@ttalema[RehabCritical Mass]~~META:date created = 2014-10-20~~

Az elsõ volt tegnap, melyen sokan voltunk.

És nem túlzok, engem meglepett, hogy ennyien összejöttünk és nagyon örültem -és azóta is örülök- ennek.

Kicsit macerás volt a szervezés, mármint a saját szervezésem, de milyen lenne, ha rólam van szó, ugye. Megkérdeztem idejekorán a szervezõket, hogy érdemes-e mankókkal mennem, elõreláthatólag bírom-e majd a távot, s közölték, ki van csukva, ha tudom, oldjam meg a szállítást. Ennek megfelelõen mentem tovább.
Kezdetben próbáltam elintézni a mocim felfuvarozását -hiszen vidéki vónék, vagy mi, a moped meg nem hajlandó városon kívül közlekedni, arról nem beszélve, hogy ha engedélye is lenne rá, beletelne vagy három napba, mire felérnék vele székes fõvárosunkba-, de ez kudarcba fulladt -lévén az esemény vasárnap volt, az alapítvány támogató szolgálata ilyenkor nem dolgozik, a sofõr pedig, aki személy szerint is nagyon sokat segít nekem, nem ért rá-,így kutakodtam tovább. Sokáig úgy tûnt, lejön busszal a segítségem, felpakolja a székem, meg engem és megyünk busszal, a Volán segedelmével. (A MÁV ugye szóba sem jöhet... hisz az egy másik történet...)
Tehát így készültem, aztán aznap kiderült, mégiscsak kocsival tudnak jönni értem, így kényelmesen utaztunk mindketten: a kerekesszékem meg én. (A mocit személyautóba bevarázsolni lehetetlen, súlya s terjedelme miatt is.)
A keletihez mentünk, hisz a 4-es metró akadálymentes, és odáig nem kell nagy dugókra számítani. A kiírás szerint láthatósági mellényes szervezõ/segítõk irányítják útba ott az érkezõket. No, vagy álcázták magukat, vagy látóterünk eleve lezáródik a láthatósági mellény észlelésekor, de egyet sem találtunk, ellenben egy mûködésképtelen liftet a metróhoz meg igen.

Nem volt kiírva, hogy hol lehet még akadálymentesen lejutni, így a lépcsõ felé vettük az irányt, de szerencsére egy jótét lélek -egy hölgy- megállított minket s mutatta a másik liftet ellenkezõ irányban. Tehát itt nem kellett lépcsõzni a kerekesszékkel a mankókkal és velem.
Nincs megoldva az akadálymentes átjutás sem a metrók között, tehát vagy maradsz a négyes metró vonalán, vagy oldd meg! Mi megoldottuk, Ani le- illetve feltaszigálta a széket és az egyik mankómat a mozgólépcsõkön én meg mentem utána. (Sokszor leírtam már, hogy mi a macera a mozgólépcsõn a két mankóval... )
Mikor kijöttünk a metróból a Kossuth téren, éppen megszólalt a telefonom, már benn ültem a székemben, Ani tolt, felvettem a telefont és közben haladtunk. Illetve volna, mert az állomás bejárata lépcsõkön közelíthetõ meg, egyik oldalon egy, másikon két lépcsõn, amiket ugye megugorni kerekesszékkel elég nehézkes. Hol egyik oldal felé, aztán vissza kerengtünk a székkel, hogy Aninak minél kevesebbet kelljen emelnie, s találtunk is egy viszonylag kis szintkülönbséget mutató szakaszt, ahol igyekezett letenni engem, a kerekesszékemmel. Nos, ültem a székben, kezemben a két mankóm, másik kezemben a telefonom, Ani küzd a székkel és a szegéllyel, meg velem, aki nem vagyok pehelysúlyú, ugye, éppen ott, ahol két, szép szál legény, egyenruhás ifjú áll és a szemembe nézve mosolyog. Kormányõrök, vagy rendõrök, vagy tudomisénmicsodák voltak... mert én annyira de annyira röhögtem, hogy könnybe lábadt a szemem, a telefon másik végén Luci persze nem értette mi a retek van velem, rosszul vagyok netán vagy mi, mert csak elcsukló hangom és érthetetlen megkezdett szófoszlányaim jutottak el hozzá, hiszen megint egy annyira abszurd helyzet részesei lehettünk, hogy azt elmesélni igazán lehetetlen. Mert tsókolom, két életerõs ifjú, ha lát egy vékony, magas -de mindegy is e részlet- nõt -és ez is lényegtelen, hiszen férfi esetében is érthetetlen ez-, aki egy kerekesszékest próbál lejuttatni a szegélyrõl, s láthatóan segítséggel könnyebben boldogulna, mi a fába szorult féregért nem mozdul meg és ajánlja fel segítségét????? MIÉRT?????

De spongyát rá. Építsd a karriered kedves egyenruhás, ne is figyelj másra!

Kis séta után odaértünk az EMMI elé, és már távolról látszott a tömeg.

--És itt most még személyesebb érzésekrõl teszek jegyzetet, hiszen ahogy közeledtünk, bennem az ismerõs hangulat éledt fel, az amelyik olyan ambivalens, hiszen úgy érzem, ilyenkor ott a helyem, mert része vagyok valaminek, ugyanakkor meg kicsit félek is, hogy sziget leszek, mert macerás lévén a kutya nem fog szóba állni velem s a végén, vagy mikor feladom, úgy kell majd eloldalognom és ez az az érzés, amit kényszerbõl sem szeret az ember, de ha kvázi önként megy a pofonért, akkor nemcsak egy hülyenyomorék, de még nettó hülye is, a szó legtisztább, nem eufemizált értelmében... S itt jön az amit lassan el kellene hinnem már -esküszöm, trenírozom magam innentõl, mert a tegnap olyan elemi erõvel hatott rám, mint a minapi szolis-rajtamütés... de ez egy párhuzamos univerzum nagyon személyes részlete-, tehát végre látszólag óriási, igazából az átlagnál kisebb mértékû önbizalmam e téren helyre kell hoznom, mert nagyon sokan, számomra úgy tûnik, rengetegen vannak, akik engem szeretnek. Mert akkor is, ahogy a tömeghez közeledtünk, egy-egy arcot láttam meg, és integettem és percek alatt tucatnyian, sõt, lettünk egy kupacban, akiket én szeretek és akik láthatóan viszont szeretnek engem. S tovább is, ahogy majd meneteltünk és a keréknél is, egyre jöttek, üdvözöltek, és én csak hálásan rebegtem örömömnek hangot adva amit csak ki bírtam nyögni. Hülye patetikus liba vagyok, igaz?
Ja, und!?--

Rövid beszédek után elindult a menet az Erzsébet térre, az óriáskerékhez, ahol a színpadon ismét az eseményhez kapcsolódó beszédek és koncertek voltak soron.

A tömegben megláttam egy -az említett sokak mellett- számomra ismerõs arcot és Ani -mint késõbb kiderült, azt hitte valóban ismerjük egymást- odanavigált mellé. Én pedig kapva kaptam az alkalmon és bemutatkoztam -illedelmesen, ahogy kell-, majd látva nem elutasító, sõt, barátságos hozzáállását, beszélgetni kezdtem vele, Szekeres Pállal. (Jelenleg miniszteri biztos, korábban államtitkár, fõként olimpikon és paralimpikon, talán leginkább kitartó sérült sportoló, sportvezetõ.)
Persze rögtön az eseményhez kapcsolódó, a minap közzétett videóriportról kezdett beszélni, amit elõbb én nem is nagyon értettem, mert én nem elsõsorban errõl kérdeztem volna, de ha már, ugye... Hiszen jogos, íme:

Mert, ugye az örvendetes, hogy az embertelen pénzbõl felhúzott, vezíri gumicica stadionba elmehet a hülyenyomorék szurkolni éppen akárkitõl kikapó kedvenc focicsapatának, hiszen az akadálymentes, vagy a Parlamentbe is akár három helyen gond nélkül bejuthat, nekem mégis beugrik az adekvát kérdés: "Osztán odáig mégis hogyan juthat el az említett akár kerekesszékes, akár mankós, akár vak vagy siket a nem akadálymentesített épített környezetben?"
(A válasz erre elhangzik a riportban is... a munka folyik.... igen.... ..... ..... )
Elmondta Pál -aki tényleg végtelenül barátságos volt és tökéletesen közvetlen-, hogy a megjelent riport csak részlet, oly annyira, hogy egy 50 perces beszélgetésbõl vágták ki ezeket, az így önmagukban valóban visszatetszõ mondatokat. S azt is, hogy az Õ területe a sport, ahol valóban sikereket ért el, amiket ezúton köszönök is. Viszont: "Az emberi erõforrások minisztere a központi államigazgatási szervekrõl, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2010. évi XLIII. törvény (a továbbiakban: Ksztv.) 38. § (2) bekezdés b) pontja alapján a fogyatékos emberek társadalmi integrációjával kapcsolatos feladatok ellátására 2014. augusztus 1-jétõl Szekeres Pált miniszteri biztossá nevezte ki négy hónap idõtartamra.", s így már nem elégedhet meg az e téren elért sikerekkel, hanem bizony -mivel berken belül van- az akadálymentesítést sem lehet semmibe vennie. Azért nem, mert az az elsõ lépés a fogyatékossággal élõk integrációjához, hiszen ha nem jutok el a potenciális munkahelyig, ahol van egy munka melyet el tudok végezni, akkor ugye kútba esett az egész. Ezt talán nem oly nehéz megérteni.
Ám, ennek útját állja az, hogy -most is, a beszélgetés alatt kiderült- alaphelyzetben a_sérültet úgy képzelik el, hogy A pont és B pont között az autójával közlekedik -mely szintén egy idevágó, mégis más, hosszas hümmögéssel járó esélyautós történet-, s fel sem merül, hogy a_sérült netán tömegközlekedne. Pedig de, legalábbis szeretne, de az a minimum, hogy tervezést igényel minden út, ami kivétel nélkül kerülõkkel oldható csak meg és ez a jobb eset, mert sokszor van, hogy nem jut el a sérült a céljához, mert NINCS akadálymentes útvonal.
Sok mindenrõl beszéltünk, és lesz ennek még folytatása is remélem, hiszen a politika a kapcsolatok játéka.

A színpadon közben mentek a beszédek, szólt a zene, pörögtek az események. egyszer csak mennem kellett ahová a király is gyalog jár... csak a roki megy székkel, ugye. Ezt a méltatlan részletet pedig csak azért osztom meg itt, mert nem hagyom szó nélkül az ugyan jól átgondoltan elõre megrendelt és be is állított mozgássérült wc-konténereket, de azok kihelyezése meglehetõsen emlékezetessé tette a látogatásom. Íme:

(Jelentem, megküzdöttem a gránit vs. sóder/gödör körülménnyel és célba értem valamint vissza is....)

Aztán ahelyett, hogy visszamentem volna -ahogy megígértem sietõs távoztamban-, leragadtam egy padnál és a leszálló szürkületben még beszélgettünk egy röpkét szolistákkal, majd irány a Keleti, ahol fájó búcsút vettünk egymástól Ani meg én, s ezt tettük úgy, hogy én széktelenül, két mankóval jöttem haza, Õ pedig vitte magával azt, hogy ne kelljen egészen messze vidékre kísérnie.
Gyakorlatilag éjszaka volt mire hazaértem, és kerek lélekkel, új energiákkal ébredve ma kezdtem a napot.

A Rehab Critical Mass-rõl feltétlenül el kell még mondanom, hogy a Critical Mass apropóján felbuzdulva jött létre a kezdeményezés, hisz az sikeres, így remélhetõleg a sérültek integrációja is így, erre felhívva a figyelmet felfelé ívelhet majd. Hiszen a cél ez.
Ha csatlakozol a kezdeményezéshez, itt írd alá, kérlek a petíciót:
RehabCritical Mass Esélyegyenlõség, akadálymentesítés ELVÁRJUK!

Van még mit tenni.

Egy cikk errõl még.

//2014-10-20// @talematag[akadálymentesítés talema rehab szekeres_pál rehabcriticalmass] ~~DISCUSSION~~@ftalema