehetnének – nevetett Georges. – Ha nem lenne szörnyű gazdaságtalan. A jövő a nagy szállítókapacitású és kis fogyasztású gépeké. A Concorde kevés utast vitt és rengeteget fogyasztott.
  – Két Mach fölött kell némi üzemanyag! – vágta rá Nimby.
  – Hát az kell. De kevesen fizetnek annyit a gyorsabb utazásért, hogy megérje. No, sziasztok.
  Georges távozott, Kissy pedig megkérdezte Nimbyt, mi az a Mach.
  – A hangsebesség mértékegysége. Két Mach az kétszeres hangsebesség. Ez sokszorosa annak a sebességnek, amivel a megriasztott shindy menekül.

Annak idején, amikor Vanessa születésnapját ünnepelték, Kissynek nem nyílt alkalma, hogy hosszabban is megfigyelje a nagyszülőket. Most huszonhatodikától egészen a szünet végéig itt voltak, azazhogy ők még tovább maradtak. Vagyis hát nem is őket akarta megfigyelni, hanem a kapcsolatukat Vanessával.
  Valaha régesrégen megkérdezték, mit szóltak a nagyszülők az új kisunokához. Pár héttel az örökbefogadás után a D’Aubisson család elment hozzájuk, hogy összeismerkedjenek. Kissynek az járt a fejében, hogy Georges szüleit egészen másképpen érinti a dolog, mint bárki mást. A villában élő három ember után ők a legközelebbi vérrokonok, az egyetlenek, akik egyenesági leszármazottra tettek szert, ugyanakkor egyáltalán nem ismerték az új kisunokát, amikor még nem volt az. Mindenki másnak egy ismerős kislány volt, a Párizsból jött baráti társaság egyik tagja, no meg persze a Hendriksen-eset hőse. A nagyszülőknek csak egy elbeszélés hőse, ámbár láttak már róla fényképeket.
  Niala szerint semmi megdöbbentő nem volt a nagyszülei reakciójában. Nem tagadták ki a fiukat, nem veszekedtek vele. Nem borultak Vanessa nyakába és halmozták el csókjaikkal. Amikor megérkezett, kedvesen fogadták, olyanformán, mint egy rokonszenves idegent, akiről tudja az ember, hogy bőven lesz még köze hozzá. A kislány hasonlóképpen. Bemutatkoztak, kezet fogtak. Puszi csak elváláskor volt, akkorra már kicsit összemelegedtek, és Vanessának nem volt ellenére.
  Amikor a nagyszülők kiszálltak a kocsiból a panzió garázsában és a nagypapa magához ölelte Vanessát, Kissy magában megállapította, milyen érdekes, hogy Vanessa mennyire nem kedveli az érzelmes jeleneteket. Kivéve Nimbyvel. Illetve ha mások érzelmeinek szemtanúja, az nem zavarja, de nem szeret puszilkodni, a szüleitől is csak néha kap egy-egy ölelést, többnyire inkább csak a fejét simogatják meg. És ez őrajta múlik, Blanche egyszer mondta is, amikor a lánya vonakodva hagyta magát megpuszilni, hogy ő szíve szerint minden este adna neki jóéjtpuszit, és napközben is többször, de hát nem hagyja. A kislány erre csak annyit felelt, hogy tényleg nem.
  Pedig logikus lenne a gondolat, hogy ha egyszer egész eddigi életében, két évvel ezelőttig, minden szeretettől meg volt fosztva, akkor most sóvárog utána, és egy anyai vagy baráti puszitól a levegőbe emelkedik boldogságában – és nem. Vagyis igen, nagyon boldog tőle, de ugyanakkor tiltakozik ellene, elhúzódik, lesunyja nagy füleit. Mert a szemérmessége még a szeretetvágyánál is erősebb?
  Valami ilyesmi lehet.

– Sziasztok, sziasztok!
  Elke egy megkergült Nimby módjára vágtatott körbe-körbe az aulában, mindenkinek a nyakába borult és elhalmozta őket puszival. Kissy boldogan ölelte magához. Hát végre itt van.
  A nagyszülők még épp csak leültek egy percre, amikor Johann telefonált, hogy most szálltak le, félóra múlva ott vannak. Niala vette föl, gratulált nekik, amiért kaptak járatot, a szobáik készen várják őket.
  Elke hirtelen megjelent valahonnan balról, Kissy nyakába ugrott, nagy csókot cuppantott a képére, aztán eleresztette és összehúzott homlokkal nézett rá.
  – Téged már köszöntelek.
  Kissy bólintott.
  – Akkor mit tolakszod magadat? Hát pusziautomata vagyok én?
  Nevettek. Elke lecsüccsent egy székre.
  – Hát nem hoztam egyikse bátyájamat. Lusta mind. – Rosszallóan legyintett. – Férfiek! Ülik tévé előtt, zabáli, aztán fölkelje és megy levadászja lányokat. Csak ez négy dolog érdeklik.
  – Ez három – felelte az egész társaság egyszerre.
  – Négy! Lustázás is közte van. Meg fogok mondani pasijamnak, hogy velem nem csinálhati.
  – Pasidnak? – néztek rá többen is a felnőttek közül. Elke fensőbbséges arccal Isabelle nénire nézett.
  – Tízéves vagyok. Hatéves korom tőle mindig volt pasim. Vitték Packungomat, kísértelek, ilyenek. Ma már persze többet is akarják – kicsücsörítette a száját –, de hát szó lehet róla nem. Ma pusz-pusz, holnap oá-oá.
  Dőltek a nevetéstől.

Johannt és Annét is nagy örömmel fogadták, de Elke kirobbanó sikert aratott. Ő volt az egyetlen igazi gyerek a házban, még náluk is fáradhatatlanabb volt, mindig több helyen volt egyszerre és szünet nélkül karattyolt eredeti franciaságával. Vagy éppen németül, mert a Ford családhoz továbbra is nagyon vonzódott, hiszen anyanyelvén beszélhetett velük.
  Azalatt is szövegelt, amíg megebédeltek, alig tartva szüneteket. Vanessával, Nimbyvel és Jenniferrel ült egy asztalnál, és megállás nélkül mesélte élményeit az utóbbi napokból, hetekből, hónapokból. Nem történt vele semmi különös, de köteteket tudott róla mesélni.
  – Ach ja – mondta egyszer csak, és fölpattant. – Achtung, Mauskommando! Ide figyeljétek magatokat. – A csapat nevetett és figyelt. – Láttam filmet kocsmában. Nem én voltam kocsmában, filmen volt kocsma. Vadwest. Férfiek verekedik, és egyik dobálja késet. Kés mindig találik, peng!
  Ezzel egy Jerry-egérhez illő villámgyors mozdulattal előkapott egy képzeletbeli kést és elhajította. Kissy csettintett a nyelvével. Tökéletes mozdulat, a kés pontosan belefúródott a szemközti falba. S még arra is volt gondja, hogy nemlétező kést vegyen elő, mert féltucat fej is volt az útban.
  – Így ni. Kipróbáltam odahaza deszkável. Fogtam késet, célozi, eldobja és peng! nekicsap deszkánek és lepotty. Soha egyetlen egyszer sem belemegyi deszkábe. – Itt várnia kellett, amíg kinevették magukat. – Akkor mondtam nekem, ez van kisegér-Technologie, kell megtanuljuk összes egerek és csinálja nyárson shindyt vele. Ez javaslat haditanácsba, cin-cin, tiszteletbeli.
  Az egerek meglepődtek. Sose gondoltak a késdobálásra a megtanulandó harcmodorok között. Haditanács persze nem kell róla, azt már ősidők óta nem tartanak, csak egyszerű megbeszéléseket.
  Délután Nimby összeszedte a fellelhető bicskákat, mert dobálni csak olyan kést lehet, amit az ember magával tud vinni. Kerítettek egy alkalmas deszkát és gyakorolni kezdtek. Elkének igaza volt, a kések tényleg lepotyogtak. Eleinte. Aztán egyszer csak az egyik beleállt a deszkába – Chantal ügyességét dicsérte a találat.
  – Fog ez menni – mondta Nimby. – Kitanuljuk a késdobálást és hordunk magunkkal bicskát. Én eddig is többnyire hordtam.
  – Minek, ha nem tudsz dobáljad? – érdeklődött Elke.
  – Kenyeret szelni, csomagon madzagot elvágni, ilyesmikre. A kés nemcsak fegyvernek jó ám.
  Elke vállat vont, Kissynek gyanúsan ismerős volt a mozdulat. Vanessa-szerű.
  – Fegyver igazi. Kenyeret kisegér csak elharapsz, mint Rolf csinálta egyik nap Ratte nyaka. Harapt, megrázt, grrr – Elke harciasan utánozta a mozdulatot –, Ratte nem ellenkezte magát. Csomagon maccagnak is kell csinálni elharap nyaka, grrr!
  A társaság nevetett. Elke imádnivaló volt ezzel a kiskölykös szenvedélyével, és ahogy utánozta a kutyák vadászatát.

A késdobáló gyakorlatokat is az aulában tartották, nem volt kedvük félrevonulni emiatt. Azért gyűltek itt össze mindannyian, hogy együtt legyenek, a szüleikkel és egértársaikkal is, hát akkor együtt is akarnak lenni csakugyan. Először csak fölállítottak egy deszkalapot az utcai ajtó előtt, hátul egy léccel megtámasztva, aztán egy célt tévesztett dobás nekivágódott az ajtónak és csak a szerencsén múlt, hogy a rácsot találta el és nem az üveget. Akkor fölrohantak a padlásra és lehoztak egy ócska, vastag szőnyeget, amit fölakasztottak az ajtóra, de rövid tanakodás után a kert felőlire, nem az utcaira. Nehézkessé teszi az ajtónyitást, márpedig várnak vendégeket, akik az utca felől fognak jönni. Ami azt illeti, a fél városra számítani lehet a következő napokban.
  A szőnyeg jó széles volt, azokat a találatokat is felfogta, amik oldalt kerülik el a deszkát. A padlóra leterítettek egy másik szőnyeget, hogy az esetleg hegyükkel lefelé eső késektől védje. Így már Isabelle néninek se lehetett kifogása a dolog ellen.
  Nimby utánanézett a neten a késdobálás technikájának, s ezzel meg sok gyakorlással a szünidő végére mesterei lettek az új tudománynak. Persze nem egyformán. Vanessa volt most is a legjobb, de nem kezdettől fogva; a dobásai nagyon pontosak voltak, egyből a rögtönzött céltábla közepébe dobott, de Chantalnak, Nialának és Martinnek is előbb sikerült a deszkába vágni a kést, mint neki. A kislány nem tört le, újra meg újra dobott, amíg neki is bele nem állt a fába.
  Chantal érte el először, hogy a kés megálljon a fában, de akkor még nem tudta megismételni. Nimby volt az első, aki többször egymás után beletalált, csak persze elég vacakul célozva. Később mindketten elég jó dobók lettek, akárcsak Martin és Pi.
  Kissynek és Nialának csak hosszas kísérletezés után sikerült, de hamarosan már elfogadhatóan csinálták. Angélique és Jennifer lettek a sereghajtók, nekik Vanessa azt tanácsolta, hogy a shindy látható felületének közepére célozzanak, mert akkor aránylag gyenge célzásnál is van esély, hogy kilyukasztják a bőrét.
  Elke se dobott jobban, de már elérte, hogy a bicska többnyire megállt a fában, és tűrhetően célzott.
  De megpróbálta néhány nem egér is, akiket Elke egyszer csak elnevezett kisfülűeknek, ők pedig meg voltak döbbenve, hogy eddig ez miért nem jutott eszükbe. Az új szakkifejezés először minden nem egeret jelentett, aztán felidézték, hogy Andreast valamikor muglinak titulálták, s végül rövid értekezleten úgy döntöttek, hogy a mugli a közönséges embereket jelenti, a kisfülű viszont azokat, akik nem egerek ugyan, de közéjük tartoznak. A szüleiket, a néniéket, Andreast. A kutyákat és macskákat persze nem, hisz nekik ugyancsak nagy fülük van. A panzióban tehát ez idő szerint voltak egerek, egy tiszteletbeli, két pótegér, egy sereg kisfülű meg a háziállatok. Mindenki más mugli. Persze Ange néni nem, meg Mondiot és Jourdain úr se. Ők is kisfülűek.
  Közülük Andreas volt a legügyesebb, akinek sikerült párszor beleállítani a kést a deszkába, bár elég gyenge célzással. Megpróbálta Yves bácsi és Rochefort úr, azazhogy Alex bácsi is, és Mario, aki azt mondta, valamikor kipróbálta a dobónyilat, amit az angolok dartsnak hívnak, de ez egész más.
  Úgyhogy persze rögtön eldöntötték, hogy vesznek dobónyílkészletet és azzal is gyakorolnak. Meg játszani se rossz, hiszen eddig is sok időt töltöttek játékkal, ezt még Mohi és Nimby kezdte a reversivel, aztán mindenki megtalálta a neki tetszőt. A Vilma bázis nagytermében régóta volt egy dobozuk mindenféle táblákkal és figurákkal, később Nimby kerített egyet a Frédi bázisra, Nialáék meg a Bénire. És a Jerry-felületen is tudtak társasjátékokat játszani, sőt Nimbynek nemrég eszébe jutott, hogy írni fog egy monopolyprogramot is. Boulanger-ék biliárdasztala először az emeletre került a kert felőli szobába, aztán azt megkapta Vanessa, akkor lehozták az utcaiba, azt főleg a fiúk kedvelték, de mindenki kipróbálta, Vanessa nagyon ügyes volt abban is. Elvégre az idő tekintélyes részében nem akadt kergetnivalójuk, se shindy, se betörő, olyankor vidám klubélet folyt a csapat termeiben, s elkeltek a játékszerek.
  A Jerry netbookja most Nimbynél volt, aki rögvest kihozta az aulába és utánanéztek a dobónyílkészleteknek. Sokfélét találtak, eltöprengtek rajtuk, hogy melyik milyen lehet, aztán Niala fölhívott valakit, tanácsot kért és kapott, aztán amikor döntésre jutottak, megint fölhívott valakit és megrendelte.
  – De hisz itt is megrendelhettük volna – mutatott Nimby a gépre.
  – Persze. Csak Micheltől félóra alatt itt van, és még engedményt is kapok rokoni alapon. Sportboltja van.
  – Hm – mondta Pi.
  Niala kérdőn nézett párjára, aki egypár pillanatig nem szólt semmit. Aztán tűnődve megszólalt:
  – Csak elgondolkodtattál ezzel a sportbolttal.
  – Merthogy? – kérdezte Vanessa. – Nyitni akarsz egyet vagy mi?
  – Nyughass – intette Chantal. – A nagy egér gondolkodik.
  – A kicsi egér meg kíváncsiskodik – felelte a kicsi egér. – Mindenkinek megvan a maga dolga.
  – Szóval – nevetett Pi – a sportboltról eszembe jutott a régi sportcipőm, ami helyett ideje lenne újat venni. Nem most persze. A sportcipőről meg az jutott eszembe, hogy voltaképpen miért nem sportolunk mi?
  Rengeteg kisegér nézett rá megütközve. Kissy is köztük volt. De hisz kilóg a nyelvük minden…
  – Ej, ne nézzetek úgy, mintha kiloptam volna a sajtotokból a lyukat. Verekszünk, de az nem sport, hanem önvédelmi edzés. A célbalövés is. Néha teszünk egy-egy gyalogtúrát. Nagy ritkán fölballagunk egy magaslatra; az idén, ha minden igaz, egyszer másztunk meg egy dombocskát, Èze-nél. Mármint kocsival persze átkeltünk több hegységen, de az nem testedzés. Meg úszkálunk néha, de inkább csak fürdünk. Szerintem rendes sportolástól jobb kondiban lennénk.
  – Az nem dombocska – mondta Vanessa. – Az hegy.
  – Kétszázötven méter, emlékszem a számra – vitatta Pi.
  – Az mindegy. Akkor is hegy.
  Vanessa morcosan nézett a mosolygó egerekre, és szemlátomást eltökélte magát, hogy megvédi a hegyét.
  – Tudsz te walesiül, egérke? – érdeklődött Chantal.
  Fejrázás, röpködő aranyszínű fürtökkel.
  – Pedig mintha csak most jöttél volna a Ffynnon Garw tetejéről. Ahova az angol mint dombra ment föl, és…
  – Igazuk volt – vakkantotta a kislány. – Az is hegy. Ami magasra emelkedik, földből van és fák nőnek rajta, az hegy.
  Ezzel nem vitatkoztak. Már csak azért sem, mert Vanessa sarkon fordult, odament ahhoz az asztalhoz, amin a Tyros állt, helyet foglalt és szépen eljátszotta a filmzene főtémáját. Az egerek lelkesen dúdolták a szintivel.

A nyilakat egy huszonéves, szőke fiatalember hozta motorral, aki ismerősként üdvözölte a háziakat és persze Suzyt, aki a másodperc törtrésze alatt kötött életre szóló barátságokat.
  – Jó meleg van itt – mondta. – Odakint elkel a kabát. Tessék a csomagod, Vanessa. Isabelle néni, tessék mondani, nincs már abból a múltkori finom keverékből?
  – Most éppen nincs – mondta a néni –, de főzök szívesen, semeddig se…
  – Nem, nem, Isabelle néni, nem nekem kell. Vagyis nekem, de nem most. Sandrát szeretném vele meglepni, átjön holnap.
  – Vagy úgy. Kislányom, tudod, melyik az a tea, ugye?
  – Persze – mondta Vanessa, és már sietett is a konyha felé. – Hány csomaggal kérsz?
  – Dehogy csomaggal, szó sincs róla. Néhány főzet elég.
  Kissy ilyenkor úgy érezte magát, mintha egy régi faluban élne, ahol az emberek átszaladtak a szomszédba kölcsönkérni, hol egy kis sót, hol pár szem babot, ami éppen hiányzott.
  – Szóval célba fogtok dobni? – kérdezte a srác, míg Vanessa odavolt. – Minek?
  – Hogyhogy minek? – kérdezte Niala, míg Chantal és Nimby folytatta a kicsomagolást.
  – Hisz eddig is úgy céloztatok, mint Robin Hood.
  – Hogy úgy is tudjunk célozni, mint Robin Williams – vágta rá Jennifer. Nevettek. – Angliában mindenki tud dartsszal dobni. Amerikában is minden kocsmában van a falon, csak mi kevesebbet járunk kocsmába.
  Vanessa közben meghozta a csomagot. Egészet.
  – A többi a cég ajándéka. Nem gondolod, hogy nekiállok kiskanállal porciózni, ugye?
  – Kösz – vette át a srác. – Maradnék, hogy megnézzelek titeket dobálás közben, de még százfelé kell mennem. Boldog új évet, ha addig nem találkoznánk.
  Az egerek is boldog új évet kívántak neki, Georges-zsal és Marióval kezet fogott, s elszáguldott. Kissyt nagyon szórakoztatta, hogy egész idő alatt nem tudta meg a nevét.

A dobónyílban persze megint Vanessa volt a legügyesebb. Egyelőre nem számoltak pontokat, nem is igen tudták, hogy kell, csak ötletszerűen választottak célpontot. Megnevezték, hova fognak dobni, és eleinte nem oda dobtak. De Vanessa alig féltucat dobással rájött a nyitjára, és meg is mondta.
  – Ugyanolyan ez, mint a kés vagy a Nimbusz. Csak ez lassabban repül, ezért íveltebb a röppályája. Figyeljétek meg, hogy mennyivel találtok mellé és milyen irányba, és aszerint korrigáljatok.
  Hát korrigáltak, és egyre jobb eredményeket értek el. Ezt a játékot a szüleik közül is többen kipróbálták, s egy idő múlva úgy megnőtt a játékosok száma, hogy Niala megint elővette a telefonját.
  – Szia, itt Nicole. Ide figyelj, küldj már még két készletet. Hülye kérdés, megsütöm őket krumplival, Michel, mióta kérdezünk olyat a vevőtől, hogy minek?! Tudod, hányan vagyunk mi itt? Sorba állunk az egy szem tábla előtt. Hát aztán! Majd Vanessa megveri. Szia.
  Letette, az egerek pedig meglepve néztek rá.
  – Kit kell megverni? – csillogott Vanessa szeme. Niala legyintett.
  – Á, azt mondja, Jacques morogni fog, amiért vissza kell jönnie.
  – Hát akkor tényleg megverem.
  Szóval Jacques-nak hívják a motoros srácot, gondolta Kissy. Milyen jellemző Nialára, hogy egy pillanat alatt dönt és azonnal intézkedik, arra se vesztegeti az időt, hogy nekik elmondja a döntését. Persze ez leginkább akkor van így, amikor pénzt ad ki. Nagyvonalúan bánik a pénzzel, de nem csoda, ekkora kiadást a család meg sem érez. Az ünnepek után pedig mindhárom bázison lesz egy céltáblájuk.

Elke sokkal jobb volt dobónyílban, mint bicskahajításban, Nimby éppen fordítva. Vanessa némi gyakorlás után versenyen is indulhatott volna, de ez nem lepett meg senkit. Mindenki emlékezett Sylvie esetére, még a szüleik is, mert látták a videókat.
  – Majd veszek mindenkinek bicskát – mondta Nimby, amikor összenyalábolta a zsebkéseket és eltette. – Jól kiegészíti a Jerry-fegyverzetet, ha tudunk Nimbusszal lőni és kést dobni.
  Vanessa fölkapta a fejét.
  – És szereznünk kell hajlékony pengéjű műanyag késeket.
  – Minek? – kérdezte Kissy meggondolatlanul.
  Vanessa fölkapott egy golyóstollat, jobb markában tartotta heggyel fölfelé, a karját eltartva magától, és elindult Kissy felé.
  – Oké, egérke. Látod a pengémet? A legjobb damaszkuszi acél, a vasat is kettévágja, és levelet is lehet írni vele. Most ledöflek, megerőszakollak, aztán két fél zsömle közé raklak. – Visszatette a tollat az asztalra. – No, mit csinálsz?
  – Kirúgom a kezedből, gyomron váglak, térddel orrba rúglak, és ha elesel, kapsz még egy tökönrúgást is, egyet meg a vesédre, desszertnek – felelte Kissy gondolkodás nélkül.
  – Ez rendben van – vigyorgott a kislány. – De akkor is meg kell tanulnunk késsel harcolni.
  – Miért? – kérdezte Yves bácsi.
  – Mert az élet nem kérdezi, hogy mit tudunk és mit nem, hanem olyan helyzetekbe csöppent minket, amilyenekbe neki tetszik – felelte Vanessa ellentmondást nem tűrően. – Egyikünk se ijed meg egy késes alaktól, de nem tudunk késsel harcolni. Meg kell tanulnunk.
  – Vanessa igaza van – szólalt meg Elke. – Őserdei egér harcol puszta kezeivel. Kulturiert városlakó egér harcol illedelmes, késsel-villável.
  Dőltek a nevetéstől.

Aztán megjöttek a városbeli vendégek. Elsőként egy reverendás pap, akit Vanessa leültetett az egyik asztalnál és minden bevezető nélkül közölte vele:
  – Két pasi perzselődik a pokolban. Te hogy kerültél ide, kérdezi az egyik. Hát, embert öltem, elítéltek, kivégeztek, most itt vagyok. És te? Én pedofil voltam, elkapott a Jerry Alapítvány, inkább önként idejöttem.
  A pap kényszeredetten nevetett, és megmagyarázta a többieknek:
  – Vanessa nagyon haragszik ránk a pedofil papok miatt.
  – Szó sincs róla, Joseph – felelte a kislány. – Vanessa azért haragszik rátok, mert megpróbáljátok leplezni a disznóságokat. Azért nem tépném le a fejedet, mert néhány másik pap shindy. Tavalyelőtt találtunk egy dán shindyt, de ettől még nem haragszom a dánokra. De a bűnpártolás nagyobb bűn, mint a gyerekmolesztálás.
  – Miért nagyobb? – érdeklődött Lucas, a rendőrfőnök.
  – Mert aki gyereket molesztál, az végeredményben csak az ösztöneinek enged szabad folyást. Beteges, perverz ösztöneinek, de akkor is csak az ösztöneinek. De bűnpártolási ösztönről még nem hallottam.
  – Mondd csak, Vanessa – szólalt meg a pap –, mi történne, ha azt mondanám, hogy nem értek mindennel egyet, amit más papok tesznek, de nekem az a dolgom, hogy Istent és a rám bízottakat szolgáljam?
  A kislány eltűnődött, még az orrát is megvakarta hozzá.
  – Nem tudom – mondta végül. – Esetleg ki kellene próbálni. Ha ezt mondanád, az első felére kapnál egy elismerő hátba veregetést.
  – És a második…
  – Két pofont – vágta rá Vanessa.
  – Ugyan miért?
  – Mert homokba dugod a fejedet, ember! Te itt szépen elszolgálgatod Istent meg a nizzaiakat, és felőled történjen akármi? Így nem játszunk, Joseph! Vagy kiállsz a szószékre és mennydörögsz a pedofil papok meg az őket rejtegető feletteseik ellen, vagy…
  – Vagy?
  Kissy tudta, mi az alternatíva. Darált pap. De Joseph nem látszott rettegni ettől az eshetőségtől.
  – Vagy pedig – mondta Vanessa – jelölteted magadat bíborosnak és a vatikáni parlamentben frakciót alakítasz a bűnösök megbüntetését követelőkből. Ha pedig a kormány ellenáll, akkor bizalmatlansági indítvánnyal leváltjátok a pápát.
  Joseph sóhajtott.

Kissy nem tudta pontosan, hogy Joseph – akit persze a családon kívül mindenki Joseph atyának szólított – milyen rokona Claudeléknek, csak annyit, hogy rokona. Negyvenes pasas volt, átlagos külsejű, amúgy érdektelen alak. Kissy eddig talán kétszer találkozott vele, mindkétszer egy vagy több D’Aubisson társaságában, és a pap azokkal beszélgetett, nem ővele. A bemutatkozáson kívül egy szót se váltottak még.
  Négyen jöttek most, nem együtt, csak nagyjából egyszerre, a pap, a rendőr, Pierre Serrault és egy idősebb rokon néni, akivel aztán Isabelle néniék leültek beszélgetni. A pap is velük tartott. Kissy megállt annál az asztalnál, ahol Pierre Serrault beszélgetett Georges-zsal és Pivel.
  – A pontos időzítést még nem tudom, az időjárás közbeszólt. Amikor majd rendes képeket lehet csinálni a Promon.
  Kissy tudta, hogy a nizzaiak a proménade des Anglais-t hívják Promnak. A világ legszebb tengerparti sétányát.
  – És hány egeret akarsz?
  Kissy összehúzta a szemöldökét. Sose gondolta volna, hogy Georges képes lenne eladni őket. Hát mi ez, panzió vagy kisállat-kereskedés?
  – Nem tudom, hármat-négyet legalább. De tőlem jöhet az összes.
  Kissy hirtelen mindkét tenyerével rátámaszkodott az asztalra.
  – Hé, Pierre, és van otthon elég nagy terráriumod? Ugye nem gondolod, hogy zsúfoltságban lakunk majd? Kellenek kis kerekek is, amikben szaladgálhatunk.
  Pierre úgy nevetett, hogy kicsordult a könnye. A másik kettő jobban bírta a gyűrődést. Pi magyarázta el, hogy nem hazavinni akarja őket, hanem filmezni velük.
  – Az más – mondta Kissy, megvárva, hogy Pierre kinevesse magát. – Szóval le szeretnéd filmezni a serdülő egérkéket. Szép dolog. – És lassan elkezdte felgyűrni a blúza ujját. Pierre rémülten nézett rá, s ebben a pillanatban odalépett Nimby.
  – No mi az? Megverünk valakit?
  – Á, nem érdekes – mondta Kissy. – Pierre fél adag, ha ketten megyünk neki, csak némi reszelék marad belőle.
  – És ha csak te egyedül?
  – Akkor is.
  – Hagyjátok már abba! – tört ki Pierre. – Én nem vagyok shendry…
  – Shindy. A Sheila és a Cindy összevonásából – felelte Nimby.
  – Hát akkor az. Rendes filmszerepet kínálok nektek. Egy igazi filmben.
  – Verekedés lesz benne? – érdeklődött Nimby.
  – Persze hogy lesz. Máskülönben miért pont nektek szóltam volna?
  – Kit verünk meg?
  – Senkit. Figyeljetek. Napos délelőtt lesz a Promon. Az emberek sétálnak, napoznak a parton, és néhány tizenéves kung fut gyakorol. Ezek lesztek ti.
  – És aztán? – kérdezte Kissy.
  – Ennyi az egész.
  – És ezért az emberek beülnek a moziba?
  Pierre megrázta a fejét.
  – Nem. Figyeljetek. Ez egy inzert. Tudjátok, mi az az inzert?
  – A reklámok előtt ami lenni szokott – mondta Nimby.
  – Igen, az is inzert, de ez része lesz egy filmnek. Amúgy tévéfilm, nem mozi. Egy képsor, amit valamilyen céllal teszünk be, de egyébként nem függ össze más képsorral. Ezt a fajta inzertet alapozásnak hívják. A kamera megmutat egy szakaszt a Promból, aztán átigazít egy szállodára, ebből tudja a néző, hogy a következő jelenet ebben a szállodában játszódik.
  – És ott mi történik? – kérdezte Nimby.
  – Fogalmam sincs, de nekem azt nem is kell tudnom. Én a második csapat rendezője vagyok, nekem és a társaimnak az a dolgunk, hogy mindenféle apró képsorokat vegyünk föl, néhány másodperceseket, amiket aztán betesznek a filmbe. A filmet nem én rendezem és nem is én vágom össze, nekem csak kiadják, hogy milyen inzerteket kérnek. Néha több különböző filmhez is csinálunk egymás után, mert csökkenti a költségeket.
  – Second unit – mondta Nimby. – Ki van írva a filmek stáblistáján.
  – Úgy van.
  – És utána nem mehetünk be a szállodába megnézni, ahogy fölveszik az ottani jelenetet? – kérdezte Kissy, végigmondva a mondatot, bár Pierre és Nimby már az elején csóválni kezdte a fejét.
  – Mondd el neki te, látom, érted – mondta Pierre a fiúnak, aki bólintott.
  – Figyelj, egérke. A szállodabeli jelenetet nem akkor veszik föl, és valószínűleg nem is abban a szállodában. Csak ha látszania kell, hogy tényleg ott vannak.
  – Vagy úgy – mondta Kissy. – És miért kellünk mi?
  – Mert valaki azt találta ki, hogy néhány srác kung fut gyakorol a parton.
  – De hisz mi semmit se tudunk a kung furól.
  – Hát mit tudtok?
  – Verekedni! – Kissy teljes kisegéri terjedelmében kihúzta magát. – Verekedni tudunk, és vagdalt húst csinálni bárkiből. Részemről szíves örömest vállalom, csak írasd bele a forgatókönyvbe, hogy néhány srác éppen félholtra ver egy gonosztevőt a parton. Lehetőleg nagydarab legyen.

– Gyere már, egérke!
  Kissy felháborodva nézett Vanessára. Gyere már, egérke… mintha az úgy menne, csak fogja magát és odasétál. Óvatosan ellökte magát a palánktól, csúszni kezdett Vanessa felé, aztán kirántották alóla a talajt. Egy sikkantással fenékre ült.
  – Csúszik…
  – Azért jöttünk ide – mondta a kislány könyörtelenül. Kissy irigykedve pillantott rá. Vanessa szálegyenesen állt a jégen. Biztos talált egy helyet, ahol nem csúszik.
  Pi odasiklott hozzá és biztos kézzel talpra segítette. Kissy megköszönte, tudva, hogy fölösleges volt, úgyse marad állva sokáig.
  Az egerek közül csak négy tudott korcsolyázni: Niala és Pi, akiket kicsi korukban nemegyszer elvittek a szüleik, Angélique, aki kamaszkorában tanult meg, és Vanessa, aki meglepetést szerzett nekik, amikor kilépett a jégre és tett néhány kört, anélkül, hogy előzőleg sejteni engedte volna ezt a képességét.
  – Hát te hol tanultál korcsolyázni? – kérdezték, amikor visszajött.
  – Hol te tanultad jéget járni? – érdeklődött Elke.
  – Jégen – közölte Vanessa tömören. – Azok ott csak állni fognak és reszketnek, vagy meg is mozdultok egyszer? Gyerünk, ki a jégre!
  Ők pedig mehettek bukdácsolni.
  Persze megérte idejönni. Láthatták Vanessát, amint ide-oda siklik, olyan könnyedén, ahogy a shindyt rúgja hasba, és bonyolult kacskaringókat ír le a jégen tökéletes biztonsággal. Ő bezzeg soha nem esik el, gondolta Kissy. Ebben a pillanatban Vanessa fenékre huppant, ő pedig elmosolyodott. De legalább jól hangzott.
  Láthatták Elkét is, aki istenien mutatott a rövid piros ruhácskájában meg a fehér harisnyanadrágjában, fején télapósapkával. Az mindegyiküknek volt, még Vanessa is fölvette, mert ez nem az időjárás miatt volt, hanem az ünnep miatt. Elke eleinte ugyanúgy bukdácsolt, mint mindannyian, aztán egyszer csak rájött valamire, és elkezdett egyre hosszabban körözni. Először minden körben elesett, aztán csak minden másodikban…
  És láthatták Nialát, aki Pivel összeölelkezve forgott és rettenetesen boldog volt. Ő is ruhát vett erre az alkalomra, középkéket, ahhoz is nagyon jól állt a sapka. Vanessa persze nem vett ruhát, ő fehér hosszúnadrágot vett fehér blúzzal, de a blúz szegélyén szép piros virágdísz volt. Miután megtette az első néhány kört, visszament hozzájuk és tanítani kezdte őket, akárcsak Angélique. Vanessa Nimbyvel kezdte, közölve vele, hogy úgy akar forogni, mint Nialáék, úgyhogy igyekezzen. Nimby igyekezett is, percek alatt megtanult korcsolyázni. Kissynek legalábbis úgy tűnt, nem volt több két percnél.
  Ez neki soha nem fog sikerülni. A következő napokat azzal töltheti, hogy a zúzódásait borogatja.

Kissy a kabátját gombolgatta és csodálkozva nézte a pálya szélén bukdácsoló kezdőket. Miért nem állnak meg egyenesen? A világ legegyszerűbb dolga, pont ugyanúgy kell csinálni, mint a talajon, csak ügyelni kell az egyensúlyra. Neki is egyből ment. Csak idejöttek, kiszaladtak a jégre és siklottak.
  Korcsolyázás után elleptek egy éttermet és Niala kiadta az ukázt, hogy de gyorsan ám.
  – Igyekszem – mondta a pincérnő nem túl barátságosan.
  – Hé! – csattant föl Vanessa. – Így kell beszélni a vendéggel?! Szólj csak a főnöknek, angyalom.
  Kissy elrejtette vigyorát. Soha nem hallott efféle megszólítást Vanessától. Ami azt illeti, senkitől.
  – Nincs bent – sziszegte a nő, amire a D’Aubissonok felszisszentek. Vanessa egy szempillantás alatt fölpattant, átszáguldott a termen, és ráförmedt egy pasasra, aki valamivel távolabb egy másik pasassal beszélgetett.
  – Michel Perrin! Igaz az, hogy nem vagy itt?!
  A pincérnőnek földbe gyökerezett a lába. A pasas meglepve nézett a kislányra. Kissy most már kuncogott. Hát persze, Vanessa itt, Nizza közepén is ismeri az éttermek főnökeit.
  A rendelésüket már egy másik pincérnő hozta ki. Perrin hazaküldte az előzőt azzal, hogy ne jöjjön be, amíg ki nem pihente magát.
  – Bocs – mondta nekik. – Iszonyú strapa van rajtunk ezekben a hetekben. Nem mintha ez mentség lenne, és különben is, ilyenkor keresünk a legjobban.
  – Meg van bocsátva – mondta Vanessa, és kezet nyújtott mint egyik vendéglátós a másiknak.
  Az éttermet aztán kiették mindenéből, Georges jókora összeget hagyhatott ott, minthogy ő hívta meg az egész társaságot. A korcsolyapályán is ő fizetett, és közölte, hogy nincs apelláta, neki úgy esik jól, hogy meghívja a társaságot. Elvégre a panzióban is a ház vendégei. Erre persze Vanni közbeszólt, hogy ő nem a ház vendége, hanem rendes fizetővendég, amire Georges bólintott és azt mondta, annál inkább elfogadhat egy ilyen meghívást.
  Ebéd után sétáltak egyet Nizza utcáin, és közben beszélgettek. Kissy Georges-ot és Pit hallgatta, akik a teniszről beszéltek. Georges-nak az jutott eszébe, hogy ők hébe-hóba teniszeznek, egyszer vagy kétszer Vanessát is elvitték már, és mi lenne, ha ezzel is foglalkoznának? Pi remek ötletnek tartotta. Ő is tudott teniszezni, és úgy gondolta, érdemes lenne fölvenni időtöltéseik közé. Elvégre nem akarnak egérsonkát termelni a cicának.
  Georges nevetett, Kissy pedig sóhajtott. Szóval hamarosan majd egy labda után rohangálhat, és kísérletezhet, hogy visszaüsse Vanessa védhetetlen labdáit. Fogalma se volt, hogy teniszezik Vanessa, de nála biztos jobban. Lehet, hogy már kétszer is volt Georges-ékkal teniszezni, ő pedig még csak néhány tucatszor játszott. Vanessának a két alkalom bőven elég, hogy indulhasson a Roland Garroson, ő viszont pár tucattal semmire se megy. Még zöld öve sincs, és nemcsak azért, mert a teniszben nem osztogatnak színes öveket.
  – Hé, egérek! – harsant föl hirtelen Elke hangja két lépésre tőle. – Nézzétek sarkon a tábla! Elkapta kisgyereket, megeszi! Ki öldöd meg?!
  Azzal futásnak eredt. Kissy először ösztönösen maga is gyorsított, aztán legyintett. Ugyan, esélye sin… Ekkor elzúgtak mellette az egerek, ő pedig hirtelen rákapcsolt. Majd ő megmutatja ezeknek!
  Megmutatta. Negyedik lett, egy lépéssel Martin mögött, aki úgyszintén egy lépéssel maradt le Nimby mögött. Őt egy jó méterrel előzte meg Vanessa, akit csak orrhosszal hagyott el Elke.
  – Jól szaladod – mondta ez. – Nekem volt előnye, már vágogattam, mikor te indultad magadat.
  – Vágtattál – mosolygott Vanessa, aki egyáltalán nem volt úgy kifulladva, mint ők. Kettőt fújtatott és ki is pihente magát.
  – Lehet.
  Kissy mögött Chantal jött egy lépésnyire, aztán két méter hátránnyal Jennifer, és végül Niala, méterekkel lemaradva.
  – Az én eredményem nem ér – legyintett. – Leghátul voltam nagypapáékkal, nem is hallottam, mi történt, csak láttalak titeket elrohanni.
  – Én hirdettelek futásversenyet – mondta Elke. – Tábla volt shindy, aljas giliszta.
  – Féreg – nevettek az egerek.
  – Mindegy. De nagy cin-cinek nem jötték szalad magukat. Ott baktat, beszélget felnőttek neki.
  – Igen – mondta Vanessa. – Majd megfuttatjuk őket. De ráér. A járda is csúszik kicsit, meg most ettünk.
  – De engedékeny lettél – lepődött meg Chantal.
  Vanessa vigyorgott. – Majd meghajszollak még mindannyiótokat, ne aggódjatok.
  – Kell neked sapka – mondta Elke. – Szürke csíkos, háromszög fülekkel. Reszketjenek!
  – Nem rossz gondolat – pillantott Vanessa tanítványaira –, de tudod, félnek ezek tőlem éppen eléggé sapka nélkül is.
  – Én nem félem tőled semmit se is. Azért, mert én csak tiszteletbeli?
  – Biztosan.

Jean-Fran ekkor már nem volt velük, hazautazott, hogy a másik lányával is karácsonyozzon egy kicsit. De látni fogja, hogy Vanessa milyen szépen, könnyedén mozog a jégen, mert a felnőttek nagy része nem vállalta, hogy kimerészkedjen oda, inkább videóztak, fényképeztek.
  Ebéd alatt azért kifaggatták Vanessát, hol tanult meg korcsolyázni. A jégen, felelte másodszor is. A műjégpályán, kérdezte Niala, ő pedig bólintott. Végül sóhajtott és elmondta.
  – Akkor is kergettek éppen, és oda lógtam be előlük. De az előtér nem tűnt biztonságosnak, úgyhogy bementem a pályára. Kipróbáltam én is… aztán megtetszett és párszor odamentem külön ezért, korcsolyázni. Ennyi az egész.
  Az egerek megcsóválták a fejüket, de mire bármit gondolhattak volna, a Chantal arcán megjelenő sátáni vigyor vonta magára figyelmüket.
  – No mi jutott eszedbe? – kérdezte Niala.
  – Nagyon szép dolog – nevetett Chantal. – Egy shindy kergeti Vanessát, aki rémülten menekül előle szűk, sötét sikátorokban, és egyszer csak az egyik zsákutca. Vanessa riadtan néz a shindyre, hátát a falnak veti, lesunyja nagy füleit. A shindy vigyorogva megáll előtte, és egyszer csak hátulról megveregetik a vállát.
  Vanessa csettintett a nyelvével.
  – Egy ilyen sikátorban fantasztikus dolgokat lehet csinálni egy shindyvel. Csak hát kilencen túl sokan vagyunk rá.
  – Kergethetne falkányi shindy is.
  – Elég már – nevetett Blanche. – Szörnyen vérszomjasak vagytok. Inkább arra figyeljetek, hogy Chantalnak milyen jó vizuális képzelete van.
  – És drámai tehetsége – tette hozzá Niala. – De nekünk ez nem újdonság, faljuk a regényét.

A szünet hátralevő részének nagyjából ugyanazok voltak a programpontjai, mint eddig. Összegyűltek az aulában és beszélgettek, játszottak, vendégeket fogadtak, máskor meg elmentek csavarogni. Egyik nap Vanessa egy kisebb hadsereggel bevette magát a konyhába, és csináltak sajtlevest camembert sajtból, mindenféle zöldségekkel, pirított kenyérkockákkal, meg angolnát zöldségágyon, előbb sütve, aztán főzve. Hozzá névtelen saláta, ezt ugyanis Isabelle néni, D’Aubisson nagymama és Blanche készítés közben találta ki, rengetegféle zöld növénnyel, tojással, hallal, valami nagyon különleges öntettel. Végül crèpes Suzette, ebben segített Kissy is, ő keverte össze a vajat, cukrot, tojássárgáját, aztán tejet és cukorral fölvert tojáshabot adott hozzá, végül a lisztet. Niala sütötte ki a kis lepényeket, amíg ő a következő adag tésztát keverte. Közben Georges megcsinálta a szörpöt, egy csomó citrom és narancs levét csavarta ki, szeszes italokat öntött bele, aztán vajat olvasztott cukorral, darált diót és vaníliát adott hozzá, és végül elkeverte az itallal. Ebben aztán Niala megfürdette a sült tésztát, újra átsütötte, és még rá is öntötték a maradékot.
  Kissy talán még nem is látta Georges-ot a konyhában sürgölődni. Pedig a pilóta biztosan csinált már ilyet, mert szakavatott kézzel tekerte ki a gyümölcsök nyakát, nem szenvedtek, egyből kijött a levük. Georges nem használt semmilyen gépet, egy közönséges kézi citromfacsaróval dolgozott. Kissy elismerően biccentett. Ehhez a munkához elkel az erős férfikéz.
  Remek dolog volt, hogy ennyien nyüzsögtek a konyhában. Még többen is, mint amennyien igazán ott voltak, mert Nimby körberakott odabent féltucat Jerry-telefont, másik féltucattal kidíszítette az aulát, és mindenki mindenkit hallott, egyetlen nagy zsivaj volt az egész. Nimby közvetítette az aulának, hogy mi történik a konyhában, mert ő is ott volt persze, talpig beöltözve, az egere mellett kuktáskodott és közben azt is elmondta, hogy mit csinál Kissy vagy Elke az ő háta mögött.
  És őket konyhaiakat is volt miről értesíteni, mert először megérkezett Parmentier úr, akit leültettek az aulában és senki nem jött ki hozzá beszélgetni, de ez egy pillanatig se zavarta, mert többeket ismert a kintiek közül is, és hát a néniékkel is tudott beszélni a telefonokon, amiknek Nimby az Interjerry Communications nevet adta. Aztán később megjött a polgármester, aki csak ünnepet köszönteni jött, úgyhogy bejött a konyhába; azt szabad volt utcai ruhában is, csak az élelmiszer közelébe menni nem. És pár perccel azután, hogy a polgármester elment, betoppant Jean-Fran.

Ezt Jennifer adta hírül a házitelefonon, amit Kissy továbbra is így hívott, mert Nimby elnevezése szép volt ugyan, de hosszú. Vanessa meglepve nézett az egyik leveses fazékra, aztán Kissyre. Kissy visszanézett rá és megvonta a vállát; a fazék még ennyit se reagált.
  – Hé, egérke – mondta Vanessa –, Jean-Fran rég otthon van Párizsban és a lányával ünnepel.
  – Úgy is van – szólalt meg Jean-Fran eltéveszthetetlen hangja. – A lányommal ünnepelek, csak nem ott, hanem itt. Vétek lett volna kihagyni ebből a buliból. Ki most a séf odabent?
  D’Aubissonok és Claudelek egymásra néztek.
  – Természetesen Isabelle néni – felelte Vanessa, ámbár a sajtleves elkészítése alatt ő percenként adott ki utasításokat, a néni meg talán féltucatot egész délelőttt.
  – Megengedi, hogy belépjünk Françoise-zal, Isabelle néni?
  Kissy elmosolyodott. Jean-Fran nem náluk tanulta a szállodai illemet, itt ezt nem tartották olyan szigorúan, mint a nagy szállodákban. Ott a szállodát az igazgató vezeti, a konyhát viszont a séf, aki ott Isten után az első, de lehet, hogy Isten előtt.
  – Megengedem. Jöjjenek csak, Jean-Fran.
  Azok tehát beléptek, de csak pár lépést jöttek a nagy, kétszárnyú ajtótól, amit egy kis kallantyúval lengőajtóvá lehetett alakítani, és mindkét irányból fölfelé mutató zöld nyilat viselt a jobb szárnyán és piros tiltó táblát a balon.
  – Nem jövünk beljebb, mert nem tiszta a ruhánk. Bemutatom Françoise-t, a lányomat.
  Sorban odamentek bemutatkozni neki. Françoise vékony kislány volt, kerek fejű, hosszú, egyenes, barna haja volt, szürke szeme, de a vonásai tényleg nem olyanok voltak, mint Jean-Frannak, hisz megmondta, hogy az anyjára hasonlít. Kicsit zavartan álldogált, nyilván mert egy sereg idegen közé csöppent, akik közül csak Vanessával találkozott egyszer.
  – Oké – mondta Niala. – Segítesz nekem? Arra gondoltam, hogy jó lenne epercharlotte-ot csinálni. Ettél már? No gyere – s már húzta is magával. – Itt moshatsz kezet, aztán húzz kesztyűt, kötényt, sapkát, Vanessa segít neked, ez egy panzió, a törvény tiltja, hogy enélkül ételhez nyúljunk. Addig összeszedem a hozzávalókat, lássuk csak, eper, persze konzerv eprünk van, Nimby, ugorj el érte! Hozd el, amennyi van! Várj! Kell babapiskóta és egy üveg konyak. Kissy, menj te is, két kéz nem lesz elég.
  Kissy csattogó fülekkel repült Nimby után a kamrába. Szóval epercharlotte, pusztán azért, mert a kislány zavarban van a sok idegen között, és szeretné, ha kicsit feloldódna. Nialának persze nem gond, hogy egy pillanat alatt megoldást találjon. Bármire.
  – Óriási nagy Speisekammer – szólalt meg egy hangocska Kissy bal könyökénél. Odapillantott.
  – Hát te?
  – Jövöttem segíteni.
  – Kösz, de ketten is elboldogulunk.
  – Nem azért. Szeretem Speisekammer benne. Ezt legjobb, mert nincsen cica.
  A kamra tényleg nagy volt. A két oldalfalnál végig polcok, két méter magasságig, ezeken voltak a csomagolt élelmiszerek, Isabelle néni szigorú rendje szerint. Középen két alacsonyabb polc a hűtést nem igénylő friss árunak, szemközt, az ablak alatt pedig a nagy hűtőszekrények. A bal oldali polcot az innenső sarokban egy ajtó rövidítette meg, ami az átvevőbe vezetett. Ez egy kis szoba volt egy asztallal, mérleggel és számítógéppel, itt vették át az árut, a szállítóknak nem volt szabad belépni a kamrába, a konyhába pedig még kevésbé. Persze a vendégeknek se. Az átvevőt ma hajnalban is kinyitották, a szállítók hozták a frisset.
  Nimby a bal oldali polc végéhez ment, Kissy az elejéhez. A néni úgy tárolt mindent, mint egy könyvtárban, ábécérend szerint, de nem a márkanév alapján, hanem típus szerint, az eper tehát eper, bárki gyártotta. Négy ábécé volt, egy csomagoltárus, egy frissárus, egy hűtős és egy italos. Az italok a bal hátsó sarokban laktak.
  – Á, Erdbeere – állapította meg Elke. – Nem értettem, Niala milyen állatot mondja. Azt szeretem. De miért kell bele énekóra?
  – Nem, nem – nevetett Kissy –, énekelni nem fogunk. A kész süti már nem lesz alkoholos.
  – Akkor minek?
  – Mert Niala azt mondta – felelte Nimby, és kiválasztott egy palackot. – Ez bőven elég, nem?
  – De – ismerte el Elke. – Ez jó undok rá.
  – Indok.
  – Lehet mondani úgy is.

Jól megrakodva tértek vissza a konyhába. Elke végül ugyancsak jól jött, ő hozott két nagy doboz piskótát, Nimby a konyakot és két doboz epret, ő meg a többi epret és még egy doboz piskótát.
  – Jól van – mondta Niala –, pakoljatok le és bontsatok föl mindent. Az italt apának add, nyissa ki, és kérem fölhígítani kétszer annyi vízzel. Françoise, légy szíves, rakd ki a piskótát erre a tálcára, én meg majd a másikra. Ti mit álltok itt körben és lengetitek a fületeket, a többi kajával nincs már tennivaló?
  Az egerek nevettek és visszamentek feladataikhoz. Kissynek nem volt dolga, zavartalanul figyelhette a három lányt. Mármint Nialát, Françoise-t és az epercharlotte-ot.
  Amikor kirakták a piskótát, meglocsolták a hígított konyakkal és egy kicsit pihenni hagyták, hogy megszívja magát. Addig felaprították az epreket, megcukrozták és nagy tálakban jól megforgatták, hogy egyenletesen cukros legyen.
  – Eddig jó. Lássuk a piskótáinkat, énekelnek már? – Niala szemügyre vettek a tálcákat, s ekkor a háta mögött Elke halkan dudorászni kezdett.
  – Lalala, lalala…
  Nevettek.
  – Akkor jó – mondta Niala –, tessék sütislapát, ezzel rakjuk át őket… ja igen, kérek sütőtálakat.
  Vanessa máris pattant és hozott két mély, tűzálló tálat, s már a sarkában loholt Nimby még kettővel.
  – Köszi, hol a lapátom, szóval a tálakat kibéleljük a piskótával. Használd a lapátot, a nedves tészta könnyen szétesik. Egérkék, nem akar valaki segíteni? Akad még sütőlapát ebben a konyhában. De csak a felét rakjátok le.
  Vanessa is csatlakozott, s hárman egykettőre megvoltak vele.
  – Helyes. Jöhet az eper, rá a tésztára. Szép egyenletesen.
  Percek alatt megvoltak.
  – Tudsz tojást feltörni?
  – Még nem próbáltam…
  – Akkor itt az ideje. Kell egy üvegtálka. Mindig külön törjük őket egy tálkába, mert hátha rossz a tojás vagy beleesik a héja, nem rontjuk el az összes korábbi tojást. Idecsapom, megreped, szétfeszítem és már kint is van, látod? Ezt beledobom a nagy tálba, te jössz, próbáld meg.
  Françoise az első néhány koccintással túl gyengén ütötte oda a tojást, akárcsak Kissy, amikor ő tanult. Viszont Kissynek előszörre úgy sikerült megrepeszteni a tojást, hogy össze is tört azonnal. Françoise-nak nem, szépen megrepedt a tojás, viszont amikor megpróbálta szétfeszíteni, akkor tört össze.
  – Sebaj – mondta Niala –, én is így jártam eleinte. Jó néhányszor. Ezt félretesszük Lulunek, őt nem zavarják a szilánkok, a tojást pedig szereti.
  Odanyújtotta a tálkát Vanessának és elővett egy másikat. Húga átöntötte a tojást egy edénybe, amiben némi kenyérhéj volt, a tálkát elmosta és visszatette a helyére.
  Lulu egy ideje már kevesebb húst eszik, Mario mondta valamikor. Sose sajnálták tőle, fiatal korában rengeteg húst befalhatott, de most már nem kéri annyira. A tojást régen is szerette meg most is. Suzy viszont megőrül a húsért.
  Niala megint felnyitott egy tojást, aztán újra Françoise-on volt a sor. A másodikat is eltörte, de másképpen, egy nagy héjdarab esett csak bele.
  – Ez jó – mondta Niala. – Vanessa majd kihalássza a héjat és átvizsgálja, tessék, mi pedig folytassuk.
  Visszavette az előző tálkát és folytatták. Harminc tojás kellett a süteményhez, és csak öttel több fogyott: négy esett áldozatul Françoise kitanításának, amit mindannyian kitűnő aránynak tartottak – egy pedig Niala kezéből csúszott ki és zúzta össze magát a tálka alján.
  – Van ilyen – mondta Isabelle néni. – Ez a jobbik eset, amikor nem kell utána lemosni az asztallapot. Az épp a minap esett meg velem.
  Niala lefordította a néni szavait. Hát igen, ez tipikusan Niala, gondolta Kissy. Neki eszébe se jutott, hogy a kislány nem érti a néni franciával és olasszal kevert provanszál beszédét. Ő már régóta ért mindent, nem gondol rá, hogy másnak ez újdonság.
  – Így ni – mondta Niala, amikor meglettek a tojással. – Legjobb lesz kesztyűt cserélnünk, Isabelle néni kényes a tisztaságra. Ami hagyján, de Vanessától is kikapunk, ha nem vigyázunk.
  – Hűha – mosolygott Françoise, Vanessa pedig játékosan harci pózba vágta magát.
  – Hűha bizony. Aztán fölverjük a tojást és eldolgozzuk meleg tejjel, valamelyik mihaszna addig megmelegítheti nekünk.
  – Mennyit? – indult Nimby az egyik konyhai hűtőhöz.
  – Legyen egy liter.
  A tojásos-tejes keveréket ráöntötték az eperre, aztán ráterítették a piskóta másik felét és berakták a tálakat a sütőbe.
  – Így, takarékon negyedóra elég lesz neki. Látod, nem is volt ördöngösség, és csináltunk egy klassz gyümölcstortát.
  Françoise mosolygott, és láthatóan már otthonosabban érezte itt magát.

A nagyszámú kisegér felsorakozott az autópályán, keresztben. Elővették és betárazták fegyvereiket. A távolban feltűnt a shindy autója, amely szédítő sebességgel száguldott feléjük.
  – Oké – mondta Vanessa. – Tudjuk, mi a teendőnk. Meg kell állítanunk. Becslésem szerint öt-tíz másodpercünk van, amíg lőtávolba ér, aztán talán még öt másodpercig tüzelhetünk rá. Ez öt lövés fejenként, összesen ötven. Az a kérdés, hova lőjünk.
  – Nyilván a gumikra – vélte Françoise, aki persze nem fogott fegyvert.
  – Az jó – mondta Elke, és leadott egy lövést próbaképpen. – Széjjel kell kerekegumiakat.
  A shindy autója bőgő motorral közeledett.
  – Szó se lehet róla – emelte föl a kezét Niala. – Eszetekbe ne jusson a gumikra lőni! A nimbuszgolyó tompa és nem elég gyors ahhoz, hogy kilyukassza a gumit. Elpattanna róla, meghatározhatatlan irányba, az eredeti sebesség sokszorosával. Meg se lehet jósolni, mekkora károkat okozhatna, a shindyben viszont semmit.
  – Rendőrök lövöldözik kerekegumiakat mindig.
  – Igen, de olyan fegyverrel, ami tényleg átüti a gumiabroncsot. Az a legbiztonságosabb, mert attól a kocsi lelassul és kénytelen megállni. De nekünk nem jó.
  – Akkor a szélvédőt – mondta Nimby.
  – Azzal megölheted – felelte Pi. – A golyó még álló célpontra is nagyon veszélyes, ez meg száz kilométeres sebességgel jön szembe. Ezzel a sebességgel akkor is megölhetsz valakit, ha egyszerűen bedobsz valamit a nyitott ablakon. Akár egy tojást. Képzeld el, hogy száz kilométeres sebességgel nekivágódik valami a fejednek. Én ezt még egy mosdószivaccsal se szeretném kipróbálni.
  – Shindynek lenni kockázatos dolog – vont vállat Vanessa, és gondosan megcélozta a közeledő autót. – Nem kellett volna gyerekeket bántalmazni.
  Blanche rosszallóan nézett kisebbik lányára.
  – Úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy csak végszükség esetén teszünk olyat, amivel megölhetünk valakit. És mégis mi lesz aztán?
  – Aztán? – Vanessa bájos vonásain fölragyogott a jól ismert vérszomjas vigyor. – Aztán kitömetem a shindyt és kiállítom a…
  Nevettek. Vanessa fölnézett, mert a háta mögül apja lépett oda hozzá.
  – Csodálatos, szelíd kislány vagy – mondta, és cuppanós csókot nyomott a feje búbjára. – De nem lesz már mit kitömetni, mert nem lesz, aki megállítsa a kocsit. Bombaként fog belevágódni egy út menti házba vagy egy szembejövő vétlen autósba, akinek hátramaradt hozzátartozóit hiába próbálod azzal vigasztalni, hogy egy shindyt kiiktattál.
  Az autópálya középső sávjában még mindig robogott feléjük a shindy autója, mint egy bősz vadállat, de már nem nagyon figyeltek rá.
  – Hát akkor hova lőjünk? – kérdezte Nimby, letéve a kóláspoharat.
  – Sehova – mondta Blanche. – Egy száguldó autóra nem szabad rálőni, mert akár a sofőrben teszel kárt, akár az autóban, az eredmény tömegkatasztrófa lehet.
  – De hát valamit akkor is kell tennünk – mondta Nimby. – És mi van, ha még nem száguld?
  A kocsira mutatott, amibe ekkor ült be a shindy, és sietősen kitolatott a parkolóból.
  – Hát így már legalábbis kevésbé veszélyes – mondta Pi. – De nagy kérdés, hogy meg tudjuk-e állítani. A kerekekre akkor se célszerű lőni. A shindy fejére se. Ha meg kitöröd az összes ablakot, azzal csak azt éred el, hogy még gyorsabban meneküljön.
  – Lehet lövöldözni széjjel összes Lampe – jegyezte meg Elke.
  – Az nem is rossz – vélte Niala. – Elég feltűnő, ha valaki index és helyzetjelzők nélkül közlekedik, és remélni lehet, hogy szemet szúr a rendőröknek. Ezt mindenesetre jegyezzük meg mint lehetséges megoldást.
  – Ha gyorsan mozgunk, odaérhetünk, mielőtt elindul és belőhetünk az ablakon – vélte Jennifer, azzal odalépett a kocsihoz és az ablakon át lábon lőtte a shindyt. – Ilyen közelről úgy megrongálódik, hogy nem tudja elindítani a kocsit.
  – Ha ilyen közel vagy, az ajtót is feltépheted – mondta Vanessa, s meg is tette, majd kirántotta a shindyt a kocsiból és földre teperte.
  – Ez túl veszélyes – mondta Pi. – Ha elindul, amikor a kezedben van a kilincs, te sérülhetsz meg.
  A kislány dühösen meredt a férfira, aki farkasszemet nézett vele. Kissy elismerően bólintott. Bátor ember.
  – De hát valamilyen módja csak kell hogy legyen! Az nem létezik, hogy ha a shindy kocsiba ül, akkor sebezhetetlen!
  – Nem is az – sóhajtotta Angélique. – Csak a mi eszközeinknek.
  Vanessa mérgesen járt föl-alá, aztán hirtelen fölkapta a poharát és egy mozdulattal leküldte a narancslét.
  – Hát jó – mondta. – Legyen nektek igazatok. Akkor kihirdetem az alapelvet: nem szabad megengedni, hogy a shindy kocsiba üljön. Azt pedig megmondom, hogy ha azt látom, hogy beránt egy gyereket az autójába, én bizony tüzet nyitok, és ti is lőni fogtok velem együtt, vagy velem gyűlik meg a bajotok. És még valami.
  Fölkapta az egyik bicskát az asztalról, megpördült és célzás nélkül, nyílegyenesen az aula túlsó végében álló céltábla közepébe vágta.
  – Ez nem tompa – jelentette ki. – És gondom lesz rá, hogy ezentúl mindig mindenkinél legyen egy bicska, aminek gyorsan nyílik a pengéje és éles, mint a borotva. Szünet után ki akarom deríteni, ki tudjuk-e lyukasztani ezekkel egy kocsi gumiját.

Kissy később úgy gondolt vissza erre a téli szünetre, mint amely kitette a pontot eddigi életművükre és új fejezetet nyitott benne.
  Egyik nizzai sétájuk alkalmával Vanessa és Nimby vett egy készlet rugós bicskát, ötven darabot, nagybani áron. Tizenöt centis, kétélű pengéjük volt, jó minőségű acél. Vanessa tudta, hol lehet ilyet kapni, és vitt magával egy vastag fadarabot, amin kipróbálta őket. Az eladóval csak ketten tárgyaltak, ők többiek nem is látták; a két mikroegér egyszer csak intett, hogy majd jönnek, és negyedórára eltűntek. Niala is csak a fejét csóválta, töviről hegyire ismerte Nizzát, de fogalma se volt, hol és kitől vették a késeket.
  Ezek ugyanis már fegyvernek számítanak, és illegális a tartásuk. A felnőttek a leghatározottabban tiltakoztak ellenük, Angélique és Pi, sőt Niala is, aki ilyen dolgokban egyre inkább a nagyok véleményét osztotta. De mindig ugyanaz volt a válasz: meg kell tudniuk védeni magukat. Eddig is életveszélyes fegyvereket hordtak magukkal, a kezük és a lábuk is az. Arra pedig, hogy mit mond a törvény, Vanessa csak megvetően legyintett.
  Kissy jól tudta, hogy Vanessát mindmáig tökéletesen hidegen hagyja a törvény, noha bűnüldözéssel foglalkozik. De a késvásárlás után, amikor hazatértek az aulába, olyan szenvedélyes vita robbant ki köztük, amire nem számított.
  – Fütyülök rá – mondta a kislány jéghidegen. – Engem a törvény soha nem védett meg, és nem is ismertem senkit, akit megvédett volna, ha igazán nagy baj volt. De olyat, akit üldözött a törvény, annál többet. Engem is.
  – Kicsim – hajolt előre ültében Georges. – Te egy olyan szervezet vagy, ami a törvény betartatásával foglalkozik. Hát nem érted, hogy csak törvényes alapokon állhatsz?
  Vanessa szó nélkül kihúzott egy üres széket az aula közepére, és csettintett az ujjával. A háta mögül odaszaladt Nimby, s Vanessa egy ujjmozdulatára helyet foglalt a széken.
  – Itt van a shindy – mutatott kedvesére Vanessa. – Most fogtuk el. Egy bűnszövetkezet tagja, és a társai továbbra is fogva tartják a gyerekeket. Minél később találjuk meg őket, annál többet kell szenvedniük. A shindy megátalkodottan tagad. A törvény tiltja a kínvallatást, már egypár pofon is annak számít. Mi a parancsa, D’Aubisson főfelügyelő?
  Georges tehetetlenül megcsóválta a fejét, de ez nem annak szólt, hogy nem tudja vallomásra bírni Nimbyt, hanem hogy a lánya reménytelen eset. Kissy azért megállapította magában, hogy bármennyire fittyet hány Vanessa a törvénynek, azt jól megjegyezte, hogy mi áll benne.
  – Többek között azért lettem pilóta, hogy ne kelljen ilyen döntéseket hoznom.
  Vanessa fölkapott egy sajtos rudacskát a tányérjáról.
  – A rendőrök ilyen helyzetben nem tehetnek többet, mint a pilóták. Hacsak nem akad köztük egypár belevaló srác, aki felfogja, hogy a törvénynek addig van értelme, amíg segíti a bűnüldözést. – Ezzel sarkon fordult és Nimby mellének szegezte a süteményt. – Beszélj, vagy ledöflek!
  – Beszélek! – sikkantotta Nimby. – Kegyelem! Elmondok mindent! Minden!
  A belevaló rendőr elégedetten odaadta a shindynek a vallatóeszközt, és amíg az elfogyasztotta, az ölébe ült.
  – Azt hiszem – mondta Pi –, az ilyen „belevaló rendőrök” rövid úton a rács másik oldalán találnák magukat.
  – Elég baj az – felelte Vanessa. – Eredményeket csak az tud produkálni, aki az eszközöket is megkapja hozzá.
  Ekkor megszólalt Jean-Fran is.
  – Tudod, az a baj ezzel a te módszereddel, hogy ha megengeded a rendőröknek, hogy bántsák a gyanúsítottakat, annak az ártatlanok fogják meginni a levét.
  Vanessa megrázta a fejét, Kissy egy pillanatig elgyönyörködött a röpködő aranyszínű fürtökben.
  – A gyanúsítottakat nem kellene bántani, csak a shindyket, emberrablókat és terroristákat. Azokat is csak akkor, ha vannak információk, amiket sürgősen ki akarnak szedni belőlük.
  – Igen – felelte Jean-Fran –, ilyesmikre szoktak hivatkozni a diktatúrák is. Aztán ki szokott derülni, hogy mindenki ezekbe a kategóriákba tartozik.
  Vanessa jeges pillantást lövellt rá, de nem nagyon volt hatása, biztos mert a férfi odakint hozzászokott a hideghez.
  – Gyűlölöm a diktátorokat – jelentette ki.
  – Hát remélem is – felelte Jean-Fran.
  – Semmiben nem vagyok hajlandó hasonlítani rájuk.
  – Egyetértek.
  S ezzel a vitának hirtelen vége szakadt. Vanessa odafordult Nimbyhez, megcsókolták egymást, aztán elmentek a kert felőli részre kést dobálni.
  Ez is csak Vanessánál lehetséges, gondolta Kissy. Semmit se döntöttek el. A rémületes bicskákat Vanessa és Nimby nyilván meg akarja tartani, de a shindyk bántalmazását illetően Jean-Frannak láthatóan sikerült meggyőznie.
  Pár perc késdobálás után Vanessa fogta a két bicskát, amit dobáltak, visszatette a szatyorba a többihez, és szó nélkül bement a személyzeti rész ajtaján. Kissy rögtön tudta, hova megy. Berakja őket a széfbe. De aligha itt a panzióban, mert az itteni páncélt gyakran kinyitják ellenőrök előtt is, inkább a villában. Ezt Blanche is így gondolhatta, mert amikor lánya visszatért, odahívta magához és megtapogatta az orrát.
  – Ez hideg.
  – Vau! – felelte a kislány, amin jót derültek.
  – Legalább egy pulóvert fölvettél?
  – Nem én. Ez egy meleg blúz, és csak mentem meg jöttem.
  Az anya rosszallóan nézett rá.
  – Akkor is fölvehettél volna valamit. Mostanáig ebben voltál idebent, ha kimész, kell egy másik réteg.
  – Láttál már engem megfázni?
  – Még nem.
  – Nem is fogsz.
  Ebben maradtak.

Harmincadikán egész nap folyt a munka a konyhában. Blanche kijelentette, hogy ha már bezártak az ünnepekre, akkor ne dolgozzanak szilveszter napján, és Isabelle néni is egyetértett vele. Előző este egy jó órát töltöttek azzal, hogy összeállítsák a listát, hogy miket akarnak készíteni. Terjedelmes lista volt, mert a néniéknek elvük volt, hogy a vendégeket jól kell tartani; a rendes fizetővendégeket is, de a családtagszámba menő alapítványiakat még inkább. A listára az is rákerült, amit Jeanne-ék és Luigiék akarnak enni az ünnepen, mert átjön Jeanne és Luigi felesége is, tehát az övéket is megcsinálják.
  Amikor a lista elkészült, Niala számítógépre rakatta Nimbyvel – ez két perc alatt megvolt –, aztán odaírta mellé, hogy melyik tétel mikor kerül sorra és kik dolgoznak rajta. Figyelembe vette, hogy mihez kell a sütő, a mikró vagy más gépek, mi igényel hosszabb előkészítést, és a szakácsokat úgy osztotta be, hogy mindenkinek jusson pihenőidő is.
  Öt szakács lesz, Isabelle néni, Blanche, madame Lentini, Jeanne és a büszkeségtől ragyogó Vanessa. A kukták nem lesznek előre beosztva, a szakácsok egyszerűen kiszólnak, hogy kell egy kukta, és valaki bemegy segíteni, nagyfülű, kisfülű, mikor ki. Inge az egyetlen, aki kimondottan el van tiltva a kuktáskodástól, ő egész évben főz, legalább most tarthasson egy kis szünetet.
  Reggel Nimby egy kicsit tökéletesítette a házitelefont. Előkotort hat webkamerát, hármat elhelyezett a konyhában, hármat meg az aulában, és a konyha sarkába letette a netbookot, az aulában meg egy asztalra a notebookot. Így láthatják is egymást, kicsiben ugyan, de tökéletes képminőségben. A Jerry szervere eddig is rögzítette a két helyszín közötti beszélgetéseket, most majd a videót is elteszi. Szép emlék lesz majd egyszer.
  Vendégeik persze aznap is voltak, főleg olyanok, akiket Kissy nem nagyon ismert, de beugrott Lucas és Lejeune százados, később Parmentier úr, Marie néni, estefelé pedig Jean-Marie, az autószerelő. Akikről nem tudta, hogy kicsodák, azok harmincnál is többen voltak, egész nap jöttek, volt, aki csak pár percig maradt, volt, aki egy-két óráig is. Niala szándékosan nem vállalt munkát, egyrészt a látogatókat szórakoztatta, másrészt főkoordinátorként működött a konyha számára. Megesett, hogy Isabelle néni vagy Blanche okvetlenül szükségét érezte, hogy kijöjjön egy vendéggel személyesen beszélgetni, ilyenkor Niala villámgyorsan átszervezte a konyha programját, hogy el is készüljön minden. De az is előfordult, hogy felbontottak egy doboz vajat és úgy találták, hogy kissé avas, ekkor Niala telefonált a megfelelő üzletbe és küldetett másikat, extra sürgősséggel.
  Kissy többször kuktáskodott, süteményeknél, mártásoknál, salátáknál, mindenfélénél. Az összes szakács keze alá dolgozott. Volt olyan eset is, amikor Jeanne felsorolt neki egy csomó összetevőt, Nimby és Elke mint soros kamraegerek elhoztak mindent, ő pedig két nagy tálban csinos masszát kevert belőlük, és már rég átadta Jeanne-nak és visszaballagott az aulába, amikor rájött, hogy nem is tudja, mire kellett.
  Ő is volt kamraegér Françoise-zal. Volt egy-egy nyakba akasztható tálcájuk, Nimby csinálta őket reggel két régi deszkából és egypár hevederből, azokkal szaladtak be a kamrába és hozták azt a sok mindenfélét, amit a szakácsok kértek. Françoise ugyan nem volt egér, még tiszteletbeli se, de Vanessa kijelentette, hogy ez nem számít, aki besurran a kamrába azzal a céllal, hogy ennivalót hozzon onnan, az kamraegér, még ha az angol királynő az illető, akkor is.
  Az angol királynő nem lett a kamraegerük, bár Kissy azon se csodálkozott volna, ha ő is betoppan. Vanessa amúgy is nyilván jól ismeri, nem említette ugyan, de Kissy tudta, hogy Vanessa mindenkit ismer. Régebben úgy hitte, hogy azokat mind, akiknek közük van Beaulieu-höz, de a Keményfejűvel és motoros bandájával történt eset óta tudja, hogy Vanessa mindenütt ismer mindenkit.
  Viszont több kisfülű kipróbálta a kamraegérséget vagy a kuktaságot. Többen közülük sose jártak a panzió kamrájában, például Nimby és az ő szülei sem, ezért Niala úgy osztotta be őket, hogy a helyismerettel nem rendelkező kisfülűek egy-egy egér mellé kerüljenek, aki megmutatja, hogy merre kell nézni a polcokon.
  Remekül szórakoztak egész nap, senki se bánta, hogy a konyhában dolgozók miatt nem mehettek sehova. Vanessa az egyik pihenője alatt kirohant Nimbyvel a kertbe hóegeret építeni, s ezután többször is kiszaladt egy-egy kisebb csapat. Délutánra tucatnyi új hóegér vigyorgott a kertben. Bár ezek se lesznek hosszú életűek, amit nem hord el belőlük a szél, azt a művészet iránt teljesen érdektelen Suzy rombolja össze lelkes ugrándozása közben. De nem érdekes, amíg dolgoztak rajtuk, addig is mozogtak a szabadban.
  Este hatkor pedig, mindenki legnagyobb meglepetésére, taxi állt meg a ház előtt, és Pi apja és nagyapja szállt ki belőle. Úgy döntöttek, eljönnek megnézni ezt a helyet, amiről annyit hallottak. A társaság örömmel fogadta őket, kaptak egy-egy szobát, megmutatták nekik a panziót – a villát nem, sötét volt már –, aztán helyet foglaltak az aulában és beszélgetésbe elegyedtek a többiekkel.
  Így harminchárman voltak már az állatokkal együtt, nem számítva Jeanne-t és Luigiékat, akik estig maradtak, aztán hazatértek egy-egy halom lezárt ételes dobozzal, meg az alkalmi látogatókat, akik némelyike estébe nyúlóan üldögélt körükben és beszélgetett egypár egérrel, kisfülűvel, mikor kivel.
  Kissy soha nem gondolta volna, hogy ilyen karácsony és szilveszter is létezhetik. Az ő szülei általában karácsonyra tették szabaddá magukat, de a két ünnep között már megint szaladtak tárgyalásokra; szilveszter napján többnyire fogadáson voltak, aztán este valami előkelő helyre mentek. Szerette az ilyen szilvesztereket is, de már látja, hogy nem ezek voltak az igaziak. Ez az igazi, óriási családi körben, a panzió barátságos aulájában, ahol még Macska is egész megenyhülve néz az emberre.
  Azaz nem éppen, de jól hangzik.

Másnap újabb meglepetésben volt részük. A tízórás géppel megérkezett a Jerry csapatának maradék két hiányzó tagja, Ange néni és Mondiot – és Vanessa végtelen örömére és megdöbbenésére magukkal hozták Takada-szenszejt és a lányát is. A két japán mindenkit meghajlással üdvözölt, és a szenszej rövid kis beszédben köszönte meg a meghívást.
  – Öröm látnom – tette hozzá –, mivé fejlődött ebben a kiváló kis csapatban az én egykori tanítványom, Hana-szan.
  Vanessának könny szökött a szemébe. Felállt, meghajolt, japánul köszönetet mondott és azt mondta:
  – Amikor a szenszej a tanítványává fogadott, mondott valamit, amit akkor nem értettem. Azt mondta, a gyakorlóteremben könnyű megállapítani, hogy mikor van itt a harc ideje, az életben nehezebb. De még ennél is nehezebb megtalálni a célokat, amikért harcolunk. – Egy pillanatra elgondolkodott, kicsit félrebillentett fejjel a szenszejre nézett, aztán folytatta. – Nekem akkor nagyon egyszerűnek tűnt a dolog. Azért harcolok, hogy ne verjenek meg vagy ne vegyék el a pénzem. Később, amikor létrejött a Jerry, még mindig egyszerűnek tűnt a dolog. Azért harcolok, hogy rács mögé juttassam a shindyket és megvédjem a bántalmazottakat – s a vigyogó Elkére pillantott. – De már látom, hogy a szenszej igazából nem is a verekedésre gondolt. Verekedni könnyű, csak a technikáját kell tudni és rájönni, mire készül az ellenfél. Az igazi nagy harc az élet. Amikor a szenszejt megismertem, harc volt az életem, de nem jöttem rá, hogy erre gondol. Ma már nem harc az életem, mert megtaláltam a biztonságot – s a szüleire nézett, de csak egy pillanatra, mert aztán a vér szerinti apjára villantotta a tekintetét. – Még azért se harcolok, hogy levizsgázhassak fizikából és kémiából, mert tudom, hogy hülye vagyok mindkettőhöz. – Derültség. – És mégis harc az életem – nézett Nimbyre, aztán Nialára. – Mindennap megharcolok azért, hogy olyan ember legyek, akit Nimby szerethet, mert Niala erre tanított. Mindennap harcolok az ő szeretetéért is, meg a szüleim és a néniék meg a város szeretetéért, és ők is mind megharcolnak az enyémért, mert ez a dolgok rendje. – Körbepillantott a társaságon, aztán a tekintete megállt Kissyn, aki érezte, hogy a kislány pillantása fölnyitja a homlokát és elolvassa a gondolatait. – Én nem szoktam ilyen dolgokról beszélni, főleg nem ennyi ember előtt, mert zárkózott természet vagyok. Kissy nem is tudja mire vélni, arra gondol, hogy talán elment az eszem. – Megint derültség. – Pedig csak a szenszej egy másik tanítására gondoltam. Azt mondta, a legnagyobb ellenfél saját magunk vagyunk. Ha legyőzzük félelmeinket és olyasmire vállalkozunk, amire nem tartjuk magunkat képesnek, akkor egy csatát már megnyertünk saját korlátainkkal szemben, még akkor is, ha próbálkozásunk nem jár sikerrel. Hát ezt tettem én most.
  Ismét a szenszej felé fordult, kihúzta magát és mélyen meghajolt. Kissy lenyűgözve csatlakozott a felzúgó tapshoz.

Fantasztikus szilveszter volt. Háromnegyed tizenkettőkor Vanessa átrohant a garázsba és megkérte Lulut, hogy ő is jöjjön be, Macska pedig már napokkal korábban talált magának egy helyet a recepció sarkában, egy magasan elhelyezett kis polcon. Így mindannyian együtt voltak, plusz még féltucat helybeli, rokonok és ismerősök. A négylábúak kivételével mindenki részt vett a nagy pezsgőtöltögetésben, aztán a visszaszámlálásban és az általános puszilkodásban és koccintásban.
  Tíz perccel éjfél előtt Vanessa helyet foglalt a szintinél, Nimby pedig rövid konferanszot mondott:
  – A nyáron, amikor átutaztunk a Francia-középhegységen és az Alpokon, a kisegeremet megihlették a nagy hegyek és írt róluk egy dalt. Most következik az ősbemutató. Vanessa D’Aubisson Hegyek című dalát hallják.
  Nimby meghajolt, kedvese felé nyújtotta a karját, és visszaült a helyére. A kislány pedig lenyomta a billentyűket.
  Kissy már rengetegszer hallotta, de mindig csak részleteket, és így egyben egész más volt. Vidám és méltóságteljes, szélesen hömpölygött és kölykösen csilingelt egyszerre. Látta a hatalmas, erdő borította hegyoldalakat és a hófödte csúcsokat, egy-egy kopár sziklát és zöldellő völgyet. Mintha még zergéket is látott volna, bár Vanessa azt mondta, azokat nem írja bele. A főtéma ugyanaz volt, ami kezdettől, a kislány megmondta, hogy már útközben, a térdén is ezt játszotta, de azóta számtalan apróbb-nagyobb díszítő elemmel, melléktémával bővült, kiterebélyesedett és végtelenül elevenné vált.
  Öt perc után, ami Kissynek csak pár pillanatnak tűnt, a zenében csörgedező kis hegyi csermely leért a völgybe és megállapodott, elégedett folyóként szétterült. Ezzel lett vége. Vanessa néhány pillanatig még feszülten nézte a hangszert, aztán kiengedett, felállt, kilépett oldalra és meghajolt.
  Majdnem éjfélig zúgott a taps.

Rengeteget táncoltak, Kissy a többieket nem tartotta számon, de ő talán minden férfival táncolt, legfeljebb véletlenül maradhatott ki valaki. Azért persze a legtöbbet Martinnel. Valamikor az éjjel éppen pihenőt tartott, amikor elkapott pár mondatot Blanche szavaiból, aki a kedvesével forgó kislányát nézte és azt mondta Isabelle néninek, hogy talán érdemes lenne társastáncra járatni. A néni válaszát nem értette, aztán jött Pi és fölkérte, de azért később elgondolkodott a dolgon. Vanessa, amint társastáncot tanul és kecsesen lejti az angol keringőt egy jól öltözött fiatalemberrel, persze gyönyörű, fodros ruhában. Meg teniszezik, fehér blúzban és sortban. Egyszer, egy újabb pihenő alatt megint elnézte Vanessát, amint önfeledten csókolózik Nimbyvel a zenére ringatózva, és megpróbált visszaemlékezni arra a viseltes farmerban járó, nyegle kölyökre, akit valaha megismert. Már egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.
  A többségnek nem voltak tervei a lefekvés időpontjára, majd amikor elálmosodnak. Még Elkét se küldték aludni, ő pedig lelkesen táncolt az egerekkel, szövegelt, evett-ivott, remekül érezte magát. Françoise-t se küldték, de ő kettő után ásítozni kezdett, boldog új évet kívánt mindenkinek és elment. Az idősebbek közül néhányan szintén lefeküdtek hamarosan, de Ange néni négyig, a szenszej pedig fél ötig maradt. Elke csak ötkor feküdt le.
  Az egerek és a kisfülűek többsége végigmulatta az éjszakát. Hétkor megbeszélték, hogy most már nem érdemes lefeküdni, és folytatták a kisegértánc gyakorlását a Popcorn gyors szólamára.

– És le se feküdtetek egész éjjel?
  – Nem hát! Minket acélból csináltak.
  – Hát én nem bírtam volna ki.
  Kissy csak fél füllel hallgatta Niala párbeszédét az egyik helybelivel, a figyelmét a kínálat kötötte le. Fél perce még nagyjából tiszta volt a kép, sonkás vagy kolbászos, de aztán beúszott jobbról a tenger gyümölcse, és ez megzavarta. Egy ideje megkedvelte azt is, és itt remekül készítik.
  Elfordult, hogy szemügyre vegye a többit is, és a szeme sarkából meglátott egy kezet, ami benyúl valakinek a zsebébe és kivesz egy tárcát. Kissy helyeslően bólintott. Így szép az élet. Még csak tíz órája kezdődött meg az új év, és máris foghatnak zsebtolvajt. Nagyszerű. Vajon shindy is akad még ma? Mert akkor dupla sajtot kér a pizzájára. És gombásat fog enni, salátával…
  Aztán hirtelen fölébredt. Azt a zsebtolvajt meg is kellene fogni valakinek!
  Megfordult. A zseb a hozzá tartozó nadrággal és férfival ott volt, fél méterre tőle, de a kezet nem látta. Körbepillantott és megtalálta. Tömzsi kamasz, alacsonyabb nála. A kezét szerencsére megismerte, de a viselkedése is árulkodott. Óvatosan húzta ki a kezét a zsebéből, körülnézett, láthatóan azon igyekezett, nehogy túl gyorsan párologjon el.
  Kissy megvárta, amíg a srác másfelé néz, és egy lépéssel mögötte termett. Megveregette a bal vállát, aztán tett egy lépést jobbra, s ahogy a srác balra nézett, ő elkapta a jobb kezét.
  – Boldog új évet! Olvasol tudományos lapokat? Brit tudósok kimutatták, hogy aki újév napján idegen zsebekben turkál, annak feltűnően deformálódik az orra.
  Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy az egész pizzéria figyelmét felkeltse. Az egerek köréjük gyűltek télapósapkáikban és lelkesen nézték az újévi ajándékot, aki nyugtalanul bámult, még csak Kissyre.
  – Én nem csináltam semmit!
  – Ez nem lehet helytálló – jelentette ki Nimby. – Egy eleven ember mindig csinál valamit. Ha tétlenül ácsorog vagy alszik, akkor azt csinálja.
  – Én nem loptam!…
  – No, ez már lehet vita tárgya. Mit láttál, Fogtündér?
  Kissynek sejtelme se volt, mi ihlette az új fedőnevet, de ez nem zavarta.
  – Annak a kék zakós úrnak a tárcáját emelte ki – intett a károsult felé, aki gyorsan a zsebébe nyúlt, és felháborodottan jött közelebb.
  – A tárcám! Adod vissza, te disznó!
  – Egy pillanat, uram – emelte föl az ujját Nimby. – A disznó, akarom mondani ez a rokonszenves fiatalúr azt mondja, hogy nem lopott. Fogtündér szerint igen. Mármost a logika, mely egzakt tudomány, azt tanítja, hogy egy állítás és annak nem szócskával képzett ellentéte egyszerre nem lehet igaz. Ugyanakkor köztudott, hogy Fogtündér, ez az ismert mesealak, aki itt áll mellettem, arról kapta nevét, hogy akit hazugságon kap, annak kiveri a fogait.
  Az egész pizzéria nevetett, de ekkor megjelent egy felháborodott nő Chantal mögött.
  – Az én tárcám is eltűnt!
  – Ez kínos – mondta Vanessa. – Az előbb azt mondtad, nem loptál. És már két hiányzó tárcáról tudunk. Tehát itt van két tárca és itt vagy te, aki azt állítod, hogy nem loptál, holott a környéken te vagy az egyetlen zsebtolvaj. Nem különös ez az ellentmondás?
  A közönséget mulattatta a meglepő logikai bukfenc, de a tolvaj nem tudta értékelni.
  – Eresszetek el! Visszaadom a tárcákat!
  – Persze hogy visszaadod – felelte Angélique. – Ez egy pillanatig se volt kérdés. De miért eresztenénk el? Hogy megint lopj?
  – Nem… nem lopok többé, ígérem…
  Az egerek roppant szkeptikusan néztek egymásra.
  – Az előbb már hazudtál – mondta Nimby szigorúan. – Honnan tudjuk, hogy ez az ígéret nem hazug-e? Ezt érdemes lesz alaposan átgondolni, addig is, amíg méltóztatsz végre a zsebedbe nyúlni, kivételesen a sajátodba, és kivenni a tárcákat. Nos tehát, mint az ősi római mondás tartja: a hazugnak beverik az orrát. Falsificator habet puff-puff nasalis. Ezt alkalmazta az ősi római törvény. Bár persze alkalmazhatjuk az ősi iszlám törvényt is, mely szerint a tolvajnak levágják a kezét, de aztán mihez kezdenénk vele? Mindegyikünknek teljes készlete van belőlük, egy bal és egy jobb, és csak a saját zsebünkbe nyúlunk velük – fura szokás, tudom. Szóval a nagylelkű felajánlást köszönettel nem fogadjuk el.
  A kis szónoklatot a közönség nevetve hallgatta, a tárcák pedig közben visszavándoroltak tulajdonosaikhoz.
  – Visszaadtad? – kérdezte Vanessa, pedig jól látta, hogy igen.
  – Igen…
  – Úgy. Fogtündér, megtennéd, hogy barátságosan megkéred, ugyan vegye elő a többi tárcát is?
  Kissy odalépett és ütésre emelte a kezét. A srác gyorsan a zsebébe nyúlt és kivett még egy tárcát.
  – Hol loptad?
  – Egy étteremben… egy órája…
  Vanessa odalépett és kinyújtotta a kezét. A srác beletette a tárcát.
  – A többit is!
  – Nincs több…
  Kissy rosszallóan megcsóválta a fejét és lekevert neki egy iszonyatos erejű Jerry-pofont. A srác Martin karjába esett, de Kissy nem őt figyelte. A Villefranche fölötti hegyeket radarozta nagy füleivel, vajon hányszor dobálják ide-oda a csattanást. Talán este, amikor hazaérnek Beaulieu-be, még mindig hallanak pár tucat visszhangot.
  Martin talpra állította a tolvajt.
  – Nem tanultál illemet? Hölgyek jelenlétében maradj állva és ne használj illetlen kifejezéseket. De gondoltad! – emelte föl az ujját, mielőtt a srác megmukkanhatott volna.
  – Lássuk a zsebeidet – mondta Nimby, és belenyúlt a sajátjába. – Ha akarsz, nyugodtan ficánkolj, de tudj róla, hogy kötszert nem tart a pizzéria. – Ezzel fölemelte a kezét és kiugrasztott egy hatalmas pengét. A srác reszketett, de nyugton maradt, amíg Nimby végignyisszantotta a zsebeket a nadrágján, aztán az ingén. Még két tárca került elő, meg némi apró és egy bontatlan rágógumi.
  – Az egyik az enyém – nyögte a tolvaj.
  Nimby eltette a bicskát és a rágógumit, az aprót otthagyta a földön. Aztán kinyitotta az egyik tárcát.
  – Hogy hívnak?
  – Louge… Jean Louge.
  – Igen, ez rendben van – bólintott Nimby, és eltette a tárcákat. – Szóval úgy fest a dolog, hogy megint hazudtál.
  – Szerintem nem akarattal – szólalt meg Jennifer. – Tudnia kellett, hogy megnézzük a zsebeit és megdorgáljuk, ha újabb hazugság derül ki. Szerintem kényszeres hazudozó, és gyógykezelésre van szüksége, nem büntetésre.
  Nimby a tolvajra nézett, Kissyre, Jenniferre, megint a tolvajra, aztán a közönséghez fordult, akik remekül szórakoztak, néhányan a pizzájukról is megfeledkeztek.
  – A kényszeres hazudozás súlyos betegség, hölgyeim és uraim. Számos gyógymódja ismeretes. A japán módszer az egyik leghatékonyabb, soha nem fordult elő, hogy a kezelés után a beteg ismét hazudott volna. Ők abból indultak ki, hogy ha megszüntetik a száj vérellátását, akkor nem lehet hazudni vele, ezért kobakektómiát alkalmaztak, egy ortotracheális metszéssel – és elhúzta a tenyere élét a nyaka előtt. – Ez egyébként a tolvajlásra való hajlamot is megszüntette. Van egy másik eljárás, ami a hangtanon alapul. A víz alatt keltett hangokat mi itt a víz fölött nem halljuk, tehát a víz alá nyomott páciens hiába hazudozik. A siker csak átmenetinek tűnik, hiszen amikor kiemeljük a vízből, újrakezdheti, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a víz alatt a betegek tökéletesen kiélhetik hazudozási vágyaikat, és egyszerűen nem hazudnak többé; néhány óra a víz alatt bőven elég. De a tenger ott van messze lent – s Nimby egy nemtörődöm mozdulattal az ellenkező irányba, a hegyek felé mutatott –, a japánok célszerszáma pedig nem áll rendelkezésünkre. Ezért egy átmeneti megoldást javaslok. A beteg ezután néhány napra tünetmentes lesz, viszont a kezelés akárhányszor megismételhető. A módszer lényege az abdominális kompresszió. A belső szervek elmozdításától a beteg egyszerűen nem érzi célszerűnek, hogy hazudjon. Fogtündér, vállalnád a Papa Kilo beavatkozást?
  – Szíves örömest – nevetett Kissy, egy lépést tett a tolvaj felé, aztán megpördült és hasba rúgta. A srácot három egér állította meg röptében, hogy le ne tarolja az asztalokat.
  – Mellékhatásként káromkodások előfordulhatnak – mondta Nimby –, ezért izolációt alkalmazunk.
  A három egér kicipelte a nyögdécselő alakot, Nimby pedig kézen fogta Kissyt, és meghajoltak a publikum előtt.

– Én barátaimak – mondta Elke büszkén az egyik szomszéd asztalnál, szavait egy másik szomszéd asztalnál ülő lányhoz intézve. – Autótolvajot is megfogják, meg minden gonoszcsinálja.
  – Honnan jöttél? – kérdezte a lány anyja, aki éppen Kissy mögött ült.
  – Nordnémetország belőle.
  – Úgy – dünnyögte a nő, talán a férjének –, onnan hoztad ezeket a náci módszereket.
  Kissy kezében megállt a villa, és látta, hogy vele szemben Vanessa kezében ugyanúgy. Mielőtt eldöntötte volna, mit tegyen, egy szék mozdult meg a háta mögött.
  – Asszonyom – hallotta Georges hangját –, ezeknek a gyerekeknek nincsenek olyan elveik, hogy nőt nem szabad megverni, úgyhogy azt ajánlom, nagyon gyorsan tűnjön el innen.
  – Nem magához szóltam! – ripakodott rá a nő.
  – Ne kiabáljad – mondta Elke, és felállt. Kissy hátrasandítva nézte, ahogy odalép a nőhöz. Körös-körül az egerek mind letettek mindent a kezükből, volt, aki a székét is hátrébb tolta, hogy felugorhassanak, ha meg kell védeni a kislányt. – Ne kiabáljad, néni. Úr csak akarta segíteni, megvédjed irhabőrödet. Igen, én német vagyok. Mindenki van sajátja Nazionalität, én német, ők francia, te hülye. Módszerek nem én hoztam Németország belőle, ők találták ki. Én is tanultam, és leütöm orrodat, ha veszeked velem – figyelmeztetően fölemelte az ujját, nyilván a nő valamilyen grimaszára válaszul, Kissy pedig jobban megfordult, hogy beavatkozhasson. Ha hátranyúl, el tudja kapni a nő haját. A nő persze nem tudja, hogy Elke nem kapott Jerry-kiképzést, és hátha nem mer mozdulni.
  – Hülye néni, hiszed, németek vannak nácik? Hiszjed. Engem nem zavarja. Neked otthon nem nincsen Historiekönyv. Elmegyed könyvtár bele, kinyissad. Olvasni tudod? Olvasjad régi Historie. Régi időben minden népek voltak idioten állat, brutálikus. Ma nem. Idők változik magukat. Ma már csak egy-két ember. Diktátorok meg bűnözők meg én. Akar veszeked, hülye néni? Szabad, de tudjál, hogy adok rettenetes pofon.
  Öt másodperc néma csend. Aztán Kissy fölállt és egy ujjal megérintette a nő vállát. Az összerezzent.
  Kissy odahajolt hozzá.
  – Csináljon úgy, mint jégkocka a mikrosütőben – tanácsolta neki.

Miután a nő és családja elpárolgott, Elke visszaült a helyére és összemosolygott a többiekkel. Az egerek vidáman, elégedetten ültek, ismét fölvették a villájukat, és megállapították, hogy az élet csodaszép.
  Kissy fantasztikusnak találta Elke kis szónoklatát. A tartalma is gyönyörű volt, ahogy lehülyézte és kioktatta, pedig ő csak tízéves, a nő meg ötven felé járhatott. „Olvasni tudod?” És hogy azonnal megtalálta, mivel vágjon vissza neki, régen volt, akkor más népek is őrültek voltak. De a hangnem még szebb volt. Csendes, visszafogott, szelíd. Egyszer sem emelte föl a hangját. Ezzel egyrészt valósággal megbabonázta a nőt, aki meg se mert moccanni, másrészt…
  Másrészt könnyen meglehet, hogy ez a hűvös nyugalom már a Jerry, azaz Vanessa hatása. Ezt pedig sokkal nehezebb megtanulni, mint a célbalövést. Lehet, hogy kinevelik maguknak az új egérgenerációt?

Csodálatos, emlékezetes téli szünet volt. Fogtak betörőt és zsebtolvajt, Elke megtanult keményen beszélni a felnőttekkel, új játékokat és sportokat tanultak, barátságot kötöttek Françoise-zal, óriásiakat főztek, ettek és beszélgettek, Angélique és Vanni végre összejött, és ami a legfontosabb: Vanessa végre föladta Nimbyvel szembeni szégyenlősségét.
  Elsején megint beszéltek erről. Nialával a fürdőszobába tartottak és valamilyen receptről beszéltek, de Kissy fejéből egy pillanat alatt kirepült minden, amikor meglátta a két kisegeret. A nyitott fürdőszobaajtóban álltak, a lányokéban, és szenvedélyesen csókolóztak. Niala elhallgatott, és egy jó percig szótlanul nézték a szerelmeseket. Aztán azok valahogy fölocsúdtak és kibontakoztak.
  – Most abba kell hagynunk – mondta Vanessa –, annak a két egérkének már kiesik a szeme.
  – Innen folytatjuk – felelte Nimby, megsimogatta kedvese fejét és bement a másik fürdőszobába. Ők pedig követték Vanessát a magukéba.
  – És mivel folytatjátok? – mosolygott Niala.
  – Majd kitalálunk valamit – felelte húga vigyorogva.
  – Egyik nap a mosnivaló között láttam a pizsamádat.
  – És?
  – Ezek szerint hordod.
  A kislány nevetett és megszabadult a nadrágjától.
  – Érdekes is lenne, ha csupaszon sétálnék végig a folyosón.
  Niala nem nevetett vele.
  – Nekem erre elég egy fürdőköpeny.
  – Hát nekem meg nem – nyelvelt Vanessa. – Mi pizsamában szoktunk lefeküdni.
  – De hát karácsony előtt már lekerült rólatok.
  Vanessa belépett a zuhanyfülkébe és leakasztotta a rózsát. Megnyitotta a csapot és beállította a hőfokot.
  – Azt nem mondtam, hogy reggelig rajtunk is marad – szólt ki, és behúzta a függönyt.
  Kissy és Niala egymásra nézett.
  – Cin-cin – mondta Kissy.
  – Cin-cin – bólintott Niala.

Szilveszterkor még majdnem tele volt a panzió az alapítvánnyal és kapcsolt részeivel. Takada-szenszej és a lánya éppen akkortájt ült a repülőgépen, amikor ők elkapták a zsebtolvajt. Mondiot aznap este utazott el, Ange néni és a két idősebb Jourdain másnap reggel. A délutáni géppel pedig a csapat nagy része, mert negyedike már munkanap, és szükségük volt előtte egy napra. Az összes egér szülei hazatértek, Jean-Fran kivételével, akinek elég volt, ha este hazaér, másnap már tudott tanítani. De Françoise-t az egérszülők hazavitték, Yves bácsiék viszik el az anyjához, akivel előtte egyeztettek.
  A reptéren Françoise sorban megölelte mindegyik egeret és cincogott velük.
  – Cin-cin – mondta Kissy hűségesen, amikor rákerült a sor.
  – Cin-cin – felelte Françoise.
  Ők ketten már csak az egyforma keresztnevük miatt is jól kijöttek egymással, bár Kissynek általában hétszámra eszébe se jutott, hogy őt voltaképpen Françoise-nak hívják. Kissy volt a farkincája hegyéig. De Vanessa vér szerinti félhúga – ahogy Nimby nevezte tudományosan – mindannyiukkal megtalálta a közös hangot, még Mondiot-val és Takada-szenszejjel is elbeszélgetett. Vanessával remekül elvolt, és legalább olyan jól Elkével, akivel ráadásul egyidősek.
  Elke furcsának találta, hogy Françoise-nak tízéves fejjel még mindig nincs pasija.
  – Nekem ősember óta mindig van. Volt hosszú időig Georg, most pedig Schnau. Ez rövidítés a Schnauzer helyett.
  – Hát kutya?! – csapta össze a kezét Françoise. Az egerek nevettek, ők már ismerték a történetet. Ez a beszélgetés még szilveszter előtt volt, nem sokkal azután, hogy Françoise megjött.
  – Nem kutya – mondta Elke rosszallóan. – Én kis mikroegér, még ha csak tiszteletbeli, nem kezdhetek kutyável. Hogy néznék ki gyerekeink? Övének van kutya. Mittelschnauzer, fekete. Rex. A fiú meg Hans-Dietrich, aber das ist hosszú, ezért lett névje neki csak Schnau. Értesz?
  – Értelek – nevetett Françoise.
  – Und kutyákok játszják együtt. Én vitte Pygi meg Rolf meg Wolf, ő vitte Rexet. Rex fiúkutya, de nem udvarolja Pygit, mert még fiatal, ezért Schnau udvarolja nekemet inkább. Kell neked kiskutya odahazára, gyorsan.
  – Minek? – lepődött meg Françoise, aki még nem ismerte Elke csavaros eszét.
  – Hogy találjad sétáltató társaságot. Csak kell vigyázat – Elke figyelmeztetően fölemelte az ujját. – Kutyákok megnövnek és csinálik kisebb kutyákokat. Ha tied lánykutya, te kell neveljed kicsieket, tanítani vauzni meg írni-olvasni meg mindent. Ha tied fiúkutya, te fizeti… – s odalökött egy német szót Jennifernek.
  – Gyerektartást – nevetett a lány.
  – Kösz. De nemcsak ez baj. Srác figyeli kutyákok csinálik kisebb kutyákokat, és jutják eszibe remek ötletek errőle. Karlnak is jutották. Az nekem barátnőnek pasija, ők is együtt övéiket kutya, és kutyákok csinálták kisebb kutyákokat, erre Karl is akarta. Und Ilse mondta, jó, és ők is, de nekiek nem lett kutya. Semmi se lett, Ilse ette Tabletten kiskutya ellen.
  – De ők már nagyobbak – remélte Françoise.
  – Sokval, tizenhatok. De akkor is kell vigyázni kutyákokat játszani vinni fiúval.
  – Majd vigyázok – ígérte Françoise.

Most a reptéren Françoise Elkétől búcsúzott el utolsónak.
  – Klassz csaj vagy – mondta Elke. – Nyárban jövjük megint és megverjük másik zsebtolvajot, jó?
  – Jó, de most se mi vertük.
  – Mindegy, ki. Családban maradik. Én meggyakorolom késet dobállani, téged meg Vanessa megtanítasz vereked, jó?
  – Jó. És ha nyáron nem lesz zsebtolvaj?
  – Akkor lesz autótolvaj vagy akár shindy is, te csak ne aggódjad magadat. Kis Jerry-egerek körülötte mindig terem valami. Jó kaja, szép zene, puha orral shindy, csupa klassz dolog. Nyáron elhozhatod pasijadat is.
  Françoise ezek után már nem mondta, hogy hátha nem is lesz nyárra pasija. Barátságosan intett a csapatnak és csatlakozott Yves bácsiékhoz.
  – Kár – mondta Elke, amikor kiballagtak az épületből. – Volt nagyon fantasztikus.
  – Ne törj le, tiszteletbeli – felelte Chantal. – Még van egy egész napunk.
  – Végül is – tűnődött Elke. – Ezért jó, hogy nem vagyunk Németország benne. Ott rövidebbek napok.
  – Mennyivel? – kérdezte Blanche meglepve.
  – Egy betűvel – vágta rá Vanessa, aki persze remekül értette a kislány észjárását. Elke vigyorogva bólogatott.
  Hazafelé menet ezért áttekintették a két ország földrajzi viszonyait. Ha Franciaországban a napok hosszabbak, hiszen jour az négy betű, Tag meg csak három, akkor az éjszakák itt rövidebbek, hiszen nuit négy betű, Nacht meg öt. Ebből következik, hogy Franciaország éghajlata jóval melegebb Németországénál, mert itt a Nap is nagyobbnak látszik: hat betű, Elkééknél meg csak öt. Ráadásul sokkal kevesebb a francia víz (három betű), mint a német (hat betű), vagyis Németországhoz képest Franciaország sokkal sivatagosabb. A növények tehát gyorsabban kiszáradnak. Az állatok itt sokkal többen vannak (animaux hét betű, Tiere meg csak öt), és a növényevőknek kevesebb ennivaló jut a nagy szárazság miatt. Férfi ugyanannyi van a két országban, öt betű, a nők viszont Németországban valamivel kevesebben vannak: négy betű.
  Még folytatták volna a két ország földrajzi és biológiai viszonyainak részletes összehasonlítását, de a busz felé sétáltukban összeakadtak Pierre Serrault-val és megtudakolták tőle, mikor lesz a forgatás.
  – Két hét múlva, ha minden jól megy. Tizenhatodikán délelőttre kértem engedélyt, de még nem kaptam meg.
  – És hol forgattok? – kérdezte Niala.
  – A Negrescónál, ha minden jól megy.
  – Nocsak – vigyorgott Vanessa –, a szappanopera-hősök a Negrescóban szállnak meg?
  – Tévéfilm, nem szappanopera. Egyébként a szappanokban csupa dúsgazdag ember van, ha megfigyelted, soha nem dolgoznak. Amúgy te tudsz olcsó szállodáról a Promon?

Vasárnap a panziót megszállták a takarítónők, Isabelle néni kiadta a parancsot, hogy a másnapi nyitásra minden ragyogjon. Az egerek délelőtt elvonultak a melléképületbe edzeni, a maradék kisfülűeket pedig meghívták közönségnek.
  – Muszáj rákapcsolnunk az edzésre – állapította meg Vanessa, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy lassúak és tunyák lettek. – Ezzel a tempóval a shindynek biztos az egeres szendvicse. Angélique romlott a legkevesebbet, én pedig a legtöbbet. Mostantól mindenki mindennap edzzen, akkor is, ha otthon van.
  – Hogyan? – kérdezte Jennifer. – Fektessem két vállra Andreast?
  – Nem igazán örülnék neki – felelte a bátyja. – Éppenséggel nem bánom, ha egy egér két vállra fektet, de az…
  – Mellőzzük a hálószobatitkokat – szólt rá Vanessa szigorúan. – Van saját bokszzsákod, azt elverheted. De most nem a technikai edzés a fontos, hanem az erőnléti. Minden este pár kör futás a háztömb körül, utána kétszáz fekvőtámasz. És mindennap mérjétek meg a súlyotokat. Biztos, hogy mindenki fölszedett két kilót.
  – Az összesen tizennyolc kiló finom egérhusi – morfondírozott Nimby. – Ez az! – kapta föl a fejét. – Ha mindenki lead két kilót, akkor azt összegyűjtjük és a szegények konyhájának adományozzuk!
  Nevettek.
  – Tizennyolc kiló husiból már alapíthatunk egy kisebb új egeret is – mondta Martin.
  Még jobban nevettek.
  – El tudod képzelni, hogy meg tudunk csinálni kétszáz fekvőtámaszt? – kételkedett Angélique.
  – Mindenesetre jól hangzik – vágta rá Vanessa. – Próbáljuk ki. Kisfülűek, mindenki válasszon egy egeret és számoljon… nem jó, mindenkinek másikat kell választani. Szóval Blanche: Niala, Georges: Vanessa, nagymama: Pi, nagypapa: Angélique, Jean-Fran: Kissy, Vanni: Jennifer, Andreas: Chantal, Johann: Nimby, Anne: Martin. Mindenki megjegyezte az egerét? Lássunk hozzá.
  – És én mit csináljam? – kérdezte Elke, aki szintén tornaruhában volt és az edzés eddigi részét is végigcsinálta velük.
  – Fekvőtámaszokat, természetesen. Neked nem kell kétszázat csinálni, még mikroegér vagy. Te számolj magadnak.
  – És a többiek miért nem számolhatnak maguknak? – érdeklődött Jennifer, zavarba hozva Vanessát, aki erre a kézenfekvő megoldásra nem gondolt.
  – Én csináljam hányat? – kérdezte Elke.
  – Százkilencvenöt elég lesz – nyugtatta meg Vanessa, és hozzálátott.
  Persze senki a közelébe se jutott a kétszáznak. Kissy huszonötnél érezte, hogy innen nem kel föl élve, negyvennél pedig már biztosan tudta. De kitartott ötvenig, aztán elnyúlt.
  Majdnem leghátul végzett. Csak Angélique csinált nála kevesebbet, harminchatot. Pinek hatvankettő sikerült, Nialának hatvannégy, Martinnek hetven, Jennifernek hetvenkettő, Chantalnak hetvennégy, Elkének hetvennyolc, Nimbynek nyolcvan.
  Vanessa még mindig csinálta, összeszorított fogakkal, amikor az egerek némelyike már visszafelé jött az ásványvizes palackoktól, akkor is. Végül lefeküdt, a hátára hengeredett és fújt egy nagyot.
  – Mennyi? – érdeklődtek.
  – Kilencvenkilenc – felelte apa és lánya egyszerre.
  – Miért nem csináltál százat? – kérdezte Anne, elindulva felé.
  – Mert a kilencvenkilenc tekintélyesebben hangzik – felelte a kislány fensőbbségesen, és elfogadta a V betűs poharat. – Kösz. – Ivott, aztán fújt egy nagyot. – Jól van, egérkék, mindenki jegyezze meg, hogy hányat csinált, mostantól az a mérce. Azt nem is akarom hallani, hogy hány fekvőtámasz volt, csak azt, hogy hánnyal több, mint előző nap. Úgy. Gyerünk zuhanyozni, aztán be a mikróba száradni. Senki nem mehet ki nedvesen, világos?
  Ha a melléképületben nem lett volna fürdőszoba, ezen a télen biztos nem edzhettek volna itt. Csurom vizesek voltak mindannyian. Sajnos csak egy fürdőszoba volt, ezért már az első itteni edzésükön megszavazták, hogy a fiúk menjenek elsőnek: ők hamarabb végeznek. Nimby, Pi és Martin ezért egy gyors kő-papír-ollóval eldöntötte a sorrendet, és Martin elbaktatott.
  – Három perc per egér – kiáltotta Niala, az órára nézve. – Isabelle néni nem fog estig várni minket a kajával!
  Ez ugyan nem volt igaz, a néni a nap bármely szakában örömmel tálalt nekik, de jól hangzott. Olyan hajcsárosan.
  Igen, most kezdődik megint a hajtós időszak, gondolta Kissy, elnyújtózva a matracon. Az iskolában is, de az másodlagos, senki, a legmegátalkodottabb tanár se követelhet annyit, mint ez a kis szöszke kiképző őrmester, aki semekkora erőfeszítést nem tart túlzottnak, ha azzal javulhatnak a túlélési esélyeik a shindykkel folytatott örök harcban. Vanessa számára az életben kétféle időszak van, felkészülés és összecsapás. No jó, ez túlzás, de ez is jól hangzik.
  – Be kellene építtetni ide egy másik fürdőszobát – mondta éppen Vanessa. – Az azért kényelmesebb lenne.
  – Igen – mondta Niala –, holnap fölhívom Josephet. Nyáron nem számított, de most tényleg rossz, hogy csak egy van. Igazából elférne hátul három is, hisz nem kell több, mint egy zuhanyfülke meg egy mosdó.
  – Meg egy törülközőtartó – mondta Blanche. – És egy tükör.
  Kissy magában megállapította, milyen jellemző Nialára, hogy nem kérdezi meg a szüleit, hanem egyből dönt. Hiszen ők a melléképületnek ezt a részét nem is használják, a pénz pedig… ugyan már. D’Aubissonék mindig mindent megbeszélnek egymással, de nem az ilyen jelentéktelen kiadásokat; talán egy ezresből kijön az egész.

Ha mindennap meg kell csinálnia az ötven fekvőtámaszt, sőt egyre többet, akkor látványos változások lesznek a mérlegen. Egy kicsit tényleg megugrott a mutató, nem sokkal, de Vanessa párszor már említette, hogy a shindyt nem a testsúlyukkal kell legyőzniük, és morcosan nézett rájuk. Ez persze önmagának is szólt, mert ő is fölszedett valamennyit. De afelől egy pillanatig sem élt kétség Kissyben, hogy Vanessa igenis meg fogja csinálni mindennap a kilencvenkilenc, sőt egyre több fekvőtámaszt.
  Úgy lenne jó, ha a fölösleget egy vagy legfeljebb két hónap alatt leadnák. Akkor a tél hátralevő részében már csak erősödnének, és mire megjön a tavaszi shindyszezon, megint olyanok lesznek, mint a farkascsapda. Érintésre lecsapódó, iszonyú erős rugóra járnak, és borzalmas erejük van, az áldozat nem menekülhet.
  A hasonlat persze Nimbytől származott, aki már lelkesen tervezgette a tavaszi nagy shindyfogásokat. Ebben bőségesen talált lelki társakat, mert a betörő meg a zsebtolvaj remek dolog ugyan, de a shindyvel egyik se versenyezhet. A shindyk pedig tavasszal bújnak ki odúikból, amikor a gyerekekről lekerül a sok vastag téli ruha, és megnő a csáberejük. Ezt még csak nem is ők találták ki vagy fedezték föl, rendőrségi szakértő mondta valamikor régesrég a tévében. Épp csak ő nem shindyt mondott, ez a szó még nem került be a kriminalisztikai szótárakba.
  Az igazi nagy shindyszezon persze nyáron van, amikor a gyerekek nemcsak hogy egészen kevés ruhát viselnek, de sokat mászkálnak felnőttek nélkül, egyedül vagy csoportosan, és könnyebb őket becserkészni. A Jerry eddig még nem különösebben foglalkozott azzal, hogy tél van-e vagy nyár, mert ők elsősorban a netes megfigyelésre szakosodtak, és a neten nincsenek évszakok. De most, a téli szünet utolsó ebédje fölött, eltöprengtek azon, hogy vajon hol vadászhatnak nyaranta előszeretettel a shindyk, mert nekik is ott kellene vadászniuk. Arra jutottak, hogy leginkább a strandokon, ahol csak fürdőruha van a gyerekeken, és az őrizet is egészen gyenge. Úgyhogy a jó idő beálltával időnként elnéznek majd a strandokra.
  Ebéd után üldögéltek egy kicsit az aulában, aztán mély sóhajjal föltápászkodtak és követték hajcsárukat az edzőterembe. Vanessa ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó napon minél többet edzzenek, főleg Elke, akinek most már át akarta adni a Jerry-harcmodor összes tudnivalóját, hogy aztán majd otthon gyakorolhasson. Anne megígérte, hogy berendez kislányának egy edzőtermet, ahol lesz egy netbook is, amin át látják majd gyakorlat közben és tanácsokat adhatnak majd neki. Elke ragyogott. Nem lesz ő mindig tiszteletbeli, igazi Jerry-egérke lesz, akinek ütésétől reszketnek majd a shindyk.

– Légy jó, egérke – mondta Kissy, és megölelte Vanessát.
  – Te is, egérke – nevetett a kislány és megszorította.
  – Én nem leszek jó – ugrott a nyakába Elke. – Unalmos. Inkább leterítem shindyet. Minden héten egyet, jó?
  – Jó – felelte Vanessa, és csókot cuppantott a tiszteletbeli feje búbjára –, de attól még jó vagy. Rossz az, aki lekvárt csór a kamrából vagy kislányokat hurcol hegyi fészerekbe. Ha shindyt versz, nagyon jó vagy. De ne feledd, hogy nem vagy még életveszélyes. Csak óvatosan.
  Elke mókásan szalutált és csatlakozott a szüleihez, akik már elbúcsúztak mindenkitől, és lelkes integetések közepette elindultak a beszállófolyosó felé. Ők még ténferegtek pár percet, volt még némi idejük.
  – Nocsak, Nicole – állt meg mellettük egy szerelőruhás pasas. – Hallottam. Az öreg állati hálás, ahogy hazaér, a nyakatokba fog esni.
  – Jó, hát essen a nyakunkba – bólintott Niala –, de tudod, Vincent, azért csináltuk azt a második riasztórendszert, hogy működjön. Hát működött.
  – De a rendőrséget kellett volna hívnotok.
  – Hiszen hívtuk is – vigyorgott Vanessa, a pasas meg nevetett és összeborzolta a kislány haját.
  – Tudod, hogy értettem. Kockázatot vállaltatok az értékes csecsebecséi miatt, ezt nem felejti el. Egyébként én sem. Láttam a videót, a cuccok nagy része nem fölismerhető, de ami igen, az legalább egy százast megér. Szóval mindannyiótoknak hála és köszönet – nézett végig a pasas a vidám egereken.
  – Hülye vagy, Vincent, a biztosítónak kellene hálálkodnia – nevetett Vanessa. – Szép kis hasfájástól kíméltük meg őket. No, gyertek, itt a gép.
  Az elégedett kisegerek végigmasíroztak a szolgálati folyosókon, s egykettőre Párizsban találták magukat, ahol apa várta őket a Jerry mikrobuszával.

Az új év nem hozott sok változást az életükben, legfeljebb annyit, hogy Pit megint alig látták, belevetette magát a szakdolgozatába és jóformán annyit se mondott, hogy cin-cin. Niala az első szombatot nélküle töltötte, aztán este végigpuszilta őket, fogta a holmiját és elment Courbevoie-ba. A következő pénteken egyenesen odament, aztán vasárnap jött ki hozzájuk Franconville-be. Hozott Piről egy friss fényképet azzal, hogy lehet, hogy jó darabig csak ennyi jut belőle, mert gőzerővel írja a dolgozatot, és hétvégenként semmi másra nincsen ideje.
  – Egyáltalán semmire? – kérdezte Chantal, amire Niala nevetett és azt mondta, azért akad éppen egy-egy szabad órácskája, két fejezet között.
  A szakdolgozatba most már Niala is besegített, bár az adatok még névvel voltak ellátva, ezért Pi mindenekelőtt fogadalmat tetetett vele, hogy senkinek nem mond el semmit. Ez rájuk is vonatkozott, sőt elsősorban őrájuk vonatkozott. Persze a történetek szereplői vadidegenek voltak, de a világ kicsi, akármikor összeakadhatnak valakivel közülük, és ha kiderül, hogy Pi megsértette a titoktartást, akkor szerencséje van, ha csak a diplomája ugrik. Niala tehát hallgatott, és kizárólag arról volt hajlandó beszélni, hogy hányadik fejezetnél tartanak, hányadszor írták újra a már meglevőket, ilyenekről.

Hogy a világ csakugyan mennyire kicsi, azt a rákövetkező hétvégén maguk is tapasztalhatták. Kissy nem mulasztotta el megköszönni az őrangyalának, hogy ott lehetett és ismét elgyönyörködhetett a D’Aubisson-féle problémakezelés szépségeiben.
  Niala megint egyenesen Pihez ment, ők pedig Vaucressonban gyűltek össze, de ezúttal úgy döntöttek, hogy mégiscsak látni akarják Pit. Szombat délelőtt ezért Vanessa fölhívta a nővérét és közölte vele:
  – Ma veletek ebédelünk, egérke.
  Niala sóhajtott.
  – Nem mehetek, egérke. A nagyfülűm egész nap dolgozni akar. Éppen azon gondolkodom, hogy egész hétvégére itt maradok és segítek neki.
  – Akkor annál inkább együtt ebédelünk – jelentette ki Vanessa. – Enni neki is kell. Odamenjünk és főzzek valamit, vagy étterem?
  – Inkább étterem. Le se tudunk ülni ennyien, egy papírüzlet a lakás.
  – Jó. Nemsokára fölcsöngetek értetek.
  – Cin-cin – felelte Niala és letette.
  A rue de l’Abreuvoiron és folytatásán, a rue de Bezons-on Nimby vagy féltucat éttermet talált, ez a két utca pedig éppen annál az utcánál találkozik, ahol Pi lakik. Az éttermek többsége gyalog is csak pár perc Pitől. Ez a környék már a Défense-negyed széle, tele üzletemberekkel, ugyanúgy egymást érik az éttermek, mint a Côte d’Azurön. Megállapodtak, hogy majd ránézés alapján választanak egyet, és elindultak.
  Angélique kerülő úton ment, hogy a Victor Hugo utcába az ellenkező irányból érkezzenek és az éttermek felé mehessenek tovább. Nem mintha a másik irányban nem lennének éttermek, de kevesebb. Megállt a ház előtt, Vanessa kiugrott és megnyomta a kaputelefont. Nyitva hagyták a kocsiajtót, nem fognak addig megfagyni, s jól hallották Niala hangját:
  – Ki vagy?
  – Egerek és emberek – felelte Vanessa, Kissy pedig vigyorgott. A kislány persze aligha olvasta a könyvet, talán a filmet se látta, de a címet hallotta már.
  – Mindjárt jövünk. Két perc.
  – Vettem. Földi bázis kikapcsol.
  Két perc múlva tényleg megjöttek. Pi fáradt volt, de jókedvű, örült, hogy látja őket, és a dolgozatról beszéltek, amíg Angélique befordult a keresztutcába és találomra kiválasztott egy éttermet. Kiugráltak és bemasíroztak. Főleg Niala és Pi beszélt, amíg letelepedtek egy dupla asztal köré. Aztán jött a pincérnő, kiosztotta az étlapokat, Kissy és Martin pedig összedugta a fejét az egyik fölött. Kissy nem gondolt semmi különösre, az ebédje kiválasztásával volt elfoglalva. Amikor fölnézett, még akkor se. A pincérnő a két D’Aubisson lány széke mögött állt és jegyzetelt, ahogy sorban elmondták, mit ennének. Valahol a közepén Vanessa is bemondta a csirkét sült krumplival, aztán Niala, szintén sült krumplit – majdnem mindenki azt kért – és pulykaszeletet. A pincérnő bólintott.
  – Milyen szépen megtanultál franciául – felelte.
  A soron következő Pinek torkán akadt a szó. Az asztal körül elhallgatott a sokszólamú, halk cincogás. A pincérnő megjegyzése csak meglepte őket, Niala arckifejezése viszont megdöbbentette. És Vanessáé. A lányok fölkapták a fejüket és úgy meredtek a nőre, mint akik kísértetet látnak.
  Sehonnan sem hallatszott fogaskerekek kattogása, és Kissy tudta, miért. Mindenki rájött, ki lehet ez a nő. Nialának a francia az anyanyelve, még inkább, mint a provanszál, úgyhogy ilyen megállapítást az egész világon egyvalaki tehet.
  – Igen, én vagyok – bólintott a nő. – Én se gondoltam, hogy éppen itt futunk össze. Gondolom, jól szórakoztatok annak idején. Az úrnak mit hozhatok?
  Az úr nem válaszolt. Ehelyett Niala hátratolta a székét és felállt.
  – Igen – felelte határozottan, közben a nő felé fordult és a szemébe nézett. Egyforma magasak voltak. – Ha már említi, szórakoztatott minket az a kis színielőadás, de puszta szórakozásból soha nem törtem volna össze senki tányérját és nem kényszerítek munkára senkit, még ha fizetek érte, akkor sem.
  Csend. A nő gyanakodva nézett a lányra.
  – Hát akkor?…
  – Szükségünk volt egy információra, és hirtelenjében ezt a módját találtam ki, hogy megszerezzük.
  – Szükségetek? Mire?
  Niala körbemutatott az asztalon.
  – Bemutatom a Jerry Alapítvány tagjait. A neten garázdálkodó pedofilok kézre kerítésével foglalkozunk.
  A nő arcán hirtelen felismerés jelent meg.
  – A takarítónő…
  Niala bólintott.
  – Igen. A takarítónő, aki munkába menet tett egy kis kitérőt Auteuilbe, hogy elhelyezzen egy kamerát az uszoda öltözőszekrényében, mert egy pedofil megfizette érte. Meg kellett tudnunk, hogy meddig dolgozik, mert eszerint kellett megfigyelnünk az uszodát.
  A nő lassan bólogatott.
  – Emlékszem. Mi ott az étteremben el se tudtuk hinni, hogy madame Grevin ilyesmibe keveredett.
  – Méghozzá nyakig – felelte Niala. – Amikor elkaptuk, meg akarta fojtani egyik társamat. – Ekkor Jennifer némán felállt. – Egy hétig látszott a nyakán Grevin ujjának nyoma. Megérti, hogy ha ilyen emberekkel van dolgunk, nem finomkodhatunk.
  – Megértem – felelte a nő.
  – De bocsánatot kérek, amiért becsaptuk.
  A nő elmosolyodott és kezet nyújtott. Niala komoly arccal megszorította a kezét.
  – Szóval mit eszel? – kérdezte, még a nő kezét fogva, őrá nézve.
  – Amit te – felelte Pi. – Sült krumplit pulykával.

Amikor a pincérnő letette a tányért Niala elé, egy pillanatra megállt a keze. A lány most nem nézett föl.
  – Mondja csak – szólalt meg.
  A nő elmosolyodott.
  – Tudod… kedveltem azt a szeleburdi olasz lányt.
  Niala is elmosolyodott és fölpillantott.
  – Most is megvan. Majdnem ugyanolyan, mint akkor volt, csak jól beszél franciául. Anche italiano, naturalmente. Grazie.
  – Szívesen. Jó étvágyat.
  Összeakadt a tekintetük, mielőtt a nő elment. Niala most már úgy vigyorgott, ahogy mind megtanulták még Mohitól. A nő visszanevetett rá és ment a dolgára.
  Legközelebb akkor beszéltek, amikor végeztek az evéssel. Azazhogy – nem is beszéltek. A nő megmondta a végösszeget, Niala átadott néhány bankjegyet, aztán egy apró elhárító mozdulatot tett. Nem kér vissza.
  – Egészségükre – pillantott a nő a társaságra. – Jöjjenek máskor is.

Már mozgott a kocsi, amikor Jennifer azt mondta, már rég nem lepi meg, hogy Niala így meg tudja szelídíteni az embereket.
  – Hát persze – mondta Nimby. – Engem az lepne meg, ha nem tudná.
  – Ti is meg tudjátok csinálni – felelte Niala, és fölrántotta a tolóajtót –, csak bíznotok kell magatokban. Kösz a fuvart. Majd látlak benneteket, egérkék.
  – Mintha ez nagyon rövid beszélgetés lett volna – állapította meg Nimby, míg azok ketten kiszálltak.
  – Hát az – felelte Pi –, de sebaj, nemsokára annyit dumálhatunk, amennyit akarunk. Akár az egész Csillagok háborúját végigbeszélhetjük.
  – Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban – vágta rá Nimby, Pi pedig nevetett és becsukta az ajtót. Utánuk néztek, amíg bementek a házba.
  – Sose írok szakdolgozatot – jelentette ki Vanessa.
  – Kénytelen leszel – mondta Angélique, és kitette az indexet a Szajna felé. – Anélkül nem adnak diplomát.
  – No és? Minek nekem diploma?
  – Kell az a mai világban.
  – Nekem nem. Shindyt letaglózni diplomával is ugyanúgy kell.
  – Nem azért. A tanult embert komolyabban veszik. Különben is, most már D’Aubisson vagy. Sőt Claudel is.
  – Ezt miért mondod?
  – A családodban mindenkinek felsőfokú végzettsége van. Isabelle néni vendéglátó-ipari főiskolát végzett, ha jól tudom.
  – Persze hogy jól tudod. Mario is… Igen, tényleg. Eddig ez föl se tűnt, de mindenkinek van. Akad jó pár doktor is, meg egy professzor.
  – Nocsak, kicsoda? – kérdezte Nimby.
  – Jean-Luc bácsi. Nem ismeritek, én is csak párszor találkoztam vele. Ja, Raymond bácsit nem tudom. Milyen végzettségük van az ezredeseknek?
  – Katonai akadémia – vélte Chantal.
  – De ő rendőr, nem katona. Nem emlékeztek? Akit fölhívtunk, amikor a Roger-ügyben Nialát megbilincselték.
  – Az az ezredes? – kérdezte Jennifer. – Az rokonod?
  – Hát persze. Sőt neked is, mert közeli rokona Marie Lesternek. Vele még nem találkoztam, de máris nagyon szeret. Telefonon.
  – Ő biztos rendőrakadémiát végzett – mondta Chantal.
  – A Beverly Hills-i zsaru klasszisokkal jobb – vágta rá Nimby.
  Nevettek. Aztán megint Angélique szólalt meg.
  – Szóval mindenkinek van végzettsége. Kilógnál közülük, ha neked nem lenne.
  – Akkor pláne nem szerzek – közölte Vanessa. – Szeretek kilógni a sorból.
  Angélique sóhajtott.
  – Nehéz eset vagy, egérke. Nem szeretek ilyet mondani, de örülnöd kellene, hogy van lehetőséged tanulni.
  – Ezt jobb is, hogy nem szereted mondani, mert akkor hátha tényleg nem mondod – felelte Vanessa szárazon. – Én mindennap megköszönöm a szüleimnek, hogy magukhoz vettek, ha nem is ezekkel a szavakkal, sőt általában nem is szavakkal. De ők olyannak szeretnek, amilyen vagyok, és én olyan vagyok, aki nem szeret túl sokat tanulni. Nem állítom, hogy ez mindig így marad, én is változhatok, de jelenleg nem tudom elképzelni, hogy én egyszer diplomát akarjak szerezni.
  – Ne haragudj – felelte Angélique.
  – Nem haragszom, egérke.

A híd után jártak, a kocsi éppen ekkor állt meg egy piros lámpánál.
  – Ami azt illeti, hogy én tanulhatok – mondta Vanessa –, hát vajon ők tanulhatnak-e?
  És jobbra mutatott, ahol két lefátyolozott muszlim nő lépett le a járdáról és indult el keresztben. Az egértekintetek követték őket, ahogy átértek a túloldalra.
  – Biztosan – mondta Chantal. – Elvégre Franciaországban vagyunk.
  – Nem olyan biztos az – vélte Nimby. – Nem véletlenül van ez a vita a burka betiltásáról. Mert sok nőre még mindig rákényszerítik, és ha ezt, akkor mást is. Például hogy maradjanak otthon és ne tanuljanak, ne dolgozzanak.
  – Hát – mondta Angélique, és lenyomta a gázpedált – én nem akarlak kiábrándítani…
  – De?
  – De nálunk nagyon kevés nő van, akire tényleg ilyesmit kényszerítenek. Messze nem annyi, mint például netes pedofil, és azokról sokkal kevesebbet beszélnek. Ha megnézed, hogy kik szorgalmazzák annyira…
  – Persze – felelte Nimby élénken. – Az ő fő szempontjuk az, hogy kiszúrhassanak az arabokkal, beleszólhassanak idegenek életébe. De akkor is föl kell tennünk magunknak a kérdést: megengedheti-e magának Franciaország, hogy a nőket büntetlenül elnyomhassák az iszlám nevében? Én utánaolvastam ennek egy kicsit. Hallottatok a tálib uralomról? Afganisztánban volt, akkortájt, amikor mi születtünk. Az volt a fő jellemzője, hogy totálisan elnyomták a nőket. Semmit se volt nekik szabad, és a legkisebb vétséget is kegyetlenül büntették. Hát ennek az egyik jelképe a burka.
  Angélique hümmögött.
  – Persze, nem mondom én, hogy a burka valami jó dolog. Eszemben sincs. Küzdeni kell ellene. Csak itt egy jó ügyet rossz célra használnak.
  – Sokadszor a történelemben – felelte Nimby. – De ha sikerül keresztülvinni, hogy a nőket legalább néhány európai országban ne lehessen vallási terrorban tartani, akkor mellékes lesz, hogy ezt eredetileg arabellenes célból tették. Az arabgyűlölet ellen ettől függetlenül kell küzdeni. Kissyék meséltek arról a fogadásról az ügyvédnél, emlékeztek? Viselt ott valaki burkát vagy nikábot?
  – Mi az a nikáb? – kérdezte Kissy.
  – Olyan fejkendő, ami takarja az arcot, de a szem kilátszik. Ami ezen a két nőn is volt. A burka meg az a nagy zsák, amin a szem előtt is egy rács van, úgyhogy a nő szeme se látszik.
  Kissy és Martin egyszerre kezdte csóválni a fejét.
  – Nem, semmi ilyesmi nem volt senkin. Egy-két idősebb nő viselt kendőt, de nekik is látszott az egész arcuk. A fiatalabbakon még az se volt.
  – Voltak lányok rövid szoknyában is – mondta Martin.
  – Mennyire rövid? – érdeklődött Nimby.
  Martin őrá sandított. Kissy visszasandított rá. Értették egymást szavak nélkül is. Ha Martin azt meri mondani, hogy a szoknyák nem voltak elég rövidek, akkor Angélique jobban teszi, ha egyből a Grace klinika bejáratánál teszi ki Martin romjait.
  Martin ezt merte mondani.
  – Hát lehettek volna rövidebbek is.
  – Ha hazaérünk, mész a húsdarálóba – vágta rá Kissy.
  – Szóval azt akartam mondani – mondta Nimby gyorsan –, hogy a legtöbb arab meg tudja őrizni a kultúráját és a hitét nikáb meg burka nélkül is. Azoknak is sikerült, akik ott voltak azon a fogadáson. Úgyhogy akik azért akarnak tiltani, mert akkor hátha jól kiszúrhatnak az arabokkal, azok nagyot fognak csalódni.
  Kissy vigyorgott, és szavak nélkül közölte Martinnel, hogy hiába próbálja Nimby, ez a hű barát másra terelni a figyelmet, a jogos büntetés nem marad el.

Ekkoriban többször megesett, hogy olyan témákra fanyalodtak, mint a politika. Niala az egész hétvégét Courbevoie-ban töltötte, csak kétszer találkoztak, ebédnél. Másnap is ugyanabba az étterembe mentek, de az a pincérnő nem volt szolgálatban. Vasárnap este aztán Angélique bevitte Vanessát, Jennifert és Chantalt Courbevoie-ba, ők pedig Nimbyvel hazamentek. Yves bácsinak ugyanis a következő héten jutott ideje, hogy ezt-azt megigazítson a mikrobuszon. Sokára jött össze, viszont ingyen, az alapítványnak tett felajánlásként. De hát ráért a dolog. Most kap vonóhorgot a kocsi, tetőcsomagtartót és lehúzható létrát az oldalára, egy pótakkut a plusz elektromos dolgok számára – azazhogy akkut ők már raktak bele, Yves bácsi azt köti rá a generátorra, hogy ne kelljen töltőre tenni –, és jobb riasztót is kap. Nimby azt ígérte, a riasztó kicsit meg lesz birizgálva, hogy a szakértő autótolvaj azt higgye, már minden rendben, pedig mégse. Mint a karácsonyi betörésnél, a tolvajok szakszerűen kiiktatták a riasztót, de volt még egy riasztó. Itt csak egy lesz, de ravasz. Sivalkodni is csak azért fog, hogy a tolvaj elhallgattathassa és örülhessen, hogy sikerült. Yves bácsi szerint a riasztók sikoltozása régesrég nem ér semmit, mert az emberek toronyházak sokadik emeletein dolgoznak, onnan messze találnak parkolóhelyet, nem is hallják a szirénát, de oda se érnének. Idegenek meg nem izgatják magukat. Ezért van egyre többféle olyan riasztó, ami nem sikít, vagy csak falból, és közben más technikákat használ.
  A kocsit már a következő pénteken visszahozták, minden készen volt, ahogy ígérték. Egy apró számítógép került a kocsiba, a motorház egyik legbelső zugába, csak komoly szerelésekkel lehet hozzáférni. Egy telefont is tartalmaz, ami már az ajtó vagy a motorház nyitására is SMS-t küld a Jerrynek, és parancsokat is lehet neki küldeni SMS-ben. Az egyik parancsra elküldi a kocsi koordinátáit, mert van benne egy GPS-vevő, a másikra leállítja a motort, persze fokozatosan. Ezt ki lehet iktatni, ha a tolvaj kivezet egypár kábelt és elvagdossa a meglevőket, de addigra rég lefülelték, úgyhogy inkább másik kocsit választ. Thomson-gazella-effektus, mondta Nimby. Ezt nem értette senki, magyarázatot kértek.
  – Nem ettetek még Thomson-gazellát?
  Az egerek egymásra néztek és beismerték, hogy még nem.
  – Pedig finom. A gepárdok szerint legalábbis. De amikor a csita kimegy a kamrába Thomson-gazelláért, akkor a gazellák pattognak. – Nimby talpra szökkent és fölugrott a levegőbe. – Óriásiakat ugrálnak függőlegesen, négy lábbal. Néha látni őket természetfilmeken.
  – Rémlik valami – mondta Chantal.
  – Nomármost a biológusok ezt a csoportszelekció elvével magyarázták vala egykoron. A gazella önfeláldozó magatartást tanúsít, amikor ugrálásával magára vonja a gepárd figyelmét. Lehet, hogy őt megeszik, de a többiek elmenekülnek. A csoportszelekciós elmélet szerint a tomik azért maradtak fenn, mert egyedeik a csoport érdekét a saját érdekük elé helyezték. Eddig világos?
  – Mint a krémsajt – felelte Vanessa, és vett egy falat almát. Ekkor már becsukták a mikrobuszt a garázsba és behúzódtak a nappaliba.
  – Ám eljöve Richard Dawkins, az önzőgénelmélet atyja, áldassék az ő neve. Ő rájött, hogy a tomik nem önfeláldozásból pattognak, hanem ellenkezőleg: önzésből. Azt mutogatják a csitának, hogy ők milyen erős, egészséges gazellák, a cicusnak esélye sincs, hogy elkapja őket. Vagyis a pattogás azt jelenti: Edd meg a sógoromat, ő nem ugrik olyan magasra!
  Az egerek jót nevettek.
  – És ha a cica tényleg megeszi a sógort? – kérdezte Kissy.
  – Akkor a tomi megmenekült. Ha a csiták azokat eszik meg, akik fél métert ugranak, akkor azok maradnak életben, akik egy métert. Ezután viszont már nincsenek fél métert ugró gazellák, mert a félméteres ugrás génjeit a gepárdok megették. Ha akad egy gazella, aki másfél métert ugrik, akkor neki lesz a legtöbb esélye, hogy továbbadja a génjeit. A gepárdok most már az egy métert ugró géneket eszik meg, és egy idő után mindenki másfél métert ugrik. Aztán jön egy mutáns gazella, aki két métert ugrik, és így tovább. A harc vég nélkül folyik. A tomik ma már három métert ugranak.
  Fölnéztek a mennyezetre, ami alacsonyabban volt három méternél, és elismerően bólintottak.
  – Nos tehát, kisegér hölgyeim és uraim, a Thomson-gazellák technikáját alkalmazzuk a mikrobusz védelmére. A tomi azt magyarázza a csitának, hogy ővele nem érdemes kezdeni. A csita előbb-utóbb egy tomit biztosan elkap, de mindegyik azt reméli, hogy nem ő lesz az. Hát mi is ezt magyarázzuk az autótolvajnak. Előbb-utóbb egy autót biztosan elkap, de azt reméljük, hogy nem a mienk lesz az.
  – No – mondta Vanessa –, akkor menjünk edzeni. Mert nekünk is fittnek kell lennünk; az nem elég, ha a kocsink három méter magasat ugrik.

Amilyen érdekesen teltek az órák, sőt a percek is a téli szünetben, olyan unalmasak voltak most egész hetek, legalábbis az iskolai napok, de a szünnapokon se történtek rendkívüli dolgok. Még a forgatás is elmaradt, amire Pierre Serrault meghívta őket, mert valaki átírta a forgatókönyvet és már nem kellett a kung fu.
  Niala egész hétvégéket töltött Pivel, nagyon sajnálta, hogy a többiek most kimaradnak az életéből, de az egerének szüksége volt rá. Angélique is ki-kimaradozott, némelyik hétvégén bezárkózott kis szobácskájába Nimbyéknél, de egy olyan is akadt, amit Vannival töltött. A férfinak januártól nem volt állása a szállodában, de a panzió még mindig olcsóbb volt, mint egy bérelt lakás, úgyhogy maradt. Időnként elszegődött testőrnek egy-egy téli vakáción levő milliomos mellé, általában csak egy-egy alkalomra, a maradék időben pedig állást keresett. Az egyik pénteken a munkaadója Párizsba jött, elkísérte, aztán hétvégére kivett egy szobát. Nimby pedig jól letolta ezért Angélique-et.
  – És mégis miért nem hoztad haza, egérke?
  – No de hát…
  – Mi az, hogy no de hát? Mikor élünk, a harmincas években? Mikor szóltunk mi bele abba, hogy kit hozol haza, nappalra, éjszakára, akármikor?
  – Sose hoztam haza senkit, nem volt mibe beleszólnotok.
  – Akkor is – avatkozott közbe Kissy. – Én is hazahoztam az egeremet. Vanessa és Niala is hazavitték az egereiket. Chantal…
  – Vanni nem is egér.
  – Etess vele sok sajtot, hátha kinő a füle – tanácsolta Vanessa. – Engem Kissy már akkor hazavitt, amikor még egészen pici kisegér voltam, és csak cincogtam riadtan. Ezt kellett volna tenned.
  Kissy gyorsan megtörölte a szemét, bár tudta, hogy a kamera remekül lát mindent. Olyan szépen mondta…
  – Vanni nem cincog riadtan. Erős férfi, akit nem azért hoztam volna haza, hogy gyámolítsam.
  – No és? – nézett rá Nimby; ők ketten élőben látták egymást. – A panzióban is ugyanazt csináltátok. Senki nem fog amiatt aggódni, hogy a másik szobában alvó egértársad rosszat tanul. Én különben is Vaucressonban voltam, amúgy oda is elvihetted volna, és mi is ugyanazt csináljuk Vanessával.
  – Azért nem egészen ugyanazt – mondta a kislány nagyon gyorsan. Kissy vigyorgott. Vanessának persze részletes ismeretei voltak Angélique-ék szünidei élményeiről. Nekik rögtön első éjszaka már védekezésre is szükségük volt, Vanessáéknak pedig nem. Abból nem lesz egérbaba, amit ők csinálnak.
  Átlagos hétvégéik voltak tehát, azzal súlyosbítva, hogy többnyire csak hatan voltak. Gyakoroltak, edzettek, csinálták a fekvőtámaszokat, ámbár a súlytöbblet nagy részét már leadták, de Vanessa kérlelhetetlen volt. Ő már megcsinálta a százhatvan fekvőtámaszt egyvégtében. Kissy napi adagja közelített a százhoz.
  Az egyik hétvégén laposra verték a postásukat, aki azt állította, hogy dzsúdózik és falhoz keni őket, aztán kiderült, hogy senkivel se bír el közülük, még Angélique-kel se, aki nem volt jelen ugyan, de tudták, hogy mire képes, és látták, hogy a srác nem tud annyit. De azért barátságosan megköszönték a közreműködését, megvendégelték némi süteménnyel, gyümölccsel, sajttal meg üdítővel. Ez minden edzőpartnernek járt a száz euró tiszteletdíj mellé.
  Egy másik hétvégén Vannival verekedtek meg Beaulieu-ben, az volt az első alkalom a szünet óta, hogy mind együtt voltak péntektől vasárnapig. Február vége volt már, rég nem havazott, de északon elég hűvös, morcos idő járta, ezért is jöttek le. Beaulieu fölött kék volt az ég, énekeltek a madarak, és a hó alól régesrég kiolvadtak a turisták.

Ekkor avatták föl az átalakított melléképületet. Niala állta a szavát, hátul kihasíttatott három pici rekeszt, épp elfért bennük egy zuhanyfülke és egy mosdó, a törülközőtartó már az ajtón volt. Így sokkal gyorsabban elkészültek, bár most már elég jó volt az idő, átsétálhattak volna a villába vagy a panzióba is. De jól jönnek ezek majd a következő télen.
  A verekedés jól sikerült, Vanni nem volt ügyetlen és kimondottan erős volt. Ráadásul nem szenvedett abban a betegségben, amiben a partnereik többsége, akik nem merik őket rendesen megütni, mert nem bíznak a védőfelszerelésben vagy csak gátlás él bennük aziránt, hogy megüssenek egy gyereket. Vanni mert rendesen ütni, sőt rúgni is, talán mert már többször látta őket edzeni és minden kalandjukat ismerte. Angélique-kel sokat beszélgetnek, ez talán Niala hatása, neki a jó kapcsolatról vallott elvei között az is szerepel, hogy mindent meg kell egymással beszélni, meg kell ismertetni egymást a múltunkkal, a barátainkkal, mindennel, ami hozzánk tartozik. A barátokkal való megismerkedés egyelőre késett, mert mindkettejük barátai, az egereket leszámítva, Párizsban voltak, Vanni pedig mostanában csak egy hétvégét töltött ott. De ez ráér. Lényeg, hogy sokat beszélgetnek. Az összes egérpár sokat beszélget, a félegeres párokból viszont csak az egyik, mármint Angélique-ék. Chantal bevallása szerint ők nem beszélgetnek annyira sokat, helyette egész más dolgokat szoktak csinálni. Kissy egyik reggel, amikor Chantal nagyon álmosan jött elő, megkérdezte, hogy hányszor. Erre Chantal azt felelte, te vagy a jó matekos, nem én.
  Most Beaulieu-ben Chantal is frissen, üdén kelt reggelente: Andreas nem jött. Ez olyan jótékonyan hatott Chantal edzőtermi teljesítményére, hogy Vanessa nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze.
  – Nem lehet mindenki te – mondta Chantal, ezzel kérdő arckifejezést keltve a kislány arcán. – Hát mert a te teljesítményed semmit se romlott, pedig valaha ti is végigaludtátok az éjszakákat, most meg nem.
  – Vanessa acélból van – mondta Pi. – Én erős, egészséges férfi vagyok… állítólag… de a felét se bírom annak, amit Vanessa. Pedig ahhoz a nemhez tartozik, amelyiket gyengébbnek szokás nevezni, ráadásul még serdül.
  – Mondhatnám – felelte a kislány –, hogy robot vagyok, műanyag bőr, acélszerkezet, szervomotorok. Jól is hangzana. De a helyzet az, hogy nem én bírok sokat, hanem te gazdálkodsz rosszul az erőddel. Mikor edzettél ezelőtt legutóbb?
  – Hiszen tudod. Január elején itt Beaulieu-ben.
  – Látod. Hát még mindig nem értitek – Vanessa körbehordozta pillantását az egereken –, hogy az ember csak akkor marad az a villámgyors gyilkológépezet, amivé fejlesztettük magunkat, ha rendszeresen gyakorol? Tudom, korábban is előfordult, hogy egy ideig nemigen edzettünk, de egyrészt akkor is romlott a teljesítményünk, másrészt legalább akkora lakomákat nem csaptunk, mint most a szünetben. Nézzétek meg ezt a petyhüdt, vacak egeret – mutatott Pire, aki negyedórával azelőtt úgy küldte földre az egyszerre támadó Chantalt és Nialát, hogy csattantak –, végigette a téli szünetet, aztán elment két hónapra leckét írni. Mitől lenne ereje?
  – Szegénykém – sajnálta Jennifer. – Mihez fog kezdeni, ha támad a shindy?
  – Te csak ne ironizálj, egérke. Az, hogy eddig nem akadtunk össze olyan shindyvel, aki tudott volna verekedni, nem garancia semmire a jövőben. – Vanessa körbehordozta szigorú tekintetét a csapaton. – Értsétek meg, hogy soha nem lehetünk eléggé felkészültek. A shindyk többnyire nem jó verekedők és nem hordanak fegyvert, mert arra számítanak, hogy gyerekekkel lesz dolguk, akiket egy-két pofonnal tökéletesen meg lehet félemlíteni. De egy azért már volt, aki pisztolyt rántott. Én nagyon gyors vagyok, de egy golyó elől én se tudok elugrani, csak azt tudom tenni, hogy támadok, mielőtt azt a golyót kilőnék. Halljuk, mi a teendő – Vanessa megpördült és őrá mutatott –, Kissy!
  Kissy késedelem nélkül felelte: – Ki kell rúgni a pisztolyt a kezéből. Ha nem érem el, akkor lőni kell.
  – Erre mennyi esély van?
  – Kevés, mert a pisztolyt gyorsabban ki lehet biztosítani és elsütni, mint a Nimbuszt, de ha nincs más, akkor ezt kell tenni. És egyvalamit sose szabad.
  – No mit? – kérdezte Vanessa vizsgáztató hangon.
  – Állni és gondolkodni, hogy most mihez kezdjünk.
  A kislány helyeslően bólintott és jelt adott az újabb összecsapásra.

Ekkoriban már magukkal hordták azokat a rémisztő bicskákat. Kimondottan csak Vanessa és Nimby ragaszkodott hozzá, az ellenzéket pedig Niala, Angélique és Pi képviselte, vagyis eggyel többen, de a négy ingadozó végül arra szavazott, hogy ez ugyan okot ad arra, hogy némileg tartsanak a rendőrtől, de kevesebb okuk lesz félni a shindytől, márpedig a rendőr mindenképpen sokkal kevésbé veszedelmes. Amikor januárban eldöntötték, hogy ez a helyes lépés, maga Vanessa vetette föl, hogy esetleg kinek-kinek saját döntésére bízhatnák, hogy hord-e bicskát, de erre Niala megcsóválta a fejét és kivett egyet a készletből.
  – Egy csapat vagyunk. Mindenkinek tudni kell ugyanazt. Ha bajba kerülünk, és én számíthatok arra, hogy ha kell, bicskával is megvédesz, akkor nem helyes, ha te nem számíthatsz ugyanígy rám.
  No tessék, gondolta Kissy. Niala már megint meghatározott egy alapelvet.
  Egy tucat bicskát beraktak egy dobozba és föladták Kissy címére postán, mert a gépen csak kézipoggyászuk van, abba nem tehetik. Ha a szkenner kimutatja, márpedig holtbiztos kimutatja, akkor őket az életben nem engedik még egyszer gépre szállni. Niala szerint legalábbis. Vanessa hetykén vállat vont ugyan és azt mondta, legfeljebb megverik a biztonságiakat, de nővére közölte, hogy éppen akkor amazoknál lesznek a frissen megtalált bicskák, Vanessa pedig egyelőre nem tanította ki őket, hogyan harcoljanak puszta kézzel ellenük. A kislány úgy elámult ezen a válaszon, hogy a szája is tátva maradt, Nimby nyúlt oda és csukta be neki. Ezen jót nevettek.
  Külön vita volt arról is, hogy magukkal vigyék-e a késeket az iskolába. Vanessa magától értetődőnek tartotta, hiszen a shindyk vagy egyéb gonosztevők nem kérdezik, hogy hova mennek, honnét jönnek. Ha az iskolába nem viszik őket, akkor jóformán sose hordják, legfeljebb szünnapokon, amikor csapatostul mászkálnak.
  Az ellenzék úgy gondolta, hogy az iskola a legkevésbé se jó hely ilyen szerszámoknak. Mi van, ha ellopják a nyüzsgésben? Ezt Jennifer kérdezte, vesztére, mert Vanessa lesújtóan nézett rá és közölte, hogy aki hagyja, hogy ellopják a fegyverét, az jobban teszi, ha bekeni magát mustárral és helyet foglal a cica zsömléjében.
  Végül fölhívták Mondiot-t és tanácsot kértek tőle. Elvégre ő szakértő, ugyanakkor megérti a szempontjaikat. Nem nagyon értette meg, vagy csak nem tartotta elég fontosnak, de azt mondta, el se tudják képzelni, mit idézhetnek a fejükre azzal, hogy tizenöt centis rugós bicskát visznek az iskolába. Ő csak azt tudja tenni, hogy hálát ad, amiért már nem az ő iskolájába járnak, mert igazán nem szívesen bántaná meg őket egy ilyen eljárással. Főleg szegény Vanessát, aki olyan érzékeny a Jerry jó hírére.
  Kissy sose fogja elfelejteni azt az arcot, amivel Vanessa a telefonra meredt, míg ezeket a szavakat hallgatta. Morgómedve nem azt mondta, hogy félti a bőrét Vanessa haragjától. Ő Vanessa lelki nyugalmát féltette.
  A kislány öt másodpercig féktelen dühvel bámulta a telefont. Kissy lelki szemeivel megpróbálta ugyanúgy fölnyitni Vanessa fejét, ahogy a D’Aubisson lányok szokták az övét, és döbbenten látta a véresebbnél véresebb képsorokat, amiknek mind Morgómedve volt a szenvedő alanya. Aztán Vanessa anélkül, hogy az arcán egy moccanásnyit változtatott volna, jeges nyugalommal azt mondta:
  – Értem, monsieur Mondiot. Köszönöm, hogy elmondta. Visszavonom a javaslatomat a bicskaviselésre.
  – Szívesen. Aztán mondd, a szemed elé merhetek én még kerülni ezután?
  Vanessa elnevette magát, és Kissy már nem látott véres képeket a fejében.
  – Hát persze. Legyen nyugodt.

Nimby ekkoriban látott hozzá az ötletéhez, hogy monopolyprogramot ír a Jerry-felület számára. Rövid megfontolás után azonban úgy döntött, hogy nem monopoly lesz, hanem egy külön az ő számukra kidolgozott, speciális változat. Jerrypoly!
  Azokat az utcákat lehet majd megvenni, ahol az egerek laknak. A helyszíneket eredeti fényképek ábrázolják. A játékosokat is, nem kell figurát választani játék előtt, mert mindenkit az arcképe képvisel. A speciális mezőkön is fénykép lesz, még nem tudni, micsoda, de lesz.
  Folyamatosan szaporodtak az ötletek. A vasutas mezőkre a beaulieu-i, nizzai, vaucressoni és franconville-i állomás képe kerüljön, vagy egy mozdonyé azokon a helyeken. A szerencsekártyás mezőkre ne kérdőjel kerüljön, hanem szerencsemalac. Mégpedig az a kis játékmalac, ami Nialának van a polcán. Erre logikusan következett, hogy a közösségi persely pedig az a kis fémdoboz, amit Nimby régen az asztalán tartott, majd átvándorolt a Frédi bázis asztalára, mindenféle hasznos apróság van benne, még hajcsatok is.
  A malac és a doboz volt az első, amit külön erre a célra fényképeztek le; Nimby helyszíni forgatásnak hívta. A harmadik helyszíni forgatást Blanche egyik barátnője végezte el, kattintott pár képet abban a kórteremben, ahol valamikor Mohi feküdt a Hendriksen-ügy után. Ez lesz a sarokban, börtön helyett, mert börtönnek az ő esetükben semmi értelme, ők másokat küldenek oda, nem maguk mennek. A szemközti sarokban pedig egy marcona shindy lesz, akivel szemben alulmaradnak; Luigi most is vállalta a szerepet, hiszen ő alakított már shindyt az alapítvány számára. Niala fotózta le többféleképpen, fenyegető testtartásokban és arckifejezéssel.
  A startmező fotóját Kissy csinálta, külön meglátogatta ezért Ange nénit a könyvtárban. Érett megfontolás után a bejárat előtti részt választotta, balról-jobbról könyvespolcokkal, hiszen itt látta először Martint mint Sünit, s itt találkozott először Mohi és Nimby is, egymással és velük is. Ange néni jót mulatott a Jerrypoly szellemes ötletein, és azt mondta, nagyon tetszik neki, hogy az egerek ennyire vonzódnak a hagyományokhoz.
  – A hagyományok fontos dolgok – mondta. – Jó követni őket. De azokat a legjobb, amiket mi találtunk ki saját magunknak, nem készen kaptunk.
  Kissy eltűnődött ezen és megállapította, hogy az életük tele van ilyen hagyományokkal. Ezer éve nem folyt arról megbeszélés, hogy összegyűljenek-e a következő iskolai szünnapon, mert magától értetődő, hogy igen. Csak azt kell megbeszélni, hogy melyiküknél. Már hagyomány, hogy Nimby érkezéskor és távozáskor a lányok nyakába borul, akik mérhetetlenül meg vannak sértve, de vigyáznak, hogy az útjába essenek. És hát hagyomány a Jerry szaknyelve, ami azóta fejlődik, hogy a shindy szót kitalálták. A kisegérség, az óvatos távolságtartás macskáktól, egerészölyvektől és rágcsálóirtóktól. A harci stílusuk és a kiképzés többi eleme, például a Jerry-morze, amit még sose kellett segélykérésre vagy bármilyen éles célra használniuk, csak van, mert megszokták. Még abból is hagyomány lett, hogy ki melyik szobába költözött kétezerhét nyarán a panzióban, mert azt a számot kapta a telefonos hívórendszerükben, meg az eBayen is, amikor eladták Mohi holmijait – alighanem életük végéig emlékezni fognak ezekre a számokra, bár már rég nem úgy van, hiszen a párok összeköltöztek, az akkoriban meglevő egyetlen pár meg szét. Voltaképpen az is hagyomány, hogy amikor Vaucressonban vagy Franconville-ben összegyűlnek, Vanessa automatikusan átveszi a konyha irányítását és a takarítás megszervezését. Ez még Neuillyből ered, az első nyarukról, amikor Mohi végtelenül boldog volt, hogy ott lehet – bár persze nem mutatta –, és mini házvezetőnőként kezdett működni, már a nyaralás előtt is, de utána még inkább.
  – Meg az is egy hagyomány – mondta erre Ange néni –, hogy ha a hazatérése előtti dolgokról van szó, akkor mindig Mohit mondtok, sose Vanessát.
  – Hát persze. Akkor még sehol se volt Vanessa, Mohi pedig egészen más volt.
  Jól elbeszélgettek a hagyományokról, és Kissy csinált egypár fényképet a jövedelemadós mező számára is. A néninek ugyanis volt egy réges-régi, hímzett erszénye, amit nem hordott mindig magával, de most éppen nála volt. Nem pénzt tartott benne, hanem egy kis varrókészletet, centivel, szappandarabbal, összecsukható ollóval, mindennel, ami kell. Nimby azt mondta, ez remek lesz, viszont két adómező van, egy a tábla elején, egy a végén, úgyhogy kellene még egy erszény. Eddig ugyanis még az eredeti monopolytáblát akarták benépesíteni a saját életük elemeivel. De amikor Nimby azt mondta, hogy két adómező van, Jennifer megkérdezte, hogy ezt ki mondta. Mármint miért kellene nekik ragaszkodniuk az eredeti elrendezéshez?
  Pár nappal később Nimby és Vanessa előállt egy vázlattal. A mezők itt nem egy négyszögletes tábla szélein helyezkedtek el, hanem egyenes csíkban egymás után, mert akkor egy sincs fejjel lefelé. Hat mező látszott a csíkból, amit ide-oda lehetett csúsztatni, és az utolsó mező után megint az első mező jött. A mezőkön egyelőre nem a végleges képek voltak, hanem találomra kiválasztott fotók a Jerry archívumából. Mást még nem is tudott, figurák se voltak, csak a grafikai koncepciót akarták kipróbálni. Az egerek érdeklődve tekergették a csíkot és megállapították, hogy nagyon szép, viszont mivel nem látszik az egész tábla egyszerre, nehéz áttekinteni. Nimby azt mondta, tudja, de így nagyobbak lehetnek a mezők és szebb. Úgy gondolták Vanessával, hogy a csík fölött lesz egy kis áttekintőtérkép, ami az egyes városok foglaltságát mutatja apró arcképekkel.
  Ekkor úgy volt az elképzelés, hogy az első, legolcsóbb város lesz Courbevoie, ahol Pi házát és az Areva-tornyot lehet megvenni. Aztán jön Neuilly, Jenniferék, Chantalék és Martinék házával. Utána Franconville, Nimbyék házával meg két további helyszínnel, aztán Vaucresson, hasonlóképpen, és végül Beaulieu, a legdrágább, a villával és a panzióval. Aztán az egerek föltették a kérdést, hogy jó, jó, de hány játékosra van ez tervezve? Mert az eredeti monopolyban nyolc színes csoport van, plusz a vasutak és a közművek, összesen huszonnyolc megvehető mezővel, és a játékosok ajánlott száma hat, a maximum nyolc. Világos, felelte Nimby, és nekilátott újabb helyszíneket keresni.
  Közben megállapították, hogy a játék pénzneme nem lehet euró, dollár meg végképp nem. Ez fantáziátlan lenne. Sajttal fognak fizetni, Nimby tervezett is egy kis sajtérmét, rajta Jerry arcképével, aztán úgy döntöttek, hogy inkább a sajátjuk legyen a pénzeken, és ne érmék legyenek, hanem bankjegyek. Sajtból persze, helyenként lyukakkal. Ezt már profi rajzolóra kellett bízni, Jennifer tehát nekiült és rajzolt egy sor bankjegymintát, itt-ott lyukakkal, a címlet feltüntetésével, díszítményként sajtot evő egérkékkel. Kézenfekvő volt, hogy kilenc címlet lesz, és kisorsolják, ki melyiken szerepel. Egyik szerdán tehát cédulákra írták a számokat és Vanessa sapkájába tették őket; ketten persze most is távol voltak, ezért először Vanessa húzott a nővére nevében, az utolsó cédula pedig Pié. Jennifer ekkor már dolgozott a bankjegyekre kerülő arcképeken, mindegyik büszke tekintettel nézett a biztató jövőbe és egérfüle volt. A sorsolás után Nimby rámásolhatta őket a bankjegyekre.
  Jennifer kapta az egysajtos bankjegyet, Niala a kettest, Angélique az ötöst. Nimby került a tízesre, Martin a húszasra, Pi az ötvenesre. A százast Kissy kapta, a kétszázast Vanessa, az ötszázast pedig Chantal.
  A játék ugyan csak elektronikusan fog létezni, de amikor Jennifer elkészült a rajzokkal, Nimbytől mindenki kapott kilenc kartonra nyomott, laminált bankjegyet. A hátlapjuk ugyan egyezett az elejükkel, de még Obama se mondhatja el magáról, hogy az arcképe bankjegyekre került!

A vidám klubélet március második hétvégéjén egyszerre félbeszakadt.
  Szerdán még senkinek se tűnt föl semmi különös, de csütörtök este, amikor a csapat a felületen volt együtt, Vanessa egyszer köhögött. Amikor pár perc múlva megismételte, Niala megkérdezte, hogy jól van-e.
  – Persze – felelte húga –, csak egy kicsit kapar a torkom.
  Ezután többször is köhögött, de láthatóan zavarta, hogy figyelik, igyekezett elfojtani. Az pedig még jobban zavarta, amikor Niala odalépett hozzá.
  – Mutasd a homlokod.
  – Semmi bajom… – kezdte Vanessa, de nővére félbeszakította.
  – Vagy megtapintom a homlokodat, vagy hozok egy lázmérőt, válassz!
  A kislány engedte megtapintani a homlokát, és nem volt láza. De az este folyamán még jó néhányszor köhögött. Blanche megnézte, adott neki valamit és azt mondta, ha másnapra nem javul, akkor megnézeti az orvossal.
  Senki nem aggódott különösebben, amikor este elbúcsúztak.
  Reggel, amikor Kissy bekapcsolta a mobilt, Niala üzenete várta. „Bevisszük a kórházba, anya szerint tüdőgyulladás. N.” De volt másik üzenet is. „Tüdőgyulladása van, itt maradok vele, gyertek le. N.”
  Kissy döbbenten meredt a telefonra, aztán Martinre, aki vele együtt olvasta az üzeneteket.
  – Mikor jöttek?
  Kissy megnézte. Az első hajnali háromnegyed ötkor, a második fél hétkor, alig félórája.
  – Hívd föl – mondta Martin, és nyitotta az ajtót –, szólok Marie néniéknek. Ma nem megyünk iskolába.
  Niala hangjában idegesség vibrált, de igyekezett nyugodt maradni.
  – Most alszik, kapott antibiotikumot meg mindent – kezdte köszönés nélkül, ahogy fölvette a telefont. – A doki azt mondta, minden rendben lesz, de ez azért veszélyes lehet. Állandó megfigyelés alatt tartják… ja igen, nektek is el kell menni orvoshoz, ez fertőző. Apádéknak is.
  – Nekünk? – kérdezte apa; Kissy észre se vette, hogy ott áll a szobában. A telefon persze automatikusan kihangosított.
  – Igen – felelte Niala. – Minket is megvizsgálnak rövidesen. Szóljatok a többieknek is, mindenki a saját orvosához menjen.
  – Jó, hétfőn az lesz… – kezdte apa, de Niala félbeszakította.
  – Szó se lehet róla. Most azonnal. Isabelle néni kihívta őket a panzióba, ott is mindenkit megvizsgálnak, van egy gyerek is.
  – Ennyire fertőző? – képedt el anya, már ő is ott volt.
  – Nem, de nem tudjuk, hol kapta el.
  – Hogy derült ki?
  Niala nagyot sóhajtott.
  – Fél ötkor fölébresztett azzal, hogy rosszul érzi magát. Nagyon köhögött, nehezen vette a levegőt, láza volt. Átrohantam anyáért, fél percig se vizsgálgatta, azt mondta, bemegyünk a kórházba. Fölhívta őket és mentünk, apa a karján vitte le Vanessát a kocsiba, aztán ugyanúgy be a kórházba. A robogó kocsiból írtam nektek először.
  – Ugyanott van, ahol három éve? – kérdezte apa.
  – Persze, csak másik osztály, de itt is mindenkit ismerünk, a főorvos még rokon is. A… Jövök! – kiáltotta Niala, aztán a telefonba: – Le kell tennem, hívnak vizsgálatra. Majd beszélünk!
  És le is tette. Martin mostanáig csak állt kezében a telefonjával, most kapcsolta be.
  – Hívjuk föl az egereket – mondta, míg beütötte a PIN-kódot. – Mindenki menjen el orvoshoz, aztán irány Beaulieu.
  – Nem olyan egyszerű az – mondta apa. – Nincs helyfoglalásotok.
  Kissy meglepve nézett rá. Csakugyan, gondolta. Hiszen a D’Aubisson lányok jöttek volna hozzájuk.
  – Megpróbálom elintézni – szólalt meg anya. – Ismerek egy-két embert.
  – Georges – mondta Kissy; szükségtelennek érezte, hogy teljes mondatot alkosson.
  – Hagyjuk most, van elég baja. Majd ha én nem járok sikerrel.
  Így történt, anya csupán két helyet tudott fölhajtani, úgyhogy írtak Nialának, hogy nem tudtak többet. Hívással nem zavarták, hátha éppen vizsgálják.
  Míg anya helyet próbált foglalni, apa fölhívta a cégét, hogy késni fog, aztán bejelentette magukat az orvosnál. Ők addig beszéltek az egerekkel, akik persze mind megkapták az SMS-t. Egyedül Pivel nem tudtak beszélni.
  – Biztos késő éjszakáig tanult, és most alszik – mondta Chantal. – De nem késett le semmiről, mi még órákig nem indulhatunk Beaulieu-be.
  – Fenét – felelte Nimby idegesen, de nem Pi miatt. – El kell érnie az orvosát, mielőtt az elmegy golfozni.
  – Kérek Yves bácsitól egy kocsit és odamegyek – mondta Angélique. – Le is teszem, sziasztok.
  Nimby fél perc múlva hozta a hírt, hogy apja azt felelte, ő majd elmegy Pihez, Angélique csak menjen az orvoshoz. Addigra a gyors haditanács már eldöntötte, hogy egyelőre csak Kissy szülei menjenek orvoshoz, a többi szülő nem találkozott Vanessával hosszabb-rövidebb ideje, ők majd akkor mennek, ha kimutatnak valamit olyan egérnél, akivel találkoztak.
  Az egész délelőttjük ráment a vizsgálatokra meg utána a várakozásra, amíg meglettek az eredmények. Közben Pi is fölkelt, döbbenten értesült az eseményekről, Yves bácsinak pedig szóltak, hogy már nem kell elmennie Pihez. Azt mondta, már majdnem ott van, nem fordul vissza, inkább kiviszi a másik kettőhöz Franconville-be. Nem lehet, felelték, Pinek Courbevoie-ban van az orvosa. Csodákat, mondta Yves bácsi, Pi a héten még nem is találkozott Vanessával, semmi szüksége vizsgálatra. Tényleg, döbbentek rá az egerek, és hagyták, hogy a bácsi elmenjen Piért, aki kiment ugyan vele Franconville-be, de aztán úgy döntött, hogy Nizzában majd mégiscsak megnézeti magát, mert Vanessával nem találkozott ugyan, de Nialával igen szoros közelségben voltak, és nem tudja, mióta lehetett a szervezetükben a kórokozó.
  Ők négyen az orvosi váróban kornyadoztak délután fél egyig, amíg meglettek az eredmények. Semmi bajuk. Akkor anya taxival elszáguldott, mert neki sürgősebb tárgyalása volt, apa pedig bevitte őket Neuillybe, ahol Chantal és Jennifer téblábolt egy orvosi váróban, de velük volt Inge is, mert ő étellel dolgozik, nem kockáztathat. A lányok eredménye akkor lett meg, amikor odaértek. Negatív. Inge azt mondta, ne várjanak rá, menjenek nyugodtan, így apa most már négy egérrel ment ki Franconville-be, persze a rendes kocsijával, úgyhogy elment a dolgára ő is, többen úgyse férnek be. Mire odaértek, meglett Nimby lelete is, az is negatív volt, de Angélique-é sehogy se akart elkészülni, pedig kettőkor az orvos már mérgesen telefonált valahová.
  – Sajnálom – mondta az összesereglett egereknek. – Némelyütt már ilyenkor beáll a hétvége, képtelenség bármit elintézni.
  – Azt mondja meg, doktor úr – lépett közelebb Chantal –, vannak tüdőgyulladásra utaló tünetei?
  – Nincsenek – felelte az orvos.
  – Repülhet?
  – Hová?
  – Nizzába – felelték az egerek kórusban.
  – Utasként, ugye?
  – Persze – nevetett Angélique –, rendes utasszállító gépen.
  – Nyugodtan. Én egyből azt mondtam, hogy semmi baja, ön ragaszkodott a részletes vizsgálathoz. Hétfőn megtelefonálom az eredményt, ha kívánja.
  Angélique azt mondta, hogy kívánja, Yves bácsi pedig egy barátjától kölcsönzött, gyönyörű Mercedes kisbusszal kivitte őket a reptérre. A gépet persze Georges intézte el, megint ingyen repültek a szolgálati járaton. A részleteket ők nem ismerték, de alighanem a rendkívüli helyzet miatt segítettek a pilótatársai.
  Mindeközben többször beszéltek Nialával. Mindhármuk leletei negatívak voltak. Vanessa állapota változatlan, mélyen alszik. Az orvos szerint még egy ideig nem számíthatnak javulásra, de rosszabbodásról egyáltalán szó se lehet.

Az egérfolyam már kifelé hömpölygött a reptéren, amikor ráébredtek, hogy senki nem gondoskodott járműről. Nialával még Párizsban beszéltek legutóbb, egy szót se szólt senki kocsiról. Összenéztek, aztán Pi elkapott egy egyenruhást.
  – Mondja, ismeri D’Aubissonékat?
  – Vanessa hogy van? – kérdezte a pasas válasz helyett.
  Kissy döbbenten nézett Jennifer hátizsákjának csatjára. Tizenkét óra elég, hogy az egész város tudja… no persze amikor Georges megszervezte a szolgálati járatot, nyilván elmondta, mi történt.
  – Egyelőre nincs változás, úgy tudom – mondta Pi. – De az orvos azt mondta, nincs ok az aggodalomra. Így aztán mindenki aggódik. Hogy lehetne megtudni, hogy gondoskodtak-e nekünk valami járműről? Nicole soha nem felejt el semmit, de hátha most igen.
  – Niala? – nevetett az egyenruhás, Kissy pedig ezúttal Pi hátát nézte döbbenten. – Mi is ismerjük a művésznevét. Ugye maga a barátja?
  – Én.
  – Egy perc és megtudom.
  A pasas elsietett, az egerek pedig összenéztek.
  – Háromezer taxit találunk a bejáratnál – mondta Chantal.
  – Az biztos – mondta Pi –, de ha Niala szerzett járművet, akkor használjuk azt.
  Fél perc alatt visszaért az egyenruhás.
  – Szegény Nicole, nagyon aggódhat a húgáért. Még sose hallottam, hogy elfelejtett volna valamit. Mit szerezzek maguknak? Van egy kölcsönző, azt fölhívhatom.
  – Á – nevetett Pi –, fogunk taxit, az a legegyszerűbb. Kösz mindent.
  – Mondják meg nekik, hogy szorítunk a kislányért.
  – Jó. Mit mondjunk, ki szorít?
  Az egyenruhás elmosolyodott.
  – Csak annyit mondjanak, hogy a Nice-Côte d’Azur repülőtér.

Az egérhad kiözönlött a taxikból és elárasztotta a kórház előcsarnokát, bár csak hatan voltak, Kissy nem tartott velük. A másik kocsiból kiszállt a sofőr és odajött hozzájuk, egyben fizette ki mindkettőt.
  – Osszák el igazságosan – kötötte a lelkükre, és már ott se volt. Beszáguldott a kórházba, át az előcsarnokon, egykettőre megtalálta a portást.
  – Én a…
  – Itt balra, lift, harmadik emelet, ott jobbra – vágta rá a portás, Kissy pedig odadobott egy köszt és már loholt is. Pillanatok alatt keresztülment a falakon és ott termett a többieknél.
  Kár volt sietni. A következő órákban kétféle elfoglaltság között választhattak: ülhettek a folyosón vagy állhattak a folyosón. Blanche megnyugtatta őket, hogy ennyi idő alatt semmiféle változást nem lehet várni, sokkal több idő kell hozzá. Napokig nem fog történni semmi.
  Amikor megérkeztek, Niala bent volt a húgánál, aztán hamarosan kijött és Pi mellére hajtotta a fejét. Sápadt volt, riadt és kialvatlan.
  – Hogy van? – kérdezték csak súgva az egerek.
  – Tűrhetően – felelte Niala. – Nemrég ébredt. Nimbyt akarja látni.
  A fiú rögtön elindult az ajtó felé. Blanche először meg akarta állítani, de nyilván látta, hogy a fülénél fogva se sikerülne, úgyhogy inkább követte.
  – Igyekszünk tiszta körülményeket teremteni – mondta Niala. – Van egy kis előtér, ott maszkot és köpenyt veszünk, és puszilkodás kizárva. Nem hiányzik még egy felülfertőzés.
  – Egyébként megvoltak a vizsgálatok, az enyémet kivéve – szólt Pi. – Mindenki tiszta.
  – Persze, ez nem fertőz – mondta Niala.
  – De hát azt mondtad…
  – Tudom, mit mondtam, egérke. Soha nem lehet kizárni, hogy átmegy a fertőzés. Ez változatos és alattomos betegség. Senki nem kapja el cseppfertőzéssel, de ha erre számítasz és óvatlan vagy, akkor biztosan elkapod. Van vírusos és bakteriális, opportunista meg aspirációs… – Niala legyintett. – Sose fogjuk megtudni, honnan szerezte.
  – Miért nem?
  – Mert nem lehet, hacsak ki nem mutatunk valakit a közelben, akinek hasonló van. De ha ez nem lesz, akkor annak fogom tulajdonítani, hogy egy szál pólóban rohangál, megizzad, elég egy hűvös fuvallat és kész.
  – Mindannyian egy szál pólóban rohangálunk – mutatott rá Chantal.
  – Kivéve ezentúl Vanessát.
  Míg beszélgettek, Blanche visszatért. Mosolygott.
  – Ha láttátok volna, hogy örült Nimbynek… mintha fölkapcsoltak volna egy erős lámpát a szobában.
  – Gyakran szokott világítani, ha boldog – mondta Kissy.
  – Hát most annál feltűnőbb, mert egyébként csak kornyad.
  – Sziasztok – állt meg mellettük egy fehér köpenyes orvos. – Ti vagytok a híres barátai, gondolom.
  – Nem – felelte Chantal –, mi a hírhedt barátai vagyunk.
  – Jól van. Akkor megnézem a barátnőtöket. Milyen állatok is vagytok ti?
  – Egerek – húzták ki magukat méltatlankodva. Martin még a füleit is meglengette. Az orvos bólintott és bement Vanessához.
  Lassan teltek a következő órák a folyosón. Mindig valaki bement Vanessához, Nimby után elsőként Kissy, aztán Chantal, majd Angélique, de akkor a kislány megint elaludt, úgyhogy Angélique kiszólt, hogy ne jöjjön a következő, ő most egy darabig őrzi az álmát.

Kissy az utasítás szerint az előtérben fölvette a zöld köpenyt, sapkát és maszkot, aztán óvatos léptekkel beosont Vanessához. A kislány a szoba egyetlen ágyában feküdt, betakarva, a karjában infúzió. Fáradt volt és megviselt, de elmosolyodott. A jobb keze megmozdult a takaró mellett.
  Szia, olvasta Kissy a morzebetűket.
  – Szia, egérke – mondta, leküzdve az automatikus reflexet, hogy morzéban válaszoljon. – Hogy vagy?
  Voltam már jobban is, kopogta Vanessa, és köhögött. Nehéz beszélni, és fáj is.
  – Ne beszélj. Úgyis értek mindent.
  De Jean meg a nővérkék nem.
  – A fél kórház egerekkel van tele, majd mindig lesz itt valaki, aki tolmácsol.
  IY is ezt mondta.
  – Mert leleményes, talpraesett egér.
  Már tolmácsolt J-nek. J nem értette, miért kopogok az ágyon, IY magyarázta meg, hogy ez a nyelvünk.
  – Jean a doki?
  Vanessa bólintott.
  – Azt mondta, ne féljünk, nem jön érted a cica.
  Vanessa mosolygott.
  Cicát mondott?
  – Cicát. Mielőtt bejött, megkérdezte, milyen állatok is vagyunk. Megmondtuk.
  Nem féltetek?
  – Ez kórház, ide tilos macskát behozni – vágta rá Kissy.

Öt órára járt az idő, Vanessa aludt Angélique felügyelete mellett, az egerek szétszéledve kószáltak a folyosókon. Kissy a lépcsőház felé sétált, egyedül, a többiek mind másfelé, a kórháziak megfogyatkoztak, a többség hazament már. Aztán egyszer csak nyílt a liftajtó és megjelent Jean-Fran.
  – Szia, hogy van Vanessa?
  Kissy megpróbálta visszatuszkolni szemeit a helyükre.
  – Hát… te… hogyan…
  – Jöttem, ahogy tudtam. Hogy van?
  Kissy össszeszedte magát.
  – Alszik. Angélique vigyáz rá. Jól van, aránylag…
  Közben elindultak a folyosón, de tíz lépést se tettek, amikor egy ajtón kilépett Jean, az orvos.
  – Nohát, Jean-François Chandeau – mondta. – Hogy kerülsz te ide?
  Ezt Kissy is megkérdezte volna, ha be merte volna vallani, hogy az egércsapat teljesen megfeledkezett Jean-Fran értesítéséről.
  – Jé – nézett az orvosra Jean-Fran. – Jean? Jean Gomard?! Hát te?
  – Én itt dolgozom – nyújtott kezet a másik. – Látogatóba jöttél? – Kissyre siklott a tekintete, aztán vissza. – Csak nem egy szöszke kislányhoz?
  – De bizony. Én vagyok az apja.
  Vanessa szobája felé menet Kissy egyfolytában a fejét csóválta. Az ember földrajzórán megtanulja, mennyi rengeteg ember él Franciaországban, aztán kiderül, hogy ezek mind személyesen ismerik egymást.

– Osztálytársak voltunk – mondta Jean, amikor Blanche is meglepetéssel fogadta az ismeretségüket. – Évek óta nem láttuk egymást.
  – De hát az nem lehet – cincogta közbe Kissy meggondolatlanul.
  – Mi nem lehet? – nézett rá a két férfi.
  – Hát… te tanár vagy… maga meg orvos…
  – Szamár – mondta Jean-Fran, és kinyúlt, hogy megsimogassa Kissy fejét, mint egy csacsi kisgyerekét, de alighanem ütések és rúgások jutottak az eszébe, mert gyorsan visszahúzta a kezét. – Általános iskolába jártunk együtt, te. Oda még az orvosok is járnak.
  – De aztán mi elkerülünk onnan, a tanárok meg maradnak – nevetett az orvos. – Gyere, nézd meg a kis pockot, de ne ébresszük föl.
  – Egeret – felelte a Jerry kórusa.
  Vanessa félórával később ébredt és elbeszélgetett az apjával, morzéval persze, csak akkor beszélt, ha elkerülhetetlen volt. Martin volt a tolmács. Az egerek közben megszavazták, hogy két csoportban elmennek enni valamit, mert a gépen csak néhány szendvics jutott, és a többség nem is reggelizett rendesen. Kissy a második csoportba került, hogy majd Martinnel együtt mehessen. Jennifer, Chantal, Blanche, Angélique és Nimby tehát elment, ők pedig ücsörögtek vagy sétáltak tovább, mikor mit.
  Kész felüdülés volt, amikor a többiek visszajöttek és ők kiléptek a kórházból. De valahogy nem élvezték a tavaszi napsütést, pedig idelent szépen sütött, nem olyan bágyadtan, mint északon. Hallgatagon vonultak el a legközelebbi étterembe és rendeltek. Nem sokat beszélgettek egész idő alatt.
  Kissy megint azt érezte, amit két éve… azaz már két és fél… amikor Mohi kórházban feküdt, aztán otthon a villában. Senkinek nem volt kedve semmihez. A kislány a csapat motorja, nélküle valahogy semmi nem az igazi. Chantal fogalmazta meg jól, amikor visszafelé tartottak a kórházba.
  – Ha most hirtelen előttem teremne egy shindy, szó nélkül lecsapnám és mennék tovább.
  Az egerek bólintottak, ők is így érezték. Vanessa nélkül a vadászatban sincs élvezet.

És az aznapi megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Este nyolckor Jean doki megint megnézte Vanessát, kijövet intett nekik, hogy minden rendben, de nem tudtak beszélni, mert a dokihoz odalépett a főnővér, akit már ismertek.
  – Doktor úr, baj van a kisfiúval.
  – Mutassa – felelte Jean, de a főnővér nem egy gyereket nyújtott át neki, hanem egy csíptetős táblát papírokkal. Jean gyorsan átnézte és sóhajtott. – Ez nem várhat. Mikor ér ide a vér?
  A főnővér tanácstalan gesztust tett, amire Jean előkapta a telefonját és tárcsázott, közben a másik kezével írogatva valamit a papírokra.
  – Gomard doktor, szervusz. Ide figyelj, kell nekem két egység AB pozitív, de sürgősen. Úton van a pótlás, de… Jó. Próbálj meg mindent, kösz. Gyerünk.
  Ez már a főnővérnek szólt, s a két fehér köpenyes megindult a folyosón.
  Kissy éppen Blanche-sal szemben ült, s pontosan látta, ahogy a lányok anyjának elsápad az arca, egy pillanat alatt falfehérre válik, s még a kezét is a szája elé kapja, amikor Jean-Fran fölugrik a helyéről és az orvos után kiált.
  – Jean, várj! Én AB pozitív vagyok!
  – Adtál már vért? – fordult meg az orvos.
  – Sokszor. Tudod, ritka…
  Senki nem figyelt a távozókra. Mindenki látta Blanche arcán a… nem tudni, mit, a döbbenet és a lesújtottság valamiféle keverékét.
  Georges odalépett a feleségéhez.
  – Ugye jól emlékszem…
  – Hát persze – felelte Blanche tompán.
  A pilóta lezökkent a padra.
  – Úgy – mondta.
  Nimby talpra ugrott.
  – Mi történt?!
  – Hát nem érted? – nézett rá az asszony.
  – Nem én. Mi bajotok?
  Nimby kérdés közben körülnézett a csapaton. Kissy követte a példáját, és két társának arcán is fölfedezte ugyanazt az arckifejezést. Angélique és Pi láthatóan értette.
  – Vanessa mi? – kérdezte Pi.
  – Nulla negatív – közölte Blanche szárazon.
  – Értem. Hát… mindenesetre legalább tudjuk. Nimby, nyugodj meg, senki sincs életveszélyben, csak megtudtuk, hogy Jean-Fran nem lehet Vanessa apja.

Az évezredek lassan teltek a döbbent mozdulatlanságba dermedt egerek fölött. Kissy eddig Blanche-t bámulta értetlenül, most Pit, aztán visszafordította a tekintetét Blanche-ra, mint aki arra vár, hogy az orvos helyesbít, szó sincs ilyen képtelenségről. De ezt Blanche nem tette. Kissy nem értett semmit. Hogy jön ide az, hogy ő-e az apja?! Most véradásról volt szó, méghozzá nem is Vanessának kell a vér. Egy vadidegen fiúnak. Mi köze ennek…
  – És a gyerekek nem értenek semmit – állapította meg Blanche szomorúan.
  – Nem hát – tört ki Chantal.
  – Soha nem hallottatok még a vércsoport-öröklődésről?
  Hát az meg mi fán terem, gondolta Kissy, lassan ingatva a fejét. A többiek is ezt tették, csak Niala nem, aki bent volt a kórteremben.
  – Figyeljetek ide… Jean-Fran vércsoportja nem egyezik Vanessáéval. AB-s embertől nem lehet nullás vércsoportot örökölni.
  – Hát akkor az anyjától… – kezdte Nimby, de félbehagyta a mondatot.
  – Nem. Ez az az eset, amikor teljesen mindegy, hogy az anyja milyen volt. Jean-Frannak van két génje, amik a vércsoportért felelősek, az egyik A-s vércsoportot ad, a másik B-set. A gyereke az egyiket örökli, a véletlenen múlik, hogy melyiket. Az anyjától is örököl egyet. Ha mindkettejüktől az A csoport génjét örökli, akkor A-s lesz… ha a B-t, akkor B-s… ha ezt is, azt is, akkor AB-s. Ha az egyiktől nullás gént örököl, a másiktól A-t vagy B-t, akkor A-s vagy B-s lesz, nem nullás. Csak akkor lesz nullás, ha mindkét szülőjétől a nullás vércsoport génjét örökli, de Jean-Fran nem örökíti ezt a gént. Vanessa mindkét szülőjétől nullás gént örökölt, amit Jean-Frantól nem kaphatott.
  Blanche hangja szárazon koppant a folyosó csendjében. Az egerek még nagyobb döbbenettel ültek, de most már ők is letörve.
  A kislány olyan jól elvolt Jean-Frannal vagy fél éve, ritkán telt el kettőnél több hétvége úgy, hogy ne találkozzanak. A téli szünet nagy részét együtt töltötték… Vanessa jól összebarátkozott Françoise-zal is, aki… ezek szerint nem a kistestvére.
  Félórát ültek leverten, még sétálni se volt kedvük. Aztán megjelent Niala és megoldotta a problémájukat.
  – Téged akar látni, anya… mi történt?
  Az egerek rosszkedvűen ültek. Blanche szólalt meg:
  – Jean-Frannak AB pozitív a vércsoportja.
  Niala egy másodpercig hallgatott, aztán azt kérdezte:
  – Ez biztos?
  – Biztos. Elment vért adni, mert ilyen kell egy betegnek.
  – Értem. De mire ez a gyászhangulat? Nem mindegy? Vanessa eddig se az apját látta benne, hanem egy jóbarátot. Az égvilágon semmit nem számít. Anya, légy szíves, menj be hozzá. És mondd meg neki, mert látszik az arcodon, de ha nem mondod meg, akkor valami rémségre gondol. Az meg most nem jönne jól.
  Blanche bement, de tíz perc múlva kijött megint.
  – Azt üzeni, hogy ne törjetek le, őt ez az egész nem érdekli. És üzent még valamit, amit nem értettem. Azt mondta, csak mondjam meg.
  – ?…
  Blanche a telefonjáról olvasta.
  – G, A, F, alsó F, C.
  Csend. Az egerek próbálták értelmezni. Aztán Nimby egyszer csak elfütyülte az öt hangot. Nevettek.
  – Értem – mondta Blanche. – És szerintetek ez mit jelent?
  – Nyilván üdvözlet – vélte Kissy.
  – Dehogy – felelte Niala. – Akkor azt üzente volna, hogy cin-cin. Ez azt jelenti, hogy ő egy űrlény, akire még a vércsoport-öröklődés szabályai se vonatkoznak.

Amikor Jean-Fran visszaért, Blanche volt bent a kislánynál. Niala a férfi elé ment és váltott vele néhány szót. Jean-Fran tűnődve lehorgasztotta a fejét, aztán bekopogott és bement.
  Kissy már tudta, hogy nem lesz itt senkinek semmi gondja. Ha nem ő az apja, hát nem ő. Nincs semmi jelentősége.
  Blanche hamarosan kijött, Jean-Fran csak egy óra múlva.
  – Megint alszik – mondta. – Miért nem mentek haza? Egész nap itt ültetek. Én mellette maradok.
  Az egerek egymásra néztek. Valahogy senkinek se tűnt föl, hogy este fél tíz van. Kissy csak ekkor érezte, hogy farkaséhes, egy ökröt is föl tudna falni, és holtfáradt is. Iszonyúan fárasztó dolog órák hosszat nem csinálni semmit. Ezt eddig nem is tudta, nyilván mert mindig csinál valamit.
  Azért megkérdezték, mielőtt hazaindultak.
  – Semmi – felelte Jean-Fran. – Maradunk jóbarátok. Eddig se tekintett az apjának; ezután ez magától értetődő lesz. Azt mondja, benézhet még, aki akar.
  Mindenki akart, ez csak természetes. Kissy maga elé engedte Nialát, aztán kötelességtudóan fölvette a köpenyt és a maszkot.
  – Jó éjszakát, egérke.
  Jó éjt, egérke.
  – Gyógyulj meg, légy szíves. Lesz időd rá, mert reggelig már nem jövök.
  A kislány fáradtan elmosolyodott.
  OK – kopogta.
  Nimby maradt utolsónak, jó negyedórát, és nem is csókolózhattak szegények, jutott Kissy eszébe hirtelen, amíg a liftnél téblábolva várták a fiút. De ha Vanessa olyan, amilyennek ismerik, akkor a csókolózási tilalom önmagában elég ok, hogy villámgyorsan meggyógyuljon.
  Azért annyira gyorsan nem ment a dolog. Vanessa állapota semmit se változott a hétvégén, illetve lehet, hogy a műszerek javulást mutattak, de ő semmivel sem érezte jobban magát. Szombaton már nem ültek ott folyamatosan, hanem reggel bementek, mindenki eltöltött vele pár percet, aztán hazamentek, csak Blanche maradt mellette. Este bementek megint, de éjszakára már nem maradt ott senki, a kislány azt mondta, nem kell őt állandóan őrizni, van személyzet, van csengő.
  Azért vasárnap reggel Georges ott maradt vele. A következő öt napot is ő tölti majd mellette, mert őt megvárja a találmánya, Blanche viszont nem hagyhatja cserben a fájós fogú betegeket. Bár Niala fölvetette, hogy szerdán ő marad, Pihez úgyse mehet, a fiúnak nincs szünnapja, az egerek meg kibírják nélküle.
  De mégsem így alakult. Hétfőn délelőtt SMS jött Nialától: „Hazaengedték. Szigorú fekvés, rendszeres felülvizsgálat. Napközben a panzióban lesz, a néniék vigyáznak rá. N.”

Nehéz időszak következett, bár annál kétségtelenül jobb, mint ha végig a kórházban tudták volna Vanessát. Az első hétvégén semmit se tudtak csinálni, csak kószáltak a kertben, a panzió körül. Hétfőn délután összegyűltek a felületen, mindannyian, Vanessa írásban kommunikált velük – de sehogy se találtak igazán jó témát.
  Kedden este a kislány ragyogó szemekkel fogadta őket, már a villabeli ágyában, és rájuk parancsolt, hogy másnap tartsanak egy rendes edzést. Nimby bólintott és azt mondta, rak webkamerát az edzőterembe, de Vanessa szomorúan megcsóválta a fejét.
  Nem bírnám ki, hogy rátok ne ripakodjak – kopogta egy könyv borítóján, így a szobában mindenfelől álldogáló egerek jól hallották. – Sőt le akarnék rohanni hozzátok, hogy megmutassam, hogy kellene csinálni.
  Ezt belátták. Ahogy azt is, hogy ha lett volna kamera, akkor Vanessa holtbiztos odarohan és elmondja őket mindennek, mert siralmas teljesítményt nyújtottak. Senki nem próbált rendesen támadni, így védekezni se kellett rendesen. Végül egyórás nyűglődés után föladták, lezuhanyoztak, és Nimby bement a kedveséhez, hogy együtt ebédeljenek. Ekkor a panzióban volt, Luigi vitte át reggel, jól becsavarta egy meleg takaróba, aztán fölkapta, mint egy pelyhet, és vitte. Nem csoda, mondta Nimby, Vanessa alig tíz grammot nyom, és a teste csak hét centi hosszú, a farkincája pedig még öt centi.
  Nimby ezen az éjszakán már mellette aludt, persze nem csinálhattak semmit, de vigyáz rá, azt mondta. Az előző éjjelen is volt már egér Vanessa mellett az ágyban: egy szürke, vigyorgó plüssegér, Jean-Fran hétfőn küldte postán. Kissy gondolkodóba esett a láttán, és csütörtökön, amikor úgyis ment bevásárolni, átnézte a hipermarketet. Talált is egy helyes kis plüssegeret, ez fehér volt. Megmutatta Martinnek, aki úgyszintén gondolkodóba esett és azt mondta, ne küldje el, adják oda őket személyesen. Őket, kérdezte Kissy, amire Martin bólintott és azt mondta, látott valamit iskolából jövet. Másnap meg is vette, egy kis kulcstartós egeret.
  A kislánynak nagyon tetszettek az egerek, de a hús-vér egereknek is, és a hétvégén Chantal és Jennifer vett neki egy-egy egeret, a következő héten pedig a többiek. Két héttel a betegség kezdete után Vanessának már mind a nyolcuktól volt egy-egy egere, plusz egy Jean-Frantól, egy a szüleitől és egy Mariótól, aki látta a kollekciót és persze hogy rögtön tudta, honnan szerezzen be ő is egy játékegeret.
  De addigra már lábadozott. Versini doktor kétnaponként megvizsgálta és hetente megröntgenezte a tüdejét; a második röntgenezés szombaton volt, mert előző nap közbejött egy sürgős eset. Kissy magában megállapította, lám, a doki gondolkodás nélkül bemegy a rendelőjébe szombaton is, ha Vanessáról van szó. Vajon ez minden betegének jár? Nyilván ő is különlegesnek tekinti a kislányt.
  Egy órakor értek a rendelőbe, kocsival, Vanessának nem volt szabad nagyobb távot gyalogolnia. Mathieu bácsi mikrobusza ekkor éppen jól érezte magát és el tudta vinni őket. Georges még tavaly nyáron mondta, hogy vesz már egy saját mikrobuszt, de mindig olyankor jutott eszébe, amikor éppen nem tudott ezzel foglalkozni, aztán folyton feledésbe merült a dolog. Az is lehet, hogy nem tavaly, hanem tavalyelőtt nyár óta.
  Asszisztencia nem volt, de nem is kellett. Vanessa a csapatot hátrahagyva besétált a dokival a röntgenes szobába, aztán kisétáltak. Pi, Martin és Georges hátat fordított, amíg a doki gondosan meghallgatta a kislány tüdejét. Nimbynek persze nem kellett már, ő csillogó szemekkel nézte.
  – Ez szépen hangzik – mondta. – Megnézem a felvételt.
  Néhány perc múlva két nagy fekete röntgenfilmmel tért vissza, ilyeneket már láttak az elmúlt két hétben. Bekapcsolta a vetítőt és fölcsíptette őket.
  – Nézzétek – mutatta. – Ez volt két hete, és ez van most.
  Az egerek nézték, bár ennek a világon semmi haszna nem volt. Akár fordítva is odarakhatta volna. Blanche-nak persze annál többet mondott.
  – Nagyon szép – mondta közelebb lépve. – Ilyenre vágytam két hete. Meggyógyultál – mosolygott lányára.
  – No várjunk csak – mondta a doki, még mielőtt bárki egy szót szólhatott volna. Fiatal volt, negyvenen alul, és elég jóképű. – Én vagyok a kezelőorvosod, és szerintem nem gyógyultál meg. Mégpedig azért, mert ha gyógyultnak nyilvánítalak, akkor megint elkezdesz verekedni meg amit még szoktatok. Azt pedig még jó darabig nem szabad.
  Vanessa nagyon komoly arccal, lassan megcsóválta a fejét.
  – Ez mire vonatkozik?
  – Nem fogok verekedni – felelte Vanessa hidegen. – Semmit se fogok csinálni, amit megtiltasz, Julien.
  – Igen? Várd ki a végét. Tessék az előírások. Nincs fizikai megerőltetés, még egy nehéz tárgyat sem szabad fölemelned. Gyaloglás csak minimálisan, biciklizni nem szabad, úszni se szabad. Hűtött italok, fagylalt tilos. Énekelni, kiabálni tilos. Szennyezett levegőben tartózkodni tilos. Réteges, meleg öltözködés. Sok pihenés, most már nem egész napos ágynyugalom, de nyugodt életmód, heverészni, üldögélni. Szóval éppen az ellentéte annak, ami te vagy. Egyetlen dolog fog tetszeni: iskolába még nem mehetsz.
  A kislány rezzenéstelen arccal hallgatta, aztán megkérdezte:
  – Ennyi?
  – Ennyi.
  – Meddig?
  A doki hunyorított, kritikus szemmel nézte betegét, mint aki kételkedik annak elszántságában, mint ahogy nyilván így is volt. Aztán azt mondta:
  – Két hétig voltál beteg, legyen két hét. De hetente megvizsgállak. Jövő pénteken egykor legyél itt. Minden panasszal azonnal hívjatok. És tudatom, hogy óriási szerencséd volt, hogy ilyen gyorsan és könnyen legyőzted. A tüdőgyulladás egy életveszélyes betegség.
  – Hat – felelte Vanessa tömören.
  – Mi hat?
  – Most mondod el hatodszor. Számoltam.
  – Muszáj, ha azt akarom, hogy betartsd az előírásokat.
  – Az agyrázkódásom után is betartottam az előírásokat – közölte a kislány szárazon. – Még epilepsziával is megfenyegettek, ha nem fogadok szót.
  – Hát megeshetik, ha az ember nem vigyáz.
  Vanessa lebiggyesztette ajkát.
  – Egy másodpercig se hittem az epilepszia lehetőségében. Akkoriban nem is érdekelt volna, ha megkapom.
  – Pedig az nem tréfadolog.
  Mohi vállat vont. Kissy fölismerte a jellegzetes Mohi-féle nemtörődömséget, és ismerős volt neki az arc is.
  – Akkoriban úgy éreztem, hogy csak egyetlen dolog számít. Hogy itt lehessek… Beaulieu-ben, a többiekkel. Ha nem fogadok szót, talán hazaküldenek, vagy ha azt nem, lehet, hogy nem engedik meg, hogy újra idejöjjek. Ennek amúgy se volt sok esélye. Úgyhogy angyali türelemmel feküdtem, ameddig kívánták.
  Az egerek szótlanul álltak. Hát ilyenek Vanessa motivációi, gondolta Kissy. Azaz Mohiéi. Az epilepsziától nem félt, de attól igen, hogy nem lehet Beaulieu-ben.
  – Értem – mondta a doki. – Hát attól már nem kell tartanod, hogy nem jöhetsz. Viszont ha nem követed az előírásaimat, akkor visszaeshetsz a tüdőgyulladásba, ami másodszorra még veszélyesebb, és ráadásul én se foglak szeretni.
  Vanessa döbbenten nézett a férfira, aki bólintott megerősítésül. A kislány lehorgasztotta fejét. A doki nevetett és útjukra bocsátotta őket.

Csakugyan betartotta az előírásokat. Lement velük az edzőterembe, de rendesen öltözve, rétegesen, ahogy mondták, trikó, blúz, kardigán vagy pulóver. Nem vett le semmit, nem húzott szivacsot még a kezére sem. Helyet foglalt a szivacsszőnyegen és figyelte őket, néha tanácsot adott, de egy ujját se mozdította. S mindezt úgy, hogy nem is látszott rajta, mennyire megőrül a vágytól, hogy velük edzhessen, pedig ők pontosan tudták, hogy legszívesebben fölpattanna és ízzé-porrá zúzna egy shindyt, ha igazi nem akad, hát képzeletbelit.
  Vanessa önfegyelme persze senkit se lepett meg. Most végeredményben könnyebb volt a dolga, mint annak idején, amikor úgy kellett feküdnie a villa vendégszobájában, hogy még rengeteg mindent nem láthatott a városból, amibe szerelmes volt, és nem tudhatta, viszontlátja-e még valaha. Most nem maradt le semmiről, ami pótolhatatlan lett volna.
  Aztán letelt a második két hét is, és folytathatta az önfegyelmi gyakorlatot másképpen. Mert most már mindent szabad volt, verekedni, úszni, sőt nemcsak szabad, hanem kötelező – de csak fokozatosan. A doki a lelkére kötötte, hogy először mindenből csak egy kicsit, és lassan emelni az adagokat. És főleg biciklizzen, ne hegynek fölfelé, de egyre többet. Vanessa azzal kezdte, hogy hazaküldte Georges-ot, aki elvitte az orvoshoz, mondván, hogy gyalog megy. Apja azt felelte, egy kis séta neki se fog ártani, és hazaballagtak kettesben, a kocsiért majd elmennek. Péntek volt, április kilencedike, az egerek pár órával később toppantak be és özönlötték el a házat.

Kissy boldogan ölelte magához a kislányt, aki lelkesen vigyorgott és épp csak a farkát nem csóválta. Csak hogy végre

VÉGE

ennek az undok betegségnek, ráadásul itt a tavasz is!

---