Reakcióm erre.
Elkezdtem ott írni, aztán kb a felénél úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem zúdítom roki okoskodásom a sok fiatal életerõs emberke nyakába. Íme:
Innen -ha úgy tetszik: a másik oldalról, a "szék felõl"- hozzáfûznék ezt-azt:
"Miért nem örül egy tolószékes ember, hogy túlélt egy balesetet?"
Írja Green Indigo az Elõítéletek-ben.
1.) Mi, akik arra kényszerültünk, hogy életünk egy részét, vagy egy ponttól az egészét mások segítségére utalva töltsük, soha nem használjuk a "tolószék" kifejezést. Ez így, magában hordozza a kiszolgáltatottságot, illetve annak elfogadását. KEREKESSZÉK, ha kérhetném. Ez annyiban különbözik az elõzõtõl, hogy én -aki valamilyen történés miatt belekényszerültem egy ilyen alkalmatosságba- ha képes vagyok arra, akkor nem hagyom, hogy toljanak a székemmel... Bár, kereke van, hisz én nem vagyok képes a járásra, de közlekedni tudok, én hajtom a széket, a kerekei segítségével, ergo: nem tolószék, hanem KEREKESSZÉK. (Valószínûleg nem érthetõ ez ilyen egyszerûen s tisztán, de addig jó, amíg nem kell rácsodálkozni a lábfejét nézve az embernek, arra, hogy a járás mekkora kincse az életnek.)
2.) Mi az, hogy "...nem örül..................., hogy túlélt egy balesetet"?
Tessék?
Mondom: TESSÉK?
Nem örülök. Nem tudom elmondani, hogy mennyire nem örülök neki, hogy ez benne van az életutamban. Nem tudom elmondani, hogy mit vesztettem el ott, azon a délutánon az út mellett... Nem tudom elmondani, hogy mennyire "nem örülök" annak, hogy 30 mûtétet kellett végigélnem, hogy vissza kellett térnem a tiszta színekbõl a kín, a korlátok valóságába.
De annak, hogy "túléltem", örülök-e?
Ez itt kérem a paradoxon úgy ahogy van. Mert ott (Green Indigo postjában) a kérdés annyit tartalmaz "csak", hogy a túlélés önmagában nem elég, ha nincs hozzá az egészek felém/felénk való toleranciája. Tulajdonképpen ez nagyon fontos.
Tényleg nehéz, mikor jóformán fellöknek az utcán, mert lassan megyek; tényleg megalázó, mikor az eladó az egészhez beszél, pedig egyértelmû, hogy én vásárolok, én a nyomorék; tényleg vicces, mikor azzal kerül szembe a roki, hogy az étteremben, ahol sok-sok magyar forintot hagy a vacsoráért, sajna a WC-t nem tudja használni, mert az egy szûk csigalépcsõ alján, az alagsorban van (biztos nagyon csilli-villi, márvány meg mittomén... de nem jutok le odáig, tehát még beszámolni sem tudok róla... én a roki:).
De nem ezen múlik. Nem. Kicsit sem. A rokinak amúgy is harcolnia kell a mindennapokkal. Ezek a dolgok, a tahó járókelõk, a buta -kedves, meg minden, de "inkább nem nézek rá, mert még elkapom a nyomorékságot" hozzáállással bíró, csinos eladók- kicsikét sem számítanak abban, hogy örülök-e annak, hogy élek. Mert aki áthalt valami ehhez hasonlót, abban ha tisztában van a céljával, fel sem merül a kérdés. Mert él, és kész.
Fáj? Fáj. Na és?
Nem tud lépcsõzni? Nem. Na és?
Járni sem tud? Nem. Na és?
ÉL. ITT VAN.
Mert dolga van. És ha dolga van, s azt meg is akarja tenni, megtalálják azok, akik ebben segíthetik; s a hölgy, aki fellök az utcán, mert lassabban megyek, mint szerinte kéne, záros határidõn belül meg fogja tanulni, milyen másokra utaltan élni, de nem feladni.
Élni. Élni a megmaradt keretek közé zárva, de nem feladni.
----------------
És akkor most a válaszom az eredeti kérdésre:
Azért nem örülök, hogy túlélhettem azt a balesetet, mert akkor, ott véget ért az életem... és azért örülök, hogy áthaltam a b-et, mert nem maradtak teljesen árván a gyerekeim.
Nem értitek? Nem baj.
Néha én sem értem magam, akkor mások miért értenének engem. De ez mindig is biztos volt: élek, rokkantan, özvegyen, fájdalmak és korlátok között, de az alma biztos tudatával.
Köszönöm.
//2006-07-24// @talematag[talema hsz rokiság] ~~DISCUSSION~~@ftalema