/Zsókánál is megvan ez, a képet innen vettem/
Pontosabban jó -vagy csak jobb- napjaimon szeretném ezt hinni. S néha van ilyen, amikor kapok megerõsítést.
Akkor is ezt mondom, ha nem ismertem eddig. Alouette küldte nekem ma reggel ezt a novellát, s amíg olvastam éreztem azt a kesernyés mellékízt, amit tudom, mindenki érez, ha rám gondol. (Semmi, ebben semmi pejoratív él nincs, remélem, érthetõ.)
Lázár Ervin:
A BOLOND KÚTÁSÓ
A bolond kútásó csinált már száz kutat is - ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétbõl, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törõdött vele, elkiáltotta magát: víz!
Az emberek meg örültek a víznek, akkor is, amikor szikes réteken pár méter mélyrõl kiáltott, s akkor is, amikor várudvarok közepén mélységes mélybõl bugyborékolt föl a kiáltás: víz!
Becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést. Dehogyis nevezték bolondnak!
Akkor kezdték bolondnak nevezni, amikor se szó, se beszéd, abbahagyta a kútásást, kifeküdt egy kerek rét közepére, karját a tarkója alá illesztette, és naphosszat bámulta az eget.
Sokan keresték, mondták, kút kellene nekik, de a kútásó a fejét rázta fektében.
- Elég kutat ástam már - mondta -, embermagasságút is meg olyant is, amiben elfáradt a hangom, mire fölért. Most már valami mást akarok.
- Mi mást? - kérdezték tõle.
- Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!
Az emberek meg összesúgtak, összebúgtak.
- Bolond ez, bolond - mondogatták -, azt mondja, nem akar kutat ásni, meg hogy kutat akar ásni. Bolond ez!
A kútásó meg csak feküdt naphosszat, karja a tarkója alatt. Akkor már úgy hívta az egész világ: a bolond kútásó. Azok is, akik az õ kútjai vizét itták.
De egy szép napon felkerekedett a kútásó, hazament a szerszámaiért. És nekilátott a munkának. Na, de ki hallott már olyat. Futottak is szerteszét a hírvivõk.
- Egészen megbolondult! Ássa a levegõt.
Nosza kirontottak a rétre, körülállták, hahotáztak. De lassan-lassan torkukra forrt a nevetés. Mert jól látszott, hogy a kútásó szerszáma nyomán nagy darabok hasadnak ki a levegõbõl, s lám, egyszerre csak a kútásó elindult fölfelé. Csákányozott és lapátolt, kalapált és vésett, a kör alakú lyuk egyre mélyült, a kútásó egyre magasabban dolgozott. Átvágta magát a sûrû levegõrétegen, felhõk szikláit véste önfeledten, s ment, ment csak egyre följebb, fénylõ porok, csillagdarabok szitáltak, hullottak az égi kútból a földre. Lassan-lassan már alig látták, kicsi kis pont lett a kútásó, de azért a hang jól lehallatszott, mert biztos tocsogott és locsogott már odafönt, és a kútásó kiáltott, ahogy szokott, örömteli hangját megpengette égi kútjának kürtõje. De hogy mit kiáltott, nem értette senki.
- Mit kiáltott, mit kiáltott? - kérdezgették izgatottan, de ekkor a kútásó vésõje az utolsó méhszárnyvékony hártyát is átszakította, az égi kút feneke beszakadt, s kútja fenekérõl belezuhant az ûrbe, száguldott, kisebbedett, aztán fölfénylett, mint egy megszületõ csillag. A kúton meg sohasem látott fényesség ereszkedett a földre, a rét füvei ragyogtak, mint a smaragdok.
Az emberek eltakarták szemüket.
- A bolond kútásó, a bolond kútásó! - hajtogatták.
A kútásó meg azóta is fényesen csillogva repül az égen, galaktikákat, tejutakat és naprendszereket hagy el, s tudja, hogy most már van hova gyûlniük az embereknek hosszan tartó sötétségek idején.
/Zsókánál is megvan ez, a képet innen vettem/
A tortám, Ágnes Vanilla (külön köszönöm!), a képeslapok a levelek, a hívások, mind ezt mondják.
Most szaladok, mert lábtekerészet, aztán fogmacera, majd nyugis kávézás szigorúan hortenziális és pillékkel terhelt környezetben.
Jó terv egy öregnéninek, ugye?