Tegnap a tévében* mindenkinek, ma meg az ÁEK-ban nekem.
Az élet talemául, már megint.
Tegnap a tévében* mindenkinek, ma meg az ÁEK-ban nekem.
(* A lényeg abból:
Ja! És hogy mit jelent nekem?
"Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerned, mindig be kell bizonyítanod, hogy te vagy a legjobb. Nagyon elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb? Nem akartam félni!" /Bulcsú/
Hát, nekem ezt.)
Próbálom sorba szedni az eseményeket, nem könnyû!
Reggel, korán -nekem mindenképpen korán- indultam, a 8:17-es busszal, hogy a 9:45-re kiírt kontrollomra odaérjek. Percre pontosan érkeztem.
Elõttem már vagy hárman ültek, s jele nem volt annak, hogy még ma végezni fogok, de engem nem hozott lázba különösebben ez, hisz ráértem nagyon. Nézelõdtem. Volt ott egy kora huszonéves fiú, egyik lába motorbaleset folytán ripityomra törött, s a fõorvos rakta össze, hogy láb formájú legyen. Vagy volt ott egy tini lány, akinek a hasát mûtötték és iszonyú boldog volt –az édesanyjával együtt-, mert remekül sikerült a mûtét. Meg két hölgy, akik ugyanazon kísérlet keretében jártak ott, mint én is, csak õk már jóval elõrébb tartottak.
És egy néni. Õsz haj, szemüveg, amolyan kedves nagymama összkép. Mosolyogva kérdezi tõlem, hogy éppen ki rendel, mert õ ezt és ezt az orvost keresi, telefonon egyeztettek, hogy ma 9 és 10 között fogadja. Mondtam, hogy én is rá várok, éppen beteg van nála, üljön le itt köztünk s majd bejutunk, szépen sorban. De neki azt mondták, hogy 9 és 10 között fogadja a fõorvos úr- mondta õ, kezeit tördelve.
9:50 volt akkor és mondom, én épp 45-re értem a rendelõ elé s õ utánam érkezett.
Telt-múlt az idõ, néni már a nõvéreket többször kikérdezte, minket –ugyancsak várakozókat- tüzetesen kifaggatott, hogy mire várunk, s egyre hajtogatta, hogy õt 9 és 10 között fogadja a fõorvos úr.
Nos, az egészségügy malmai néha nem gyorsan õrölnek (ám annál jobban, hisz én itt vagyok, de lehet, hogy ez veszteség mindenkinek… leginkább nekem), így én 12-kor jutottam be, néni pedig még mindig ugyanott ült, merev derékkal kezeit tördelve s egyre ismételgetve minden arra járónak, hogy õt a fõorvos úr 9 és 10 között fogadja, ez meg van beszélve.
Nem szívesen hagytam ott, nem volt jó nézni, hogy valaki még nálam is rosszabbul érzi magát, de bejutottam. Pikk-pakk kicserélték a kötést, ellenõrizték a sebem, közben fõorvos úr kérdezte, hogy szedek-e újabb gyógyszert esetleg, mert arról tudniuk kell a kísérletben. Elõször nem is jutott eszembe, úgyhogy elsõ körben simán behazudtam, hogy semmi új csak amiket bediktáltam a múlt héten, aztán leesett az oltás. Mondtam.
Tegnap volt az Áll az alku-ban, az aktuális nyitogató azt mondta Kovács Áronnak, hogy „…mintha a torkodon akadt volna a Viagra, úgy megmerevedtél!”, nos, akkor pontosan ezt láttam a fõorvoson. Kezében a pamacs, amivel törölgette a seb környékét, de mintha pillanatfelvételen lenne egy millimétert sem mozdult… „És ezt egyeztette velem?”
Bátran kivágtam, hogy igen! „Direkt rákérdeztem s fõorvos úr azt mondta a mûtét elõtt semmiképpen, de utána megtehetem. S én pénteken meg is kaptam.”
„Ja, az más.”
S mozdult újra a pamacs.
Ott végeztem, mikor eljöttem, néni még mindig ott ült és várta, hogy bejusson 9 és 10 között, mert õt fogadja a fõorvos úr.
Most fáradt vagyok. Annyira, mint már régen. Fáj mindenem, fáradt vagyok.
Fáradt vagyok.
Fény az alagút végén? Kontroll.
//2009-11-17// @talematag[talema áek] ~~DISCUSSION~~@ftalema