Csak egy film. Ez csak egy film.
Az Élet Nélkülem
Mi Vida Sin Mí 2003.
Dolgok, amik számítanakAz igazán jó filmek olyanok, hogy a megnézésük után napokig, hetekig, sõt még annál tovább is ébrentartják bennünk az élményt, és nem hagynak minket nyugodni, a szó totál pozitív értelmében.
Nem muszáj ezeknek mûvészfilmnek lenniük, mert például a Gladiátor, vagy Az Utolsó Szamuráj is ugyanezt csinálta velünk, de hogy ne menjünk nagyon messzire, Isabel Coixet spanyol rendezõnõ alacsony költségvetésû mûvészfilmje is éppen ilyen hatást gyakorolt ránk.
Már a film címe is olyan, ami mellett nem lehet csak úgy továbbmenni. Tény, hogy abban a pillanatban, ahogy megláttuk Sarah Polleyt az egyik filmfotón, és láttuk, mi a cím (egyenes fordításban: Az életem nélkülem), máris tisztában voltunk vele, hogy ez egy különleges film lesz. És így is lett, Az Élet Nélkülem egy csodás film, és hangsúlyosan nem pusztán azért, mert egy halálos beteg fiatal lány történetét meséli el.
Mert tudjuk, hogy vannak olyan filmek, amik direkt a 
drámai történetükbõl akarnak sikert kovácsolni, a sorozatos emberi tragédiák felvonultatásával egy "komoly" film imidzsét ölteni, sõt, ha már minden összejött, talán még egy Oscart is megpályázni. (A végül Oscar-díjassá vált Szörnyek Keringõjét is ezzel vádoltuk meg 2 éve, hogy aztán másodszori megnézésre már teljesen másképp lássuk a filmet, és a filmbeli haláleseteket is. Ezúton is bocsi.)
Az Élet Nélkülem nem ilyen. Egy teljesen "letisztult" történetet látunk, egy megrázó drámát, ami olyan magától értetõdõen, természetesen és közvetlenül "kezeli" a fõszereplõ halálos betegségét, hogy mi sem tehetünk mást, minthogy hasonlóan állunk hozzá.
Ann (Sarah Polley) egy helyes fiatal lány, aki a 23 éve ellenére már 2 kislány édesanyja, és 17 éves korától felesége egy szimpatikus srácnak (Don/Scott Speedman). Õk négyen Ann mamájának a házának az udvarán élnek, egy lakókocsiban, a körülményekhez képest meglehetõsen boldogan. Ann egy egyetemen takarít esténként, és mivel Donnak csak néha adódnak alkalmi munkái, 
ebbõl a kevés pénzbõl tartják fenn az egész családot. Ezeket a háttér-információkat szinte észrevétlenül szedegetjük össze a film elején, miközben a sokkal fontosabb történésekkel vagyunk elfoglalva, vagyis nézzük a fõhõsnõnket, Ann-t, ahogy él, mozog, jön-megy, és ahogy sugárzik belõle a szépség.
Ann-t senki más nem tudta volna így eljátszani, mint ahogyan régi kedvencünk, Sarah Polley tette. A most 25 éves kanadai színészlány már kiskorában nagyon jól játszott, a Road to Avonlea (Váratlan Utazás) c. romantikus tv-sorozatban, Sara Stanleyként. Aztán jött a kanadai mûvészfilmes Atom Egoyan filmje, az Eljövendõ Szép Napok (The Sweet Hereafter), '97-ben, amiben Polley fõszereplõ volt, és a játékával még drámaibbá tudta tenni az amúgy sem vidám történetet. Ezután egy éles váltással jött a Go/Nyomás c. fiatal-drog-vígjáték, amiben Sarah egy talpraesett bolti pénztárost lányt játszott, aki pompásan feltalálta magát az ál-drogüzletben is. Polley mindegyikben filmjében remek volt, mindegyik mûfajban otthonosan mozgott, bár az is igaz, hogy mindig ott bujkált a játékában valami komolyság, 
vagy szomorúság, vagy ezek keveréke, mindenesetre úgy tûnik, a drámai szerepek inkább a kedvére valók. (Itt most megpróbáljuk elfelejteni a legutóbbi filmjét, a zombi-horror Holtak Hajnala c. borzalmat).
Ann szerepében Polley olyan elképesztõen átgondolt, visszafogott, és ettõl még inkább megható alakítást nyújt, amit nem is várhatnánk el egy ilyen fiatal színésznõtõl, attól függetlenül, hogy már hány film áll mögötte. Látszik, hogy a színészlány komolyan elolvasta egyrészt a film alapjául szolgáló regényt (Nancy Kincaid: Pretending The Bed is a Raft), másrészt persze a forgatókönyvet, és az is érzõdik, hogy nem kis idõt fordított arra, hogy "belehelyezkedjen" egy olyan vele majdnem egykorú lány életébe, gondolataiba, aki egy nap megtudja, hogy már csak 2-3 hét van hátra az életébõl. Biztosan fantasztikus a könyv is, sajnos, nem volt hozzá szerencsénk, de azért nem nagy baj, hogy kihagytuk, mert cserébe megkaptuk egy olyan mozgóképes feldolgozását a könyvnek, ami nemcsak megrázó és drámai, hanem egy valódi mûvészi élmény is.
És ehhez hozzátartozik az is, hogy konkrét cselekmény nem sok van a filmben, vagyis inkább kisebb-nagyobb történéseket látunk, de persze ezek a történések mind annak a tragédiának a "fényében" zajlanak, amit a film elején megtudunk.
Ann gyógyíthatatlan 
beteg, túl fiatalok a sejtjei ahhoz, hogy meggyógyíthassák a rákot a testében, vagyis borzasztóan hamar meg fog halni. Annyi filmben láttunk már ilyet, vagyis gyógyíthatatlan betegséget, és annyiféleképp hozták az orvosok a beteg tudtára a tragikus hírt, hogy ez furamód már-már egy filmes közhelynek számít, de itt ez egészen másképp történik, mint ahogyan szokott. Az orvos nem mer Ann szemébe nézni, ezért inkább mellette üldögél, és úgy beszél hozzá, a lány pedig cukorkaevéssel kezeli a sokk-hatást, ami éri a doktor bejelentésével. Egy ilyen drámai jelenetnek nem muszáj még eredetinek is lennie, nem kell, hogy feltétlenül másképp ábrázolja egy fiatal lány tragédiáját, mint más filmek tették eddig (kb. az 5-szörös Oscar-díjas Becézõ Szavak c. film vezette be ezt a szálat), de ez a film mégis ezt teszi, egyszerûen és letisztultan "kezeli" Ann közelgõ halálát.
Az egész filmnek ilyen visszafogottnak nevezhetõ a stílusa, ami Sarah Polley csodálatos játékából ered, az õ komoly pillantásaiból, az õ korához képest túlérett gondolataiból. Ann tehát megtudja, hogy meg fog halni, és elsõ döntéseként úgy határoz, hogy ezt az információt senkivel sem osztja meg. Összeír egy 10 pontos listát arról, hogy miket akar még megcsinálni az életében, és azonnal neki is lát a tennivalóknak.
(1. Naponta többször elmondani a lányoknak, mennyire szeretem õket.
2. Nem elmondani soha senkinek.
3. Találni a Donnak egy új feleséget.
4. Évenkénti szülinapi üzenetet rögzíteni mindkét lánynak, a 18-ik születésnapjukig.
5. Mindig kimondani, amit gondolok.
6. Annyit cigizni és inni, amennyit akarok.
7. Együtt aludni egy másik férfival, csak azért, hogy tudjam, milyen.
8. Valakit magamba bolondítani....)
Ezek után jobbnál jobb jeleneteket látunk, 
amelyek többsége a visszafogott stílus ellenére is nagyon megható, megismerünk egy-két mellékszereplõt, és közben nincs más dolgunk, mint átadnunk magunkat Ann történetének, átérezni az érzéseit, belegondolni az õ gondolataiba, vagyis belehelyezkednünk a filmbe. És abból tudjuk, hogy egy igazán jó filmmel állunk szemben, hogy ez rögtön sikerül.
Bár Ann ugyanúgy folytatja az életét, mint azelõtt, a hétköznapi cselekvéseinek más hangsúlya lesz, arról nem is beszélve, hogy váratlanul megismerkedik egy férfival (Lee/Marc Ruffalo), aki úgy tûnik, lehetõvé teszi majd a 7-ik és 8-ik pontok beteljesülését.
Nemcsak Sarah Polley, hanem mindenki remekül játszik a filmben, az általunk nagyon sokra tartott Marc Ruffalo (Hirtelen 30, A Fegyverek Szava), vagy a még csak horrorfilm-fõszereplõként ismert Scott Speedman (Underworld), aki a férj-Don-t játssza, tökéletesen. Látszik, hogy az egészen kicsi szerepekre is átgondoltan választottak színészeket/színésznõket,
így például a szomszéd Ann szerepére a spanyol Leonor Watling-ot (Beszélj Hozzá), a barátnõ Laurie szerepére a Pulp Fiction Honey Bunny-ját, Amanda Plummert, vagy a fodrásznõ szerepére a szintén Pulp Fictionbõl ismert (Bruce Willis francia csaja, aki folyton a palacsintákról csacsogott) Maria de Medeirost.
Mindenki jó, de az is igaz, hogy egy-két szerepet nem írtak meg eléggé jól, és ettõl néhányszor megcsapott minket a dramaturgiai "üresjárat" szele. Ilyen Ann mamájáé, akit nem ismerünk meg a film végéig, pedig jó volna, és ilyen a fodrásznõ karakter is, akit valami miatt kihangsúlyoz a történet, mégsem kerülünk kicsit sem közel hozzá. Miattuk veszít egy kicsit a film az amúgy majdnem tökéletességébõl.
Mindent egybevéve Az Élet Nélkülem egy csodálatos és remekül elkészített film, ami nagy hatással lesz mindenkire, aki megnézi. Ez biztos.