Popper Péter: Orván Viktor
A FACEBOOK-on találtam és ideteszem, mert pontos leírás. Popper Péter sosem tartozott a kedvenceim közé, de az eltagadhatatlan, hogy nagy koponya volt.
Popper Péter: Orván Viktor
" - Én megbocsátok, de nem felejtek! - Hogyan? Ön nem tudja, hogy csak egyféle megbocsátás van, a felejtés?
Nem tudta. Soha nem tanulta meg. Ezt sem Alcsúton, sem Felcsúton, sem Középcsúton nem tanítják.
Õ mondta ki elõször nyilvánosan és hangosan Magyarországon, hogy az orosz megszállók takarodjanak haza. Így lett õ a kimondások második hõse. Soha nem felejtjük el neki.
Az elsõ hõs kimondta, hogy 1956 nem októberi sajnálatos események, hanem népfelkelés volt, szabadságharc. Pozsgay Imrének hívták, majdnem kapott érte egy államfõi pozíciót. De azután mégsem kapott. A második hõs - Orbán Viktor, a borostás képû ifjú forradalmár - elkergette hazánkból az oroszokat. Kapott érte egy miniszterelnökséget. Valóban megkapta. Akkor már borotvált volt, mellényes, vasaltöltönyös. Lelkileg is.
A történelembõl tudjuk, hogy egy Temüdzsin nevû fiatal mongolnak a nászmenetét megrohanták a kara-kitájok, és elrabolták a menyasszonyát. Nosza, összeverbuválta a barátait, kollégiumi társait, és visszarabolta. S ha már itt tartott, nem engedte a csapatot szétszéledni, hanem vasfegyelemmel összetartotta. Bizony ehhez tehetség és szuggesztivitás kell! Ezt a Temüdzsint nevezték késõbb Dzsingisz kánnak. S ezek a képességek megvannak a borbély és szabó által alakváltozáson átesett ifjú Orbánban is.
Hány Lelke van egy embernek? És egy nagy politikusnak? Egy kis politikusnak?
Az európai pszichológia feltételezésével szemben nekem az a meggyõzõdésem, hogy a személyiség nem szerkezet (struktúra). Úgy képzelem, hogy az ember lelkében sok személyiséglehetõség lappang. S az manifesztálódik, ami környezeti kihívást, provokációt kap. S ez a sok lehetõség közül elõhívott személyiség azután persze mutathat hajlamot a strukturálódásra. Joszif Visszarionovicsból lehetett volna szent életû szerzetes Grúziában. De eljött érte a forradalom...
Orbán 'Viktorból is lehetett volna erõs kezû apa, kõbányájával, szõlejével ügyesen gazdálkodó vidéki nagyember, harmadosztályú futballedzõ, ravaszul üzletelõ kisvárosi prókátor, de eljött érte az átkozott szocializmus, elit ösztöndíjast formált belõle, és Angliában taníttatta, miközben az agresszív atyai büszkeség meggyõzte arról, hogy "jel a név és átkos mágia". Persze érdekes a nyelv: Vikt-or, a Gyõztes. Vikt-im, a Legyõzött, az Áldozat. Várjuk meg a napnyugtát, mielõtt siratni kezdjük a napot.
Félek ettõl a portrétól. Egyrészt, mert személyesen egyetlen szót sem váltottam Orbán Viktorral. Másrészt mert nem kedvelem õt. Hát akkor mirõl fogok írni? Az elõítéleteimrõl?
S ha ez a helyzet, akkor egyáltalán: miért írok róla? Halogatom a választ, de a végén úgyis kibököm. Egy amerikai film jut a eszembe, amikor az Európába küldött seregben szolgál egy önkéntes: szemüveges, vézna filosz, aki csetlõ-botló kétbalkezes a hatalmas kigyúrt katonák között. Ám ahogy haladnak befelé Németországba, lassan megváltozik a helyzet. A szánalmas figura egyre jobb katonává válik. Õ lesz a csapat esze. Szinte ördögi ötletesség hajtja a németek ellen. Egy este a tûznél beszélgetnek, és egy fekete óriás megkérdezi:
- Mondd, mi történt veled? Kezdetben folyton kiröhögtünk. Ma jóformán te irányítasz minket.
A szemüveges nem felel. Behunyja a szemét, hallgat. S áttûnõ képek vonulásában látjuk, hogy mit élt végig: a lágereket, a szemüveg- és mankóhalmokat, a levágott hajak kazlait, a csontváz múmiákat, a krematóriumot...S végül csendesen ezt mondja: - Megharagudtam rájuk!
Tessék, kiböktem.
Én, a véglegesen csalódott egykori kommunista diákvezetõ, párttitkár, propagandista Aczél György idõnkénti beszélgetõpartnere voltam. 1989-ben kétszínû politizálásáért az ÉS vezércikkében támadtam meg Pozsgay államminisztert, s talán egyik legjobban sikerült írásomban mondtam el, hogy az árulás miért nem nevezhetõ damaszkuszi útnak. Bizalommal és várakozással fogadtam a rendszerváltás magyar módját, reméltem, hogy az ekkori bosszúért lihegõ MDF helyett a rokonszenves Fidesz befolyásolja majd a hatalmat, igen, a fiatalok...
És évrõl évre jobban megharagudtam rájuk. Mert kiárusították fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük, soha nem lesz belõlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja. Valaki egyszer figyelmeztetett: - Vigyázz! Ezek bûnözõk!
Nem hittem el. Ma már tudom. S Orbán Viktor neve számomra szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors megadta neki a ritka lehetõséget, hogy sarokkõ lehetett volna a magyar történelemben. De õ pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta. Látni fogjuk még, amint eldobott kõként az út szélén hever. Mindezzel meg kell küzdenem, hogy hozzáférjek az emberhez.
Elsõ blikkre: nagyon csinos, arányos testû, mozgékony csávó, a klimaxos hölgyek öröme. Határozottan erõs erotikus sugárzása van, ami még a képernyõn is átjön. Elégedett lehetne a család, ahol férj és apa, ámde mégsem él zárt világban. Érezhetõ hogy nem reménytelen a csábító harmadikok esélye. Én az életébe kapcsolódott nõ helyében nem bíznék hûségében.
Feltehetõen nagyon hiú, legnagyobb réme a nevetségessé válás, ha például leleplezik valamelyik kalandjában vagy tévedésében, kegyetlenül durvává válhat. Folyton figyeli, hogy viselkedése, szavai milyen hatást keltenek. Ezt jól megjátszott spontán magabiztosság takarja, ami váratlan helyzetekben hajlamos szétrepedni, és kikandikál alóla egy szorongó kisember. Kisembersége kis üzletei által leplezõdik le.
Egy igazi államférfi is lehet szélhámos, no de nagystílûen. Adja bérbe a Hortobágyot amerikai tehenészeknek, találjon olajat a Lágymányoson, és kiaknázására alapítson nemzetközi konzorciumot, kössön sok ezer tonna szotyola szállítására szerzõdést Pápua Új-Guineával, és építsen ûrrepülõteret a zempléni hegyek között... - ez igen!
De, lakáscsere-üzelmek, apuka kõbányáinak propagálása, manipulációk a feleség szõleje körül, óvatos simicskázás, ahol nem jönnek rá, édes istenem...
Kisemberségét bizonyítja, hogy amikor elfogy az elõre betanult kész szöveg, bizony dermesztõ butaságok hagyják el ajakát. Közgazdasági, és financiális nonszenszek, szobák, és kerekek számát latolgató lózungok, fürdõszobában borotválkozás közben kitalált indián bölcsességek, - "döglött lovat ne sarkantyúzz" színvonalon - és piros-fehér-zöld jelszavak végtelen áradatban.
Persze ha csak ennyi volna, kit érdekelne ez a furcsa szellemû, politikába merült futballista jogászgyerek vagy micsoda. De nem! Orbánban búvópatakként rejtõzik valami zsenialitás is, valami utolérhetetlen szociális intuíció. Néha váratlanul felbukkan, majd még váratlanabbul eltûnik. Amikor nagy szükség lenne rá, biztonságot ígérõen megjelenik, de amikor utánakap, gyakran a semmibe markol. Ez már a léleknek az a mélysége, ahova nem lehet bekukucskálni. Orbán magányos harca önmaga kísértéseivel.
Majdnem bizonyos, hogy Orbán már régen nem tudja, kicsoda Orbán. És ezt mentségére mondom. Mert ha tudja, és hidegvérrel váltogatva emeli ki jelmeztárából a különbözõ vallásokat, politikai stílusokat, polgári vagy forradalmi, sõt ellenforradalmi értékeket, identitáslátszatokat, akkor valóban sötét közéleti maffiózó. Ám valószínûleg már belegabalyodott önmaga sokféleségébe, s idõnként diszkrét külföldi szanatóriumokba kell elvonulnia némi belsõ nagytakarításra.
Szegényke. Mi lesz vele? Az élet néha hosszú. Ilyenkor szeretném megsimogatni buksiját.
Hiszen ez a baj - ahogy nálunk mondják - a megélhetési politikusokkal. Akár annak idején Sztálinnak, nekik sincs hinterlandjuk az egy szál frontvonal mögött. Ha azt áttörik, nincs második, harmadik védelmi rendszer, ahova vissza lehetne vonulni.
Mihez fog majd a vezér és a vezérkar, ha elszivárgott már mögüle a sereg?
Ezek a Fidesz-fiúk kik is lehetnének egy normális polgári világban? Tehát most kell gazdagodni, markolni, szerezni évekre, évtizedekre elõre, mindenáron biztosítani a család jövõjét. Így lesz, a nagyokat álmodó államférfiból, kicsiket üzletelõ családfõ, és gondoskodó apa. Ma már világos, hogy Orbán nem igazán kreatív, nem igazán alkotóképes. A nagy mû megteremtését most a nagy karrier helyettesíti.
S ha egyszer az is elvétetik tõle? Lesz helyette nagy pénz? Nagy foci? Vagy akkor már felejteni kell? Alkohol? Idegösszeomlás? Nehogy a végén kivirágozzon belõle valami paranoia féle. Egyszer már majdnem elkezdõdött. Felcsúti Szent Viktor, akire Szûz Mária titokban rábízta Magyarországot. Miket ki nem talál ez a fiú!
Van azonban egy helyzet, amikor félelmessé válik. Amikor a szakadék, a vereség szélére kerül, de talán még adódhat túlélési, gyõzelmi esély. Akkor felébrednek rejtett démonai, vagy kívülrõl szállja meg valamilyen tébolyult erõ? Munkabírása ezerszeresére növekszik. Mint valamilyen megvadult viharmadár száll országhatártól országhatárig, és vijjogva szólít mindenkit a küzdelemre. Még a leglustább hívei is felébrednek közönyös álmukból, és tántorogva indulnak utána. S a megújult sereg majdnem eljut a gyõzelemig. S ez a "majdnem" Orbán tragédiájának a lényege.
Rosszindulatúan huhogok? Dehogy, hiszen éppen elfogulatlanságom miatt rándulnak meg az idegeim, amikor hallom, hogyan szólítják. "Miniszterelnök úr!" Orbán, az exminiszterelnök. A virtuális örök kormányfõ. Orbán, aki ma is az, aki tegnap volt. Mint amikor a 83 éves egykori balerinát ma is mûvésznõnek szólítják, a 90 éves aggastyánt tábornok úrként tisztelik...
Volt, volt, valamikor réges-régen.
Kell Orbánnak ez a kegyeleti aktus? Vagy számára ez azt jelenti: Nekünk te vagy a miniszterelnökünk, akkor is, ha bármilyen stepszli, vagy langaléta tolakodott a helyedre.
S ami igazi együttérzést kelt bennem: ezt az életformát elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Mert nem Orbán sokkal egyszerûbb, könnyedebb természetébõl fakad, hanem érezhetõen csinált. Páncélban él! Olyan villogó szemû politikai ellenfelei között, mint egy sziléziai portyán kalandozó egykori magyar sereg vezére. A csapat erõs, és hûséges, a fegyverzet kitûnõ, még a lovak is bírják. Csak éppen...
Csak éppen örökké nyeregben kell maradni! Örökké markolni kell a kardot, örökké erõsnek kell látszani. Soha nem adatik meg az elfáradás, a gyengeség bevallásának boldog pillanata, nem kapja meg azt a simogató melegséget, amikor fülét-farkát eleresztve eldobja magát egy sátor elõtt, s csak sütteti magát a nappal...
Vezér, nem irigyellek..."
Ezt a példányt innen vettem, s a képet pedig innen.
Felébredtek szemellenzõs, megbabonázott fidesznyikek? A ti életeteket éppúgy tönkreteszi ez a slepp, mint az általatok -vezérünk mantráját hûen követve- utált liberálisokét, hiszen a hazánkat, Magyarországot, viszik a tönk szélére... ha már ott nem vagyunk...
Megállítható még ez az ámokfutás?