Hetek, hónapok óta érzem, tép, szaggat a bizarr, valóságtól elrugaszkodott honvágy. S azért e jelzõk, mert épp ahogy a blog füljegyzetében írom, nem értem, de elfogadom, mint egy konstans részem, hogy ez van. Van nekem. Van nekem Ditte s hagyja, hogy lógjak a nyakán idõnként.
Hála, mosoly, barátság, izgi, kiszakadás magamból, új erõ.
A_zóceján.
Elsõ -ha a dokumentációban megrendezetten is- pillantásom a tengerre, de pláne a_zócejánra.
Ditte, Gerda, DorkaZoi és az nagy óceánjáró Cobh kikötõjében.
Medve és a zöld sör, St. Patrick (napja) szellemében. (Valahonnan innen.)
S most megint megyek. Július 18-án 17:50-kor száll fel Ferihegyrõl a Ryanair gépe, melyen rajta leszek én is. Nagyon remélem, hogy most a megkért szolgáltatást nem mismásolhják el és nem kell kilométereket gyalogolnom a reptéren, annál is inkább, hogy most már nem is vagyok képes rá, hiszen két mankóval és egy húzós bõrönddel egy tapodtat sem tudok tenni.
Még korai visszaszámolni? Sebaj... én nap mint nap megteszem ezt, és lám, egyre közelebb van. :)
Csoda, hogy ... csoda? Mikor ilyen ez a Dittelyány?!
Köszönöm.
Július 18.