Mondtam már, hogy utálom a liftet?
Eddig ennyi történt.
Ott tartottam, hogy Emma átesett a napi szokásos tortúráján, én pedig próbáltam arcomról levarázsolni a felidézett kín emlékét.
Tovább beszélgettünk. Jöttek a könyvek, én adtam neki korábban egyet-kettõt, s most Õ adott nekem egyet (amit még sajna nem kezdtem el olvasni, de ebben nem a lustaság a fõ ok). Minden témát megtárgyaltunk, aztán duóban kezdtünk ásítozni.
Mi ilyenkor a mentõötlet?
Úgy van! Hát a kávé!
És hol lehet hozzájutni legkönnyebben ehhez egy kórházban?
Szerintem a minden folyosón elhelyezett kávéautomatából... ebbõl is látszik, hogy nem nagyon voltam mozgékony a kórházban töltött, igen hosszú idõ alatt, merthogy automata az nincs. Legalábbis Emma kórtermének folyosóján.
Következõ lehetõség?
Na?
...
Emma nyugodt hangon és még sokkal nyugodtabb arccal kibökte, hogy lent a büfében!
Ajjaj... mint mondtam, az ötödiken voltunk... s azt is mondtam, hogy lifttel jutottam fel odáig (naná! eszméletlen ügyi vagyok, de bármennyire utálom a liftet, ennyit még egész koromban sem lépcsõztem...), vagyis, az ötletet végigfuttatva, éles eszemmel azon nyomban rájöttem, hogy eszement barátném azt gondolja, hogy mi ketten lejutunk a földszinten lévõ hõn áhított kávéig...
Huh... zabszem effektus... de rezzenéstelen tekintet...
"Menjünk!"
(Hogy is van? Vak vezet világtalant?... Egyetlen dolog tartotta bennem a lelket... ketten majdnem kiteszünk egy egészet... neki a bal, nekem meg a jobb lábam nyomorult...)
Bezártuk a szobát, szóltunk a nõvérpultnál, és nyugodt léptekkel, nyugodt mankókopogással kísérve (de kissé felborzolt lélekkel) nekiindultunk önként vállalt, de tagadhatatlanul heroikus küldetésünknek.
Beszálltunk, szerencsére nem utaztunk magunkban, egy takarítónõ ment lefelé éppen. Õ állt a kezelõnél, mondtuk, hogy a büféhez megyünk a földszintre. Remek. Õ megnyomta amit kellett, elindultunk. (Emmát odatámasztottam a korlátnak, gondoltam ha borulna, legalább az a segítségére legyen, ha már én csak visítani lennék képes ilyen -elõ nem fordulható- helyzetben...)
Gyorsan-gyorsan le is értünk, csilingelt a lift, hogy megérkeztünk a földszintre... Én készültem, hogy megyek kifelé: néztem a lépéseim elõtt a talajt, mert ugye a lift és az emelet között biza van egy kis rés, nehogy bele bírjam épp akasztani a mankóm... Tehát, ezt ellenõriztem, aztán kiléptem. Villám gyorsan meg is fordultam, gondoltam, legalább lelkesítem Emmát, ha már segíteni nem tudok... Erre mi történt?
Hát becsukódott az ajtó még mielõtt Õ akár egy lépést is tehetett volna!
Ott álltam és elátkoztam magam, hogy én jöttem elõre... Hogy lehetek ennyire hülye?! Abban bíztam, hogy a takarítónõ, aki még benn volt, majd segít és visszahozza ide, erre a szintre a potyautast... Basszus! Ilyenkor bezzeg hogy vág az eszem!!
Jött is vissza a lift... Én -amennyire lehet- nyugodtan álltam, nyílt az ajtó... és Emma, reszketõ vállakkal kisétált... én meg -mintha menthetném néhány perccel azelõtti bénaságom, beléptem az ajtó mellé, hogy az a nyomorult nehogy fejébe vegye megint, hogy a rokitempó nem is tempó...
Igen, remegett a válla. Igen, ahogy kell tennie ilyen nyomorult helyzetben egy igazi TÚLÉLÕ rokinak, kiröhögte a bénaságomat, és egyben a mi remekül összedolgozni képes kettõsünket... Na, ja! Nem hiába bíztam én benne, hogy nagyszerû tanítvány!
Egyedül volt a liftben: a nõ, aki bent volt még, mikor lefelé mentek (le a -1-ig, az üzemi szintre, vagy hogy mondják ezt...), Emma mondta neki, hogy õ most akkor ott lett hagyva, nyugodt lélekkel kiszállt, s csak annyit mondott, hogy nyomja meg a felfelé gombot s azonnal visszahozza oda, ahol az imént hiába akart kiszállni... Remek... De azt azért nem árt megjegyezni, hogy a kezelõtábla az egyik oldalon van, a korlát, így Emma (meg a két mankója, meg a soso frissen mûtött lába) a másikon. Nem nagy, tulajdonképpen elhanyagolható távolság van a két oldal között, mintegy kettõ és fél méter. Az egészeknek, sõt már nekem is, valóban nem számottevõ. De neki igenis kihívást jelentett ez a feladat! De sikeresen megoldotta! Visszatért a földszintre, nem borult fel, nem ejtette el a mankóját, nem esett pánikba... s nem rágott be rám egy életre... (pedig akár ezt is megtehette volna, s én egy büdös szót nem szólhatnék)... És hogy miért mondtam ezt el ennyire pontosan? Persze azon túl, hogy ecseteljem milyen nagyszerû komikus páros vagyunk mi ketten... Hát, azért mert szerintem méltán elvárható lenne bárkitõl, bármelyik egésztõl, hogy ilyen szituációban lássa, hogy segíthet, és meg is tegye azt! Itt például elég lett volna, ha a kezét, sõt, egyetlen ujjacskáját ráteszi az ajtónyitó gombra...
Vagy csak én érzem ezt?
Nyilván azért, mert otthagytam potyautasnak Emmát...
Ezután igazán örültem, hogy végre eljutottunk a kávénkig. És már annyira nem is voltam álmos. Hogy mitõl ébredhettem fel??!!
Még mindig nincs vége, folyt. köv., csak már álmos vagyok, de mivel Emma ma jött haza a kórházból, ezt mindenképpen fel akarom tenni még most, hátha holnap ráfanyalodik az (egyébként nagyon is remek) RSJ! olvasására...
...és akkor itten van ni...:)